Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

A képzőművészeti élet „langyos” évéhez

Színházi esték

Hég többet tehetnénk a közízlés fejlesztéséért

Mikor tüzes? Mikor égő. vagy lángolva lobogó a képző- művészeti élet? A képzőművész szemével akkor, ha belső lobogását kívülről is ösztönzik, táplálják.

Ennek feltételei: az alkotói lehetőség (mégpedig a megfelelő műhely, műterem, a kiállítási gondok megoldása), a cársadalomban való eligazodás, az eszmeiség, és az ehhez kapcsolódó belső hit, meggyőződés, szakmai és társadalmi elismerés, erkölcsi és anyagi vonatkozásban egyaránt. Ügy erzem, ha hozzáadjuk a felsoroltakhoz kapcsolódó különböző áttételeket, akkor már eleve kizárjuk az elefántcsont- toronyba való bezárkózás lehetőségét. Az így lobogó tüzek már átmelegítik azt a társadalmi talajt is, amelyből mindenkor táplálkoznak.

Nem feladata ennek az írásnak pontról pontra megvizsgálni a megjelölt feltételeket megyénk művészeti életének vonatkozásában. Egy bizonyos, amit Tóth Elemér is megállapít cikkében, hogy művészeink dolgoznak, sokan közülük országos és nemzetközi tárlatokon szerepelnek, és adnak számot tehetségükről, alkotó tevékenységükről. A cikk nem is ezt célozza, inkább a képzőművészeti kultúra terjesztésének langyosságát taglalja, fő öleként megjelölve a megyeszékhely megfelelő kiállítási lehetőségeinek szegénységét, a kiállítási anyagok reprezentatív megjelenésének hiányát, továbbá sérelmezi, hogy a megyei művészek mindössze Észak-Magyaror- szág területi kiállításán je- 'entkeztek, Salgótarjánnak meg kellett elégednie néhány, esetenként nagyon értékes, de mégis csák vendégkollekcióval és kamaratárlattal.

Egyelőre álljunk meg ennél a felvetésnél, Kezdjük azzal, hogy a nógrádi képzőművészek többsége ma már bekerült az országos véráramba, ami bizonyos kötelezettséggel jár. Engedtessék meg, hogy itt magamról is írjak, — nem azért, hogy előtérbe helyezzem személyemet, hanem mert a saját tevékenységemen keresztül tudom a legpontosabb tájékoztatást adni, munkámon keresztül tudom legjobban érzékeltetni azt a „leterhelést”, amely képzőművésztársaimra is vonatkozik. Meg kell állapítanom, hogy sok a kiállítás. Múlt évben tizenhárom kiállításon vettem részt. Ebből három egyéni (Tokaj, Salgótarján és Pásztó), négy pedig országos jellegű volt. Ez szerényen számítva azt jelenti, hogy minden hónapra jutott egy-egy kiállításon való részvétel, hozzá kell tennem, hogy az egyéni tárlatok felereszben, a többiek teljesen új anyaggal. Ez pedig folyamatos, kemény munkát kíván a képzőművésztől, hiszen a megszületett alkotásoknak ki kell állnia a zsűri ítéletét, minden képnek helyt kell állnia. '

A művész elsőrendű feladata az alkotás, ebben semmi sem gátolhatja, vagy legalább is nem szabad, hogy gátolja. Ezen túl kultúrpropa- ganda missziót is kell vállalnia, amit minden esetben vállal is, ha felkérik, sőt, szűkebb körben valamennyi művész, a stúdiótagok is, felkérés nélkül végeznek ilyen tevékenységet. S ha azt vesszük, hogy az úgynevezett hivatásos és amatőr (stúdiótag) képzőművészek száma csaknem ötvenet tesz ki — akik munkahelyükön is tömegekkel vannak kapcsolatban (iskolákban, gyárakban, hivatalokban) —, ebben a környezetben vitatkoznak, formálják munkatársaik ízlését, akkor ez a spontán tevékenység is számottevő. Nem beszélve arról, hogy több helyen pedagógusművészek nevelik a jövő művészetet értő generációját. Ráadásul a szakkörök sikeres tevékenységét is említhetem.

No, de nézzük meg, hogy a képzőművészeti jellegű kiállításokkal hogyan állunk — csupán Salgótarjánban? Az elmúlt évben a megyeszékhelyen 24 kiállítást rendeztünk. Ebből külföldi anyag volt a bolgár, lengyel és francia grafikai anyag, valamint a fiatal szovjet és mongol képzőművészek anyaga. Bemutattuk az

eszak-magyarországi területi tárlatot és az országos akva- rell kiállítás válogatott anyagát is. Ezenkívül számos, országosan élvonalba tartozó művész egyéni kiállítását mutattuk be szétszórva, a megyei művelődési központ üveg- csarnokában, az új gimnáziumban, a megyei tanács vb- termében, a klubhelyiségben és a Képcsarnok Vállalat üzlethelyiségében. A 24 kiállítást a rendelkezésünkre álló statisztikai adat szerint negyvenezren tekintették meg. (A város lakóinak száma 35 ezer.)

A kiállítások nemcsak számszerűségben, hanem a művészeti színt . tekintetében is előkelő helyet töltöttek be kulturális életünkben. Be kell vallanom, hogy minden alkalommal felsóhajtottam: „ha nekünk galériánk lenne!” S erre a sóhajra a kiállított művek és a kiállítási terem közötti ellentmondás késztetett.

Ne értsenek félre! Nincs szándékomban a rózsaszínűt vörösre, a langyosat forróra változtatni. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy az előző évek viszonylatában vizsgálva a megye képzőművészeti vonatkozásait, nem beszélhetünk egyértelműen langyos évről. Sok tekintetben melegebb volt annál, hiszen bel- és külföldön egyaránt megálltak helyüket művészeink. A Munkácsidíjat, Derkovits-ösztöndíjat, a Fiatalok Stúdiójának díját, a miskolci és balatoni tárlatok díjait megyénk művészei is megkapták, amellyel végső soron Nógrád hírnevét is öregbítették. Persze, más kérdés, hogy még sokkal többet tudnánk tenni — akarunk is tenni — a közízlés fejlesztése érdekében. Ehhez szükséges a művészek alkotókedvének ébrentartása, a szereplési vágy ösztönzése, a kultúrpolitiku- sok intenzív segítsége. Nem utolsósorban egy reprezentatív kiállítási helyiség.

Iványi Ödön

a megyei képzőművészcsoport vezetője

Molnár Ferenc és a Liliom értéke

Molnár Ferencről annyi jót és rosszat mondtunk az utóbbi évtizedek során, hogy ideje volna végre helyére rendezni értéke szerint. Az bizonyos, hogy a hírlapíró-irodalmár ifjú, és a későbbi, világpolgár szemléletű Molnár Ferenc között mérföldes a távolság. A szociális-tendenciájú fiatal író érvényesülése szintjén, ha nem is tagadta meg önmagát, mindenesetre, kiegyezett kora társadalmával, heves harcosságát — mely a Széntolvajok kötetében megmutatkozott — nagyrészt feladta. A Pál utcai fiúk, a Liliom után elkövetkező írói korszak már inkább a polgári közönségizlés felé kacsintgat és tesz engedményeket.

Ma már kétségtelen: ez a szinte csodagyerekként, alig 17 évesen feltűnt író a korán beköszöntő világsikerek mámorában könnyelművé vált a tehetségével való sáfárkodásban — de bárhogy is zárult életútja, nem tagadhatjuk meg tőle az érdemet, hogy a Pál utcai grundot ő tette halhatatlanná az ifjú szívekben, hogy a Széntolvajokkal egyik elindítója volt realista irány- - zatú novellairodalmunknak, hogy a Liliom minden érzelmes hangvétele ellenére a magyar színpad egyik legköl- tőibb műve.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi sikerek jócskán közrejátszottak Molnár írói arculatának változásában, de közrejátszott az a társadalmi valóság is, mely az írót hazájától, az édes, visszaemlegetett „szülőfalutól”, Pesttől, megválásra késztette. Az új haza üzleties szelleme Molnár Ferencet is a bestseller felé ösztökélte. Az viszont máig emlegetett erénye, hogy nálánál pontosabb ismerője nem igen akad a színpadi hatások titkainak, dramaturgiája patikamérleg pontosságú, egyetlen felesleges mondat, vagy szó nem zavarja meg az előre kiszámított hatást.

Ez az erény már az ifjú drámaíró munkáiban is megmutatkozik. Már Liliom című műve erről tanúskodó. Értékelőd szerint — s ez teljességében helytálló, elfogadható

Sokszor elgondolkoztam azon, mi az, ami a Rágalom árát úgy sikerre viszi, hogy a hallgató hátborzongva bár, de teljes együttérzéssel tapsol neki. Van benne valami életszagú, örökérvényű és meghökkentő, amit mai nyelvvel a fúrás címszó alatt lehetne definiálni. Napjainkban különösen gyákran eszembe jut ez a gynúsitás- sal történő támadás. S ami különösen fáj, a napokban kezembe került három példából kettő nógrádi vonatkozású.

Hamis tanúzásra bújtatott, mint arról a lapok és más hírközlő szervek tudósítottak, Sánta Lajosné, negyvenegy éves büntetett előéletű debreceni dohánygyári munkás- 'nő. Nézeteltérése támadt főbérlőjével, s amikor a tűrhetetlen helyzetben a fő- berlő felmondott, Sántáné két ismerősét arra bújtatta fel, hogy főbérlőjéről o legrosz- szabbat vallják a bíróság előtt. A hamis tanúk az ítélethozatal után lelkifurdalásuk hatása alatt felkeresték a bíróságot és visszavonták hamis állításaikat. Ennél is megdöbbentőbb Kovács Julianna, a tiszainokai születésű nő rágalma: nem kevesebbel, mint kémkedéssel vádolta meg volt főnökét, a Betonútépítő Vállalat nagyoroszt részlegének volt irodavezetőjét, akit Kovács Julianna sikkasztási ügyének kivizsgálásával bíztak meg. S hathónapi próbaidőre felfüggesztett börtönre ítélték azt a Nógrád megyei asszonyt, aki válóperi tárgyalása után volt férjét jelentette fel erőszakosságért, abban a hi- szemben, hogy a kitalált feljelentésért hűtlen élettársát

ítííáéifjíííHL fSLyyzíft A GYANÚ

majd jól megverik a rendőrök.

A több ezeréves latin irodalomban többször is fellelhető a rágalom, mint írói téma. Pusztító lángnyelvekhez hasonlítják a hamis hirt, ami féktelenül terjed tova és nyomában hátborzongató pusztulás jár. Nem a szocializmus szülötte tehát a gyanúsítás, rágalmazás, hanem több évezredes emlék, ami arra utal, hogy az emberi gyarlóság egyik fokmérője az irigység és a bosszú, s az ebből táplálkozó rágalmazás.

Ámde bármilyen mély történelmi gyökerei vannak az emberi együttélés elemi szabályait is feldúló rágalmazásnak, a gyanúsítás hatása mindenkor meghökkentő és megdöbbentő, hiszen az emberi hiszékenységen és rossz- indulaton alapul, s olyan gyökerekből táplálkozik, amelyekből terebélyes, de vad gyümölcsöt termő fa nő ki.

Azt hihetnénk: teljesen véletlen a példák ilyen csoportosulása és semmi okot nem ad általános következtetések Levonására. Minden pesszimizmus nélkül állíthatom, hogy a véletlen példák közel sem tükrözik a valóságot. Gyanú és rágalom naponta születik hivatalok, vállalatok, üzemek és gyárak falai között, a szabad munkaterületek környezetében és mindenütt, ahol emberek élnek együtt.

S ami különösen nagy jelentőséget ad ennek a vakmerő és ádáz kezdeményezésnek, az elsősorban nem a kezdeményezés és szándék primitívségében, hanem hatásában van. Hiszékenységünk ugyanis nagyon alkalmas arra, hogy az ártatlan embert is vétkesnek kiáltsuk ki. A nagyoroszi irodavezető becsületességéről többeknek volt tapasztalata, mégis gondolkozás nélkül sokan elhitték, hogy államellenes tettekre is képes. S ha a rágalmazó tette következményeinek tudatában enyhítésül be nem vallja, hogy minden rágalmat sikkasztása védelmeként talál ki, akkor talán még ma is tart a vizsgálat. Rendőrségünk és nyomozóink hivatástudatát dicséri, hogy a másik két esetben sem vették készpénznek a puszta állítást, hanem törhetetlen energiával és felelősségérzettel a tények tömegét sorakoztatták fel, amelyek a vádlókból egyszeriben vádlottakat csináltak.

A gyanú és a rágalom a legélesebb és a legkín- zóbb fegyver, hiszen olyan helyre döf, ahol nem is sejtik, hogy ellenséges tevékenységre várhatnak és olyan fegyverekkel támad, amelyek éppen emberi gyarlóságunkra építenek, amint ugyancsak emberi gyarlóságból fakadnak. Hitványabb

támadás ez, mint az útonál- lás és a rablótámadás, ahol látja az ember az'ellenséget, s ha ereje és felkészültsége van, esetleg védekezni is tud ellene.

A gyanú mérgezett nyit, amelynek hatása akkor is kegyetlen és nagy, ha a rágalmazott ártatlansága minden kétséget kizáróan kiderül. Azt, hogy valaki ellen vizsgálat folyik, rendszerint sokan, széles körben tudják, de az, hogy a vizsgálat vétlenségét igazolta, már közel sem terjed el annyira széles körben. A gyanú áldozatára sokszor ügye tisztázása után is számosán úgy tekintenek, mint a bűnözőre.

Egyetlen megnyugtató található a gyanúk és rágalmak példatárában, hogy a gonosz és rosszindulatú rágalmazók végül is, mintegy irodalmi igazságszolgáltatásként, elnyerik méltó büntetésüket. Amikor , kiderül, hogy a másra kent bűn csak egyesek képzeletében született meg, akik talán — amint erre példáink egyike is utal — saját bűnükről szeretnék elterelni a figyelmet, az igazságszolgáltatás ereje lesújt a rágalmazóra.

Szeretném hinni, hogy a bíróság szigora, amely a hamisan vádlókat sújtja, másokat is elrettent attól, hogy feletteseiket, vetély társaikat vagy munkatársaikat oktalanul befeketítsék. De senkit sem riaszt vissza attól, hogy jogos bírálatának és észrevételének hangot adjon.

A társadalom együttélési szabályai ugyanis nem tűrik meg a rágalmazást, de a demokrácia nevében megkövetelik a bírálat és a közérdekű bejelentések bátorságát.

Lakos György

— Molnár a Liliomban teremtette meg különös, vursli- áhítatú klasszikusát. Érzelmes lírai játék ez a darab, ríkatni akar. s helyenként ríhat is, de nagy érdeme, hogy a külváros. a periféria embereit szólaltatja meg; kis cselédeket, altiszteket, ligeti vagányokat állít a történés középpontjába. A romantika, mellyel az író

lásával kapcsolatosan Is ez mindenek előtt az észrevételem. A figura nyersesége nem ötvöződik azzal a lírai- sággal, darabos élelmességgel, mely Molnár intenciói szerint Liliom kettős összetevője. A fiatalok közül leginkább Szűcs Ildikó közelítette meg Juli kis cselédben az író által körvonalazottat. Szelíd

Juli és Liliom Molnár Ferenc színmüvében. A darab főszerepét az Állami Déryné Színház előadásában két tehetséges fiatal: Szűcs Ildikó és Fábián József játssza

hőseit körülfonja, meglehetősen olcsó, vásári hatású ugyan, a darab ennek ellenére, a bemutatótól. mért 60 esztendős távolságban is hat.

Az az érzésem viszont, hogy Molnár annyit emlegetett, fölényes szinpadismerete mintha megkopott volna. Korunk szípadi tempója jóval hevesebb mint Molnár idején. S ez nem csupán a Liliomra érvényes, de szinte valamennyi színpadi művére az írónak.

A darabot annak idején Hegedűs Gyulával mutatta be a Vígszínház, s a későbbiekben is olyan illusztris művész vállalta a címszerepét, mint Csortos Gyula. Nagy elődökre tekinthetnek tehát a felújítás művészei: Kecskeméten

legutóbb a vendégszereplő Latinovits Zoltán, a Déryné Színház előadásában a fiatal Fábián József.

A Déryné Színház érezhetőn nagy energiát szánt a Liliom sikerre vitelére. Hogy mégis hiányérzete márad előadás után a nézőnek, az véleményem szerint két okkal magyarázható. Az egyik, hogy a rendezésnek nem sikerült megteremtenie a századelejei ligeti élet sajátos atmoszféráját; a játékot indító pantomim inkább félelmetesnek, mint hangulatteremtőnek hatott, a másik, hogy az előadási együttes fiatalabbjai kevéssé érzik a kort, melyben a történet játszódik, így figurái sokszor csak jelzésesek — élménytelítettség nélkül. A címszerepet játszó Fábián József formálíraisága átmelengeéte a figurát, édes kellemessége besugározta a színpadot.

Az előadás erejét a „régebbi” generáció adta. Az, amelyik jobban érzékelni bírta az adott kort, s hangulati-drámai összetételben érzékenyebben felfogta a századelő világát. Meleg elismeréssel kell szólnom például Fehár Tiborról, aki a rendőrorvos villanásnyi szerepe mellett, a faluszínház körülményei között még mintegy négy ragyogó karakter- alakítással örvendeztette meg közönségét. Tónusos, sok árnyalatú ábrázolást kaptunk Musikátné alakjában a kiváló Czéh Gittától, a Ficsurt ábrázoló Puskás Tibortól, a fogalmazó szerepében a sajátos egyéniségű Erős Páltól és nagyon tetszett Hollundemé alakítója, a kis feladatban is jelentőssé váló Ács Rózsi.

Az előadás több szereplője: Pataki Ági — a darab második részében —, N. Szabó Sándor, Kendeffy Gyula, K. Nagy László jó partnerei voltak az együttesnek.

A Molnár-darab felújítását Kertész László rendezte, érezhetőn nagy ambícióval — véleményem szerint kevesebb színnel és líraisággal, mint kívántatnék, Csányi Árpád díszlete a lehetőségekhez mérten meglehetősen szegényes, Rimanóczy Yvonne kosztümjei korhűen elevenítik meg a századforduló világát, — ezáltal jól szolgálják az előadást.

(barna)

Amikor tizenhét nyelven beszéltek Budán

Régi idők krónikásai jegyezték fel a bázeli zsinatról 1437-ben, hogy ott 33 nép nyelvén beszéltek. Korábban, 1412 márciusa idusán hét országra szóló ünnepségsorozattal pecsételte meg II. Ulászló lengyel királlyal való békekötését Zsigmond, a magyar uralkodó. A június 23-ig tartó budai fejedelmi találkozón a lengyel királyon kívül részt vett II. Tvartkó István bosnyák király, István a szerb despota, „egy török herceg”, s számos más külföldi főember. Ahogyan az egykorú, Frankfurtban megőrzött napló, keresetlen sorrendbe írja: „nagy sok fejedelem, lovag és szolga sereglett össze a magyar udvarban”.

Tizenhét ország nyelvén beszéltek ezek az emberek — folytatja a krónikás —, mégpedig magyar, cseh, lengyel, porosz, orosz, litván, görög, tatár, török, román, bosnyák, szerb, vend, német, francia, angol és albán nyelven... A szemtanút, aki német ember vala, kiváltképpen a Nyugat- Európában ritkán látott keleti vendégek ragadták meg: „voltak ott szentföldi sirusok — írja, — és más, csúf, hosz- szú szakállú, nagyhasú, magas süveget viselő pogány is”.

A budai ünnepeket lovas tomajátékok tarkították. Egy szép napon pedig Zsigmond király a pesti Rákoson, „höl tíz mérföldnyire sem fa, sem bokor nem töri meg a látóhatárt” hatalmas körvadászatot rendezett. Estére a budai palota nagyudvarán 1600 vaddisznó, szarvas, őz és nyúl tetemére hullott a fáklyafény. A vendégek, a király meghívására — immár mint nézők — részt vettek egy — országos halász-eseményszámba menő — dunai vizafogáson is. A vizafogó halászok ezúttal is tucatjait ejtették el az egyenként 5—6 mázsás tengeri kóbor órjásoknak.

j NÓGRÁD — 1969. január 19., vasárnap 7