Nógrád, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

Nagy idők tanúi (I.) Lengyel József munkássága A „kíméletlen jórotörekvö” lengyel József elsősorban forra­dalmárnak tekinti magát, mert, ahogy vallja- „az én utam nem az irodalmon keresztül vezetett, hanem a forradalom felé for­dult, hogy aztán egyesüljön ve­le, hol elváljon tőle, és jól-e, rosszul-e egy élet összességét tegye". 1896, augusztus 4-én, a So­mogy megyei Marcaliban szüle­tett. A munkásmozgalommal már középiskolás korában eljegyezte magát, és az első tűzkereszisé- gén az 1912. május 23-i nagy tüntetés során esett át. Irodal­mi munkásságát háborúetlenek és forradalmi költeményekkel kezdte. „Mindig úgy akartam írói munkámat végezni, ahogy József Attila kívánta: „Az iga­zat mondd, ne csak a valódit”. Ez minden valamirevaló művész és író kívánsága, de ugyanezt kívánja minden tisztességes em­ber is. Más dolog — és ezt már az olvasó dönti el —, hogy mi­lyen élményintenzitással sikerült igazat és valódit általános ér­vényű, azaz maradandó formá­ba önteni. Ha sikerült, akkor a kimondoitság által a művész feloldja az érthetetlent, a káoszt. A sötétség megvilágosodik: tűzhányók fehéren izzó magva szemnek elviselhetővé válik. Ami egyszer megtörtént — vagy meg­történhetett megmutatja ér- leimét és a jelent, mint múltat tudjuk felfogni, a jövőt, mint je­lent látjuk." Az író Sallai Imre közvetítésé­vel csatlakozott az antimilitarista csoporthoz, amely Korvin Ottó vezetésével tevékenykedett. Ott szerepel 1918-ban a pártterem­tés és pártszervezés élvonalában, yégigélte azokat a küzdelmeket, amelyek megelőzték a dicsősé­ges Tanácsköztársaság megszü­letését. Életenergiáinak igazi mozgatója a tettvágy: tenni valamit az emberiségért, mert tudja: „a cselekvésért való fe­lelősséggel szemben ott áll a nemcselekvésért való felelősség.” 1919-ben többek között szerkesz­tői munkát végez, az Ifjú Prole­tár, a KIMSZ lapjának irányító­jo Az ellenforradalom véres esz­tendeit emigrációban tölti. En­nek állomásai: Ausztria, Német­ország, majd 1930-tól a Szov­jetunió. Moszkvában a magyar nyelvű Sarló és Kalapács szer­kesztőségében dolgozik, és itt írja meg a háborúellenes moz­galmak és a Tanácsköztársaság izgalmas eseményeinek különle­ges válfajú emlékiratát, a Viseg­rádi utca művét. Történel­mi riportázst irt, azokban az években, amikor az emigráció­ban dolgozó kommunista párt számot kívánt vetni a Tanács- köztársaság tanulságaival, fel kívánta tárni a történeti tények belső logikáját, magyarázatot kivánt kapni a proletárdiktatúra hibáira. „A párt múltja a párt ideológiájának lényeges alkotó része” - vallotta maga Kun Béla, aki előszót írt Lengyel József müvéhez. 1938 februárjában a sztálini önkény öt is börtönbe juttatta, ahonnét hosszas fogság és száműzetés után csak 1955-ben szabadult, s tért vissza Ma­gyarországra. Itthon először a „Kulcs” című régebbi novellái­ból összeállított válogatással je­lentkezett, majd ezt követte 1958-ban a „Prenn Ferenc há­nyatott élete” című regénye. A regény előszavában az egykori tanulságok megszívlelésének fon­tosságára hívta fel a figyelmet; „í odrinak a hatalom gyakorlá­sé ápésről lépésre egyesítenie kel j szocialista demokratizmus­ban nagyra nőtt dolgozó nép egészének az uralomba való bevonásával.” A regény az „így megy ez...” cimü elbeszélés hősének Prenn Ferenc útját folytatja. A szö­kött katona, akinek egyetlen ösztönös vágya van a szabad­ság, akarata ellenére egy kém­szervezet szolgálatába szegődik, így megszabadul a háború mér­gétől, de amikor rádöbben cse­lekedetének aljasságára, ebből az újabb szoritóból hiába igyekszik szabadulni. A kémszervezet urai­nak messzire nyúlik a keze: nem engedik el a lázadót, hanem halálra ítélik. Ebből a kétségbe­esett helyzetből, a siralomház börtönéből szabadítják ki egy fellázadt ezred katonái: Gölön­csér Imre, a matróz vezetésével. Prenn Ferenc úgy néz megmen- tőjére, mint egy most felfedezett új világ hírnökére. S a vagány, aki eddig minden megkötöttség ellen lázadozott, most a születő új világ mindent vállaló, áldo­zatos, engedelmes harcosa lesz. Az addigi társadalmon kívülisé­ge feloldódik egy önként vállalt, lelkes, közösségi munkában. Be­kerül a Visegrádi u. 15. alatti pártközpontba, ahol munkája során megismerkedik Kun Bélá­val, Szamuely Tiborral, Korvin Ottóval. A nagyszerű kor és e nagyszerű emberek példája el­lenállhatatlanul magával ragad­ja, s ö, aki eddig irtózott a harctól, most maga követeli, hogy részt vehessen a felvidéki küzdelmekben. De az árulók magatartása következtében a győzelmes „magaslatot” követi a hadsereg visszavonása, a ku­darcba fulladó tiszai offenzíva, s ahogy a proletárdiktatúra be­lefullad az ellenforradalom mo­csarába, úgy hull vissza a fő­hős élete is a látszólagos cél­talanságba. E röviden vázolt cselekmény- váz nem adhat Ízelítőt arról, hogy bár a szerző nem hiteles történetet ir, hány felejthetetlan alakja válik felejthetetlenül élővé Lengyel József ábrázolásában. Pl.; Korvin Ottó alakja, aki ki­végzése előtt a siralomházban „az el nem rabolható szabadság helyén”, amikor érzi, hogy „a lé­lek kész, de a test erőtlen” törhetetlen hittel vallja; „Az élet nem velünk kezdődött. Nem velünk végződik. Minden csele­kedetünk tovább él, a rossz is, a jó is és minden gondolatunk. Minden tovább mutat..." Azt mondják, hogy a Tanács- köztársaság korát megörökítő művei mellett a Hídépítők című regényét tartja legjobb és leg­kedvesebb alkotásának. Ebben Széchenyi István, a „koncentrált látnok”, a hidat tervező Tierney Clark és a lánc-hid gyakorlati kivitelezője Adam Clark, aki szintén „Britannia szülötte volt, és Magyarország fia lett” alak­ján keresztül az épitőmunkának, a történelmi nagyotakarásnak emel felejthetetlen emléket. Az elévült tartozás című el­beszéléskötetét az teszi különö­sen izgalmassá, hogy néhány el­beszélésében (Kicsi, mérges öreg­úr, Igéző) először adott hirt az irodalomban a sztálini kultusz korszakának bűneiről, s emelte az emberi helytállás, a mélysé­ges humanizmust midezek dia­dalmas ellenzőjéül. Lengyel József a javíthatatlan jóratörekvő személyes példájával, írói munkássága egyre gazdago­dó termésével azt hirdeti, hogy nemcsak a nagy idők tanúja, ha­nem kommunista elkötelezettsé­gében a jövőbe vezető úton is hűséges kalauza minden olvasó­jának. Csukly László S NÓGRÁD — 1969, február 23„ vasárnap Sxolnofií TftfrAn lfaisag m honéban KEVÉS HÍJÁN kitörtem a nyakamat, mert abban az át­kozott lépcsőházban, ki tudja már hányadszor, újfent nem égett a villany. Volt, persze, hogy volt bennem egy cse­kélyke nyomás, de hát édes jó istenem: emberrel esik a>z meg. A kocsmát éppúgy a dol­gozónak létesítették, mint minden más egyebet, ami szép ás jó ezen a világon. Marad­junk azonban a témánál: a nyaktörésitől csak az mentett meg, hogy időben elkaptam a lépcsőkorlátot. Ha rosszabbak a reflexeim, ma nem beszél­hetne velem, s később majd meglátja: mennyi hasznos dolgot mulasztott volna el halálom esetén. Nem tudta volna meg pél­dául, hogy a mi házunk mennyire tökéletes. Van itt kérem minden, még válság is. Ügy ám. Tavaly már kihever­tünk egyet, s megkönnyebbül­ten sóhajtottunk fel, amikor az a semmirekellő elment. Nyugalom volt nálunk, ké­rem- Senki nem fenekedett senkire, illetve, ha volt is va­lami, azt elintéztük egymás között csendben, még a szomszéd se hallotta meg. Ez pedig igazán nagy szó, mert a mi házunkban neon szüksé­ges belső telefon. Ha elkiál­tom magam a fürdőszobában, a lépcsőház másik végében is tudják, mi foglalkoztat abban a pillanatban. Persze, nehogy azt higyje, annyira vékonyak nálunk a közfalak. A, erről szó sincs. Amint azt a mi köz­társaságunk elnöke, vagyis a házmester nekem megmagya­rázta, semmi baj a faliakkal: az én hangom erős. Tudja a fene, még nem mértem, a nem is hasonlítottam senkié­hez. MEGINT ELKANYAROD­TUNK azonban a tulajdon­képpeni témától. Ha nem té­vedek, a házról meg a vál­ságról csevegtünk. Most már maradjunk is annál. Szóljon, ha netalán megint elkalan­doznék. Tehát ahogy kezdő­dött. Azt mondja nekem egy este a Pala, tudja, az, aki tö­rülközővel fésülködók, s állan­dóan náthás: megint áll a pa­láver. Először neon is akartam neki hinni, mert a negyedik nagyfröcss után többnyire el­túlozza a dolgokat. Akkor meg már a negyedik piros ul­timat csípte el, s előtte is ihatott mór valamit. Igen, igen: mi nagyfröccsbe ulti­zunk. Sima ulti kiesi fröccs, piros ulti nagy spriccer. A kö­zönséges partikért csak ház­mester jár. Szóval, mondja nekem a Pala másodszorra is: Te, Bumbumyák — a cimboráim csak így hívnak —, nagyon nagy keveredés van- Csende- sítgettem, hessegettem, de nem hallgatott. Sőt. Nem res- tellteaiat állítani, hogy az én feleségem összekülönbözött az elnökkel vagy a házmesterrel, mivel az asszony a lépcső elé löttyintette a salakot. Mon­dom Palának: biztos azért tet­te, mert csúszós volt á lépcső. Pala azonban csak rázta a fejét. Egy frászt — fújta ki az orrát —nem csúszott az semmit, csakhát nejed őnagy- sága rest volt kimenni a ku­káig. Azóta nem köszönünk egymásnak, da ő tehet róla, miért érzékeny annyira: nem először fordult elő, hogy ki­penderítettem a söntésből. Másikor mindig megköszönte amikor kijózanodott, most meg azt beszéli, úgy megszo­rongattam a nyakát, hogy még másnap is fuldoklóit. Lelke rajta, ha hazudik. Én nem tudom, nem az én nya­kamat markoló,szták. MASNAP AZÉRT mégis furdalt a kíváncsiság, meg­kérdeztem az asszonyt: mi az igazság a mosolysizünet-ügy- ben. Azt kellett volna csak hallania! Alig tudtam lecsen- desítenl. Végül egyszerűen befogtam a száját, mert mi kö­ze ahhoz valakinek a város má­sik végén, hogy engem a ház- béli ügyekről informál a felesé­gem. Amikor egy kicsit lehig- giadit, már gondolkozhattam is valamelyest. Akkor kezdett előttem kirajzolódni, hogy bi­zony nagy baj van a mi bé- kességes házunkban. Estefelé összehozott a vélet­len Kacsareknéval. Nem is­meri? Ez meglepő! Pedig Ka­csarekné mindenkit ismer, s ő is ismerőse mindenkinek, aki csak él. Furcsa egy histó­ria ez, hallja. Ajánlom: sür­gősen kerüljön közelebbi nexusba azzal az asszony­nyal. Hogy miért? Mondja: maga ennyire naiv vagy csak megjátssza magát? Kacsarek- né személyiség: ő a mi há­zunk bel- és külbiztonsági pa­rancsnoka- Hogy nem érti? Egyszerű pedig. Kacsarekné szokta vezetni az asszonyok készültségét, ha közülünk, könnyen botló férfiak közül, valaki elfelejt Időben haza­térni. Ez azonban egészen más tészta. A mi válságunk­hoz <^ak annyiban tartozók, hogy megemlítettem Kacsa- reknémak amit Palától meg az asszonytól hallottam. Amit ő mondott nekem, azt magának nem említem, mert ahhoz az­tán edzett férfifül kell. Elég az hozzá, hogy teljesen tisztá­ba jöttem mindennel, s men­ten el is határoztam: semmit nem szólok senkinek. Tépjék Le egymásról a hajat, én csak szemlélődöm. HOGY MI VOLT az én né­zelődésem eredménye? Hát, kérem, azt nem lehet csak úgy kutyafuttában elsorolni. Néhány részlet azonban fész- kelődik bennem. Különösen azóta, amióta azt a szeren­csétlen Palát megint kiakol- bólították. Hogy kicsoda? Ör­döge van, de mégse találja ki: a házmester meg a cimborá­ja- Megfordult a fejemben, hogy segítek a Palának feláll­ni, de aztán hagytam: aki ha­ragszik, az tudjon egyedül is feltápászkodni. Pala kidobása azonban tisztába tétté előt­tem azt a válsóghlstóriát. At­tól kezdve tudóm: odáig fa­jultak nálunk a dolgok, hogy vagy a házmester megy, vagy pedig mi, a lakók költözünk ki a szabad ég alá. Említet­tem Kacsareknénak, de ő csak legyintett. Azóta is vise­lem azt a kis kék pecsétet a bal fülem mellett-.. Persze nem lett volna azért semmi baj, vagy legalábbis kevesebb, ha nem kap lábra az a szóbeszéd- Valaki kita­lálta: azért érdekelnek en­gem annyira a ház ügyel, mert szeretném megkaparin­tani a házmesterséget. Egy ki­csit belevörösödtem a beszéd­be, amikor a házmesterrel próbáltam szót érteni, de kü­lönösebb nem történt. Nyílt parancs nélkül elindított a fenébe, én meg azt mond­tam neki: megyek én, persze, hogy megyek, de a bőrét ma­giammal viszem, jó lesz or­kánkabátnak. Jö EGY HÉTIG aztán nem történt semmi. Elcsitultak a kedélyek, s nyugtató csend telepedett a házra. S akkor megint jött az az átkozott fi­zetés. A fölöttem lakó szom­széd kicsit eltért az irányvo­naltól, s enyhén szólva ren­dezkedni próbált otthon. Az asszony persze nem hagyta szó nélkül, s úgy hajnali ket­tőre szépen összejött a ház. Kacsarekné csendesen visel­kedett, s rajtunk kívül nem is vett részt az ügyben sen­ki. Másnap este mégis én kaptam az ábrázatámra. A házmester nem fért tőlem, s váltig azt emlegette, hogy az olyanokat amilyen az a felső szomszéd, meg amilyen én va­gyok, ki kellene költöztetni az erdőbe. Na megállj, sóhaj­tottam csendesen: jössz te még az én boltomba, de kapsz ám portékát, hogy arra bi­cegsz amíg szuszogsz. Később persze lehiggad tam, mert nem szeretek ártani senkinek se. Ha bókén hagynak, békesség­ben maradok. Az az átkozott seprűkopta­tó azonban nem fért a nad­rágjában. Olvadozott a hó, s kicsit sáros volt a lábbelim Ö meg éppen mcsita a lépcső házat. Sok mindenhez értek, univerzális szakember va­gyok, de repülni nem tudok. Ö is nehezen tanult meg, mert nem éppen pehelysú­lyú. Egészen elhajlott az a traverz, aminek véletlenül ne­kiesett. Elképzelheti mi tör­tént: tetőfokára hágott a vál­ság. Kacsarekné próbálkozott a rendcsinálással, de nem ju­tott semmire. Az maga volt a pokol. Már a pincébe is páro­sával jártunk. Főként azután, hogy a házmester meg & klikkje minden este kikap­csolták a villanyt. Jóképű menet volt: elöl ment az asz- szony, vitte a gyertyát, utána jöttem én, a vödrökkel. Jó kit muri volt, a fene egye meg... A HÉT VÉGEFELÉ azon­ban egyre jobban emelkedett: a vérnyomásom. Gondoltam a házmester sem isten, neki is parancsolnak, elmentem hát ahhoz, akitől a pénzt kapja. Elmondtam ezt is, azt is, s aztán hallgattam vagy egy óráig. Uram, egy linkóc: kasszafúró nem követett el egész élete során annyit amennyi gaztettet nekem ott a fejemre olvastak. A végién pedig nem restelltek azt mon­dani, hogy feljelentenek, mert összeférhetetlen vagyak, min­denkit sértegetek, nem gon­doskodom rendesen a csalá­domról, erőszakot alkalmazok a környezetem ellen. Ez az: utóbbi lepett meg a legjob­ban, mert nem emlékeztem semmiféle erőszakra- Az igaz, hogy a házmestert nekivág­tam annak a traverznak, de az nem volt erőszak. Én csak: megmutattam neki, hogy könnyebb szájain! a kivágás­ról, mint meg is tenni azt Hogy most miként állunk? Ügy ahogy látja: sehogy. Én elköltöztem, legalábbis nap­pal ritkán vagyok otthon. Üzengettek már értem, de én tájára se megyek annak a háznak. Az én nyugalmamat ne dúlja fel senki, s lehető­leg a dolgaimba se szóljanak bele. Ha nekem úgy tartja kedvem, hogy a szemetes vödröt kiteszem az ajtó elé, abba ne rugdosson bele csak az, akinek sók nadrágja van. Nekem ez a véleményem. Önálló, felnőtt állampolgár vagyok, aki ér annyit, mint egy házmester. Ha nem ért velem egyet, nyugodtan mondja meg, szeretem a vitákat, fő­ként, ha nem akarja senki le­dorongolni a másikat, hanem meghallgatja amit az mond, a lehetőleg nem szól közbe. Egy furcsaság azért magas van ebben az egészben. Raj­tam verik el a sorport, pe­dig semmit se csináltam. Az persze senkinek se jut eszé­be, hogy egy kicsit megcsik­landozza azt a lépcsőházvize- zőt, letörje a szarvát, s meg­mondja neki: lásson tovább az orránál, mert a spanyolvi­aszt már régen gyárban készí­tik. Hiába, na: könnyebb a kisemberrel verekedni, mint a naggyal kötekedni. AZT PERSZE ne tőlem kér­dezze, mi lesz a vége ennek az egésznek, mert nem tu­dom. Tőlem szárazra asza­lódba tniak, mint a zsír nélkül sült csöröge, én akkor se né­zek feléjük. Idézgetnek ide is meg oda is, de nem megyek. Menjen az, aki ezt az egész marhaságot felkavarta. S most azt is megmondom: nem szeretek parancsolgatni, de az asszonynak a világ minden kincséért meg nem engedném, hogy az én nevemben vagy az övében elvállalja a házmes- terséget. Nincs nekem arra szükségem, hogy minden lakó rajtam köszörülje a nyelvét, az én munkámat fikszírozza, s ha esetleg úgy fordul: ne­kem jöjjön, mintha pofozóba­ba lennék. Nem, uram, nem! Én egészen másra születtem. Arra. hogy tisztességben él­jek. s ne terheljem az idegei­met semmiféle válságokkal. Arra ott a házmester, viselje a terhét türelemmel., „ hitttt Sándor Meghalt egy A karambol szerencsén ki­menetelű volt. A meggypiros, bogárhátú, kis személygépko­csi az összeütközés után föl­borult, egy darabig a hátán csúszott, aztán átpördüli, és újra a kerekein szaladt né­hány métert. A roncs végül az árokparton kötött ki, Dan- quern és Leenksin között, az országúton, fél oldalára for­dult, a töltésnek dűlt, mintha elfáradt volna. A három ember, apa, anya és lányuk, kikászálódtak a kocsiból. Hitetlenkedve, ré­mülten tapogatták egymást. De az ijedtségen kívül semmi bajuk nem történt. Harmadnapra már el is fe­lejtették az egészet. A kár a biztosítót terhelte. Mintha nem történt volna semmi. Egy kar­colás sem emlékeztette öltéi az eseményre. Aznap délután az asszony éppen dolgozatokat javított a szobában, amikor a lánya vá­ratlanul benyitott hozzá. — Anya — szólította meg. Az asszony föl sem emelte a fejét. A lány az anyja mozdulatait figyelte. — Anya — kezdte újra. — Mit akarsz? Nem látod, hogy dolgozom? — kérdezte az asszony. Számtalanszor mondtam már, ha dolgozom, ne zavarj. — Anya — mondta a lány. — Meghalt egy ember. Az asszony föllcapta a fejét. — Ki halt meg? Milyen ember halt meg? —- Hát, egy ember. Egy ember meghalt. — Na és? — kérdezte az asszony. —- Ki ez az ember? — Nem tudom. Meghalt... — Ki neked ez az ember? — kérdezte újra az asszony. — Ezért igazán kár volt há­borgatnod. Ennél sokkal fon­tosabb dolgom van. Látod, hogy dolgozom. Naponta ezrek halnak meg. Megöregszenek, és meghalnak. Mit akarsz ve­le? — Ez más. Ez az ember riiég élhetett volna. Egy kő­darab esett a fejére. Ügy halt meg. Az asszony értetlenül nézte a lányát. — Meghalt, meghalt — mondta ingerülten. — Mit csináljak? Ki nekünk ez az ember? Senki. Nem gyászol­hatunk mindenkit. Most menj szépen tanulni, dolgozni sze­retnék, A lány arca elborult. — Anya! Hát nem érted? Meghalt egy ember — mond­ta szinte kiáltva. — Egy em­ber meghalt. Négy gyereke maradt árván. Négy szép gye­rek. A felesége egy téglagyár­ban dolgozik. A gyerekek ma­ember szatosan csavarognak az ut­cákon. Ki fogja fölnevelni Őket? — Most már elég! Mi bajod van? — kérdezte az asszony és vizsgálódva ráncolta a homlo­kát. — Valami bajod van? Mi közünk hozzá? Ha meghalna az anyám, a te nagyanyád, az más lenne. Abba talán bele is őszülnék. De mindenkiért? Ki bírja azt? — Meghalt — mondta a lány. Az asszony fölugrott. — Megbolondultál? — rázta meg a lányát. —- Mit gon­dolsz, hány ember halt meg ma, hány ember halt meg a lövészárkokban, a izsungelek- ben, Vietnamban, a Szuezi- csatornánál, Laoszban? So­kan megégtek a repülőgépben. Másokat a romok temettek el. Ki vízbe fulladt, ki éhen halt, kit kivégeztek, kit baleset éri. Nem egy, tíz, száz. ezer em­ber ... A lánynak a borzadás kitá­gította a pupilláját. — Nem igaz. Ez nem igaz — kiáltotta és hisztérikusan zokogva kirohant a szobából. Az orvos azt mondta: — A lányát agyrázkódás ér­te. Talán háromnapos sérü­lés. Látszólag semmi... De nyugodjon meg, asszonyom, nyugodjon meg. Meg fogjuk gyógyítani,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom