Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-04 / 100. szám
Bodó Bélit * / Átadva az utódoknak... ITT ÁLLOK, tárni vagyok. Nem tudom, it»i volt erre régen. Helyenként apró törpe dombok' eső mélyítette gödrök, érdektelen, szótlan természet. Nyáron elburjánzott adfű, ősszel ragacsos sár. télen elterpeszkedő hó, amely- ivei senki sem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képijeiét, s nyomában öz elképzelés: piros-fehér csíkos zeb- í js botokat szárat le a közönyös tájon — út készül, ennek vagyok folyamatosan tanúja Ot? Annyi változás van a \ i lúgban, De errefelé, ebben a mikrovilágbán, ez a nagy változás! A kövér poszmé- ' hek ijedten rebbennek fel, s vadul elszáguldanak, cikkcakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri; behatolnak eddig zavarálan életükbe, á mézízű porzók, bibék, a csábos virágkelyhek birodalmába, apró életüknek vége ezen a tájon. Vajon természeti katasztrófának tartják-e a lapátok, csákányok megjelenését ezen a helyen a hangyák, a bogarak — a rovarnép mit gondol erről a felfordulásról? Napokon át néztem hogyan készül az út — de hogyan is kerekedett ki a világ legelső útja? Persze állati, de emberi láb is taposta az első ösvényeket, talán a barlangtól a forrásig — az óriás autósztrádáknak is vannak ősei. A messzeségek aztán az utakkal zsugorodtak össze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőttek, hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani hány rabszolga, menynyi robotban csinálta, hány mezítláb taposta őket, hány kefék gurult végig rajtuk, mennyien jártak a hadak útján, vagy később máé utak széles hátán, szélben csattanó májusi szép piros zászlók alatt... Kinek vették meg az első selymet az útra, indult első kereskedőtől, hol, melyik Ő6l településen, vagy városban? Lánynak-e. asszonynak-e — hol vannak már a megajándékozottak szép mosolyai? 8 HOGY ELTŰNTEK a poros időben az elsők, a százezredikek. akik elvezették a kígyózó utat az óceánig! Itt megállók tűnődésemben. A Via Appia még ma is elnyúlik messzire Rómától, s élő kéanyoma évezredes cselekedeteknek. Hogyan hívhatták azt, aki megtörölte verejtéke» homlokát, amikor letette a szerszámot s azt mondta az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hívhatták? A nagy tettek, a nagy művek mögött névtelenek tömött sora áll. Itt most a dolog szántással kezdődik — a civilizáció ősi képe. De a nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelzőutak közt. gép húzza, fújtatva, ám fürgén, medrét szántja a jövendőnek. Mert itt mindenütt a jövendő készül. Ezen az új úton jársz majd bizonyosan talán félszázad múlva, ha éltet még az élet s erre Van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszméhek sürög- nek, a már gyökerestől kifordított vadvirágok közt. Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok... De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz kandeláberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. A SZÁNTÁS UTÁN emberek sorakoznak. Széles, meztelen hátuk már csokoládé színű a hideg tavasz ellenére. Körakoznak, mert lapát, csákány jár a szántás nyomában — utat egyengetni s móet ez nem átvitt értelmű szólás, hanem kemény munka a maradandó cselekvéshez. A készülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyújtózik, fehéredik — a föld hátát egy csíkon bár, de kozmetikázzák, talpnak, keréknek jól elkészítik. — Technikus vagyok — a fiú hangja riasztotta föl az öreget. Ótt álltak a konyhában, a fiú lopva körülnézett és az öreg meglátta arcán a villanásnyi komorságot. — Mivel szolgálhatok? —■ A fiú magyarázni kezdett, valami gyártörfcénetlrásról, klubról. s a titkárról, aki gén ági He", és valamilyen találkozóról. Az öreg közben felmerte; divatos hányavetl- ségén kívül semmi kivetni valót nem találhatott a fiún, mégis úgy gondolta, az arcában van valami megfoghatatlan ernyedtség, ám talán nein is ilyesmi. Mintha a fiú sima lenne, mint a halak, amiket nézni lehet csak, ahogy tovacikáznak, beléjük akadni nemigen, — Egyszóval — mondta a fiú —• eljön a találkozóra? **» Kik lesenek ottan? —* ocsúdott az öreg. — Mondom: a fiatalok meg azok az öregek, akiket még meg tudtunk találni. Az öreg összerezzent. — Ezt hogyan érti? — Nem olyan könnyű, ne higgye — mondta keserűen a fiú. — Se lakcím, se semmi... Kész nyomozás. Sokan már nem is élnek. — A fiú véletlenül az öregre nézett és zavarba jött. — Azt is mondja a titkár — folytatta sebesen. — hogy ha van rá igény, kö- rülvlsezük magukat a gyárpn, megmutatjuk, mit fejlődött, A szereidét teljesen renoválták, rá se lehet ismerni. Legutóbb egy német berendezés... — Mikor kell bemenni? — mondta fakón az öreg. — ötödikén. Ott lesz a régi igazgató Is, azt is én nyomoztam ki, talán tetszik is... — A Krémer Pista — az öreg a messzlségbe révedt. — Nagyon szerette a disznósajtot. — Hehe — Vigyorgott a fiú és megindult az ajtó felé. Az öreg megfogta a kilincset. — A lányt — motyogta bele a fiú arcába — miért hagyta kánt? — Nem akart bejönni — felelte gépiesen a fiú, aztán kiült arcára a megdöbbenés, A lány meg is kérdezte odakint, — Miért nézel ilyen bambán 7-* Azt kérdezte; a lányt miért hagytam kint? És, Hogy a régi igazgató nagyon szerette a disznósajtot. — Megbolondultál — mondta a lány barátságosan. — Egyébként megmondhattad Volna neki az igazat: a lányt azért hagytam kint. mert nem akart bejönni, mert Ideges lesz az öregektől, és mert ő semmi esetre se akar megöregedni. — Megmondtam — düny- nyögött a fiú. A lány gyanakodva ránézett, aztán megvonta a vállát, — Adj egy cigit. — Kifújta a füstöt, és kijelentette: — Megmondhatnád annak a marha Lábodinak. hogy amit kiagyal, csinálja is meg maga. Ne mással végeztesse a piszkos munkát. — Ugyan, hagyd már békén! — förmedt rá u fiú. A lány nem akart veszekedni, belékarolt, arcét a fiú frissen borotváit képéhee dörzsölte. Amikor az öreg látóme- ‘' zejébé értek a lány éppen a fiú szájába dugta a cigarettát és hízelegve hozzá- simult. — Vizes rortgy... — gondolta az öreg szórakozottan — vizes ronggyal kéne. ezt lepucolni. Ott állt sokáig a .távcsőre tapadva, nézte a népteien Utcát, s a szemközti málladozó házfalat. És jöttek másnap, harmadnap más, új, okos gépek Is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de a kövek is megváltoztak, bazalt-sziklákból határozott élű kockák lettek, s más hegyrészekből szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidáman fénylenek. A meder napok alatt kész, most az út széleit is csinálják- egy lépcsőfok, hogy kényelmesen leléphess majd a szélen húzódó járdáról, a szegélyező bazaltkockák cementtel Illeszkednek egymáshoz. Látom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hólének, ha majd a jövőbeli tavaszon olvad a táj. Aztán az emberek más gépeket indítanak, a szétszórt, elterített apró köveket hengerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható —, amerre elhúzódik, eltűnt a vad vidék. Lehet; nem írom le szakszerűen, miképpen születik az út készülő fejezeteiben. Tudománya van ennek is.‘ tudják a tudományt az útépítők. A mieink apáinktól tanulták. Érik a munka. Ez az út- esinálók dolga, én a bádogkannában csillogó vizet nézem; most emelte szájához egy esákányos. A víz. kétoldalt lecsurog az arcán, le a hideg napsütésben fénylő, meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is jut bőven meztelen lábszáraira, még a csizmájára is. Micsoda jó szomjúság s milyen jó megelégülés, szétcsapja a vizet átnedvesedett bajuszán — s már a csákány után nyúl. Aztán csúf testű, lomha lokomotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fénylik a bogárhátú út... Vajon ki megy végig először az új tavaszi úton? Szerelmes lány-e kedves randevúra, vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek visonganak-e rajta, szaladtukban? KI LESI EZT MEG? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lépéseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az utakon mindenütt. Ahogy messzibbre, a főútvonalon is, ott, ahol áz új út találkozik vele, s ahol májusi vonulásunk halad előre, láthatatlan lábnyomainkat és kezünk látható nyomait átadva az utódoknak. “WTITiTV1111 '"T ■ '*t ' * Ä|| A szobrász portréja. — (Koppány Gy. felvétele.) Rákot Sándor Vihar Kora délelőtt fecskecsapat szállja meg a templom előtti teret. Függőlegesen, mintha egyik szárnyukra fonalat erősítettek volna és azon csöngetnék őket alá, a földig ereszkednek, azután gyors rándulással fúródnak Ismét a magasba. „Eső lesz, alacsonyan szállnak a fecskék!” — mondja az éppen erre haladó Bényei PóVargn Rudolf 7öM legyen alalia Apám a kertet ásta, beleültette a holnapot, mint embrió, a holdról ' bámészkodtam, csodáltam a magot, — kikel a főidből, s már égig ér. De én már akkor tudtam: dolgozni kell a magnak, éjjel és nappal járatni motorját, hogy majd égig nőjön, s vigyázni: főid legyen alatta. Cz a tét,.. Es a rét gyönyörű virágváros, éjjel-nappal füstölnek gyárkémény füvei fehérkavics repülőterein lőkhajtásos bogarak tankolnak, tovább szállnak, ablakai tárva, berepülhetnek rajta napból költöző fénymadarak, tornyai harmatharangjait szél rózsa, olyan erő van itt, megmunkálná a hold sivatagját, én is így dolgozom, virágok, fogadjatok magatokba hát! 'tér, aki pedig tudja, mert már vagy hetven esztendeje figyeli az itteni időjárást. Dél felé a hőség úgy megszorul, az alacsony házak között, hogy szinte szemmellát- hatóan aszalódik a kertek növényzete. A legyek vérig csípnek. Ahogy a munkám fölé hajolok, homlokamat ellepi a verejték. Három óra felé már blrhfi- tatlan a meleg. Folyton a víz hűvössége jár az ember eszében. Meg a levegő, újra meg újra a jó, tiszta, sűrű levegő, amelyet mintha kiszivattyúztak volna az ég acélszürkén izzó korongja alól. Az állatok Is az árnyékba húzódnak. A kutya hasmánt, a macska kényeskedve a hátán fekszik. A tyúkok hártyás szemüket félig lehunyják és nyitott csőrrel, aléltan pihegnek. Csak az nem bújik el, akinek dolga van. A munka az izzó napon is tovább folyik. öt órakor kis szellő fut végig a mozdulatlan vidéken. Nyomában magasra csavarodó, könnyű porfátyol. Azután váratlanul megdördül az ég. Az udvart szegélyező nagy fák, a ház, a bokrok eltakarták eddig a látóhatár peremén gyülekező felhőket. Most fenyegető feketén egyre feljebb kúsznak a szél órbócrúdján. A nap kialszik, a madarak riadt csipogással keresik fészküket az elsötétülő világban. A szélrohamok egyre gyakoribbak és erősebbek. Száraz levél, tollpihe, papírrongy emelkedik föl, s szűkülő csavarmenetben egy alacsonyan szálló poríelleg szügyébe fúródik. Majd hirtelen elül a szél, minden elcsön- liesedlk. Két szel roham közt valóban „vihar élőit! csönd', mellre fekvő, halántékon doboló feszültség. Már villámlik is. A fényjelekre el-elmaradozó mennydörgés felelget. Bivalyszínű, vemhes fellegek közelítenek veszélyes rohanással. Még jobban besötétedik, öt őrá s már öreg este van. Az utcán gólyalábú, körtényi ádámcsutkájú férfiú lohol, sietségében is megőrzött méltósággal. A harangozó 6, futólépésben jön valahonnan a határból. A templom ajtajában megáll, fúj egyet, kalapját a kilincsre akasztja, azután fei- csörtet a tornyba. Itt még szokás, hogy jéggel vagy pusztító viharral terhes fellegek köze- ledtén harangoznak „az idő elé”. Ugyanakkor a Békeszerető Tsz elsöke is végigkarikázik a falun, ű éppen ellenkezőleg, ki a határba siet ebben az íté- letes időben, a tsz földjére, ahol a mai napon fejezné be az aratást a Karsalék brigádja. Az elnök után, mintha csak a vihar előtti képet akarná teljessé tenni, vágtató szekér kanyarodik a műútra. Ezen lógják a megmentett kévéket— kereszteket hazaszállítani. Ezenközben félpercenként villámlik, dörög, villámlik, dörög; a hang most már nem marad el messze a fény mögött, hanem közvetlenül a sarkába lép. A levegő egyszerre nagyon is lehűlt, jeges szél fúj. A szomszédban nyújtott kiáltásokkal hívogatják a szétszéledt aprómarhát. Villanás, csattanás, majd mintha ennek következménye volna, éles csörömpölés; cserép hullott le a háztetőről. A kutya szűkölve bújik a tornácra, gazdája lábához simul. Valahol becsapódik egy nyitva felejtett ajtó. A harang zúg, a szél néha elkapja, néha élesen Idevágj i a szavát. A rádió félelmetesen recseg. A távíróhuzalok remegnek, búgnak, pengenek, a távíróoszlopok nyögnek, kopognak, zakatolnak. A szomjas föld millió torokkal issza az esőt. NÖGRAD — 1969. május 4., vasárnap t
