Nógrád, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

Család és iskola a bukások ellen

Közoktatás-politikai törekvésünk- célunk, hogy az általános iskola elvégzését általánossá tegyük. Mégis, Salgótarján város osztályzatot kapott 3615 általános iskolás tanulójának 3,9 százaléka megbukott félévkor. Hogy miért? E kérdésre is kereste a választ — többek között — a város általános iskoláinak igazgatói értekezlete. Az ott felvetett hasznos gondolatokhoz hozzáfűzném még a következőket:

Az 1965/66-os tanévben a diákok 10,5 százaléka, az t966/67-as oktatási évben 5.9 százaléka- az 1967/68-as évben 6,6 százaléka bukott, s most félévkor- ez a szám ismét emelkedett: 323 a bukott tanuló! Ez alig kevesebb, mint a Bartók Béla úti iskola tanulói létszáma (326).

A részleteket vizsgálva egyes osztályoknál elriasztó számok tűnnek elő. Csak súlyos mulasztások okozhatnak annyira kirívó esetet, hogy egy osztály 18,6 százaléka „a kijelölt tananyagban a tantervi követelményeknek nevelői útbaigazítással sem tudjon eleget tenni.”

A tantervi követelmények a három év alatt nem változtak. Statisztikánk azt mutatja, hogy javult a tantermi ellátottság- a szakos nevel« arány, csökkent az egy nevelőre jutó tanulók száma.

Szervezeti intézkedéseink a tárgyi és személyi feltételek biztosítását célozták. (A bag- lyasaljai diákotthon 34 — saját iskolájában nagyrészt bukott — tanulója közül csak kettő kapott elégtelen érdemjegyet. A három túlkoros osztály 57 — előző években bukott: — tanulója közül csak kilenc nem tudott elégséges eredményt elérni.) Tehát a tanulmányi átlagnak — számításaink szerint — javulni kellett volna, s nem ésszerű, hogy a jobb feltételek városi összesítésben rosszabb eredményekét szülnek. Az iskolai oktató-nevelő munka javulása mellett sem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azokat a külső tényezőket, amelyek még visszahúzó erőként hatnák.

A már említett szervezési Intézkedéseik bizonyítják, ha e gyermekekkel többet foglalkoznak iskoláinkban, intézményeinkben, képesek a tantervi követelmények teljesítésére. Intézményeinkben államunk magára vállalja a gyermeknevelés minden gondját, költségét. Sajnos, minden rászoruló gyermeknek még nem tudjuk biztosítani az intézeti elhelyezést. Egyes családokban pedig a több tárgyból bukott tanulóknál nincsenek biztosítva a tanulás legelemibb feltételei sem. Idézem példának egy osztálytanító jelentését:

..Harmadik osztályos tanuló, s öt évvel túlkoros. Szülei csak azon fáradoznak, hogyan lehetne az iskolába járás alól felmenteni. Eszükbe sem jut, hogy tanulásra buzdítsák, pedig a tanuló értelmi adottságai elegendők ahhoz, hogy az általános iskolát elvégezze. Az első félévben gyakran hiányzott ... Sok kifogás merült fel magatartása ellen is. Cigarettázik, csúnyán beszél, verekszik, lop. Tanulópárt koránál fogva nem lehet melléje állítani; korrepetálásra nyugdíjas apja — aki állandóan betegségére hivatkozik — nem engedi, mert mint mondja: a gyermeknek otthon kell segí- tenia a házimunkában.’’

S egy másik jelentés:

„Bukásának fő oka a sok igazolatlan mulasztás. Eddig 120 órán felül mulasztott. Hiábavaló a családlátogatás, a figyelmeztetés... Kisebb tanulótársait üti, veri, esetenként pedig — nővérével együtt — a férfiak után futkos. A szülők családi élete is rendezetlen. Az apa többször elhagyja a családot, stb.”

Ezek szélsőségek, de nem egyedi esetek, és az iskolai, valamint a családi nevelés hiányait, torzulásait éreztetik. Számításba kell vennünk, hogy a családi élet Salgótarján városiasodásával jelentős változáson megy keresztül. Fel kell készülnünk tehát arra, hogy az óvoda és az általános iskola elemi, erkölcsi tudatformáló és készségfejlesztő feladatokat is jobban lásson el, szorosabban együttműködve a szülővel, az ő tevékenységüket is befolyásolva.

Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy iskoláink társadalmi feladata a családi nevelés formálása, mivél ma még a szülők egy részénél nem található meg a kellő igényesség és a következetes törekvés a mi társadalmunknak megfelelő erkölcsiség, helyes értékrend, életmód kialakítására. Pedig az élethez, az emberi boldogsághoz — az anyagi szükségletek biztosítása mellett — ez is szükséges.

Nevelőinknek jól kell ismerni minden család helyzetét, kulturáltságát, anyagi-jövedelmi viszonyait, hogy a gyermekek innét hozott sokszínű élményét eligazító szóval, személyes példával képesek legyenek megfelelő szintézisbe hozni.

A szülőknek, társadalmi szerveknek, nevelőknek látniuk kell, hogy teljessé váll ugyan társadalmunkban a művelődéshez való jog, de még nem valósult meg a lehetőségek teljes és gyakorlati egyen- I őségé. Ezért egyet kell érteniük azokkal a pedagógiai, szervezési intézkedésekkel, amelyekkel a családi ház objektíve adott hátrányait kell kiegyenlíteni. (Óvodai előkészítő csoportok, külön osztályok, stb. szervezése.) Mert ezek már az általános iskola első osztályában lényegbevágó különbségeket okoznak a gyermekek tanulmányi eredményeiben. Esetenként a szülői munkaközösség segítségével fokozni kell az iskolák együttműködését a szülők munkahelyével, mert sok szülő csak akkor érzi, hogy szembekerült a társadalom állásfoglalásával, ha munkahelyén foglalkoznak családon belüli magatartásával.

Még egyet: a szülők gyermekeik házi feladatait rendszeresen ellenőrizzék, legalább mennyiségileg. Egyik iskolánk 600 tanulója közül 200 tanuló általában nem készíti el a házi feladatot. Ennyi szülőt nem érdekel gyermeke munkája? Pedig csak egy hónap telt el azóta, hogy a tanulók félévi érdemjegyeiket szüleikkel aláíratták. Eddig tartott a szomorúság, vagy elégedetlenség a tanuló (vagy netán tanár) elégtelen munkája fölött?

Pedagógusaink újabb erőfeszítéseket tesznek a tanulmányi eredmények javításáért, a bukások csökkentéséért, — liberalizmus nélkül. Hasznos lenne, ha ebben a munkában a család és iskola közel kerülne egymáshoz, a szülőt és nevelőt a közös cél, az eddigieknél is türelmesebb, következetesebb együttműködésre sarkallná, mert a művelődés- ügyi osztály, valamint a jelzett probléma megoldásáért felelősséget érző pedagógusok erőfeszítései csak akkor lesznek gyümölcsözőek, ha a város szülői közvéleménye, s a közvetlen érdekelt szülők is megértik, cselekvőén is támogatják a közoktatásügy dolgozóinak törekvéseit.

Ferencz Imre

a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője

Xógrnd megye 1918 — 1919

Ellenforradalmi törekvések és csoportosulások

A

z 1918. őszén kirobbant forradalom feldúlta a már hosszú idő óta forrongó magyar politikai viszonyokat. A forradalom győzelme után kikristályosodtak, és hamarosan elkülöníthetőkké váltak azok a politikai irányzatok, amelyek a korszakra legjellemzőbbek voltak. A következetes társadalmi változást követő és ezért küzdő, spontán és tudatosan harcoló erők célkitűzései a forradalom vonatkozásában azonosak voltak. Már a forradalom első periódusában felszínre bukkant a korszak legnagyobb politikai ellentmondása: e szerint a hatalomhoz jutott polgári demokratikus kormány, a koalícióban részt vevő pártok hozzájárulásával a tömegmozgalom — a saját forradalmi ereje — ellen vetette be karhatalmi erőit, ég azt az alapvető célkitűzés végrehajtásában kívánta megakadályozni. A harmadik nagy csoportosulás résztvevői, a volt uralkodó osztályok tagjai, az októberi polgári demokratikus forradalom által okozott sokkhatás alól, a demokratikus tömegmozgalomból kinövő szocialista erők kibontakozása után szabadultak fel. és kezdték el forradalomellenes tevékenységeiket.

A KMP novemberi megalakulásától a politikai élet további differenciálódása figyelhető meg. A hatalmon levő koalíció jelentős karhatalommal rendelkezett, ezt a fegyveres erőt 1919 tavaszán a szocialista tömegmozgalmak, és elsősorban a mozgalmak élén járó kommunisták ellen vetette be. Az utóbbi két csoport reakciós erői a szocialista forradalom megakadályozásának kérdésében azonban közeledtek egymáshoz, és 1919.

márciusa után -----a legális

k

arhatalomtól megfosztva — ehhez a csoporthoz csatlakoztak a jobboldali munkásvezetők is. Az így kialakult, és a kommunista- és proletár- diktatúra-ellenességben egy- gyéforrt ellenforradalmárok köré és csoportja teljessé vált Nógrád megye politikai viszonyai nagy vonalakban az országos helyzetnek megfelelően alakultak. Az 1918. október végén elindult, és november első felében kibontakozott forradalmi folyamatban, a politikai mozgalmakRégi ismerősömmel találkoztam a héten. Lelkes kul- túrmunkás, immáron két évtizede szolgálja azokat a törekvéseket, amelyek a szocialista tudatformálás, az etgészséges, korszerű művészetszemlélet érdekében tesznek általános jószolgálatot. Lelkes irodalombarát és in- terpretátor, ennek elismeréseként az elmúlt esztendőben Szocialista Kultúráért kitüntetést is kapott. Egy nagy irodalmi színpad lelke, szervezője, közreműködő munkása, egyszóval szinte mindenese. Azaz: volt. Mert találkozásunk alkalmával kiderült: e tevékenységéről

csupán múlt időben beszélhetünk.

De éppen az elismerő kitüntetés után? ... Az ember azt hinné-várná, hogy egy törekvést méltányoló gesztus csak serkenti az ambíciót, növeli az egyébként is öntevékeny és önzetlen készséggel vállalt intenzitást. Most fordított dolog történt. Ismerősöm megvált a művelődési otthontól, a jelesen munkálkodó irodalmi színpadtól, s immár hónapok óta csupán hivatali munkájának él, hátat fordítva minden koi'ábbi egyéni irodalmi-kulturális passziójának, mely privát idejében közhasznú aktivitásban —, s mondhatjuk, megyei méretben kamatozott.

Meglepett kérdésemre a következő magyarázattal felelt:

tyíLááíiiííifzl. jiLyyMt

Bohócok és büszkeségek

— Nézd, a feletteseim rég nem nézték jó szemmel az ilyen természetű tevékenységem. Hivatali beosztásom komolyságával nem tartják összeegyeztethetőnek a „bohóckodást”, hogy ötven esztendős fővel „sem nőtt be a fejem lágya”, színpadra állok, verseket mondok, esetleg szereplő vagyok egy színdarabban. Én mindeddig úgy éreztem, hogy pozíciómon, hivatali „rangomon” semmi folt nem esik, ha mondjuk egy szép Ady-, József At- tila-verset, vagy más irodalmi művet nyilvánosság előtt a magam, s esetleg mások gyönyörűségére elmondok, s úgy éreztem, a kitüntetés is igazol ebben. Hogy nincs kivetni való az ilyen jellegű művészetszeretetben ... Na, de mindegy. Ha kívánják, felhagyok a dologgal, s ezentúl csupán szemlélője leszek annak, aminek eddig művelője voltam. Nem bohóckodom tovább, hidd el, nem éri meg az örökös szemrehányás, szekírozás. amit érette kaptam.

Szinte mindennapos témánk a tudatformálás, a

művészeti ízlésfejlesztés fontossága, s mondhatom, nem első eset, hogy hasonló panasszal találkozom. Azzal a jelenséggel, hogy a kultúra munkásainak a hivatalok, üzemek, intézmények vezetői részéről korántsem jár ki az a becsülés, mely az ügy szolgálatáért megillető volna. Alig hallani például, hogy lelkes és tehetséges zenészeknek, színjátszóknak, irodalmi együttesek tagjainak kedvezőbb munkabeosztást engednének — ami pedig minden közepes sportoló esetében természetszerű. Alig tudok valakit is, aki kultúrmunkája révén nyert volna el előnyösebb üzemi, hivatali pozíciót, holott egy harmadosztályú labdarúgó vagy atléta bármikor igényt tarthat erre. Egy átlagosnál fejlettebb fizikai ügyességű ember, — ilyen, vagy olyan sportoló — a vállalat büszkesége lehet, de a művészetek öntevékeny művelői, kulturális életünk munkásai legfeljebb a bohóc titulusig jutnak el?

Elgondolkodtató a dolog: nem volna-e ideje már némiképpen változtatni ezen a rossz szemléleten? S azon a gyakorlaton, hogy egy-egy üzem öntevékeny művészet- müvelői még csak jó szót sem kapnak sokszor hetekig tartó, szinte minden szabad időt felőrlő fáradozásaikért, kultúrmissziós vállalkozásaikért. Sőt olykor kifejezetten szemrehányás a bérük, amiért éppen köszönet járna, ilyen alapon nem csoda, hogy sorvadoznak az ambíciók, a leglelkesebbek is hátat fordítanak a jó ügynek.

E terület virágzásának soha nem volt anyagias szemlélet a talaja. A műkedvelők, a kultúrmunkások soha nem vártak hasznot azért, amit csináltak. Egyetlen jutalmukat az elismerés adta, de utóbb — úgy tűnik —, ebből is soványan jut részük. Sokak mellett ismerősöm esete is ezt példázza. Hajtókáján a szocialista kultúráért nyert kitüntetéssel. A kitüntetett bohócé!

És végeredményben nem a kultúra és a sport személyeskedő állapotába akarom én fajultatni a dolgot, csak azt szeretném kimondani, hogy a „bohócok” is büszkeségeink. Legalábbis azzá kell válniuk mielőbb — egészen széles társadalmi köztudatban.

ban a megye társadalmi osztályainak, rétegeinek képviselőit megtaláltuk. A falusi spontán megmozdulásokban, a baloldali munkásság tudatos mozgalmaiban, az elnyomottak tömegei mellett az értelmiség, a kispolgárság haladó képviselői is részt vettek. A forradalmi folyamatban ható ret- rográd erők ez utóbbiakat kívánták elsősorban leválasztani a progresszív mozgalomtól, így akarták megbontani az addig egységes folyamatot. A polgári értelmiség vezetői ennek érdekében fejtették ki álláspontjukat és leszögezték, hogy: „Tévedés azt hinni, hogy akik fizikai, vagy szellemi munkát végeznek egy táborban van a helyük.” Az egységbontó törekvések érvényesültek a falvak életében is. Ilyen jellegű akciók elsősorban a december elejétől egyre nagyobb erővel szervezkedő Országos Földműves Párt keretében valósultak meg, amelynek vezetői — Krúdy Ferenc, a balassagyarmati Nemzett Tanács által menesztett hivatalnok, Szilas- sy Béla földbirtokos, Piatrik János, a balassagyarmati volt úrbéres birtokos elnöke — arra törekedtek, hogy a mozgalmat irányító úri birtokosok mellett a közép- és kisgazdákat, sőt ahol lehet a szegényparasztságot is megnyerjék szándékai lcnak. Nacionalista, és kommunistaellenes propagandájuk során elérték, hogy a falvakban ható mozgalmak közül a legreakciósabbakká, és az ideológiai síkon jelentkező ellenforradalom fészkévé váltak.

A történelmileg szükségszerűen bekövetkezett kettősség következtében a megyében is hatott a jobboldali -szociáldemokrata vezetők által Is szított kom- munistaellenesség. A jobboldali munkásvezetőket nemcsak a polgári demokratikus kormány iránti opportunista magatartás — mint a balassagyarmati Somló József esetében — jellemezte, hanem elsősorban- antikommunista politikai tevékenységet folytattak. A Salgótarjáni Acélárugyárban a vas- és fémmunkások szervezetének vezetője, Percze István, és a mögötte felsorakozott jobboldali érzelmű vezetőség a „legerősebb működést fejtett ki a bolsevista eszmék ellen”. Ehhez az állásponthoz volt közel a Hack Gyula által fémjelzett centrista csoport is, és teljes mértékben azonosult vele a legszélsőségesebb munkásvezetők, az úgynevezett sárgaszakszervezet vezetősége. Az 1918. decemberétől egyre nyíltabban jelentkező kommunistaellenes álláspont, kezdetben közvetve, később közvetlenül segítette a volt uralkodó osztályok reak- ciós-restaurációs törekvéseit, annak teret biztosított.

A polgári demokratikus forradalom kibontakozásának és győzelmének első szakaszában — decemberig — a volt irányító vármegyei közigazgatás nem működött, a hivatalnokok tevékenysége minimális volt. A balassagyarmati Nemzeti Tanács PongrácZ' György főjegyzőt meghagyta hivatalában, aki a hivatalnokokat átmentette a forradalom által létrehozott szervékbe, és ez a jól kipróbált apparátus az ellenforradalmi erők bázisává vált. A Pongrácz által irányított szervezkedés decembertől egyre gyarapodott, és csatlakozott hozzá Huszár Aladár jegyző, és igen közel került a Károlyi kormány által kinevezett kormánybiztos, Rákóczy István, volt vármegyei jegyző is. Kapcsolatba kerültek a különböző minisztériumokban tevékenykedő jobboldali elemekkel, akik közül Fridrich István — a későbbi ellenforradalmi miniszterelnök — hadügyi államtitkár katonai segítségét ígért és biztosított számukra. Tervük az volt, hogy megbízható tisztekből úgynevezett palóc dandárt szervezzenek, illetve a polgári lakosság körében is tevékenykedtek, és nem mondtak le „a megbízható polgárság ,-fegyverbe állításáról” sem. Ezzé) kapcsolatos céljukat a kormánybiztosnak Huszár Aladárhoz intézett szavaiból ismertük meg, akit megbízott, hogy „Gondoskodjék a rend éí közbiztonság fenntartásáról, nehogy megint Somló József (a balassagyarmati Nemzeti Tanács elnöke) állítson fel műn- kásgárdát.”

Az ellenforradalmi törekvéseknek azonban gátat vetett, az 1919. januárjában elindult újabb forradalmi — demokratizálódási hullám, amely során Salgótarjánban, Balassagyarmaton megalakult a munkástanács, a katonatanács, és segítségükkel a fellépő ellenforradalmat sikerült visz- szaszorítani.

A polgári demokratikus forradalom idején kialakult polarizálódás következtében, januártól egyre inkább láthatóvá vált a két tábor: a forradalmi következetességgel harcolók és az ellenük gáncsoskodók különbözősége, és élesedett közöttük a harc.

A szocialista forradalom márciusban megváltoztatta az erőviszonyokat. A proletár- diktatúra proklamálásával az addig „baloldali ellenforradalmároknak” minősített kommunisták kerültek a hatalomhoz, és természetszerűen erélyesen felléptek a volt uralkodó osztályokkal szemben, és irányukban a diktatúra maradéktalan végrehajtásáért harcoltak. A szocialista forradalom időszakában a politikai reakció elsősorban a munkás- mozgalmon belül jelentkezett. A volt szociáldemokrata Somló József az „új” és „régi” szociáldemokrata megkülönböztetéssel akart éket verni a balassagyarmati munkások közé. A salgótarjáni jobboldali munkásvezetők különösen a munkások felfegyverzését ellenezték áprilisban, és csüg- gedést akartak elhinteni a munkások között. Azt hangoztatták, hogy „kár a további vérontásért, hiszen már úgyis sok özvegy és árva van az országban, ezt ne szaporítsuk; nem lehet semmiféle ellenállásra gondolni az intervenciósokkal szemben, mert azok jól fel vannak fegyverkezve, és így természetes, hogy nagy veszteséggel alulmaradnánk a harcban.” Ezeknek az akcióknak lett a következménye, hogy május 2-án. Bajatz, Balassagyarmati reakciós katonai parancsnok és a hasonszőrű tisztek — szoros összhangban a volt uralkodó osztállyal 1— ellenforradalmi puccsot akartak végrehajtani — a szociáldemokrata központból érkezett távirat hatására — amelyet elsősorban a kommunista katonaság szerelt le, és a salgótarjáni jobboldali munkásvezetők fegyverkezést lassító akciója miatt, az utolsó pillanatban sikerült elhárítani az antant intervenciósok halálosnak szánt támadását.

A

z ellenforradalmi erőknek ez volt a megyében az utolsó szervezet* akciója a Tanácsköztársaság idején. A különböző politikai színezetű ellenforradalom nem tudott tartós eredményt elérni. Tevékenységével a progresszív irányzat sok energiáját lekötötte, azonban nem tudott olyan csoportosulást létrehozni, amellyel a szocialista Tanács-Magyarország megyei szerveit belső akcióval megdöntötte volna.

Dr. Horváth Istváv

a megyei könyvtár osztályvezetője

NÓGRÁD - 1969. február 23., vasárnap