Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
Vészi Fndre Gouda Zoltán: HAZAK KÖZÖTT Szökési kísérlet A z apai nagybácsi, aki* hez most Tóni bekopogtat, nyugdíjas bőrmunkás és ellentétben a legtöbb öregemberrel, ke- vésszavú, magányos jellem. Sárga, telepi házban lakik, de erre most új városnegyed épül, s a tervrajzon ezt Is lebontásra ítélték. Ha erre sor kerül, majd beköltöztetik az Öreget a megépült új házak egyikébe. Még két nap hiányzik hús- véthoz. Tóni, alig hogy letette holmiját, elindul keresztkasul a városban, hogy különféle mozikba jegyet vásároljon. így szokta mindig, amikor Pestre jön: négy-öt moziba. Az öreg sosem tart vele. Naphosszat az ablak előtt ül, olcsó szivarját szívja, miközben az új épületek lassan bekerítik. Retteg attól a pillanattól, amikor Itt kell hagynia a megvénült lakást, mely- íek minden rovátkájába be- 1 evetette magát a múlt pora, akár a lepárlódott só. A második napon, az ebédnél, megkérdezi az Öreg: — Aztán csönd van otthon? Még sosem kérdezte ezt. Legtöbbször a személyesség hiányzik szavaiból. Az összecsukható vaságy, amin Tóni alszik, kegyetlenül gödrös, de a fiatal szervezet alvást kíván. Éjféltájt felriad: semmi, csend. Az öreg még mindig az ablaknál ÜL Göndör, hideg füst bodorodik a feje körül. — Szép volt a mozi ? — szólal meg váratlanul, mint aki tudja, a fiú nem alszik, szólhat hozzá, — Apád, legényember korában, sokat hált ezen a vaságyon — mondja hosszú csend után. Ezek a nagy hallgatások évszakokra osztják fel az együtt, létet. Mintha egymást követné tél, tavasz, nyár, ősz. Tóni most magára gondok Zsebében a friss segédlevél. Még ünnep előtti nap sorra- vesz néhány gyárat. Nem akar visszamenni, itt marad Pesten. Az öreg biztosan adna neki helyet, a vaságyat is ki lehet cserélni. Ünnep napján jönnek a szomszédok, főttsonkát, tojást, süteményt tesznek le az asztalra. Vacsora után az öreg nem vonul vissza szlvarfüst- je mögé, szokatlanul bőbeszédű. Nem Is érthető a váratlan hangütés. — Apádnak mindig büdös volt a munka, de megjátszotta magát. Ez nem igaz, tiltakozik ma. gában a fiú, hiszen előtte áll az örökké nyugtalan ember. Látja őt lámpafényben szónokolni, homlokig szénporo- san, kokszhegyek között. — Átvert az mindig mindenkit — folytatja konokul az öreg — nincs abban kitartás. Valami hiányzik belőle. Ha égett a ház, mindig ide jött efre a vaságyra. Mért mondja ezt neki? Mintha valaki belevágna az arcába. Haragszik az öregre. Nem, nem marad itthon, elmegy kószálni. A Körúton autók, emberek, villamosok úsznak az ezüstkék estében. Egy fénycső merőlegesen és izzóan a sötétségbe fúródik, mint egy óriás hőmérő. Elvarázsolt világ, váratlanul előbukkanó jelenségekkel. És Íme, előtte megint ott siet apja, az alacsony sovány férő, klbomló hajfürtjeivel. Mint aki égő házból menekül. És valahol ott úszik a vaságy. Meggyorsítja lépteit, éhséget érez. Egy büfében zajos emberek közé fúrja magát, s papírízű virslit eszik. Az apa eltűnt. Megint oldódik valami. A fiú egyszerre társai közt érzi magat. a falkában, amint félmeztelenül rohannak a Du- naparton. Szeretne harsogőan fölnevetni, eszébe jut a kajak. Még júliusban történt, hogy fölfordult vele, de hát most kinek beszéljen erről? A kajak a gyári sportegyesületé. A mélység magához akarta szippantani, akárhogy is, de vissza kellett szerezni, mert ötezer forintba kerül és egész életében törleszthetné. Az Ilyesmit levonják szigorúan. Ö maga is kimerült a kapkodásban, az izmaiban és a gyomra táján görcsöt érzett. Teljes nyíltsággal tűzött a nap, a folyó domború volt, mint egy pontosan csiszolt lencse, a csárda teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés is idehallatszott és őt meg a kajakot a halál fenyegette. S ez olyan ellentétes volt, hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna. Az ünnepet követő estén megint szemben ülnek egymással: az öreg és a fiú. — Holnap utazol? — Kidob? Az öreg vállat vont. Megint hosszú csönd. Fülében ott trappol a falka. Nedves földillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rendbe: itt lesz a park. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént. Fenyők, nyárfák, platánok. Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecské. — Csak azért kérdezem, hogy mikor utazol, mert lejár a szabadságod. — Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza el magát Tóni, Az öreg mintha nem hallaná, legalábbis, nem válaszol. Nincs folytatás. Hajnalban csomagol a fiú. Nem tudja szó nélkül megállni. — Azt a vaságyat máshol is megtalálom — ereszti szavait az öreg hátának. — Azt igen — az öreg lassan feléje fordul. — Vagy ha úgy akarod — mutat a vaságyra — aludjatok benne ketten, osztozkodjatok rajta. Te meg az apád. Mert biztos, hogy ő is szökni akar. Mikor legutóbb Itt Járt, már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban ő Is benne van, a házakban, mindenben — ezt irta nekem egyszer. Sose bírtam a nagy szavakat. Benne vagy, gondoltam, egészen addig, amíg benne vagy. Az ajtóban megveregeti a fiú karját. — Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor. A csöndes kérdés mögött trappol a falka. Az orrában az otthoni mozi sűrű emberszagát érzi. S ötétben ér haza, a köd súlyos, mint egy télikabát. De tudja minden háznak, minden üzletnek a helyét. Majdnem mindenki az ismerőse. Tízezer embernek köszön, kétezerrel tegeződik. S a megmentett kajak ott alszik a csónakházban, mint valami személyes ismerős. Édesanyja fogadja. Szorosan a fiú mellé áll —- Apád délután fölment Pestre. Megint rájött a nyavalya — Nem baj Én itthon vagyok. Nekilát, hogy kicsomagolja a bőröndjét Puha kis talpak csosszannak a padlón, beléptek öccsét Molnár Zsolt Dear Japanese Kavicsot tartok ujjaim között. Nagyon vigyázok rá, mert akitől kaptam, talán ő is így vigyáz rám, s talán így sokkal közelebb tudom magamhoz, mintha állandóan arcára kellene gondolnom. Így könnyebb — úgy nehezebb. A kavics megőriz: min. den fellelhető emberi tulajdonság összegyűlhet egy másnak semmit nem jelentő, számomra e jelentéktelenségében is csodálatossá vált apró tárgyban. * Szótlanul ültünk a hajón. Hazatérő lengyelek, turisták a javából, csupa fiatal, akik autóstoppal vágtak neki a messzi északnak. Köztük én. egyetlen magyar. A tat mereven emelkedett ki a vízből, s az erős szél sós permetet szitál. A kikötőt már messziről megláttuk. Megéreztük — aztán megláttuk. Ahogy feltűnt az első sirály, úgy boly- dult meg az egész hajó. Röpke, halk kiáltások szakadtak fel: mewa, mewa. Igen. Sirály. A levegő fehér és szürke kosztümében csaptak rá egy-egy elhullajtott morzsára. Ezek a madarak jóval nagyobbak, mint a Duna mentiek. És hűségesebbek. Emlékszem, egyszer Gdyniából men. tem a Hel félszigetre. Hajók jöttek, hajók mentek. A hajók fölött sirályok köröztek. Lassan mindegyik elmaradt csak az az egy tartott ki, hogy ugyanazzal a hajóval jöjjön vissza. Azóta hűséges barátaim a sirályok. S most újból itt, Gdyniában. A távolságot és az időt mindig összekeverem. Talán tegnap mentem el, hogy ma megérkezzem. Az ő kedvéért. Nem tudom. Lehet. A kikötőből rögtön a pályaudvarra rohantam. A taxi megértette a távolságot mely nemcsak helymeghatározó szerepet töltött be Helsinki és Varsó között hanem megérezte, hogy barátaim holnap este a Stodolán fognak ülni, és ott várnak, öten leszünk. Nagyon yártam ezt a találkozást. Ott ültünk a kis bárasztal körül. Csöndesen ültünk, magyar bor a poharakban. Ros- sa előtt egy üveg vodka. Mindenki hallgatott. Látták meg- törtségemet és bár kíváncsiság feszült bennük, udvariasságuk túlnőtte azt. Fölemeltem a poharat, a találkozás őrömére koccintottunk öten, magyarok. Töltöttünk, koccintás — ittunk. Senki se szólt egy szót sem. A negyedik pohárürítés után halkan, tompa fénytelenséggel mesélni kezdtem. — Igen — Finnországban — szép volt a nyárutó és múló, mint mindenütt az ősz. Fenn, egy-kétszáz kilométerrel a Sarkkör alatt, furcsa, misztikus hangulatba kerültem. A birtoklás és a birtoktalanság hullám-kínjai között hányódtam. Folyton arra gondoltam, hogy mindig csak időlegesen birtokolunk és viszonyítunk Ma úgy veszem észre, hogy a tenger határozta meg akkori meditációmat, egy akkoriban keresett, de csak azért is föl nem csendült bartóki dallam, melyet csak később találtam meg — de létezéséről már akkor is tudtam. Hallottam, hogy bólintanak, de leszegett fejjel folytattam. — Egyedül maradtam a sok más ember között. A nagy őszinteség és a mély szeretet között. A talaj idegensége szívta belőlem oly kegyetlen erővel a hitet, vagy a levegő? Dehát egy és ugyanaz a föld ez. Nem értettem akkor sem. Csak annyit tudok ma mondani, hogy végtelenül egyedül voltam és az impulzusok nagyon gyenge erővel hatottak. És közben rádöbbentem, hogy egyetlen rettenetes szenvedélyem van: a szerelem. Szerelmem a szép, a mindenséget betöltő szép iránt. • * Elárvultán ballagtam Helsinki mámorában, mikor szememben egy lányka alakja élesedett véglegessé. Megálltam, szinte gyökeret vert a lábam, csak néztem, néztem, csodáltam és újra néztem őt Szép volt, mint minden szép lány. Talán abban különbözött, hogy japán szépség volt. Koppenhágában láttam hozzá hasonlót, a tranzit világot ölelő présházában, bőrülések és feltörő izgalmak között. Kicsi mandulaszemei nagyon meghatottak, apró arányossága, porcelán finomsága, ringó bizonytalansága és hirtelen párduc biztonsága, fekete hajának ereje, gyönyörű nőiessége, szelíd lányossága, okos mosolya, fényes értelmet sugárzó kényes büszkesége, meredő kimértsége, kihívó bájossága mind tetszett. Ami lenyűgözött az az emberi mélysége volt. Egész lényéből oly erővel sugárzott, hogy mágneses erővel mozdított ki megkövültségemből. Mentem feléje, mind közelebb hozzá, és ő mint az élő szépség szobra állt ott a pirosat jelző lámpa alatt, félig felém fordul- va. Szeme kezdettől látott, de semmit nem árult el. Szinte benne álltam meg és nem tudtam semmit sem szólni, akárcsak most ti. Lassan kivilágosodott, megtisztult a világ és én újra láttam az embereket, a nyüzsgő, reggeli várost és a pirosat jelző reggeli lámpát. Megértettem a színt, a véremmel is egyezett, így hát a bizonytalanság biztonságában egy pillanatra birtokoltam akaratomat és döntöttem. Hátrább léptem, hogy lássam egészen és csöndesen angolul megszólítottam: KEDVES JAPÁN! Nem tudom, hányszor jelzett közben pirosat a lámpa. Nem tudom, hogy volt-e zöld közben. De az ő porcelán szépsége állandóvá lett. Eltelt a nap, jött az éjjel és a kékes holdat nem vettem észre hajának fényétől. Miénk volt az éj, miénk volt az egész világ, enyém a japán föld minden kincse, egy teljes nap és egy teljes éjszaka. Enyém volt az illata, a forró szenvedélye, szemének fénye, értelmének ereje, puha, lágy gyöngédsége. Emberek találkoztak, olyan emberek, akik szinte valótlanul egyek. Ti megértetek engem. TI el tudjátok képzelni, mi az igazi találkozás. Hiszen minden ember vágya, a leg- hűttenebb is azért bukdácsol, hanyatlik egyik karból a másikba, mert találkozni akar, igazán találkozni. És mindany- nyian találkozni akarunk. Kezembe fogtam arcát. Nem éreztem a perceket, a hirtelen belémálló felvillanást, nem volt idő, sem tér, csak a torzsalkodás közte és köcrtem, ahogy hagyta fejét, átadta kezemnek. Lehellete végigszántott újjaimon, hol elállt, hol lüktetve megjelent, mint a vitorlát simogató szél. Becsukta szemét. Így, bebújva a sötétség láthatatlan zúgjaiba, ennyi feltörő világosság közé; behunyva szemeinket, először imbolyogva, majd erőre kapva kezdtük el sétánkat, először a kertben, majd a tó partján, hogy hallá változva dacoljunk az emberi világgal, kikerüljük a nagy hajók útját, együtt ússzunk, erősödjünk, hogy megvédjük egymást a nagy halak ellen. Támogatva egymást uszony uszony mellett úszott Ham és Ham-ham, dacolva apró szigonyok étvágygerjesztő csalitjaival, úsztak egyik tóból a másikba, bele a nagy tengerbe, hogy megkeressék a szigetet, a nagy öblöt, ahol mindenki testvér, ahol senki sem idegen. Verejték öntött el. Az asztalon megcsörrent egy pohár, magam voltam, mint akkor, de nem hagytak magamra barátaim. Odajöttek hozzám és szinte egyszerre kérdezték: miért ne találkoznátok? Miért zárod le önkényesen a szépet, miért zárod le mindezt, ami volt a kibontakozás előtt? Ekkor felálltam és szinte rnegbomlottan minden italt magamba öntöttem, hogy közömbösítse azt a sok könnyet és a rettentő fájdalom ki nem- lékét. Nem sikerült. Üvölteni szerettem volna és lehanyatlottam. — Bocsássatok meg, nem vagyok ura magamnak. Azóta innom kéne egyfolytában, vagy sírnom, hogy ő eltűnjön belőlem. Hát ti sem értitek'' Sohasem láthatom, többé soha, soha többé! Barátaim rámszóltak. Mit tudták ők, hol voltam akkor, s mindezt miért? Szerettem volna félreállni, újból hajóra szállni, nézni a sirályokat, a lebegő szárnyakat, a víz halálos ölelését, ahogy befogad, meggyaláz, kivet, eliök magától, mint egy hullát. De mindezt minek? Magamnak, magamért? No, nem. Gondolták, pandúrt és rablóhúst játszunk? De nem gondolhatták. Kétségek és kételyek között lavírozva kezembe fogtam egy cigarettát. Acélnak éreztem, keménynek és mipft egy roppant súlyt tartottam kezem között. Ellökni ezt is magiamtól? Mindent? Legalább ez maradjon meg az utolsó hónapból, ez a nyamvadt kis cigaretta, ez a csikk, melyet már eltörni sincs erőm. Csak a füstből leszálló por ragyogott az aszalón. S a nedves ablakok. Megszólaltam. Ahogy a szürkén szálló por keringett a reflektor fényében: — Búcsúzásunk után égy órával már nem élt. NÓGRAD — 1969. május 1., csütörtök 9 Somoahöi Lajos Kala ff ács ballada S porának között vasak égtek: szivek hamvadtak a szénnel... Negyedszer szólt kalapácshoz az üllő:- Le ne dőljenek a (alak fel kell építeni az igazat) S a faiakat, ha vasak fogják földrengés sem szül falomlást I Kovácsol] I - A kalapács fordult, s közelebb mozdult.. S mikor ötödször szélt kalapácshoz az üllőt- Verj ősi harang zenéti Formálj a világnak ekét! Együtt vagyunk szerszámi - A kalapács felelt, s üllőn parázsiá vasakra vertL« Elössör szólt \ t kafapacshoz az üllő:- Kacagtass, Üss a votssa, i V a paeázs pirosra! - j De a Jtala pacs s még tétován : J félúton f i-» megállta § ff f] Másodszor szói kalapácshoz az ülléi — Ha formálod, úgy változik a világi De a kalapács még nem mozdult tovább. >; Harmadszor hallotta szólni a kalapács az üllőt... De a kovácstüzeknek füstből árnyéka nőtt
