Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

Sxebetény/Lehel Gönczi mama Csonkaréti Károly mm Mostanában a háborús idők­ről írtam. Emlékeket idéztem fel, sötét, tragikus emlékeket. Hogyan álltuk, s hogyan nem álltuk a zord időt? Magatar­tások és érzelmek után nyo­moztam. Hangulati elemek után. melyek atmoszférát ad­nak. Így bukkantam egy kü­lönös ellenállásra, a sötétség­ben egy groteszk kis fényre, ott. ahol legkevésbé kerestem, tulajdon falumban. Sőt, a köz­vetlen. utcabéli szomszédunk­ban. Csak az kellett hozzá, hogy magam elé idézzem azt a márciusi napot,*, negyven­négyből, amikor az ablak mö­gül néztem száraz szemmel torokszorulásos depresszióban a falunkon átvonuló páncé­los egységeket. F.nás* nap re­megtek az ablakok. S a hadi­gének szakadatlan zöreie mö­gött a kísérteties csend, a dolgát végző falu köznapi csendje, amely azonban most szándékoltnak halott. Röviddel e nap után. hogy a németek hazánkat ..ellenőr­zésük” alá vették — történt ez az eset. mely kesernyés mosolyt csalt akkor fásult aj­kunkra, s mint derűs betét, beilleszthető valahol passzív ellenállásunk történetébe. Gönczi mama a történet hő­se. áldás poraira, már akkor az élet szélén állott, az em­beri kor szélső határán. A 'faluban hosznrkánnnck tartották, aki teliholdkor söp­rűjén az útkereszteződéshez lovagol. Egyesek esküdtek rá: karácsony szent éjszakáján tulajdon két szemükkel lát­ták más boszorkányok között, amint éppen körültáncolta az oltárt, és bárki láthatja, ha veszi a fáradtságot és Luca székén ülve hallgatja végig az éjféli misét." Az ilyen szófi”-beszédek természetesen nem jelentettek semmit. Gönczi mama. való igaz. kétrét aörnnedve ős ker­tel tárt. orré benne* nelr As rezes, mint a vasorrú bábák­nak. de máskülönben ponto­san olyan volt mint a többi öregasszony. özveoven élt csendes, cikornvás ablaké' ká­sában. Ideiét a rózsefüzér szemelaetésével. s a nercek számolgatásával töltötte, va­jon mennyi van még hátra halála órájáig. Máskülönben csirkéit etetgette, tojásukat összegyűjtötte és piacolt ve­lük. Kis földjén már nem tu­dott munkálkodni, azt kiad­ta felesbe. így aztán megvált, ami egy ilyen öregnek kell. hogy a sir széléig elvánszo­roghasson. Néhány napra rá, hogy a német megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jönnek a rekvirálók. Hogyan, miképp szivárgott ki, nem fon­tos. Egy héttel korábban tud­tuk, hogy jönnek. Kinek-ki- nek volt ideje, hogy ezt-azt elrejtsen. Komótosan tehette, alapos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ün­nepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is di­csérték, csak éppen a nagy felesleghiány nyugtalanította ókét. Felesleget nem lel­tek. — Nincs itt kérem semmi — ismételgette a községi bí­ró — nagy nyomorúságban élünk, hadnagy uram. A hadnagyuram kényes, si­maképű tisztecskp volt s Gönczi mamához kvártélyoz- ták. A tisztaszobában hált. s reggelente kialvatlan, karikás szemmel lépett ki a ház kr- púján, hogy a rekviráló ka­tonák élére álljon. Mit művelhet ve^e ez a bo­szorkány — suttogtak a falu­ban. Többen „tudták", hoas éjfélkor elváltoztatja magát és ifjú hölgy képében ielenil- meg a hadnannuram előtt, só várgásait csillapítandó. A katonák fülébe jutott e mese. s hadnaovurom ugrató. sok középpontja lett. Nem győzött eskfídőznt, hoay ma­gában tölti az éjszakát, ion- álmatlanul a kutykemény d<- vántton, ráadásul hajnali- hallja a vénnssronv hava"­fr>k hnhnjlrtf parii* n hóból: .,Asszonyunk Szűz Má­ria, Istennek szent nv-ii- .. *' és igy tovább a védtelenre gi„ , ** >rw A ki* hnővnmi p fiát' vénért már kák-röld foltoka-t bnrdn*- derpkán. tomporán, maid ar* sen bicenett, tn.paaaf.ta az űrla­pét, szidta a ..dívány-istenit." A „dívány-istene” csak az utolsó napon mutatkozott meg. amikor üres szekerükkel, re­ményeikben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók De talán meg se mutatkozott volna, ha nem ke­rül egy árulkodó. Virágéknál az utolsó napon megtaláltak egy zsák búzát, a füstölőben, hamuval és üszők­kel finoman borítva. Virágné elvesztette a fejét és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tőlem?! — Onnan viszünk, ahol van. — Akkor vigyék el Gönczi- nétól is, attól a boszorkány­tól. — Annak nincs. — Hogy nincs!? Hát akkor tudják meg. a tisztúr is azon aludt. Most már csak meg­mondom. Ha az enyimet el­viszik, vigyék a másét is... A tisztúr odanyúlf a fájós tomporához: álom-e, vagy va­ló. A szekerek diadalommal tá­voztak falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára, s az eset mu­latságosságára való tekintettel csak az ujjúkkal fenyegették meg. Bosszús arccal nyúlt a tele­fonkagyló után. — Tessék, Szörény... — sze­me csillogni kezdett, elmoso­lyodott. — Köszönöm Szabó úr, nagyon köszönöm.. . Igen, munka után... okvetlen be­ugróm. .. mindegyikből, ter­mészetesen! A viszontlátásra és még egyszer köszönöm! Óvatosan tette helyére a kagylót. Egy ideig még bá­multa, szája sarkán mosoly- lyal. Amikor tárcájáért nyúlt, elkomolyodott. Magas homlo­kát ráncolva, átszámolta a pénzét. „Hetven forint — ke­vés. — Élhetek három napig kenyéren... bár még van zsír... és ha csak reggel iszom kávét? Eh, úgysem jó... Ta­lán egyet félre tesz...” Azt a feketét két éve már kézbe vette Ausztriában, de az utolsó húsz sül inget nem költ- hette rá. És most itt van, csak húsz forint! Sűrűn pislogott az órájára, pedig máskor öt óra után úgy kellett a többieknek elrug­dalni az íróasztalától. „Ha mindhármat megveszem, ép­pen kilencven lesz! A feketét a harmadik polcra te­szem. .. nem, inkább a negye­dikre, szem-magasságba!” Látta könyvespolcát, hol a kis csoportokban sorakozo könyveket meg-megszakította a karcsú üvegű Kord-vodka, a kódexlap-cimkéjű Slvignac- brandy, a Courvoisier, Napo­leon sziluettjével, megannyi különös formájú és címkéjű, apró üveg. Miniatűr hason­másai, nagyranőtt társaiknak. És érintetlenek. Mindegyik­ben az eredeti ital! Sok fáradozásába került összeszedni. De mérte! Mind­egyiknek története is van. Ba­rátai lettek, asszonytalanná vált éleiének vigasztalói, be­töltői. Csengett a telefon, Szörény visszabicsaklott a valóságba. Lediktált egy levelet. Nehezen sikerült, mert közben eszébe ötlött, hogy tegnap este nem törölgette végig a nyolcvanhét „minit.” „Este pótolom!” — fogadkozott magában. Rohant a villamoshoz. Nagy utat kellett megtennie, mert a belváros távol esett munka­helyétől. Félórán belül övé a Vat 69, ez a sötétzöld, hosszú­nyakú, pocakos whiskys üveg, melynek fekete címkéjén vi­lágítanak a fehér, elnagyolt betűk és számok. Olyan érzése támadt, mint karácsonyok ajándék-várásakor. Szédült, amikor tenyerébe helyezte a Vat 69-es aprósá­got. Csak a miniatűr üveget látta élesen, vörös pecsétjét, különös formáját. De kezébe vette a White Horse-t is. Akkor a kereskedő eléje tet­te a Mamiért. — Mindössze hatvanöt a há­rom, — mondta mosolyogva. „Hatvanöt! — morfondíro­zott magában, miközben mar­kolta a címkés Mamiért. Nem lehet itthagyni! Az ebédem be van fizetve! És nem árt, sót, egészséges, ha néhány napig nem vacsorázom!” — Blokkolja le, kérem — mondta. — Természetesen, mindhármat és köszönöm az értesítést, Szabó úr. Siettette volna a villamost, de csak háromnegyed óra múl­va élt haza. „Leülök, rágyúj­tok. .. először csak az asztal­ra teszem... és megmutatom Varrónak... talán lefényképe­zi. ..” A társbérlővel a közös hall­ban találkozott. — Siessen, Szörény úr, ven­dégei vannak. — Vendégek? — Benyitott. A fotelokban két régi barátja, volt iskolatársa terpeszkedett. — Micsoda meglepetés! — kiáltott örömmel. Hirtelen a könyvespolcra pillantott. Azonnal észrevette, hogy hiányzik i néhány üveg. Kikereked,ett a szeme, elön­tötte a forróság. — Mit csináltatok? Kifosz­tottatok! — ordított. Vendé­gei mögött állt az alacsony asztal, rajta az üres üvegek. Ráborult az asztalra és zo­kogott. Ahogy teste mag-meg- rándult, legurult egy-egy apró kiürült üveg a padlóra. Néme­lyik csörömpölve hullott szi­lánkjaira. A két osztálytárs megütközve tinácstalankodott — Hát ezt meg mi lelte? — kérdezte az egyik. — Ugyan, öregem, nem volt az összesen égy liter sem, amit megittunk! — mondta a má­sik. — Hoztunk egy demizsonnal valódi Villányit! A gazdaság igazgatóját — miután az udva­ron szokása szerint végignézte a reggeli munka­készülődést, a napijelentések alapján adott egy-két tanácsot az agronómusoknak, majd a terepjárón végiglátogatta a fontosabb munkahelyeket — az íróasztalán a márvány tin­tatartóhoz támasztva egy kék színű boríték várta. Meg­lepődve forgatta a borítékot: „Hogy kerül ez ide, hisz este tizenegy után mentem haza, akkor még nem volt itt, a postát pedig csak dél felé szokták meghozni a faluból?” A borítékon nem volt posta­bélyegző. A halastavak felől zivatar készülődött. Az iroda előtt a bukszusok közt időn­ként meg-megbillentek a ker­ti díszgömhök. az épület. ere­szén egv meglazult bádogle­mezt makacsul zörgetett a szél. „Még ma szólok, hogv szögelíe meg valaki”. — ha­tározott az igazgató aztán a világossághoz jónott és fel­bontotta a borítékot A vo­nalas fiiz°tlaoon rendotlevrnjl kanyarogtak a tintabetűk. „Én. Becze Oásnár takar­mányé«. a mai nanon felmon­dom a munkahelyemet A felmondási idő után más mun­kára szeremsv- menni Kérem az Igazgató Elvtérsat. hogv távozásomat pn voHélvp-re Rlvtárst tisztelettel Beéze Gáspár állattenyésztő.” Az Igazgató a nanfrt vissza­tett® a borítékba. A kis réz­lóra nlüanfnt+ melv az öreg irodaszekrénv polcáról ké­nyeskedve nyúitotta kj a nya­kát. Mi üthetett ebbe a Be­cze Gáspárba? — tűnődött az igazgató az arcát babrálva, s maga előtt látta Becze Gás­pár tagbaszakadt, nehéz alak ját, amelyhez mérten a szer­számok játékszerű semmisé­gek voltak, zordui villanó sö­tét pillantását, s a fontoskodó mozdulatot, amellyel ki szo­kott lépni az istállóból, ha vendégeket vitt hozzá. Becze Gáspár székely telepes volt. A háború utolsó hónapjaiban egy végeláthatatlan szekérka­ravánnal vetődött erre a kör­nyékre. A karavánból néhá- nyan itt maradtak, a többi­ek tovább mentek. Az igaz­gató emlékezett egy-két éj­szakára a nehéz időkből, ami­kor heteken át el se mozdult a pestissei fertőzött sertéste­lepről. Az emberek kétségbe­esve iártak-keitek a gazda­ságban, s az arcukra volt Ír­va, hogy semmiben se bíznak már. Akkor egv élszaka' a csüggedt, virrasztó csendből megszólalt mellett® Becze Gás­pár cigarettától összemart hangja. — Az űién meg kell fizet­ni. a tandfiat. igazgató elv­társ — mondta. — Csak az a fontos, how ha már belefo­gott. mindhalálig higgyen benne. Még ®gvszer elolvasta a fel­mondólevelet. Nem talált magyarázatot. A keresetére nem lehet panasza, töprengett, a brigád vezetőié pedig a fftl- düe. soha egv hangos szó nem volt közöttük. Vninn mi bánt­hatta ezt az embert? Csak­nem baragps hetükbe! ráírta a levélre: „Nem engedélve- zem!” Rögtön ki akarta ad­Thiery A pad LEVEL VONALAS 8 NÓGRÁD - 1968. december 15,, vasárnap ni az adminisztrátor lánynak, de meggondolta magát. A le­velet zsebre tette. Másnap az irodaépület hosz- szú. ablaktalan folyosóján, amelynek csak a két végén világított be a fény. megpil­lantotta 3ecze Gáspár felesé­gét. A fehérarcú. lapos asz- szony. amikor észrevette az igazgatót, gyorsan be akart lépni a könyvelésbe, de az igazgató utánaszólt — Jöjjön csak be hozzám egy percre: Az asszony zavartan lépe­getett az igazgató után. Ügy seitette: valami szörnyű perc vár most rá. ami tulajdon­képpen nem is az övé. az ura helvett igazságtalanul neki ju­tott. „Amit. nem mondhatok meg. azt nem fogom megmon­dani” — biztatta magát, s a szálát makacsul összeszorítoé. ta. mintha ezzel is növelni akarta volna magában az el­határozás súlyát. Az öreg ru­gók meenvikkantak alatta, amikor az irodában leeresz­kedett a körevekre. — Az ura felmondott — mondta az igazgató. Az asszony felemelte a ke­zét, s kissé előre is tartotta — Tudok róla. de én sem­mit se tehetek. — Dehát, mj történt ma­guknál? — Kérdezze meg tőle az igazgató elvtárs. — Pedig én nem engedem el az urát — Nem engedi el? — Szükség van rá a gaz­daságban. — Az biztos —- helyeselt az asszony. — Nem tetszik neki a te­henészet? — kérdezte az igaz­gató. • — Nem a munkával van baja. — Hanem? Az asszony az igazgatóra pillantott. Hirtelen elvörösö­dött, mintha tettenérték vol­na. — ö jobban el tudná ezt mondani. — 'Mondja el maga! — Én? — bizonytalankodott el a asszony. — Mondia csak! — Megmondhatom. A va­sárnapok nem tetszenek neki — A vasárnapok? — cso­dálkozott az igazgató. — Mi baja van a vasárnapokkal? — Az, hogyha az uram va­sárnap nem öltözhet fel, nem mehet le a vendéglőbe, és nem több, de legalább egy pohár sört meg nem Ihat, ak­kor vége. Ha ez nincs, akkor egész héten ideges, nem talál­ja a helvét. A brigádvezető ugyanis hónapok óta minden vasárnap munkára rendeli Azt mondia neki: Gáspár, te már nem vagv fiatal* Neked úgvfs mindegy .. Nem fia­tal? vaióhan. tie egv ötven­éves embernek is vasárnap s vasárnap. — Szóval a vasárnapok mi­att akar elmenni a gazda­ságból? — Látni kell ■ e őt vasár­nap pirkadatkor, igazgató elv­társi — mondta az asszony. — Az én uram életunt még nem volt soha, de rossz ránéz­ni, amikor készülődik. És még rosszabb, amikor este meg­jön. Egyeoként nagyon szere­ti a gazdaságot. — szereti... — bólintott az igazgató. Fürkészve nézett az asszonyra, minma azt szeret­te voina tudni, mennyi volt eoboi az asszonyt tuizas. — Elengedi? — Nem én, Becze Gáspár- ne. Az asszony felállt. A szá­ja furcsán elmozdult, mintha monoam aaart voina valamit, de néni szólt. Az igazgató kedvenc tája a völgy Hosszában elterülő ha­lastó-rendszer volt Ha bán­totta valami, vagy szeretett volna jól kigondolni valamit — körüljárta a vizet Aznap estefelé kigyalogolt a tóhoz. Egy ideig a halőrrel beszél­getett mindenféle dolgokról, aztán beszállt a ladikba,' és még sötétedéskor is a vízen evezgetett. Azt gondolta: „Mondhatnám most. hogv én pedig két éve nem voltam szabadságon. Negyvenöt éves vagyok, és a vasárnap is csak egy olyan munkanap nekem, mint a többi. De ezt nem mondhatom nekik. Sokszor féltem, hogy elfáradnak az emberek, hisz nagy dolgokba kezdtünk. Esetleg lesz. aki nem látja a célt, csak a na­pi fáradtságot érzi.. Vasárnap délelőtt egy dara­big az újtelepítésű gyümöl­csösben nézelődött, aztán le­gyalogolt a faluba. A fehér kőtemplom körül nézelődött, köszöntgetett, mintha keresett volna valakit. Végül benyitott szemben a vendéglőbe. A be- füstözött söntésben Becze Gáspár könyökölt a pult bá­dogján. Zavartan köszönt, s elhúzta korsóját az útból. Fe­kete ruhája, kissé feszült raj­ta, mintha kinőtte volna. Az igazgató is kért egy kor­só sört. Becze Gáspárra pil­lantott, és megemelte az italt. Becze Gáspár nyaka izzadni kezdett, és úgy gondolta: le­het, hogy vörösödik is. Meg­itták a sört. Egy felnerdült szélű biztosítási plakát alatt többen kártyáztak. Közülük valaki megpörgette a pénzét. — Egy rundó rumot! — szólt at a vendéglősnek. A misének is vége volt, néhányan áttörtettek a templomból. A sön- téspult előtt jókedvűen do­bogtak lábukkal, mintha egy hosszú téli útról érkeztek vol­na meg a kályhameleg szo­bába. — Jön felfelé a telepre? — kérdezte az igazgató. — Mehetek — mondta Be­cze Gáspár, és megint izzad­ni kezdett. Fent jártak már a dombon, ahol hajdan a rosszemlékű cse­lédlakások sorakoztak, amikor Becze Gáspár megszólalt. — Milyen embernek tart most engem? — kérdezte. Az gazaató nem szólt. Men­tek egy darabig. — Mondja meg, hogy mi­lyen embernek tart engem? — makaeskodott Becze Gás­pár. — Megírtam azt a fel­mondást. Biztos, megvan a vé­leménye. Nem? Az igazgató megállt. Né­hány szál szőke haja vidáman hajladozott a fején. — Láthatja! — mondta de­rűsen. S elindult tovább.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom