Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-01 / 98. szám

Azok a régi Párizsban 1889-ben ült össze a II. Interna- cionálé. A munkáspártok képviselői ekkor mondották ki, hogy a nemzetközi munkás- osztály nagy ünnepévé teszik május elsejét. Magyarországon először 1890-ben emlékeztek a munkások erre a napra. Budapesten és vi­déken a dolgozók százezrei szüntették be a munkát, vonultak fel az utcákon, s rendez­tek hatalmas méretű népgyűléseket. 1890-től dolgozóink minden évben megünnepelték ezt a napot. 'z emlékek erőt adnak a jövőbeni harc­hoz. Regi dokumentumok alapján olvasóink elé tárjuk a régi május elsejékről, a mun­kások harci egységéről adott tanúbizonysá­got. Íme az első. A magyarországi első május elsejéről így ír az egykori polgári lap, a Va­sárnapi Újság 1890. május l-i számában: „Május elseje, mely máskor a tavasz ünnepe szokott lenni, az idén aggodalmat okozott minden felé és a kormányok nagy intézkedé­seket tettek. Eurőpaszertc a munkások tünte­tésre készültek e napra, a nemzetközi mun­káskonferencia határozatából, mely május el­sejét munkásünnepnek mondta ki, mikor tüntetőén szüneteljenek a gyárak és a mun­kások impozáns életjclt adjanak magukról... Budapest környékén... a munkások ezrei ugyancsak szüneteltettek... I,ehetett vagy 25 ezer ember együtt. A feliratos táblák e jel­szót hirdették: »-Nyolez órai munka, nyolez órai üdülés, nyolez órai alvás«”. A május elsejékről ezután hosszai éveken ál hallgatott a krónika. Nem Írtak a munká­sok megmozdulásáról a lapok. (Jjabb doku­mentumokat az első szabad május elsejéiről találtunk. Az elsőről, amelyen a dicső Ta­nácsköztársaság kikáltasa után megyénk dol­gozói is szabadon ünnepelhettek. Idézünk a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtéséből: „...Mintegy tízezres törne* gyűlt össze a kis- állomás előtti főtéren és a közeli utcákon. Salgótarján épületeit és üzemeit vörös- és nemzetiszinü zászlókkal díszítették fel, virág­szőnyeg borította az úttesteket, az ablakok­ban a munkásosztály nagy vezéreinek képei voltak kirakva. Mindenki ünneplőbe öltözött és így hallgatta végig Hevesi Gyulának, a szocialista termelés népbiztosának, az északi hadiárai egyik szervezőjének ünnepi beszé­dét.., Megycszertc ünnepeit a nép! Hangu­latát a csehek támadási előkészületéről érke­ző hírek sem rontották le, bíztak a Vörös Hadsereg erejében...!” ünnepelt megyénk lakossága. Az első sza­bad május elsejét. Az intervenciósok táma­dásra készültek a fiatal tanácshatalom ellen. 1919. május elsején este 22 órakor táviratot küldtek Salgótarjánból Budapestre. „3. had­osztály-parancsnokság 8/5 122 5/31 0/50 M. Hevesi népbiztos Salgótarjánban elrendelte úgy a gyárakban, mint a bányákban a mun­kák beszüntetését, az összes munkások fegy­verbe állítását.” — hangzott a távirat. Máso- dikán reggel már megkezdődik a dicsőséges északi hadjárat. A magyar munkás ellen tör a külső és belső ellenség. A Tanácsköztársa­ság 133 dicső napja után a fehérterror vette át Magyarországon a hatalmat. Es 1945. A dicsőséges Vörös Hadsereg vég­képpen meghozta a magyar nép szabadságát, függetlenségét. Megyénk munkásai ismét sza­badon vonulhattak fel Salgótarján, Balassa­gyarmat, Kisterenye, Pásztó utcáin. Ünnepelt a város és falu. Legtöbb helyen együtt a munkás, a paraszt, az újat váró értelmiség». J 956-ban idegen pénzen ellenforradalmat robbantottak ki Magyarországon. Dolgozó né­pünk külső és belső ellenségei a munkásosz­tály hatalmát kívánták megdönteni. Népünk azonban egységes volt — szövetségesével, a dolgozó parasztokkal védte a proletárhatal­mat. Azok a régi május elsejék! Május elsejék a történelemben. A tegnapokról, a máról és a holnapról számolunk be összeállításunkkal. Országos siker volt I. Salgótarjáni Művészeti Hét Országos elismerést kozott a múlt év szeptemberében eisä ízben megrendezett Salgótarjá­ni Művészeti Hét. A hajdani „kenyer etlen Tarján” immár kulturális központtá vált, szel­lemi kisugárzása a megyén is túlterjedt. A legjobb fővárosi és vidéki színházi társulatok jöttek él és mutatták be előa­dásaikat nagy közönségsiker­rel. Megyei gyermekr'ajz-kiál- lítást nézhettünk és irodalmi ankéton vehettünk részt, mely­nek olyan illusztris vendégei voltak, mint Darvas József, Garai Gábor és Veres Péter. Salgótarján a fényképeken címmel országos fotóművészeti kiállítás megnyitásának volt tanúja városunk. Emellett fia­tal, tehetséges festő- és ipar­művészek hozták el munkáik legjavát a színvonalas tárla■ tokra. A művészeti hét megrende­zése elsősorban nem idegen- forgalmi attrakciót jelentett — bár az ország szinte minden részéből érkeztek vendégek. A fő cél a művészeti élet kiter­jesztése, a mai kortárs művé­szet alkotásainak megismerte­tése a külsőleg is megújuló vá­rossal. A sikert és a törekvé sek helyességét bizonyítja, hogy idén felszabadulásunk huszonötödik évfordulóján má sodszor is megrendezik a Sal­gótarjáni Művészeti Hetet. Gyere no. Katvi! Nemcsak most ünneplik tánccal május első napját, hanem ezt tették már öt­ven esztendeje is Nógrád megyében, csakhogy akko­riban még álmodni sem mertek jazz-ről és beat-rőt. A felkérés is úgy hangzott: „Gyere no, Katyi!” Illem­szabály volt az is, hogy « menyecskét föl lehet kérni\ de a lány felkérését szere­tőjének is engedélyeznie kellett. A legnépszerűbti tánc akkor még az aprózott rezgőcsárdás volt, amit er­refelé kukorgóvál vagy már togatóval is cifráztak. Az ember gyökeret ver Komoly tekintetű, magas, vékony lány Gallovieh Éva. Történelem—földrajz szakos tanárnő, tavaly végzett az Egri Tanárképző Főiskolán. Mindenképpen Nógrád me­gyébe akart jönni. A kérvé­nyén három helyet jelölt meg, Salgótarjánt, Nagybá- tonyt és Kisterenyét. — Született nógrádi va­gyok, szüleim most is Zagy- vapálfalván laknak. Mehet­tem volna máshová is, de engem visszavonzott a me­gye. Először napközis neve­lő lettem a baglyasaljai Is­kolában. Szokatlan volt a főiskola után, de szívesen csináltam. Onnan kerültem a Tudományos Ismeretter­jesztő Társulathoz, megyei társadalomtudományi szak- | titkár lettem. í — Nem sajnálta otthagy- j í) az iskolát? j A kérdésre, kérdéssel fe­lel. — Őszinte legyek? Na­gyon fájt a szívem, sajnál­tam. Világéletemben, mióta csak az eszemet tudom, ta nárnő akartam 'lenni. Álta­lános iskolás korom óta út­törővezető voltam, mindig szerettem a gyerekeket és azt hiszem, tudok is velük bánni. — Akkor? — Mostani munkámban vonzott a sokrétűség. Szinte minden tudományágba be­tekintést nyerhet az ember, lehetősége van a fejlődésre. Szeretnék majd komolyab­ban foglalkozni tudományos munkával- Most is rengete­get olvasok. — Mivel foglalkozik a szaktitkár? — Tíz szakosztályunk van és ezeket a szakosztályokat összefogja. Az ismeretter­jesztéssel foglalkozunk, elő­adásokat szervezünk, lekö­tünk, egyeztetjük a köz­ponttal. Például most ké­szülünk az Országos Köz­gazdász Vándorgyűlésre, amelyet itt, Salgótarjánban tartanak meg május végén. Felnőttekkel foglalkozom az igaz, de azért ez is igé­nyel bizonyos fokú pedagó­giát. GÉPPUSKA TORONYBAN — Tervei? — Közelebbi terveim kö­zé tartozik, hogy a nyáron utazni szeretnék, világot lát­ni. Távolabbi terveim az egyetem, történelem szakra iratkozom. Van egy titkos álmom, hogy majd egyszer visszamegyek az iskolába tanítani. Gyerekek közé. Hiába, nem tudok én már onnan elszakadni. Addig itt szeretnék dolgozni. Mert legfontosabb, hogy az em­ber gyökeret verjen valahol. Gallovieh Éva minden bi­zonnyal gyökeret ver ala­kuló, változó, megfiatalodó városunkban. Cs. E. — így történt fiam — mondta. Mi tizen voltunk testvérek, nyomorultak, sze­gények. Nekem már 12 éves koromban dologba kellett mennem a bányába. Mit te­hettem volna 19-ben? Ott volt a helyem közöttük ... Egy évre rá aztán letartóztat­tak Orosz Palival, Kiss Ká­rollyal, Kakukk Jóskával együtt, és elvittek Boglyasra. Tizenegy fogamat verték ki. A lábunknál fogva kötöztek a fára bennünket. Az egyik lábam azóta sem ér semmit A másikat meg 33-ban tették tönkre. Gyűjtést szerveztünk a politikai foglyoknak. Be­árultak, újra elvittek. Csak a kórházban tértem magamhoz — Hol érte meg a felsza­badulást? — Harmincnégytől, negy­venkilencig a kisterenyei bá­nyában dolgoztam, onnan is kerültem nyugdíjba. A nyugdíjazás azonban nem a nyugalomba vonulás, hanem a közéleti munka kez­detét jelentette Fekete Gyuri bácsi számára. Megkezdődtek az államosítások. Először a hitelszövetkezethez került, aztán az első tanácsválasztá­sok idején tanácselnökké vá­lasztották, később más helyi feladatokat látott el. Tíz év közéleti tevékenység után egészségének erőtartálékai jócskán megfogyatkoztak Közben feleségét is hosszú időre ágyhoz kötötte a beteg­ség. Igaz, azt mondta, amikor ott jártam náluk, hogy egy év óta valamivel jobban van, de még mindig a mankót, a botot, a hokedli négy lábát hívja segítségül, azon ülve biceg tovább, ha mozdulni akar. Így éldegélnek a szerény kis nyugdíjból a régi pa­rasztházacskában Egyházas­gergén. Esténként idézgetik maguknak a régmúlt napo­kat, elüldögélnek a heverön, elmerengnek, hallgatják a tűz pattogását. Mintha éppen akkor talál­nák telibe a sági tornyot, amelyben a fehérek géppus­kásai bújtak meg. De Gyuri bácsi eljuttatta a jelentést a vörös tüzéreknek! Kiss Sándor A munkásmozgalom harcosai — megyénk szülöttei II ö 111 |»öl y gö íí, mint az áradat — Huszonöt év alatt hány­szor a képembe vágták egye­sek, hogy „na mi van, te le­bukott főjegyző.” Bármerre jártam, bármit is kértem, mindig azt mondták a köz­ségi elöljáróságon’ hogy te is, maga is volt főjegyző, miért nem intézte el akkor? Mind­ezt azért kaptam, mert a di­csőséges Tanácsköztársaság idején én voltam Zagyvaró­nán a községi direktórium elnöke — emlékezik vissza zagyvarónai lakásában An­gyal István, az 1919-es Ta­nácsköztársasági Emlékérem és a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokosa. — Emlékem? Az van sok, mind külön-külön is érdekes — folytatja. A beszélgetés során nyitott könyv lett előttem Angyal István élete harca, munkás­sága. A huszonhét esztendős erőteljes fiatalember front- szolgálat után tért haza 1918- ban szülőfalujába, Zagyva­rónára. Amikor visszament dolgozni az acélárugyárba, szinte azonnal bizalmijuknak választják munkatársai. De­cemberben, január első nap­jaiban pedig már szervezi a Kommunisták Magyarországi Pártját, s a községi alapszer­vezet harminc tagja közül Angyal István a párt elnöke. A Népszava, a vasasújság sokat segített, innét gyűjtöt­ték az agitációs érveket... — Nálunk is nemzeti ta­nács működött. De amikor március 21-én kikiáltották a dicsőséges Magyar Tanács- köztársaságot, még március­ban mi is megalakítottuk a direktóriumot. Először csak öttagú volt, de aztán a va­sasok. a katonák közé bevet­tünk két bányászt is. így let­tünk heten. Az első megbe­szélésen megválasztottuk az elnököt. A választás rám esett. Ketten dolgoztunk az irodában. Egy írnok, meg én. Az április lázas munkával telt el. Zár alá helyeztük a boltok készleteit. Lisztet, zsírt, ruhaneműt osztottunk a lakosságnak. Intéztük a szegény emberek lakásgond­ját, szóval a mindennapi életből adódó feladatokat lát­tuk el. Legnagyobb gondunk egy ezred katonaság ellátá­••• sa volt. Szállásról, az embe­rek étkeztetéséről, a lovak ellátásáról kellett gondoskod­nunk. Aztán mind gyakrab­ban jelentkeztek a kato­nák. .. Északon a cseh inter­venciósok már mozgolódtak». Zagyvarónán is kiosztották a fegyvereket. Megalakult a Vörös őrség Volt közöttük kiszolgált katona, fegyvert soha nem forgató gyári mun­kás és bányász. Fegyverzetük karabély, meg pisztoly volt. Az embereket meg kellett ta­nítani, hogyan kell a puskát betölteni, hogyan kell lőni. És mindezt éles tölténnyel* mindig veszély közepette. Kettős készülődéssel teltek a napok. Az emberek a fiatal Tanácsköztársaság megvédé­sére készültek és az első sza­bad május elsejére. — Lázban égett a falu — emlékezik Angyal István. Má. jus elseje előtti este gyűlést hívtunk össze a faluban. Azt mondtuk az embereknek: május elsején reggel a Varga téren gyülekező, s indulás Salgótarjánba. Mindenki a szegényes ruhák közül is a legszebbet vegye fel. Készít­senek vörös zászlókat, szerez­zenek piros virágokat. Zagy­varóna tegyen ki magáért.. Elsején reggel a falu rezes- oandája már fújta az indu­lókat. „Fel vörösök, proletá­rok. .. aztán „Nem lesz a tőke úr mirajtunk...” Az Éljen május I., a munkás nemsetkősiségforradalmi ünnepe! * 4 l Ä tavasz, a május, a ter- mészet ébredése és a szabadság hajnala Icaröltve járt abban az évben a Icá­kon, a tereken, a kertek alatt. Május 1-én úgy lobbant az égre a nap, mint egy vörös- képű kamasz, lángkarjaival hatalmas kötegekbe szórta a fényes sugarakat, az ujjongó tömegre, a végeláthatatlan tömött sorokra. Büszkén szárnyalt a dal: „A vörösök hős serege áll Nem rettenti a halál Föl harcra bátran a zászló alá Dönts porba mindent hát, ami burzsoá Gyáva aki fél ezután még Félti a rongyos életét.” Pedig a fekete felhők már gyülekeztek az ég alján. Az intervenciós hordák minden oldalról elindultak, hogy el­tapossák a fiatal Tanácsköz­társaságot. Mialatt Salgótar­jánban magasba röppent a dal, a románok elérték a Ti­sza vonalát, a francia csapa­tok bevonultak Hódmezővá­sárhelyre, Makóra, másnapra a csehek elfoglalták Miskol­cot, előőrseik már Salgótar­jánt veszélyeztették. A kör­nyező községekben a bányá­szok, munkások, nincstelenek felkészültek az ellenállásra. Még fülükbe csengett a dal: „Föl harcra bátran a zászló alá.. Egy borús napon aztán el­némult a sági torony harang­ja. A szétfeszített ablakrács mögül ellenséges géppuska­cső sötét torka szúrt dél­nyugat felé. A falu, a kör­nyék mintha visszazuhant volna valami furcsa eszmé­letlenségbe. De a halott nyu­galmú felszín alatt sűrűsöd­tek a láthatatlan mozgolódás erővonalai. Az életveszély ap­róvá zsugorodott a bátrak szívében, amikor minden ve­szélybe került. A félelem, a gyávaság, a rettegés nem tu­dott gyökeret ereszteni ben­ne. S ott valahol, a halál ár­nyékában ketten, kis fogas­kerekei a nagy egésznek, összetalálkoztak. Fél szavak­ból megértették egymást. „Itt a levél... Még ma .. Csak a mieinknek.. Nemsokára a fiatalabb ne­kivágott az útnak. Nem félt. Pedig mi is az élet? Semmi Egy aprócska golyó elég, hogy kioltsa. Feleségére, a karcsú barna asszonykára és a szö­szt kisfiúra gondolt, akik ott- hon várnak rá. Talán nem látja soha többé őket... Ki- lopakodott a faluból, csak ment, ment, szántóföldön, me­zőn, erdőn át. Talán éppen értük vállalta, és mindenki­ért, a szebb, emberibb holna­pokért, amikor majd nagyobb darab kenyér jut a családok asztalára, s nem sótlan, híg levesbe csöppen a szegények verítéke. Izmai megfeszültek. Vitte a levelet. Ügy szorította magához, olyan féltő gyön­gédséggel, mintha gyermekét ölelte volna. Pár óra múlva a sági tor­nyot telitalálat érte. A lőpor- füstben a lehulló vakolat, meg kőtörmelék fehéres-rozs­dás tövében a torony feketén, beleegyezően biccentett egyet. A géppuskacső leha­nyatlott az ablakból. Láng­nyelvek nyaldosták körül, le­het, hogy tekergőzött, vonag- lott is még, mint egy külö­nös kígyó, amíg ocsmány lel­két kilehelte. S mintha jel­adás lett volna a géppuska­fészek kifüstölése a sági to­ronyból, a Vörös Hadsereg a túlerővel szemben ellentáma­dásba ment át, a győzelmes északi hadjárai során fel­tartóztathatatlanul haladt előre. Június elejére már el­foglalták Szlovákia déli ré­szét. Kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. •k Nemcsak a győzelmes észa­ki hadjárat, a Szlovák Ta­nácsköztársaság megalakulá­sa, hanem a sági torony tör­ténete is szóról szóra igaz. A kis és nagy események igy fonódtak akkortájt össze, ba­ráti erők együttesévé. Az „egyszer volt” fiatalember­rel, a 72 éves Fekete György bácsival nemrégen találkoztam Egyházasgergén.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom