Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

Műcsarnoki tollvonások TALÁLKOZÁSOK A Magyar Televízió Kom­pozíció ’69 című műsorát teg­nap Láttuk. A képernyőn — többi között — Amerigo Tót­tal és — ami a Nógrád me­gyei néző számára különösen erdekes — Czinke Ferenccel, a Salgótarjánban élő Mun- ' kácsy-tiíjas. grafikusmű­vésszel találkoztunk. A mű­sorban elhangzottakkal e jegy­zetben nem foglalkozhatunk, ezek a sorok az adást meg­előző napokban kerültek a nyomdába. Budapesten, a Műcsarnokban tett látoga­tásunkról szólnak. Amerigo Tot Egy héttel ezelőtt zárta kapuit Amerigo Tot — Tóth Imre — kiállítása, amely szobrainak, grafikáinak átfogó gyűjteménye volt. Az 1909- ben Csurgón született, Olasz­országban élő művészt nem kell bemutatni az olvasók­nak, szinte valamennyi napi­lap és folyóirat közölt róla, illetve kiállításáról cikket. A tárlat értő elemzését is elvé­gezték már művészettörténé­szeink, képzőművészeti kriti­kusaink. A riporter ezúttal egy jegyzet erejéig kíván szól­ni a művész alkotásaival tör­tént találkozásairól. Életrajzi adat, hogy húsz­éves korában hagyta el Ma­gyarországot, a dessaui Bau- haus-iskola tanítványa lett, ahol Moholy Nagy László és Klee volt mestere. Berlin, Párizs, Hamburg, végül a drezdai neorealista Otto Dix iskola az életének további ál­lomásai. Itt érte Hitler hata­lomra jutása, a nácik az egész évfolyammal együtt letartóz­tatták. A koncentrációs tá­borból azonban megszökött, és Rómát választotta. Először Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében ta­lálkoztam a fiatal szobrász- szál, aki: a Via Fiami ­nán jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy mindig ott vonultak be észak felől a győ­zelmes idegenek. Aztán ide ért fel az első este, a Giani- colóra. Megvárta, .amíg a parkból mindenkit kikerget­nek és bezárják a kaput. Ak­kor átámászott a falon és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a város. Haj­nalban felkelt, levetkőzött és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben. Így vonult be Ró­mába a * hódító. A kis szob­rászból talán nem lesz sem­mi, örök éhezés talán a sor­sa és ki tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadserege hi­ányzik.” Második találkozásom már nem a regényalakkal, ha­nem Amerigo Tot egyik leg­többet emlegetett világhírű alkotásával való közvetlen ta­lálkozás volt Rómában, 1963 szeptemberében. Tóth Imre ekkorra már hadsereg nélkül meghódította Rómát. A Pia kapun át értem a Szeptem­ber XX. útra,, később megnéz­tem Diocletianus termáit, vé­gül, elértem a Termini pá­lyaudvarra. Amerigo Tothosz_ szú fejlődés eredményeként jutott el a nonfiguratív for­mákig, és első ilyen jellegű nagy alkotása a római Ter­mini pályaudvar homlokzatá­nak domborműve (1950.). E monumentális fríz 128 méter hosszú, két és fél méter ma­gas, egymásra helyezett, kivá­gott alumíniumlemezekből áll. Dinamikája van e „sza­lagnak” telve valamiféle hul­lámzással, fény-árnyék játék­kal, egybefogva mégis a hul­lámzást, mint ahogyan a vasút is összeköti a válta­kozó tájakat. Szimbólummá emelkedik általa az absztrakt forma. A Termini pályaud­var fríze nem egyedüli ilyen jellegű alkotása. Sikerének is egyik titka talán éppen az, hogy elsőnek Ismerte fel az absztrakt Szobrászat és a mo­dern építészet elválaszthatat­lan kapcsolatát. Harmadik 'találkozásom mű­veivel Budapesten, a Műcsar­nokban történt, ahol a ma­gyar közönség szinte egész munkásságáról képet alkot­hatott magának. A kiállítás több mint száz műtárgya bi­zonyította — bár eddig sem szőrűit bizonyításra — hogy a világon eddig megjelent körülbelül 300 publikáció méltán foglalkozott művésze­tével. Azzal a művészettel, amely szakadatlan kísérletező kedvet sugall, s megérezhet- jük általa, hogy igazi rene­szánsz emberrel találkoztunk — a XX. század utolsó har­madában. Ez ritkán adatik meg nekünk. Czinke Ferenc A Műcsarnok kamarater­mében ma zárják Czinke Ferenc kiállítását. A terem­őr felkel a kisszékről, készség­gel mutatja a vendégkönyvet. Arra vagyunk kíváncsiak — túl a lapokban megjelent, dicsérő, vagy éppen elma­rasztaló kritikán túl — mit adott a látogatóknak a kiál­lítás? Az első tanulság az, hogy a tárlat kapcsán sokan elmen­tek a Műcsarnokba Salgótar­jánból, Nógrád megyéből. S bizonyára többen voltak kö­zöttük olyanok is, akik egyébként csak nagyon rit­kán látogatói ennek az in­tézménynek. Ez mindenkép­pen öröm. A vendégkönyvbe rótt so­rok közül hadd álljanak itt elsőnek Jobbágy Károly köl­tő sorai: „Szülőföldem léleg­zetét hoztad ide a nagyvá­rosba, Te meséket álmodó, népművészetet modern nyel­ven beszélni tudó tanító ba­rátom.” A tárlat hangvételét, a be­jegyzések szerint is, vala­mennyi látogató megérezte. Egy egyetemi hallgató lány szerint: „Aki tiszta forrásból merít, annak minden izzik a tenyeréből.” Más bejegyzés szavaival: „A citerások szé­pen citerálnak.” Természetesen bíráló hang­vételű sorokat is olvashatunk a könyvben. Johannes Wal­lenstein grafikus (Bukarest) írja: „A kiállítás igen szép volt, csupán a mondanivaló sikkadt el itt-ott. Több érdem azonban, hogy a nagy művész­géniuszok alulról nőve, szület­ve a magas régiókba művi ih- letettséggel jutnak el. Isten áldjon meg kedves kolléga, műveidet ihletve és papírra vetve”. Másutt ezt olvasom: „örömömre szolgál, hogy meg­tekinthettem egy tehetséges, vagy inkább egy jó szakember munkáit. E kiállítás igen szé­pen példázza, hogy a képző- művészetben sok mindent meg lehet tanulni, így a technikát, amitől talán érdekessé, mo­dernné válhat egy mű. A „lé­lek” nem minden képen van jelen. Amolyan divatos grafi­kák ezek, amelyek bár a nép­hagyományból merítenek, Bar­tókhoz csupán technikailag közeledni nem elég. Emberi — mint az Édesanyám unoká­ja — kell.” Sokan, nagyon sokat az ál­taluk legszebbnek talált alko­tások címeit jegyezték a könyvbe. Sokan írták: Téli Ba­laton, Édesanyám Ikonja. A művész örülhet ennek a vendégkönyvnek. Nemcsak a szép, lelkesítő sorok miatt. El­sősorban azért, mert egyfajta közvéleményt fejeznek ki, és ez feltétlenül Czinke Ferenc szándékainak felismeréséről, s munkásságának elismeréséről vall, még akkor is, ha eseten­ként bíráló megjegyzéseket tesznek a bejegyzők. A tárlat bezárt. Teljes anya­ga több hónapra Szófiába megy. Tóth Elemér ABLAKSOR | Földvár Szuhán Nagyszabású régészeti mun­ka kezdődik rövidesen a ba­lassagyarmati Palóc Múzeum vállalkozásában, Szuhán. Cél­ja az, hogy feltárja egy XII. századi földvár maradványa­it. A munkát Gádor Judit, a múzeum régésze irányítja. Az első tíznapos ciklusban kuta­tóárkot ásnak a várterület ki­terjedésének pontos meghatá­rozására. Az eredménytől füg­gően határoznak majd a to­vábbi feltáró munka meneté­ről. A feltételezés szerint a szuhai földvár környékén sok érdekes leletre számíthatnák a kutatók. Kiállítás hollókői leletekből Az elmúlt esztendőben a hollókői vár területén nagy­szabású feltárási munkálato­kat végzett Ambrusné Kozák Éva régész. Az értékes kerá­mialeletek, tálak, korsók res­taurálása befejeződött. A tár­gyiak jelentősen gazdagítják a balassagyarmati Palóc Múze­um anyagát. A hollókői vár ásatásának eredményeiből kiállítást ké­szít a múzeum, így az érdekes anyaggal hamarosan a nagy- közönség is megismerkedhet. fydSávHatft jég tizet Kiskatonák Inézegetem őket, ahogy csákányukkal üteme­sen és kitartóan kopogtatják, tömörítik a sínpár kőzúza- lékát. Valamikor Veres Pé­ter írt erről a kemény és fáradtágos dologról Pálya­munkások című kötetében. A legnehezebb munkák egyi­ke, görnyed benne az ember, omlik a testről a veríték, míg üti-üti a zúzalékot, anélkül, hogy szemernyi lát­szata lenne fáradozásának, hogy valójában tömörül összébb és összébb a töltés, melyen majd biztonságosan futhat a szerelvény. Ezek a krampácsolók. Szakmai nyelven, ha jól tu­dom, így nevezik őket. Fél­meztelenek. Felső testüket rozsdaszínre égeti a nap és csillog a verítéktől, a zo­mánc fényességével. A pályatest oldalán föld­árkok mélyén lapátolnak, transzportőrre adagolják a betonkeveréket, támfalat emelnek a készülő új vasúti pályának, az aluljáró falai­nak. Látszólag teljes felfor­dulás mindenütt, de mindez a holnapi rend, a modern város jegyében. Az új váro­séban, melyet ebben is meg­újítunk, hogy méltó legyen a fejlődés kívánalmaihoz. Zsaluzzák a támfalak ol­dalait, egyengetik a teher­kocsikról alázúduló tölte­léksalakot, emelik helyük­ből a régi síneket, hogy he­lyet teremtsenek a megújí­tó munkának. Nézem őket s máris alább­hagy a bosszúságom, hogy a sorompó előtt percek óta vá­rok legalább századmagam- mal, s nem bírok átjutni a túlsó városfélre. Ez a munka ilyen kényelmetlen­séggel jár azoknak, akik csak szemlélői. De lehetne-e másképp?... Nem egyik napról a másikra megoldha­tó feladat amibe fogtunk, temérdek kényelmetlenség­gel járó, hosszadalmas fo­lyamat, de úgy hiszem, va­lamennyiünknek megéri, mert a holnap kényelmét szolgálja. És minden tiszte­let, becsülés azoké, akik ott görnyednek a sínpárok men­tén, a leendő betonfalak ár­kaiban, és feszített energiá­val siettetik a tervek való­vá válását. Félmeztelenek, bronzos bőrük verítéktől csillog, dg a kekiszín nadrág árulkodik valamiről. Kiskatonák. Nem tudom, milyen alakulat le­gényei, hányán vannak, az ország mely részéből valók egyen-egyen, s meddig ma­radnak, váltják-e őket, vagy végig egyetlen csapat látja el az épitöszolgálatot. Pi­henő nélkül végzik a „mű­szakot", nem „amerikáznak”. Mellettem, egy másik figye­lő társ mintha a gondolatai­mat olvasná, mert ezt jégy- zi meg; „ha a hivatásos építőmunkások is így me­lóznának! ...” És valóban, a munka ha­talmas méretéhez szinte má­ról holnapra raktak új sín­párt, szedték fel a régit és emelik magasba a beton támfalakat. Katonák dolga ez? ... Egy régebbi operett címe villan az eszembe: Ütközet békében. Hát igen: talán a legszebb katonadolog a bé­ke katonájának feladata. Ott, a színpadon árvíz ellen gátat emeltek, itt, a valósá­gos életben síneket szednek, raknak, új vasútunkat épí­tik kemény igyekezettel, ka­tona-voltukhoz méltó fegye­lemmel. Rászolgálnak tiszte­letünkre és szeretetünkre egyaránt. Beírják nevüket városunk új történetébe. De vajon beírják-e? Szá­mon tartja-e egyáltalán va­laki az építő kiskatonák ne­vét, hogy majdan feljegyez­hessük a város díszkönyvé­nek oldalaira, azok közé, akik legtöbbet tettek Salgó­tarján újraszületéséért? Mert valahányan érdemesek a megbecsülésre, mindannyi- uknak kijárna érdemül, — ha mással nem is viszonoz­hatjuk e roppant fáradozást. Igaz, ők, a maguk sajátos fegyelmi nyelvén bizonyára azt mondanák: a dolgozó népet szolgálom, — ami annyit tesz: természetes kö­telességük abban a társa­dalomban, melynek kato­náiul esküdtek Szabolcsból, Biharból, Békésből, TóTná- ból, Vasból, — az ország minden tájairól. Én mégis úgy érzem: legalább arra a tisztességre okvetlen méltók, hogy számba vegyük őket, feljegyezzük nevüket, hogy majdan, évek, vagy évtized múltán is emlékezni tud­junk rájuk, — személyükben is, nem csak mint névtele­nekre. Kitekintek a szerkesztőség ablakán. Lent, a sín mentén szorgoskodnak napestig, hogy épüljön az élet ere, a vasút. A dolgozó népet szol­gálják. Erőt, egészséget hoz­zá, kiskatonák! 4. A Á, Megismerni a szépei —tanulás nélkül \| ért a festészetnek nincs szüksége különféle nyelvek 99tolmácsolására, mint az irodalomnak, és könnyen megérteti magát az emberekkel, akárcsak a természet által létrehozott dolgok” — írta hajdan a reneszánsz zseniális al­kotója Leonardo da Vinci, és — művészeti nevelésről szól­ván — rá szívesen hivatkoznak azok is, akik soha nem ol­vasták az idézetet. Azt már sokkal kevesebben emlegetik, hogy ugyanez a Leo­nardo mégis kódexoldalakat írt és rajzolt tele a festészet elméletéről, hosszú fejezetekben foglalta össze nézeteit „A Csillogásról”, „Árnyékról és Fényről”, sőt arról. „Hogyan lehet felismerni a jó festményt, s> milyennek kell lennie, hogy jó legyen”? — és bár könyvét elsősorban festőknek szánta, bőségesen okultak belőle már akkor is azok, akik nem csinálják, csak csodálják a festészetet. Évszázadokkal ezelőtt Leonardo is részt vett a maga módján abban a tevékenységben, amit ma úgy hívunk: mű­vészeti ismeretterjesztés. . Nem túl szép, nem is túlságosán népszerű kifejezés,, jó néhány embert — szerkesztőségbe ér­kezett levelek, telefonok, szóban elmondott bosszankodások bizonyítják — egyenesen ingerel. „Amit magyarázni kell, az már nem művészet” — gyakorta így szól a bosszús ítélet, és amennyire igazságtalan — annyira érthető is ez a kifakadás. Üzemben, szántóföldön, íróasztal mellett eltöltött műszakok után arra talán még kapható az ember, hogy olykor elmen­jen egy kiállításra, múzeumba, megnézzen egy tv-műsort valamilyen művészeti alkotásról. De hogy még utána (vagy előtte) „magyarázatokat” hallgasson, mert csak így érti iga­zán a látottakat — akkor inkább a művészet sem kell. Deciig a hozzáértésnek nem mindig az az ára, a ki- fejezésben: „művészeti ismeretterjesztés” sokkal barátságosabb és hangulatosabb dolgok is rejlenek annál — a sokak számára nyomasztó — elképzelésnél, hogy zárt te­remben ülve hallgassuk egy ember több órás magyarázatát, vagy napi fáradságos munka után nehezen emészthető köny­vekből „bevágjuk” a művészetet. Maradjunk mindjárt a könyveknél. Ezekből is többféle van, és a képzőművészeti kötetek közül a legbarátságosab­bak a különböző albumok, reprodukciós gyűjtemények. Ba­rátságosak, mert nem szöveggel, sokszor nehéz, idegen sza­vakkal és szakkifejezésekkel telt szövegekkel akarnak első­sorban hatni, hanem a látvány szépségével, reprodukált, sokszorosított remekművek közvetlen szavával. Többet is érnek a nem-szakembernek minden mégoly tudományos szö­vegnél, hiszen Leonardo óta (ha nem előbb) köztudott, hogy a művészet megismeréséhez közelebb visz a legkisebb lát­vány, mint a legjobban megírt szöveg. És van még egy előnye az albumnak: otthon van. Csak le kell emelni a polcról, csak el kell hozni a könyvtárból, vagy az üzletből, s mindenféle kényelmetlenség nélkül a világ legrangosabb alkotásaival ismerkedhet az ember. Van hátránya is: elég drága. A közkönyvtárak album­választéka mellett azonban még egy ajánlata van a „ba­rátságos ismeretterjesztésnek”: a reprodukció. Ezek a da­rabonként és szinte fillérekért vásárolható, mind jobb mi­nőségű színes nyomatok igazán bárki számára elérhetők, s ugyanazt nyújtják „részletre”, mint a dyágább kötetek. Mert a papírra nyomott reprodukció mellett mind több a híve a „celluloidra nyomott reprodukciónak” is, és az utóbbi esz­tendőkben—hónapokban mind több az olyan dia is, amely méltó egy művészeti gyűjtemény összeállításához. És a rep­rodukcióknál hatásosabbak is. A művészi dia tulajdonosa eredeti méretben vetítheti szobája falára az egyetemes mű­vészet remekeit, az igazi illúziónak határt csak a vászon, a szoba nagysága szab. Esetleg a diapozitívek választéka és minősége. Ezen a téren mostanában, ha nem is elég válto­zás történt — a minőségben, mennyiségben javuló hazai gyártás máris sok műértőt nevel, saját otthonában. T átni, nézni, megfigyelni — ez a leonardói elv nem változott, ha a festészet-szobrászat nagyon sokat is változott Leonardo óta. A modern művészet „érthetetlenül” idegen alkotásairá különösen érvényes ez a „használati uta­sítás”. Hiszen amit másodszor, harmadszor látunk, az már nem bosszantóan szokatlan, és tizedszerre talán már az is­merősnek, (ha nem is a teljesen megismertnek) szóló ter­mészetességgel fogadjuk, talán a bosszantóból kedvelt is. merőssé is válik. Az album, a reprodukció, a diapozitív és a diafilm e sűrűsödő, barátságosabbá váló találkozásokat se­gíti elő — barátságos környezetben, otthon. Ezt teszi új társuk, a televízió is. Még mindig nem a tv tudatos ismeretter­jesztő előadásaira, művészettörténeti filmjeire gondolunk! Csak a tv-hírad,ók néhány percnyi „kiállítás-előzeteseire”, vagy a nagy múzeumokról készült filmekre, amelyekhez ugyan van magyarázat, de a lényeg a képernyőn van szöveg nélkül: a látvány. A műalkotás látványa persze a legkitűnőbb reproduk­ciónál, diánál, a legszellemesebb fényképezett tv-műsornál is tökéletesebb, ha természetes: ha magát a műveket látjuk. Kiállításra járni, múzeumban ismerkedni — még mind.ig magyarázat nélkül! — ez ugyancsak hasznos ismeretterjesz­tés. Nem kell hozzá okvetlenül vezető, katalógus sem, csak érdeklődő szem, szépet kereső figyelem. És persze, múzeum, kiállítás. Ez a lehetőség nem mindenütt egyforma, de ami­kor a városbajárás mindennapossá válik, sőt, mind gyakrab- bak a falusi (nemegyszer: tanyai) bemutatók, a kiállítás is egyre kevesebb ember számára lesz elérhetetlen. T gy áll a dolog a művészeti ismeretterjesztés „fá- rasztóbb” formáival is. Mert a barátságos, otthoni, kényelmes formák mind bevezetői, kiegészítői ezeknek, ame­lyekről most nem beszéltünk. Ha úgy tetszik, lépcsőfokok. Hiszen, aki megtanulta szeretni a művészetet kiállításon, diafilmen, vagy akár otthon díványon heverve lapozgatás közben, ha igazán rájött arra, hogyan lehet tanulás nélkül tanúim —, előbb-utóbb nem elégszik meg ennyivel. Nincs kizárva, hogy egyszeresük magától érdeklődni kezd a tv magyarázó műsorai, a művelődési házak hosszabb előadásai, a tárlatvezetések kollektív magyarázatai — e „fárasztó” is­meretterjesztő formák — iránt. És ráébred, hogy nem is olyan fárasztóak. R. Gy. Társadalmi esküvő — palóc módon Férjhez megy a kisterenyei, renyén. Érdekességet a család híres „palóccsoport” egyik eseménynek az kölcsönöz, tagja, Szomora Mária az Épii- hogy a palóccsoport tagja, letszerelő Vállalat salgótarjá- egytől egyig részt vesznek raj- ni kirendeltségének dolgozójá- ta, mégpedig eredeti kistere- Hoz, Csonka Ferenc kőműves- nyei népviseletben, felidézve a hez. A társadalmi 'esküvőt régi palóc lakodalmasok em- most szombaton tartják Kiste- lékét. NÓGRÁD - 1969. június 15., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom