Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

Lenni vagy nem A művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt. Műszaki vezetők és szocialista brigádvezetők együttes ülése előtt a gyár igazgatója beszámolni készül a ter­melés, értékesítés ügyes-bajos dolgairól. Az igazgató, Dianovszky Gyula előtt kapoccsal összefűzött fehér la­pok, rajtuk sűrűn gépelt szöveg. Kezébe veszi, de a moz­dulat félbemarad. A terem elcsendesül. Kedves elvtárs­nők, elvtársak, szól a szokott megszólítás, aztán váratla­nul megemelkedik a hangja: — Ilyen nehéz helyzetben még nem volt a gyárunk, mint amilyenben most van. Döbbent csend. Az igazga­tó szinte derűs arca, és a be­számoló első mondata meg­hökkentő ellentéte halk mo­rajt vált ki. Itt mindenki tudja: az igazgató nem szo­kott játszani a szavakkal. Ám a folytatás mintha ellentmon­dana a beköszöntőnek. Arról szól, hogy a gyár tavaly mi­lyen termelési, gazdálkodási, eredményeket ért el. És az Összehasonlítások az előző év eredményeivel kellemes han­gulatot teremtenek: 1967-ben harminchárommillió forint nyereséget ért ej a gyár, ta­valy ötvennégymilliót. Csök­kent az önköltség, a selejt, kevesebb volt a reklamáció. Aztán ezt a már-már elé­gedett hangulatot ismét ke­mény, nyugtalanító taktusok borzolják. , — Az új esztendőnek azon­ban nagy problémákkal vág­tunk neki. Már tavaly is ér­tékesítési gondokkal küzdöt­tünk, erre az évre ezek a gon. dók sűrűsödtek. Ha ezt ed­dig nem tártuk önök elé, ez nem a bizalmatlanság jele. Egyszerűen nem akartunk vaklármát kelteni. Sokaknak úgy tűnt, hogy a gazdasági reform első esztendeje fák­lyásmenet, de mi már tavaly április, május táján éreztük, lesz ez még másként is. A prognózisok helyett már konkrét tények jelezték, hogy a piaci igények előtérbe ke­rülnek, s a piac ítélete kö­nyörtelen. Akkor még nem ismertük a hazai kereskede­lem ezerkilencszázhatvanki- lencre vonatkozó igényeit, de sejttették: szükség lehet kül­földi piacokra is. így került sor a szovjetunióbeli piacku­tatásra, ezért vettük fel a kereskedelmi kapcsolatokat a Német Demokratikus Köztár­sasággal, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, sőt, Auszt­riával is. December nyolcadikén az­tán találkozóra hívtuk a nagykereskedelmi vállalatok vezetőit... Azt kérdeztük tőlük: mit, miből, mennyit kérnek? A válasz nem volt szívderítő. Közölték velünk, hogy a Vasműszaki Nagyke- x-eskedelmi Vállalat nyolc­vanezer, az Építészeti Termé­keket Értékesítő Vállalat húszezer gáztűzhelyre tart Vigyázat, teherautó! A közeli napokban az YC 15—62 rendszámú gépkocsi azt a benyomást keltette, hogy a gépkocsivezető ver­senypályának tekinti a Sal­gótarján—Balassagyarmat közötti országutat. Kilenc­venes. százas tempóval szá­guldott, előzött a kanyarok­kal szabdalt és különben sem kifogástalan burkolatú úton. A megfontoltabb gép­kocsivezetők hátán futkosott a hideg, amikor a bukkanó­kon vészesen hánykolódva, megengedhetetlen sebesség­gel elrobogott meiletük. Van-e joga bárkinek is, hogy veszélyeztesse a közúti for­galmat? Nincs. Az erre hiva­tott rendőri szervek majd fi­gyelmeztetik néhány arany- szabályra az YC 15—62 gép­kocsi vezetőjét, ha útjukba kerül. Addig is: vigyázat! Kétszeres óvatosságra van szükség a közutakon! K. S. csupán igényt, holott a mi gyárunk felkészült akár száz- ötvenezer gáztűzhely kibocsá­tására. Az előrelátás ellené­re az év elején szabad kapa­citásaink keletkeztek. Az ex­porttárgyalások a külkereske­delmi bürokrácia, valamint a külföldi megrendelők külön­böző, az eredeti konstrukciót módosító igényeinek végre­hajtása miatt elhúzódtak. Mi pedig itt álltunk — a szó szo­ros értelmében. A kérdés úgy vetődött fel: elbocsássuk-e átmenetileg négyszáz-négy­százötven dolgozónkat, vagy hagyjuk távozni azokat, akik amúgy is más munkahelyre kívánkoznak, a többiekkel pedig várjuk ki a jobb idő­ket, amelyek egyébként ek­kor még készülőben voltak. A második variáció mellett döntöttünk, s ebben a töb­bes számban benne van a gyár gazdasági vezetősége, a párt- bizottság véleménye, a szak- szervezeti bizottság álláspont­ja. Azt persze most már bi­zonyára értik, miért nem ho­zakodtunk elő korábban ezek­kel a gondokkal, értik, hogy a már meglehetősen rozzant állapotban levő alagútkemen. ce nagyjavítását — amelyet eredetileg néhány hónappal későbbre terveztünk —, mi­ért kezdtünk meg február­ban...? így vészeltük át az első negyedévet. A termen sóhajtás fut vé­gig. De a beszámoló szavai is­mét csattannak. — Magától értetődik, roez- szul vészeltük át. Eredetileg százhárommilliós tervünk volt, nyolcvanhatmillió lett belőle. Növekedett a koope­ráció, s kísérője a selejt. Ez úgy látszik, hatott a mi mun­kásaink némelyikére is, mert a sélejt gyáron belül is emel­kedett. Csökkent a termelé­kenység, növekedett a ter­melt értékekkel alá nem tá­masztott bér összege. Nos, ezen túljutottunk, benne vagyunk a második negyedévben, a né­met megrendelővel aláírtuk a szerződést. A hazai, mint­egy százezer gáztűzhelyigé­zgalomal várták a la- kógyűlést. Amióta megépült a sok csa­ládnak otthont adó ház, még nem tartottak ilyet. Kezdet­ben senki sem kifogásolta ezt, de később furcsán ala­kult az élet. A lépcsöházban viszolyogva jártak, mert a beköltözés óta csupán egy alkalommal takarították. Ha a lift elromlott, senki sem gondoskodott megcsináltatá- sáról, A gyerekek a ház előtt sem játszhattak, mert a ház­mester elzavarta őket. Szó­val telt az a bizonyos pohár. Egy alkalommal éppen ün­nepek alatt romlott el a lift. Háromtagú küldöttség kopog, tatott be a lakóbizottság el­nökéhez, akinek a felesége volt történetesen a házmes­ter is. Az asszony volt ott­hon. A panaszkodó lakókat be sem engedte, csak ajtón keresztül tárgyalt velük. A három férfi a házmesterné közömbös magatartása miatt rövid idő alatt elveszítette a türelmét. Egyikük erősebben fogalmazta meg a vélemé­nyét, mire a házmesterné kö­zölte velük: jelentsék csak a hibát, nem árt egy kis moz­gás a lakóknak sem. A házmesterlakás ajtócsa- póúáiára lépett a lépcsőhöz- ba a lakóbizottság elnöke, a fér). A három férfi bevárta amíg felért a földszintre. Idő­be telt, mivel az elnök vala­hol mélyebben pillanthatott a pohár fenekére. Dőlt róla az ital felhője, s kötekedve kér­dezősködött a történtek után. A küldöttség nehéz terhét vállaló lakók azonban nem töltötték vele az időt, csu­pán közölték: sürgősen hívja össze a lakógyűlést. lenni... nyeri kívül tehát megvan a foghíjas kapacitást kitöltő negyven-ötvenezer gáztűzhely is. Sikerült a lengyeleknek Is eladnunk negyvenezer Pille tűzhelyt, sőt alig várják, hogy a Csillag null-sorozata elké­szüljön ... Csakhogy ezek a megrendelések mások, mint amilyeneket mi megszoktunk. S ez elsősorban az NDK meg­rendelésére vonatkozik. A szerződés értelmében az első ötezer darabot júniusban kell szállítanunk. A minőségi át­vételt nem a megrendelő, ha­nem egy nemzetközi szerve­zet, az Interkontroll intézi. Márpedig tudniuk kell, hogy a nemzetközi meósok még szőrösebb szívűek, mint a sajátjaink. A megrendelő a szerződésben kikötötte, hogy az első tétel szúrópróbasze­rű vizsgálatánál mennyi a megengedhető hiba. A hibá­kat pontozzák. A megszabott pontszám túllépése esetén az egész szállítmányt visszakül­dik a gyárba, a hibákat ki kell javítanunk, a szállít­mányt újra az Interkontroll veszi „gondjaiba”. Ha a hiba­pontokat ismét túllépjük, a megrendelési szerződés érvé­nyét veszíti. Ez van, elvtár­sak: tudomásul kell vennünk, mindannyiunknak, hogy ilyen szigorú jjjinőségi követelmé­nyekkel a mi gyárunk még nem találkozott s ha azoknak nem leszünk képesek eleget tenni... akkor valóban nem marad más hátra, csökkente­ni kell a létszámot... Ezért hívtuk meg ma ide önöket, hogy ezt kertelés nélkül el­mondjuk, lássák, a kérdés: lenni vagy nem lenni...? ... Délelőtt a borsoünadasdi szocialista brigádokat látott vendégül a gyár, a tűzhely­gyáriak azért hívták őket, hogy segítségüket kérjék, mert gyakran rossz a lemez minősége, s ez rontja a tűz­helyek, kályhák minőségét is. Megígérték a támogatást. Egy közülük, a főművezető azon­ban vitatkozott. Amikor az egyik hengerész azt mondta: „Az a kérdés, kell-e a leme­zünk? Ha jó — kell. Ha nem jó, nem kell”, megcsóválta a fejét: „Nem olyan súlyos a helyzet..Most öten a bor- sodnádasdi küldöttségből itt ülnek ezen a tanácskozáson, köztük a főművezető is. ösz- szenézünk. Az ősz hajú ember szeme értően csillan, bólint. Szavak nélkül megértettük egymást... Csizmadia Géza Három falu és egy ember Fárasztó napja volt Za­har Kálmánnak, a kétbo- donyi községi tanács titká­rának. A napi munka után az esti órákban a választó­kerületi bizottságok vezetői gyűltek össze a tanácshá­zán. Az irodahelyiségből a megbeszélés néhány szava szűrődött ki a folyosóra, amikor bekopogtam. Jobb­kor nem is érkezhettem volna: röpke időre hallga­tójává és tudójává válhat­tam Kétbodony gondjainak, jelenének, hétköznapjainak és megismerhettem köze­lebbről Zahar Kálmánt, akit lassan, három falu vallhat magáénak: Kisecset a szülő­faluja, Kétbodony ahol je­lenleg tanácstitkár és Szen­té, ahová rendszeresen át­jár, hogy szakmai tanácsai ­val segítse, vagy helyette­sítse az ottani tanácsi ve­zetőket. Az éjszakai órákba nyú­ló tanácskozás után termé­szetesnek tűnt a kérés: be­széljen az életéről, szemé­lyes terveiről, elképzelései­ről. Nem lepődtem meg, hogy beszélgetésünk mégis hosszú ideig a tanácskozá­son felvetett problémák, te­endők körül kanyargott. A közéletiséget, a reggeltől késő estig tartó munka lá­zát nem lehet hirtelen le­vetni, mint egy elnyűtt ru­hadarabot. Annál, aki erre tette fel az életét, ezzel fek­szik le, ezzel kel, lehet-e csodálkozni azon, hogy mi­előtt önmagáról szól, mint­egy futólag újra számba- veszi ezeket Talán a köz­ség mindennapjait ál sem tudja választani saját életé­től! Ügy össze vannak nő­ve azok, mint az emberi test törzse a végtagokkal. Hogyan él Zahar Kálmán? — Kisecsetről járok dt naponta a kétbodonyi ta­nácsra — mesélte. —- Fá­rasztó egy kicsit, de már megszoktam. Sok éven ke­resztül voltam tanácstitkár a szülőfalumban, onnan he­lyeztek át ide. Korábban a tejipari vállalatnál dolgoz­tam Balassagyarmaton. Jól kerestem, munkámmal elé­gedettek voltak a felettese­im. Amikor a lakosság vá­lasztása rám esett, hogy jöj­jek haza, legyek tanácstit­kár nem nagyon akartam otthagyni a megszokott munkahelyem. Még az ak­kori járási vezetők is fel­kerestek, gondoljam meg, a kisecsetiek bíznak bennem, szeretnék, ha elvállalnám ezt a tisztséget, — Mi késztette arra, hogy végül is ne utasítsa vissza a megtisztelő megbí­zást? — őszintén bevallom jó érzés volt tudni, hogy a fa- lumbeliek szeretnek, számí­tanak rám. Innen már csak egy lépés volt, hogy belás­sam: a bizalom kötelez. Furcsa módon még haza sem kerültem, máris foko­zott felelősségérzetet ébresz­tett bennem minden, ami a faluban történt. A felesé­gemmel sokszor összedug­tuk a fejünket: mi legyen, hogyan legyen? Nem vol­tam már éppen nagyon fia­tal. Hiába a megbecsülés, a jó munkahely és fizetés, kezdett fárasztani a napon, kénti gyaloglás, kerékpáro­zás, vonatozás Balassagyar­matig és vissza. Ez meg­könnyítette a döntést. — Hogyan teltek az első evek a kisecseti községi ta­nácson? — Mit mondjak? Nehéz, de szép idők voltak. Tanu­lás, munka, eredmények, zökkenők, újra tanulás, új­ra munka. Nemcsak a ta­nácsi munka fortélyait kel­lett elsajátítanom, hanem a rendszeres önképzésre, a széles körű politikai tájé­kozódásra is szükség volt. A község pedig joggal kí­sérte figyelemmel, hogy a közös tervek, javaslatok, el­képzelések megvalósulja­nak. Azt hiszem: szerencsés csillagzat alatt születtem. A falu, a közvélemény legtöbb kívánságát, jogos óhaját si­került révbe vezetni. Az évek folyamán buszjárato­kat harcoltunk ki a köz­ségnek, ezek összekötötték a külvilággal, feloldották „isten háta mögötti” elzárt­ságát. Tanácsházat, busz­várót, rendelőt, kultúrott- hont építettünk. Sokat köl­töttünk az utakra, járdák­ra. — Hogyan került Kitbo- donyba? Zahar Kalman elmosolyo­dott — Ezt úgy érti, miért'jöt- tem el onnan, amikor már olyan szépen egyenesbejött minden Kisecseten? Talán éppen ezért Amikor Két­bodony ban megüresedett a A lakógyűlésen még azok is megjelentek, akiknek mű­szakot kellett emiatt cserélni. Izgatottan tárgyalták az el­múlt hónapok eseményeit, a sérelmeket. Közben szapo­rodtak a várakozás percei, s ez csak szította a parázsló hangulatot, A lakóbizottsági elnök és felesége egyszerre érkeztek, félórás késéssel. Észrevette az elnök, mennyire feszült a légkör, azonba\i hideg nyu­galommal közölte: beszámol Az elnök újabb papírlapot, vett fel az asztalról. Beje­lentette: elszámolást olvas fel a lakók pénzéltek fel- használásáról. Mivel a ház­mester munkája a lakók ha­nyagságai következtében megszaporodott, felemelte a fizetését száz forinttal. Meg­jelent egy rendelet is, amely lehetőséget ad a fizetéseme­lésre. Csupán a lakógyűlés­nek kell jóváhagyni. A részt, vevők nyugodtan szavazzák meg, mivel már három hó­Á prémium mi történt a beköltözés óta. Szenvtelen hangon sorolta fel mennyi kárt okoznak a lakók. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is leverik a falat, összevésik a lépcső- házat, s a szemetet sem ta­karítják el. S mindez a sa­ját rovásukra történik, mert hiszen ez a ház szövetkezeti. Minden kárt a lakóknak kell megfizetni... Valaki már nem bírta a szöveget és beleszólt: „A ház­mestert minek tartjuk, ha nekünk kell takarítani?” Az elnök nem zavartatta magát. Csupán az asszony fordult a hang irányába. Villogó szemmel fürkészte, ki az a vakmerő. napja úgyis így kapja a fi­zetést. A lakók bénultan hallgat­ták az újabb bejelentéseket is. A beköltözés óta két ün­nep volt, ezért az elnök prémiumot fizetett a házmes­ternek, Az indokolás: többet kellet takarítani, s persze a zászlókat is elhelyezte a há­zon. A nehéz munka után megérdemli. Egyébként az elnöki munkakör is sok gonddal jár. Ezért egyes ügyek gyorsabb elintézése érdekében reprezentációs költségek is felmerültek, összesen kétszázötven forin­tot költött ilyen célra... A két bejelentés hallatán .elszabadultak az indulatok. Egyszerre öten is felugrottak, s nem lehetett érteni sem­mit a hangzavarban. Végül a harmadik emeleten lakó, ta­náros külsejű idős férfi ki­lépett a többiek elé. A la­kók ezre elcsendesedtek. Az elnök kis ideig hallgatta mit mond, de azután felpat­tant, s bejelentette: nem haj­landó tűrni az alaptalan gyanúsításokat. Még hogy ő iszákos? Amit tett, ahhoz joga volt, de ha nem tetszik majd másképp lesz itt min­den! A vitatkozás nem tartott sokáig. Többen elmondták miért kifogásolják az elnök- házmester házaspár viselke­dését. Ha ezen nem tudnak változtatni, akkor inkább köszönjék meg az eddigi megbízatást. Habár a lakóknak lett vol­na 1 okuk a heveskedésre, mégsem telték. Higgadtan mondtak véleményt. Ezt vi­szont a házmesterné nem áll­ta. Keresetlen hangon vála- ssolgatott, míg újra fel nem zúdult mindenki. „Váltsuk le őket!” — ja­vasolta az egyik sértegetett asszony. Véleményével min­denki egyetértett. Csak ép­pen a házaspár nem, ami érthető. Paprikaarccal hagy­ták el a helyiséget. Az ajtó­ból azonban az asszony még visszaszólt: „Majd megbán­ják még ezt.. Az eset óta nyugalom, ho­nol a házban, csupán a ház- mesterség megoldatlan. Baj. mert nem t»sz kinek prémiu­mot adni, Pá,in.r András tanácstitkár posztja, a . já­rási vezetők rám gondoltak Sok álmatlan éjszakámba került, amíg rászántam ma. gam a cserére. Sajnáltam megválni Kisecsettől, s hogy végül megtettem, ahhoz hozájárult, hogy nem te­kinthető ez igazi válásnak azóta is úgy járok haza, mintha semmi sem történt volna, vagy mindössze any nyi, hogy egy falu gondjai helyett félig-meddig kettőéi vettem a váltamra. — Milyen tervek foglal­koztatják a kétbodonyi ta­nácsot? — Csak u jelentősebbe­ket említeném. Szeretnénk fellendíteni a község ifjú­sági életét. Törpe vízműre, tanácsházra, négytantermes Iskolára volna szükségünk. Az is jó lenne, ha a kas­télyba üzemet tudnánk te­lepíteni. Egészségház építé­se is felvetődött már. Két­bodony kulturális vonatko­zásban falukörzeti közpom Kisecset és Szente tartozik hozzá. A községek termelő szövetkezetei már régeb­ben egyesültek. Léhetsege.- hogy a három települést közigazgatásilag is össze­vonják? Ha ez megtörtén­ne, különösen Szente szá mára lenne előnyös, ahol a fejlődés, mintha megrekedi volna. Gyakran járok át segíteni, helyettesíteni, így jól ismerem a község prob lémáit. De úgy gondolom az anyagi, szellemi erők összevonásával, ezek cél­szerű elosztásával és fel- használásával , mindhárom község csak nyerne az „ügy létén". A községek várható egyesülése körül még soká­ig elidőztünk. Aztán már csak arra kértem Zahar Kálmánt, hogy a legszigo- rúbban vett magánéletéről, családjáról mondjon né­hány szót — Kisecseten építettünk házat, ott lakunk. Három gyermekünk közül már csak a legkisebb van ve­lünk. Lányom tavaly ment férjhez, az ifjú házaspár azóta Rétságra költözött, jelenleg is ott dolgoznak. Most már csak így hármas­ban élünk a feleségemmel és a fiammal, Nincsenek különösebb vágyaim. Sze­retnénk széppé, lakályos sá tenni a házunkat. Szeretnénk, ha néha több időt tölthetnénk együtt, csü ládi körben. Fiúnk elég jól tanul, örülnénk, ha a kö­zépiskolában is megállná a helyét és dolgos, becsüle­tes ember válna belőle. Kiss Sándor A cremonai hegedős A szakembereket ma is fog­lalkoztatja Antonio Stradivari- us személyének titka. Stradi- varlus Cremonában született 1644-ben és meghalt 1737-ben. Már amikor Amati tanítványa volt, 1666-ban elkezdte nevé­vel ellátni az általa alkotót 1. hegedűt. Kezdetben ezek ha­sonlítottak az Amati készítet­te hegedűkhöz, csak kisebbek és sötétsárga színűek voltak. 1684-ben fogott hozzá a na­gyobb modellek készítéséhez; azokat még sötétebbre lakkoz­ta és számokkal látta el. Az újfajta, meghosszabbított for­májú modelljei 1690-ben ke­rültek ki először kezei közül. A leghíresebb Stadivari-he- geduket ma is ismerik és nagy becsben tartják. Anto­nio Stradivarius két fia, Fran­cesco és Omobono folytattak apjuk tevékenységét, Stradi­varius stílusát később min­den hegedükészitő utánozta, de minden igyekezetükkel sem tudták megtalálni a lakk titkát, amellyel hegedűit be­vonta. Azt, a gyengéd ragyo­gásé színt, amely a narancs- sárgától a vörösig terjed, so­ha senki sem tudta utánozni. NÓvjRAÜ - 1969. április 27., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom