Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
I — Az első „ember” elviszi a nyarat, a második meg hozza a deret, a harmadik... — Az öreg János nem folytatta a felsorolást. Egy szekér zörgött el a porta előtt, a vége úgy billegett, mintha sántítana. Az egyik kerék okozta. A rozzant szekér észrevétlenül sán- tikált bele az öregember hangulatába. Szája szögletében ráncok verődtek össze. Otthagyta feleségét és sebes léptekkel kiment a kapuba. Hosszan nézett a-távolodó szekér után. — Mit néztél azon a szekéren? — kérdezte tőle a felesége— Hagyjál békén — morogta az öregember. — Kimegyek a kertbe. Menj, csináld a dolgod. Erzsi nem firtatta tovább embere gondját, rántott egyet a vállán és bement a konyhába. Alig múlt el két-három perc. már a tornácon seprege- tett. Nem azt nézte, amit csinál, tekintete aggodalmaskod- va emberét vizsgálgatta. Sokért nem adta volna, ha megtudhatná, miben töri a fejét. Elég hamar kiderült, ebédig se kellett vele várni. János sebbel-lobbal jött be a kertből. — Gyere — intett az asszonynak — leszedjük a szekeret. Erzsi nagy szemet meresztett. — Mi ketten? — kérdezte meglepetten. — Nem. majd idecsődítiük az egész falut — mordult János. — Bírunk vele? — aggodalmaskodott Erzsi. — Felrakni bírtuk?! — recsegte Janos a szavakat. — Hát az nem, most volt. — Az asszony hangjában ijedtség remegett. Az öregember tekintete elborult, fejét lehajtva mondta: — Hát bizony, elment az idő. Nyolc év! — Több annál, már majdnem kilenc. Tudod, akikor még jobban bírtuk... — Ne okoskodj annyit — szolt határozottan az öregember. — Látod, milyen szekerük van. — Hat amilyent összeadtak. Mondtam én neked, már akkor mondtam... János ingerülten közbevágott: — Nem érdekel, vedd tudomásul. Erzsi abbahagyta az okve- tetlenkedést. Bezárta a konyhaajtót. János beriglizte a kiskaput, majd leoldotta a kutyát a láncról. Ne zavarja okét senki, amíg leeregetik a szekér alkatrészeit a padlásról' a fészerbe. kötélre erősítették a darabodat. Az első és a hátsó rész megizzasztotta őket. amíg a lejáratig vonszolták, sokat nyomtak az acél tengelyek meg a regiment vas-szerelék. Annyira belemelegedtek a munkába, még az ebédről is megfeledkeztek. Mire összeállították a szereket, öreg déiGulyás Mihály Szekerek az itáou után volt. A rudat nem tették bele, mert kilátszott volna az udvarra és nem akarták, hogy a szomszédok meg- nesizeljenek valamit. Estefelé kiment az öregember a főutcára — a tsz-irodá- hoz — az elnökre vadászni. Csak rájuk, kettejükre tartozik az ügy, senki másra. Szeg- ről-végről rokon az elnök, megkéri ne verje dobra. — Ugye — mondta az elnök — nem döglött be a téeszcsé? — Hagyjuk most ezt, Pista fiam — szolt rá az öreg mo- rozusan. Megveszitek, vagy aprítsam fel tűzre? Az elnök megértette, nincs értelme az elkésett agitáció- nak, az idő elvégzett mindent. János bácsi túl van a hetvenen, már a két fiába se tudja beleképzelni a remények folytatását, városiakká lettek, a föld már álmaikban se kísérti meg őket. — Holnap elküldöm _a kovácsunkat, alkudjon meg vele. — Veled szívesebben tenném — szomorodott meg az öreg hangja. — Sajnos, ez nem rám tartozik. Ö fog kínlódni vele, ha rossz. — Rossz?.! — az öregember hangja élesen csattant. — Ötvennyolcban csináltattam, hatvantól meg csak hever. Az elnöknek sértő szavak rohanták meg a- nyelvét: „Ne nézzen engem bolondnak öreg Az a szekér többet romlott a padláson, mintha az ég alatt állt volna vagy dolgoznak vele. Az eső kiverte volna belőle a szút, a vasalást nem hagytuk volna rozsdásodni...” Az elnök azonban lenyelte mérgét, és csak ennyit vetett oda: — Sietek, János bácsi. Reggel elmegy a kovácsunk. Meg is érkezett. Az öregember csalogatta volna be a házba egy kis pálinkára, de a kovács azt hajtogatta: „Majd ha megkötöttük a vásárt.. Az asszony elment szomszé- dolni, amíg embere átesik ezen a fájdalmas üzletkötésen. A kovács körüljárta szekeret. Leguggolt, egy vasdarabbal megpiszkálta a vasalásokat. Dünnyögött, hogy miért nem kenték be zsírral, egészen megette a rozsda. Aztán megrázta a szekéroldalt, teljes erőből. Ezért még nem szólt az öregember, de amikor a kovács belerúgott a hátsó kerékbe és az apró lyukakból peregni kezdett a szűcsi nálta morzsalék, felhördült: — Ne rugdosd, te, ne Hozz ] ki a beketűrésből. — Csak megnézem, miért fizetünk, mi fogunk vele dolgozni, nem maga. Nem sokat ér. Adok érte ezret, maximum ezret. — ötben van ez nekem — mondta az öregember. — Nyolc évvel ezelőtt még megérte. No, adja ezerért? — Inkább összeaprítom a tűzre — mordult' fel János bácsi. — Nem vagyunk} annyira megszorulva — szcil a kovács —, hogy tűzsevalóért dobáljuk a pénzt. Lassan úgyis túladunk a lovakon. — Szóval kétezret nem ér? — kérdezte az öreg. A kovács szó nélkül ballagott végig az udvarom. A kapuban visszafordult: — Ha meggondolta magát,, húzássá be a műhely «elé! Az öregember halántékában pattanásig feszültek az erek. A sarokban volt a fdjsze, felkapta és magasra lendítve lecsapott a hátsó keríékre. A szekér megvonaglott, .az olajo- zatlan vas felsírt rajjta, mintha fájna neki a gazda haragja. Ez a hang megállította az öreg elszabaduló indulatát. Sarokba vetette a fejszét, majd leült egy tuskóra és hosszan, semmibe révedezőn bámult, túl a szekéren. „Hogy megy az idő” — motyogta magában. Aztán kiment a háza elé, pipázott, nézelődött. Várt arra a rozzant szekérre, arra a sántán bicegőre. Amikor meglátta, hangjában furcsa örvendezéssel kiáltott a fogatos- nak: — Gyere csaik, Józsikáin! Adok neked valamit... A fogatos végigtapogatta a szekeret. — Hát igen, ez még megjárja. Belefoghatok, János bácsi? — Bele, fiam, néked adom. Csak vigyázz rá. Kend meg jól, régen kapott kenőcsöt. Józsi szaladt a lovakért, befogott a szekérbe. Amikor elhajtott a régi mellett, megrántotta a gyeplőt, és kérdőn meredt az öregemberre: — Ezzel meg mi legyen? — Akaszd utána, fiam, és vidd el a kovácsnak. Mondd meg, hogy mérje össze a kettőt. Csak ezt üzenem neki. — Jó. átadom — nevetett a fogatos. A régi szekér zörögve trappolt az új után. Az öregember nézte, s lelkében megnyugvást érzett, hogy csak azt és nem valami cifrát üzent a kovácsnak, olyat, ami haragjában eszébe jutott. Dávid Jóssef Azt mondtuk, hogy ha a ház rendben lesz, s a gyerekeket szárnyukra bocsátjuk, majd szeretjük egymást Nevettünk ezen, de nem sóikéig, mert időnk a munka után csak arra volt, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat, aludjunk, s erőt gyűjtsünk a holnapra. Nekem nem hiányzott a szerelem. A férjemnek... Talán. Különösen, ha egy kis szesz volt benne. De az nagyon, nagyon ritkán esett, mert nem ivott. Józansága miatt barátja «sem akadt. Igaz, arra sem lett volna idő. 0, az idő! Húsz év úgy elszaladt felettünk, hogy észre sem vettük. A nagyfiam — aki most fog érettségizni — mondta egyszer a nyáron: Anya, te őszülsz! Vasárnap volt. Valahogy, egy kicsit az asztalnál felejtettük magunkat. Imre, a férjem ■ megnézett. Emlékszem. Én meg őt figyelgettem egy kicsit, s mintha megszédültem volna, kapaszkodóért, a munka után kaptam. Mert nekünk ünnepeink sem voltak. Egyedül talán csak a karácsony. Szinte res- telltük akkor is azt a nagy lustálkodást, de Imre azt mondta: ez a mienk. Ennyi nekünk is kijár a békesség ünnepén. Hát Igen... Múltak az évek, s mi soha nem üdültünk, nem jártunk víkendre, kirándulásra, A szabadságunk alatt is dolgoztunk Házat építettünk. Szép, családi házat, aminek az építéséhez 60 ezret rakosgattunk össze. Hatvanat meg az OTP adott. Még van 25 ezer forint adósságunk. Mégis azt mondták, köny- nyű nekünk: a férjem asztalos, de a háznál, csak a kőművesek dolgoztak. Azok is csak addig, amíg a falat rakták. A többi munkát mind Imre csinálta amellett, hogy az üzemében dolgozott és állandóan maszek munkát is vállalt. Ha mindent összeszámolnánk, a ház máris többet ér. mint 200 ezer forint, pedig még nincs kész, s belül csak egy «A Központi Sajtószolgálat 19«8-as pályázatán második dijat nyert elbeszélés. Megszakított dráma Éktelen ricsaj verte jel a. kültelki bérház csendjét. A lakók ki. lódultak a gangra, es érdeklődve bámultak le az udvarra. A föld. szinti öröklakó, bizo. nyos Urbanics János, húsüzemi csoportve. zetö, kergette a nejét a poroló-állvány körül, mindenre elszánt harci kiáltások Közepette. A harmadik kö/r után az asszonyka ki. merülten, pihegve tá- | niaszkodott neki <t | kazánajtónak. — Kegyelem, Vr. banics! — nyöszörög, te. — Kep-'elem! Mindent megmagya. rázok. A férj fenyegető tartásban állt meg előtte. — Halljuk! Ki volt az az alak, akivel ősz- szebújva feketéztél a Cirmos Cica presszóban? A szeretőd? Ha töredelmesen beval. i.asz mindent, nem bántalak, de ha hazudsz! Ha mellébeí szélsz! Látod ezt?! Közepes méretű konyhakést húzott elő az egyik zsebéből, a másikból fenőkövet, es pillantását le nem veve a feleségéről, szaporán fenni kezdte a kést. — Mit akar, az ég szereimére?! — kiáltott le az első emeleti folyosóról Sztics Karola, a mimózalel. kű vénkisasszony. — Börtönbe akar kerülni? Urbanics abbahagyta a jenest, elgondol, kozva nézett fel Karolára. s a többi szurkolóra, aztán zsebre vágta a kést. a fenőkövet, majd néhány lépést tett előre, meghajolt: — Tisztelt hölgyeim és líraim! Kedves lakótársak! Itt most megszakítom a cselekményt., mert furdal a kíváncsiság. hogy az én helyemben önök hogyan járnának el ebben a lé. lekdrámai szituáció. o un — Olyan lesz ez — érdeklődött Medvegy bácsi a másodikról. — mint a tévében a Példázat meg a Curd Jürgens sorozat? — Stimmt — bólintott megnyerő mosollyal Urbanics. — Nos, ki szál hozzá elsőnek? — Elöljáróban azt kellene tisztáznunk —> jelentkezett emi férfi a harmadik emelet kettőből —. hogy saját szemével látta-e a náguságos- asszonyt a Cirmosban, vagy csak kósza mendemondákra alapítja a gyanúját? — Ezzel a két szememmel — mutatott Urbanics arra a két szemére —, ezzel láttam! — Es ha látta?! — hajolt át a korláton Kaiper Ferencné, engedélyes piaci árus- — Azért nem kell mindjárt a vérét venni szegénykének! Én is megiszok néha egy-egy kupica keltertet a kollégákkal. Mi van abban?! Ma már nem olyan időket élünk! — Maga is jobban figyelhetne! — avatkozott a vitába Kelemen néni, a házfelügyelő. és abbahagyva a sevregetést. előjött a kapualjiból. — A konfliktus nem ott van, hogy Rózsika együtt feketézett egy palival, hanem az a pláne, hogy összebúj, va feketézett vele. Érti? Összebújva! Nagy difi! Ez Urbanics úr monológjában világosan benne volt. Ismét más vette át a szót: — Urbanics lakótárs helyében era mindenképpen tartózkodnék a brutalitásoktól. Különösen azok után. hogy félbeszakítva a cselekményt, morális vitán nyitott, ég ezzel elvesztette a reményét arra, hogy tettét a bíróság mint hirtelen felindulásban, piila- namm elmezavarban elkövetett korpusz deliktit vegye tekintet be.- — Hű. a keserv.it! — vakarta meg a kobakját ott alant Urbanics — TetsHk látni, erre nem is gondoltam! No. akkor, gyere. Rózsi, most az egyszer meg. úsztad. Adj érte hálát a televíziónak. — Felnézett a karzatra, meghajolt. — Köszönöm szíves közreműködésüket. a viszontlátásra, a viszonthallásra. Kürti András Majd holnap. szoba van korszerűen berendezve, Dehát közben nőttek a gyerekek. Tavaly már Erzsiként is középiskolába ment Jövőre Sanyika is elvégzi az általánost. Ruha, cipő, élelem, tanszerek... Szóval gond, gond... minden napra megvolt .. Amit lehetett nekem is meg kellett fogni. Bent a gyárban, ahol én voltam a fő túlórás, egyszer azt mondta a. művezetőm; Teri, maga csúnyán rá fog fázni erre a túlfeszített munkára, mert gondolom, ha innen hazamegy sem tartja ölben a kezét. Én meg évőd- tem vele; talán sajnálja? <3 meg: nekem nyolc. Sőt, még pénzt is jelent. Kevesebb a gépállásom. Nagyobb a prémest. A maga boszorkány-ügyes ujjai nélkül sok szövőgép állna itt... Sodrónő voltam a nagy szövődében. Volt olyan hónap, hogy többet kerestem, mint a mester. Kellett a pénz. Azért otthon egyre kevesebb munka várt. Erzsikéin, meg a nagyobbik fiam Imi, szépén rendbe rakták a lakást. Persze mosni, vasaim, főzni akkor is kellett. Meg ott volt a szép nagy kert, ahol minden megtermett. .. Örülhettünk volna... Be most már hogyan? Mert örülni ennek, meg mindennek, amiért gürcöltünk már csak akkor tudunk... tudnánk, ha a férjem... Talán majd holnap. Amikor hívattak a pártirodára, megijedtem. Mi bajt követtem el? Nem voltam én raporton húsz év alatt a művezető irodájában sem. Vaskó elvtárs mosolygott, s mondta, hogy holnap, a szebbik ruhám vegyem fel, mert jön értem hajnalban a vállalat kocsija és megyünk Pestre, a Parlamentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Kitüntetnek? Engem? Miért? — Csak — nevetett Vaskó, s intézkedett, hogy máris menjek haza. Jól pihenjem ki magam, mert a kormánykitüntetést szárazon úgysem úszom meg, s holnap szükség lesz az erőnlétre. Csak ámultam, s otthon valóban nem tudtam semmit csinálni. Soha nem vártám olyan türelmetlenül haza a férjem, mint akkor este Páradt volt, mint mindig Nem akartam ajtóstul rohanni, hát megvártam, amíg asztalhoz ül, s akkor csak mondom. Előbb, mintha nem értette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijedtem. Furcsa, csúíondáros volt a tekintete. Aztán mosolyi a húzódott a szája, s tovább evett. rében soha sem volt irigység, rosszindulat, idegenekkel szemben sem. Megkeseredett a szám. Jő lett volna sírni egyet, de csak tépelődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! Dehát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet. Imre papucsban, pizsamában tipródott köztük, amíg elkészültem. Hátbevereget- ték, hangoskodtak. Talán egy kicsit pálinkáztak is, s többször elmondták, hogy így, meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy milyen nagyszerű felesége van. De ez csalt olaj volt a tűzre, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazaértünk. Életemben és most voltam először a Parlamentben. Es én ott megfeledkeztem mindenről. Előbb valami kellemes zsibbadtság fogott el, aztán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a sok-sok év fáradalmait, majd kibújtam a bőrömből. Talán az ital is segített, mert nem szoktam, de hát mit tehettem amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott, velem a világ... De hát nem úgy van az, Tercsi -— mondták a kísérőim, akik vártak, s már nem is tudom, hová robogtak velem. Hazafelé kétszer is megálltunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a kábulatból, amikor hazaértem. A férjem várt. Te úristen! Az nem is ő volt. Azt hittem, jégverembe hulltam, vagy egy lángoló katlanba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt beliále az jtalszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. —-Mi történt? Mi van veled? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Ereztem, hogy menekülnöm keltene a gyerekek szobájába. De miért? — Aztán — tápászkodik fel az asztaltól — oviért... leinek köszönhet... hetiük... ezt a... Akkor már sejtettem, hogy mi baia, öleltem volna magamhoz, meg. . . de ellökött, s újra kérdezte: kinek... kinek Köszönhetjük... te cafat!... — Örült vagy Imre. Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a ka- roosutt. — Hát nem is örülsz neki ? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de— Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mondta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Ügy figyel, mustrál, mint ahogy a férfiak szokták a nőket. — Mi lelt? — Semmi. — Ha. . . akarod, nem megyek fel holnap Pestre De nem is tudom miért mondtam. Éreztem, hogy valami mentegetődzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, mintha titkolnom, takargatnom kellene valamit. — Menj csak — mondta később, már az ágyban. Miért ne mennél? Ha egyszer kitüntetnek. Biztosan megérdemlőd. .. Szerettem volna sikítani, mert éreztem. hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem lehet, hogy... hogy irigyli. Tőlem? De meg mástól sem. Im— Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. Ennek köszönhetem a kitüntetést. .. A tübbirei már nem emlékszem. A gyerekek fogták le, s mert ők soha nem látták így — persze még én sem — nagyon megijedtek, s hívták a men tőket. A gyomorraosás után, amikor magához tért, s rádöbbent mit csinált, kidobta magát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet Talán két-három hét múlva már Itthon lesz. Ma délután bentjártam nála, s először kérdeztem: miért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta, A kezem, amit el akart törni. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmondja. Talán holnap. De nem is talán, mert egyszer már arra is rá kell érni, hogy szeressük egymást... NÓGRÁD — 1969 jonuór 19., vasárnap 9
