Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
Szolnoki István Botladozó boldogság i mikor megismerked- /% tünk, már túljutottak lm. a nagyja válságokon. Irén hovatovább abba is belenyugodott, hogy a bajokat nemcsak egyedül Péter zúdítja kettejükre, hanem időnként ő is hibás. Hogy miért, azt nem fogalmazta meg. inkább rejtélyesen mosolygott. s mintegy nyomatékül megrázta hosszú szőke haját. Ilyenkor mintha valósa-' gos koránál is fiatalabb lett volna: két nagy kék szeme kerekre nyílt, az arca egy egesz picit belyukadt. Pétertől most már lehetett volna akár ördög öreganyja is, áhítozó kút rátekintettel bámulta. ’róhattam megfejtem a Útjukat. Oda tolakodtam közéjük. a nyakukon lógtam, szinte egy percig sem tudtak kettesben maradni. Jó idő telt el. mire rájöttem: nem is akarnak csak egymás társaságában élni, úgy kell nekik valaki mindig, ahogy a betegnek az ápoló. Ennyit sikerült kiderítenem róluk, g ezt egvszer el is mondtam nekik, írén úgy nevetett, hogy valósággal borzongott a hátam a kacagásától. — Felnőtt ember hogy lehet ennyire gyerek? — haho- tázott. — Hát azt hiszed, estik . magának élhet két ember? Amikor összeházasodtunk, elhatároztuk. . . Péter. hangjában egy kis türelmetlenséggel szólt közbe: — Ezt inkább talán hagyjuk. jó! — Miért, szégyelled? Ingerült legyintés és még hangosabb kacagás. Irén már fuldoklott a nevetéstől, s arra sem adott semmit, hogy a szomszédos asztaloktól egyre többen fordulnak felénk. — Szóval, mi nagyon konzekvensek voltunk... Szó sem volt még anyakönyvvezetőről, amikor megállapodtunk: európai módon fogunk élni Nem szólunk bele egymás dolgaiba. Szerzünk egy lakást, s csak az, az asztal meg az ágy lesz közös, a többit háborítatlanul hagyjuk. Gyerek? Persze ó is közös lesz, ha lesz... Figyeltem az arcát. Amint haladt edőrébb-előrébb a mondókájábán. úgy esett össze, s úgy lett mind öregebb. Nékem úgy tűnt, hogy Irén néhány perc alatt, amíg elmondta amit terveztek, az előbb még bugyborékolva kacagó gyerekasz- szonyból csalódott, fásult nővé alakult át Minden pillanatban azt vártam, hogy a kővetkezőben bizonyára dühösen legyint, s talán még káromkodik is egyet, mivel ahogy Láttam, a tervekből vaim; kevés válhatott valóra. — Ne bolygassuk ezeket — szívott nagyot, a cigarettáján Péter. — A végkövetkeztetés, az érdekes csupán: nem lehet európai módon élni ott. ahol a környezet nem európai. — Újra akarod kezdeni? — sziszegte az asszony. — Nem volt elég tegnap este? Ennyit ér a szavad? Minden kérdés tolakodás lett volna, viszont a közénk telepedett csend is egyre kínosabbá vált. A pincér az első intest észrevette, s amíg néhány szót váltottunk vele. valamelyest felszakadt a hallgatás. Amint azonban magunkra maradtunk, megint csak a nézelődés jutott mindannyiunknak. Péter Irént méregette, én meg egyikről a másikra forgattam a tekintetem. Később jó időtöltés volt a kávé kavargatása: közben mindenki szabad utat engedhetett, a gondolatainak. Az, hogy egv életerős, fiatal nő kevés ideig bírja a szótlanságot, most is beigazolódott. Irén egy utá- .nozhatatlan mozdulattal felrázta a haját, aztán egyenest nekem beszélt, mintha Péter nem ís lett volna a társaságunkban. — Most láthatod, ez ő. Legyűrtünk együtt néhány hónapot, beleunt az egészbe, s bizonyos vagyok benne, hogy legszívesebben újra kezdené — mással... 8 NŐGRÁD - 1969. j' .Péter megint legyintett, az- táar kezet nyújtott, s egyszerűen otthagyott bennünket. Prcübáltam tartózhatná., égé-- szert az ajtóiig kísértem, de nem, állt kötélnek: neki dolga uan. Amíg visszaértem az asztalhoz, saját helyzetemet igyekeztem feimémi. Irén ragyogd asszony, olyan fiatal nő. amilyet csak regényekben lehet találni... Péter azonban ha csak rövid ideje is. de a barátom, s bizonyos íratlan szabályok köteleznek. Meg aztán. .. Irén, mintha kitsüálta volna, min töröm a fejemet, nevetve fejtette meg a gondolataimat. — Ne fáraszd magad, nincs értelme — rázta mieg a fejét —■ Abban a kérdésben szentimentális vagyok és szótartó. A hűséget én igazj tartalma szerint fogom fel. R estelltem magam, s hónapokig feléjük se néztem. Gondoltam: megvannak nélkülem is, meg aztán mit segíthet ott egy harmadiknak a tanácsa, ahol ketten próbálnak dönteni arról, ami csak rájuk és rajtuk kívül senkire sem tartozik. A telefont Irén vette fel. 9 azonnal nevetett, amint megmondtam, ki zavarja őket. —• Ugorj fel hozzánk. A járást tudod, ne hozzál semmit, mert akkor nagyon meg harag, szom.... Persze, inkább a sértődést is vállaltam, de üres kézzel nem mehettem. Hosszas válogatás után egy üveg pezsgőnél, néhány doboz, dugiban kapott filteresnél, s öt szál szegfűnél kötöttem ki. — Miért nem egy partvist hoztál inkább? — biggyesztett lenézően az önömmel és kevéske bűntudattal válogatott apróságokra. — A pezsgő még csak hagyján, a cigi is elkel mostanában, de .a virág! Láttam a szemén, hogy számol magában, s megvonja az egyenleget. — Pontosan futotta volna egy partvisra .„. —- De Irén — csattant fel Péter — nem 'vall éppen jó modorra, amit csinálsz! — Rosszmájnak, szuperintelligensek és. érzékeny mű- vészlelkek fogják be a fülüket. Európai módon gondolkozó, gyakorlati emberekhez szóltam csupán. Egy apró kis szemhunyo- rítás felém. — Ha csak ránéz erre a házra, mindjárt láthatja, ha nem vak és nem ostoba, hogy a partvis hasznosabb lett volna a szegfűnél. A virágnak nincs váza, a partvis viszont elfért volna a fürdőszobában ... Gyorsan felmértem a lakást, s igazat adtam Irénnek. Kissé pironkodva próbáltam magyarázni. hogy amennyiben netalán megszorultak volna, szívesen áilok rendelkezésükre kisebb ösz- szeggel. Durrant a pezsgő, s kacagott Irén. — Ez a mi becses családunkban állandósult állapot. Most annyival komplikáltabb csupán, hogy a ténsúr a lépcsőházban felejtette a partvist, s valaki a sajátjának nézte. Koccintottunk a kávésbögrékbe töltött pezsgővel, ám a beszélgetés sehogy sem akart megindulni. Aztán Irén egyszerre megint nevetni kezdett. — Vége az európaiaskodás- nak. A ténsúr — mutatott Péterre — újabban a fürdőkádban alszik. A történelmi időkben kötött megállapodás azóta csak az asztalra vonat19., vasárnap kozik. Arról nem hajlandó lemondani a szentem, a hasát módfelett imádja. Szóval v ezután nagyokat altiatok, enyém lesz az egész heverő ... Dermed ten figyeltem, mint. ha egyetlen szót sem akarnék elszalajtani. Közben azonban viharos gyorsasággal kergették egymást a gondolataim: ezek bizonyára válni akarnak. Nem az első és nem is az utolsó eset az életben, de azért mégis jó lenne valahogy helyrepofozni a békességet. Aranyos emberek, csak talán szeszélyesek mindketten, s túlsáeosan ragaszkodnak saját egyéniségükhöz. — Persze azért ne sajnálj bennünket nagyon — rezzent fel Irén nevetése. —- A ténsúr nem könnyén szabadul még tőlem. Én ugyanis már elsőéves egyetemista koromban elhatároztam, hogy Ő fog elvenni feleségül. Aztán, amire végeztünk, hagytam magam meghódítani, neki is legyen valami öröme, s felejtse el, milyen rosszul főznek a menzán... Persze, a fürdőszoba télen meglehetősen hideg, de ő választotta ... Ez a nő, amilyen szép, olyan cinikus. — fogalmaztam meg. S ennek, ebben a formában nem lehet jó vége. Közben elfogyott a pezsgő, s induláson törtem a fejemet, amikor Irén kivihar- zott az előszobába. Kabátban, táskával jött vissza. — Adj egy húszast — bö- ködte meg Péter vállát —, te fizeted a kávét. Italokról és vacsoráról ml gondoskodunk. Szabadkozásra sem volt Idő, kivasalta tőlem is a pénzt, s néhány másodperc múlva már csak azt hallottuk. hogy hangosan és kedélyesen cseveg a lépcsőházban valakivel, s apró, bugyborékoló kacagások közepette adja tudtára, hogy elemelték a partvist, s ő most a legközelebbi fizetésig kénytelen ta- karítatlan lakásban élni. Amint nem hallottam a hang. ját, úgy éreztem, kiürült a szoba, megszűnt az az előbb még kedvesen melegítő atmoszféra. Pétert nem lehetett szóra bírni, csak szívta a cigarettáját, s félszavakkal válaszolgatott. Kevés derüli ki ezekből, jóformán semmi, az Is összefüggéstelen szóhalmaz. — Sikerült! — nyitotta ránk az ajtót diadalmasan Irén. Mj csak néztük egymást, s azon törtük a fejünket mindketten: ml lehet az, aminek a sikerültségét ennyire vidáman kell bejelenteni. Irén azonban nem szolgált magyarázattal. — Ha lesz egy kis időd — szólt vissza a konyhából, miközben a dugóhúzóért forgatta fel az egész szekrényt — hozd be az ágyneműdet ide a konyhába. Még a kövön is jobb lesz, mint a kádban. Nagyon hideg van odakint... P éter fülig vörösöd ot t s egy apró, alig látható verejtékcsepp indult el a halántékáról. A következő percben robban — gondoltam, s azon töprengtem, hogyan menekülhetnék meg egy családi veszekedés elől. Irén azonban már ott ült az asztalnál, s kedélyesen veregette Péter vállát: — Ne pukkadozz. Tudod, csak európai emberek vagyunk mi, s ha botladozunk is, azért mégiscsak két lábon és egyenesen járunk. Főként, ha nem rúgunk be ... Felemelte a poharát, gvor- san hozzáütötte a miénkhez, s hogy én se maradjak ki. oldalba szúrt engem is: — Ha legközelebb jössz, feltétlenül hozzál egy partvist, hogy legalább hármasban kitakaríthassunk, .* yj" i A Téli fenyő (Román Dénes felvétele) A BETEG csendben feküdt és alig észrevehetően elmosolyodott. Nem volt szabad mozognia. Már harmadik napja feküdt kötéssel a szemén. Ha arra gondolt, hogy ismét látni fog, izgatottság vett erőt rajta. A professzor minden nap vigasztalta: — Legyen nyugodt. Rabid. Mindent elkövettünk önért. A kínzó erőfeszítések, a várakozás és a tervezgetések között. Rabid. Dézi Garán közeledő hangját figyelte. A lány a klinikán dolgozott. Rabid gyakran kérte őt a nehéz percekben, hogy tegye kezét a homlokára. És ő rögtön, észrevétlenül odalopódzott a beteghez, és kis, törékeny kezével megsimogatta homlokát. Rabid ebből a mozdulatból kiolvasta: nem kell attól félnie, hogy soha nem látja meg Dézit. Amikor idehozták és meghallotta ezt a csodálatos han. got, egy törékeny, jó alakú lányt képzelt maga elé. Meleg, vidám, életteli hangja volt. A három hét alatt csak vele beszélgetett, ' engedelmeskedett gondoskodó és állhatatos ápolásának. Rabid érezte, hogy már az első napon megszerette ezt a lányt és csakis az ő kedvéért akart meggyógyulni. RABID NEM IS sejtette, hogy a lány, akinek a hangja ilyen boldoggá tette, rettegve és szomorúan gondol felgyógyulására, mert nem volt szép. Az operációig sokat beszélgettek. Rabid elmesélte kalandjait, a lány meg azt mondta el, ami akkoriban történt a világban. Történetei — csakúgy, mint a hangja — elbűvölő gyöngédséggel voltak teli. Búcsúzáskor kiagyalták, hogy mit mondanának még el egymásnak. A lány így búcsúzott: — Viszontlátásra, akkor .. — Akkor... — ismételte meg Rabid, és számára az az „akkor” szó egyet jelentett a reménnyel. Rabid fiatal volt, magas, A. Grin A hang és a szem fekete hajú. Fekete, ragyogó szeme lehetett, amellyel mindig szembe nézett. Amikor Dézi elképzelte magának ezt a tekintetet, ijedten hátrált a tükörtől, és fájdalmas, szabálytalan arcát enyhe pír öntötte el. — Hogyan tovább? — kérdezte önmagát. — Hamarosan vége e szép hónapnak. De mégis azt kérem Öntől professzor, vezesse ki Rabidot a börtönből a napvilágra. ELÉRKEZETT a pillanat, amikor az orvosoknak le kellett venni a kötést Rabid szeméről. A*professzor és asszisz. tenciája körülvették a beteget. — Dézi! — kiáltotta, gondolván, hogy ő is itt van. De nem volt ott. Nem találta magát elég erősnek, hogy megnézze egy ember felindulását, akinek sorsa egy kötés levételétől függ. A professzor eltávolította a kötést. — Megtörtént, — mondta és hangja remegett az izgalomtól. — Nyissa ki a szemét! Rabid kinyitotta. Az arca előtt valamilyen függöny lebegett. — Vigyék el kérem ezt az anyagot — mondta — zavar. Közben rájött, hogy a redőzött anyag nem más, mint az ablaküveg függönye a szoba távoli csücskében. Melléből zokogás tört fel. Egymás után vette észre a tárgyakat, megpillantotta az ajtót, amelyet rögtön megkedvelt, hisz ezen járt-kélt Dézi is. TÜRELMETLENÜL várta, mikor marad egyedül, amikor behívhatja Dézit és elmondhatja neki a legfontosabbat, a szíve titkát. Amikor kimentek a szobából, azonnal telefonált és letéve a kagylót, szemét nem vette le az ajtóról. Dézi miután megtudta, hogy az operáció sikerült visszament szobájába és csillogó szemekkel vette fel szép, nyári ruháját. Sűrű fekete hajit egyszerűen fésülte. Magasra emelt fejjel, mosolyogva, de a lelkében szomorúsággal, hagyta el szobáját. Úgy érezte, hogy a bezárt ajtó mögött mar nem Rabid fekszik, hanem valaki más. Eszébe jutottak találkozásaik é$ beszélgetéseik részletei, amelyekből ő is rájött, hogy Rabid szereti őt. Az ajtóhoz érve megállt. Ebben a pillanatban szinte jobban szerette volna, ha minden a régiben marad. Végül is rászánta magát, kinyitotta az ajtót és bement a szobába. Rapid feküdt és a belépőre tekintett. — ön kicsoda? — kérdezte mosolyogva. — Igaz lenne, hogy én új embernek számítok az ön számára? — mondta a lány és hangjából kicsengett rövid közös múltjuk féltése. RABID FEKETE szemeiben felcsillant az öröm. Mosolyában benne volt a szeretet, az önérzet és az utolsó perc izgalma egyaránt. A lány formás termete, gyengéd mosolya, hangjának varázsa jóságot tükrözött. — Csak most értettem meg — mondta Rabid, hogy miért szerettem még álmomban is hallani a hangját. Engedje meg, hogy ma mindent elmondjak önnek. És ebben a pillanatban az újjászületett ember mindent oly szépnek látott. Fordította: Csongrády Béla * MM
