Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
ISádaadi Péter Uszodában I zzadt volt és nyűtt, s míg az utcai öltönyét für3őruhára cserélte, előre örült — a hűvös víznek. A medence szélén, ahonnan gyors, erőteljes lendülettel a vízbe vetette magát, egy család — apa, anya és egy fiatal pár — ácsorgott. Az idősebbik nő — grimaszokat vágva — fujjgatott. Még akkor is a vízbe vezető lépcsőn dévánkozott, amikor már a későbben érkező Majtényi testén a szúró, di- dergető, az első pillanatokban elviselhetetlennek tűnő hideg szorítása hűvös simogatássá enyhült. Úszás közben könnyedén tud az ember gondolkodni, emlékezni, s jó figyelni az embereket is. Mint most itt, ezt a családot. Olyan ismerős volt Majtényinek az idősebbik — kerek arcú' már őszülő, de jóízűen formás nő. Palócosan ejtette a szót. — Anya, ne hisztizz. — A férfi derékon fogta a palóc asszonyt, s vitte magával a vízbe, s az érett, megszélesedett, ráncokkal befutott női arcon megjelent egy fiatalos sugárzás. „Jakabné, Szeles Zsuzsi. Az a férje? S a gyerekei?” A nevetésével, s palócos beszédével fogta meg őt, Majtényit, egy húsz év előtti májusi napon. Ez a nő, igen ő volt az .. Most éppen szembe találkoztak. Zsuzsi fejét kedves komikusán feltartva úszott Kedve lett volna rászólni: feküdjön a vízre. Ne féltse a haját. De nem tudta elkapni pillantását Negyvenötben Debrecenben, az MKP Simonyi úti pártiskoláján találkoztak. Ügy hozta a véletlen, hogy az első május elsejei népgyűlésre együtt mentek egy távoli faluba a golyóvert karosszériájú, minden eresztékében zörgő, köhögő teherkocsival Végigénekelték az utat. Egymás mellett ültek és a tankoktól kivert gödrös, makadámúton csörömpölő, imbolygó kocsiban gyakran kellett az asszonynak kapaszkodnia. Eleinte csak karját fogta meg a fekete hajú, piros arcú — alig volt huszonkét eves — asszonykának. Később egy-egy kátyúnál a derekára is le-lecsúsztatta a karját. Forró, kemény, hívogató volt a —három éve nem tudott már semmit a fronton eltűnt férjéről — fiatal test De tudott magának parancsolni... Ezzel nemcsak tiszteletet ébresztett Majtényiben, de később, gyűlés közben már azzal a rajongó alázattal hallgatta kedves, palócosan zengő szónoklatát ami azonos a gyorsan lobbant érzelemmel. A május elsejei kirándulás után még jó néhányszor voltak együtt Zsuzsival népgyűlésen és különböző összejöveteleken. Egyszer — ez volt az utolsó autós útjuk — meg is csókolta a kedvesen, mindig csevegő szájacskát. Nem volt szükségük magyarázkodásra. Zsuzsi sem volt már közömbös. De megmondta: addig, amíg a férjéről valami biztosat nem tud, senkivel nem kezd... Mikor Zsuzsi hazautazott Nógrádba, megígérte: ír. Majtényi várta a levelét. Egyszer meg is érkezett a megyei újság szerkesztőségébe — itt dolgozott — a fehér boríték, s benne pár sor: menjen azonnal. A feléledő remény feszültségével utazott akkor Majtényi Tarjánba. Könnyen megtalálta a verdett bányászházban Ja- kabék kis lakását, ahol Zsuzsi nyitott ajtót... Nézte a medence oldalának támaszkodva — pihenés ürügyén állt le az úszásban — a feléje közeledő asszonyt. Megint nem szólíthatta meg, mert férje, s fia között, azok tanácsait hallgatva, megpróbálta a mellúszást. — Zsuzsi, emlékszik rám? — végre alkalom nyílt az megszólításra: ott pihente ki az asszony az úszás fáradalmát, alig egy méterre tőle. — ó — tágra nyíltak a szemek, s megjelent bennük a felismerés. — Hogyvan Mihály? — Az asszony beszéddel leplezte zavarát, amelyben együtt volt valami a meghatott örömből, s a lelkiismeret okozta feszélyezettségből. — Jól, köszönöm, látom, maga is. És az édesanyja él? — Majtényi a medence közepén úszó férjre sandított, aki szintén feléjük nézett. — ÉL Tudja-e, ha akkor nem jön el, nem kapja meg a nyugdíját — Jakabné feszé- lyezettsége elmúlt. Erről az ügyről a férje is tud valamit. — Jöjjön, bemutatom az uramnak. — Arca elárulta: mindenre emlékszik... Úszott egy kört fejét ritkán emelte ki a vízből. Jólesett az izgalom utáni hűvösség. Gyorsan végiggondolta, mit is mondjon a férjnek arról a látogatásról. Csak az igazat, amit 'akkor ő tett a Zsuzsika anyjáért, abban már nem volt semmi része a reménykedő szerelemnek, mert belépése pillanatában megtudta: él a férj: Amikor felnézett, a Jakab család már a büfé mellett gyülekezett. A feléje tekingető Zsuzsi szeméből kiolvasta: várják őt... — Ez itt a férjem — bordó fürdőnadrág, cingár alak, ősz haj. borotvált, kerek arc. A soványságban életerő, a figyelmesen vizsgálódó szempár mögött értelmesség. — A fiam. — A nagyranőtt, apjához nagyon hasonlító legény szemében a figyelemmel együtt ott volt egyfajta irónia is. — Ez meg a menyem. — Megiszunk egy sört. Anya hozzál. — Valamikor gyűléseken együtt szónokoltunk a kedves feleségével. — Beszélnie kellett, mindnyájan őt vizsgál- gatták. — Hallottam, az anyósom is emlegette már magát... Túljutottak a zökkenőkön és most már felidézhette a jelenetet, amikor beállított Tarjánba. a kis házba, és a síró Zsuzsi bevezette őt a pár héttel előbb megözvegyült, s háborodott- nak látszó édesanyjához. Majtényi ekkor már tudta, Zsuzsika ezt is elsuttogta belépésekor, hogy anyja két nap óta éhségsztrájkot kezdett, mert nem kapta meg az ura után járó baleseti segélyt és a nyugdíja is kérdéses. Levélben is bejelentette a bánya- vállalat igazgatóságának és a hatóságoknak az éhségsztrájkot. — Még ma sem tudom pontosan. mibpn halt meg a7 aoó- som. — Már a nemtűnődő, feszes, parányit gyanakvó figyelemmel hallgatta őt Jakab, — Pedig elmondtam néhányszor. — Zsuzsi már ott volt a sörökkel. Kedves háziassággal. pillanatok alatt nemcsak széttöltötte az italt, de a hazulról hozott rántott húst is ötfelé osztotta. — Nagymama és az éhség- sztrájk! — a fiú nevetett... — Pedig így volt: a bányavállalat nem altart fizetni — mondta Majtényi. — Milyen baleset volt? — A fiatal menyecske először mutatott némi érdeklődést. — Tulajdonképpen egyszerű fertőzés, mégis rémséges. A bányában sok volt a patkány... és a patkánynak van egy kullancsa, a bőrön élős- ködik. Úgy, mint a tyúkon a tetű, a kutyán a bolha. Persze él is szórják a kullancsot, s ez rámászhat az emberre is. Csípése abban az időben — mivel nem mindig mentek orvoshoz, gyakran halálos volt — mondta Majtényi. — Egy szombat délután jött haza apám a bányából. Fáradt volt, hátra dőlt a karosszékben, s akkor anyám meglátta a jobb lábán, a boka fölött a piros foltot. — Nem tudom mi ez, nem fáj, nem viszket — mondta anyámnak szegény apám. Eltelt a vasárnap, hétfőn a délutáni műszak előtt még kapálni akart a határban. De már nem tudott kimenni. Elindult az orvoshoz, és az úton összeesett. Úgy hoztuk haza... Az Ízületeit fájlalta. Az orvos reumára gondolt és izületi gyulladásra: hét napig feküdt, nem javult A nyolcadik napon szinte megfeketedett. Most már az orvos is megijedt, májgyulladása van — mondta, és beutalta a kórházba... ott tudódott ki a baj. Zsuzsinak egy könny gurult ki a szeméből. — Fertőzést kapott — mondta Majtényi... A fiú arcáról eltűnt már az ironikus kifejezés. Megvolt döbbenve, akárcsak a felesége. Mindnyájan egy meztelen felsőtesttel dolgozó, csákányos bányászt láttak. Szénporos' izzadt arcot, lámpafényt, s a j sötétben ussano, a széndarabokat zörgető patkányokat... — Újságnál dolgoztam és az egész históriát megírtam. A bánya akkor még kapitalista kézben volt, de a hatalom már a miénk... — Egyétek a húst... Maga j is — Jakabné kedveskedni 1 akart, s majdnem kimondta Majtényi keresztnevét. Óh, mindenre, de mindenre emlékezett már, nemcsak az esze, a szíve is. Benjámin Láaxló 1 arasz tMaqyarorszáqo* Késő délután megredt az eső. fölverte az uccát. » Kéreg áléi a levelek rügy-fejecskéiket kidugták. Tavasz van, locsogta a zápor, s ahogy jött, máris elszaladt; s egy terhétől hajlott faágon érett-sárgán csüngött a nap. Alatta két víg hegytető kosárként ringatta a völgyet; kapaszkodtam emelkedő kedvem fokain egyre följebb, első gyümölcsre éhesen, sűrű levű korai napra - könnyű lábakká értem el a hegyeknél is magasabbra. Még sohasem volt ily közel, bár kisebb lett már, mint a térkép tolyóival, hegyeivel s lakéival szívemben elfért, ott dobogott, a szív helyén szabályozta a vér futását, hogy mór nem is láthattam én ■» éreztem minden mozdulását. Kis ország, télből lábaló! mélyében lüktetett a bánya - egy elmerült világ alól növő remények melegágya, Kertészei a hőt, a fényt az emberek közé kihozták; mint jövőnk bányászaiként a földalatti kommunisták. Az érzékeny földön lesett; ólat kerülgetett a róka múlt még, de a földművesek elűzték nyers jelzőkarókkai, £rc táblára a belüket, állni az idők jégverését — törvényüket és nevüket ekéikkel a földbe vésték. És füstölt, sípolt dohogott, kattogott, zúgott Magyarország. Anyagot szült és szólt jogot, segítve munkásai Harcát, akik lármás kohóiban sorsunk nyersanyagát keverték, s kedvüket mordul vagy vigan a lázongó vasakra verték. A szabad ország erejét éreztem, s felnéztem a napra« Hozóm a föld? Hazám a nép, Csak ő emelhet ily magasra Országot, népet — s mind ami belül van mór. szivemben fért ei — nem engedem kiirtani magamból másképp, mind a vénre!. . . .Aznap született a fiam. Még csak egy félnap óta élt, «le ki élt alant, mindannyian roppant munkába fogtak érte» Övé a szén, övé a len. neki fonnak, érte aratnak s övé a vers — a versenyen » nem lehet, hogy hátul maradjanak. Szerszámon csillan a jövő, fiam jövője - de nekem kell megvédeni; harcoljon ő már csak anyaggal, elemekkel. A fegyver az aoóra vár még. s ho a tavasz jön a nyár: legyen már a fiúknak játék, mi nekünk élet vagy halál. 1 t NAGYJÁBÓL MÁR világos flottéin a mostani napok kéve, megpróbálom summába fogni a pesti indulás óta szerzett tapasztalatokat. A földosztás sorsa vaskos megfogalmazásban három tényező viselkedésén fordul •neg. Az íróasztalokén, a különféle irányító és ellenőrző bizottságokén és magukén az érdekeltekén. Nem ítéletet mondok, ha azt mondom, hogy az előző kettő működését nézve tele lehetnék aggodalommal, mindkettőnek megvan a *ölmentése: se eszköz, se ember, el vannak zárva, a távolság szinte leküzdhetetlen. Ahol bizakodást, nem is bizakodást, hanem bizonyosságot szedtem magamban, az eddig mindig a közvetlen érdekelteknél történt. Szakályban, a Sió-parti járomfaragoknál. De elég-e ez a néhány eset végleges megállapításhoz? Törvényszerű-e ez? Nem megyek vissza az irodákba, csakis a tetthelyekre megyek, döntöm el, de nem tagadhatom le szorongásom: Hátha csak Koppány vidéke érezte meg a maga módján a teendőt? De előbb mégis a rokonokhoz. Csaknem hajnal van még, latba veszem, kit háborgathatnánk ilyen időben a nem kis számú nagybácsik köziül. Az át'alános helyzetkép kialakitá- s 'hoz is három forrásom van: a központok, az érdekeltek s 02 apai ág roppant rokonsága, amely ezen a területen mindenhová — fölfelé, lefelé egyaránt — elbocsátotta szívós perjefűgyökereit. Lajos bátyáméknál is — jó tíz éve nem láttam őket — siralom, innen is hiányzik két Illés fiú, két unokatestvér, elvitték a németek. Időbe telik, míg más irányba fordulhat a szó: j a cselédek a pusztákon? Hajlandóság? Az van bennük hozzá, akarat, de milyen: mint a vasék! Fog azoknak a keze. Máshol meg a gazdatiszt szervezi őket, ha papíron szétszedik a földet is, maradjanak együtt: egyben könnyebben megy most a munka. Ott is, ahol szegény apád utóljára Szolgált... NEM FEJEZI BE a mondatot, s én nem késztetem. Ö is belenémul az emlékezésbe, én is. Nem vidító az emlék. — Még a ház előtt is azt forgatom, kimenjek-e oda, épp oda. Nem akarom egyéni érzelmemet keverni abba, ami közös. Vigyázni akarok — épp most, épp itt — tárgyilagosságomra: vigyázzak sebeimre is. Holott a puszta csak egy ugrás. De visszatérve a többihez, a sok ismerős puszta közül mégis Tüskét választom. — Az a legközelebb. Nem teszem hozzá: a szivemhez is. 8 NÓGRÁD - 1969. április 4., péntek Illyés Gyula HOMFOGLHLÓK KÖZÖTT (Részlet) Ott is egy nagynéni? —mo- solyodik el mellettem Garas, ahogy a kuplungot berántja. — Ott már senki sincs. A tavaszi napokon azon az úton suhanunk végig, amelyen egy esős novemberben apámat lassan, csaknem léptenként megállva hazavittük: minden döccenő a nyílt sebeken át kínba rezzentette szemráncait. Pécsen csak addig vitték az operációt, hogy megmondhassák: jobb, ha otthon hal meg. Tűrte a szenvedést, azt hitte, gyógyulni gyötörjük haza. Addig hitte, míg a szemébe nem mondták: belőle már nem lesz ember. — Ki mondta meg neki? — tört ki belőlem suttogom fogva is a konyhában az indulat, amikor hetek múlva megint fölgyalogoltam a már havas úton. Akkor már Pesten éltem. Maga a kastély akkori bérlőura mondta meg — a leereszkedő szíves beteglátogatás végén: kell o helye, a szántás nem várhat magára — ő, a beteg is beláthatja. Belátta, s azután már csak abban reménykedett, meghalhat a felmondás lejárta előtt: a lelke tán előbb elhagyja ezt a földet. mint amikor a testnek el kell hagynia. Szinte páni félelemmel tört ki rajta a pusztaiak örök rettegése, a hontalanság. Aztán volt még egy gyaloglásom ezen az úton, amikor a zsebemben a Baum- garten-díj húszpengősökre váltott egész összegét hoztam: a kegyes hazugságok alátámasztására teleraktam vele a beteg dunyháját: íme, lehet másutt is helye, tán a magáéban is. De nem, ő csak a helyben bízott, az itteniben, ahol valamennyi közt a legtovább szolgált. Zsebre raktam a pénzt, s a kastély felé indultam meg vele: hátha megválthatom ezzel csak néhány hónapra még, csak látszatra is a helyet. De a park kapujában megálltam. Nem tudok uralkodni indulataimon. akkor még úgy éreztem. Vagy csak a lélek kibúvója volt ez, s nagyon is ke- lény fellegvárnak éreztem a kastélyt? Parkjában diszmcd- véket tartottak. Alaszkából hozott díszrókákat. Sose léptem át még a kapuját: akkor sem. Most itt állunk a kapu előtt. BALRA HATALMAS ököristálló, amellett — épp csak a marhajárással elválasztva tőle — a teljes hosszában földre lapult ház, amelyből abban a lucskos januárban — harmincegyben — kisegítettem a koporsót. A régi kertben, épp a méhes helyén, frissen vágott lövészárok. A puszta csapásban megrekedt a kocsi. Garas tétovázik, mielőtt rákapcsolna. A kastélyárok mentén jobbra is vezet út, ki a kövesre. De mi szemközt a kapunak állunk. — Egyenest be, kocsistul? Gyerünk. De, ahogy a házzal szemközt oldalra kinézek: a parkárok felhányt partján egy csomó béres üldögél a napsütésben. Megálljunk. Megálltunk, kilépek a tavaszba. Mint egy olcsó hatású filmben: itt a régi kovácsház, ott a kastély, a béreseken ott a rongy, a kopott kunkucsma, a vásott csizma, ott a kuruc bajusz, az ősmagyar pofacsont. A medvék, a személyesen hozott rókák, a diszautók? S hoi a kastélykisasszonyok s a hajdani bérlő-földesúr, joba- házy Dőry Hugó és családja? ELÉM LEPHETNÉNEK, nincs bennem semmi indulat. Egyszerre szinte testemben érzem egy-egy szó keletkezésének emberi élményét, azét, hogy felemelkedés. Könnyű, tiszta levegőt szívok, magaslatibbat, mint mikor a Mont Blanc tetején állhattam. Köny- nyüséggel, majdnem valamifajta vidámsággal tölt el, hogy épp ott, épp akkor nem érzek bosszúvágyat, ahol s amikor tán méltán érezhetnek: hogy megmaradhatok mégis az elveknél. Tele vagyok ma is sebbel, de épp én éreznék megalázást, ha azokkal vitézkednék. akik már földön vannak. Nem vagyok puhány. tán elég egy hüvelyklökés hátam mögé, a múlt felé, azok számára, akik a vitéztetteket szeretik. Akkor nyílt nekem arra jó alkalom! (S mire lesz most?) Az új világban, ezt kérem, a magam méretéhez mérten egy Romaín Rolland-i szerepet adjatok ■— puhaság nélkül. DORY KÜLÖNBEN is meghalt. — hallom már esztendőkkel ezelőtt: a család tönkrement. Utóljára megint herceg Eszterházy volt az úr. S még ezt hallottam az egyik parton gubbasztótói: — Hallanám a nevét még egyszer elvtárs? — S én a magáét? — kérdem. Csak a vezetéknevét értem meg: — Nyúlás. A többi: Dombi, Kalapos, Savanyó.
