Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-15 / 294. szám

GLL4Y 1ST VAIS Terra kottás lány KACAGOTT, az ölébe haj­totta a fejét, úgy nevetett. Az­tán sírásba csúszott át a hang­ja — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, meg­törölte az arcát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr maga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a pádon, ke­resztbe tette fehérharisnyás lábát. Kihúzta a mellét, végig­nézett a férfin. , — Ä! Művész! — mondta. Milyen művész?-- Festő vagyok. Mit csi­nál maga. itt? Itt fagy meg! A nő kékkarikás szeme is­mét felderült, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szok­nya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hihetetlenül egy­másra mosolyogtak. — Vala­melyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — né­zett vissza ravaszkásan a nő és felállt. Fázott. Reszketett — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtői- talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a kes­keny, havas parkon. festő nehéz nagykabátban és széles­peremű baszk sapkában balla­gott. Szeme körül dohányszi- nű volt a bőre. A nő leplezet­lenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő jól megnézte a nőt és arra gon­dolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. BELÉPTEK az épület kapu­ján a káposztaszagú lépcsőház­ba. Szótlanul mentek felfelé, elöl a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőforduló­ban megálltak szuszogni. Egy­másra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gon­dolatban a lányt, az egyik aj­tóra mutatott. — Itt laknék... — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz’. A negyediken a festő kinyi­tott egy ajtót. Sötét odúba lép­tek. Tubusok, újságok, vász­nak sorakoztak a villanyfény­ben. A kályhából dőlt a me­leg. A heverőn szegényes, dur­va, szürke pokróc feküdt ösz- szegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány. — Le tud egyál­talán festeni? A férfi nem felelt. Berigliz- te az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Köz­ben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szekrény mellett. — Hányas volt énekből? Vagy ne macerái jam? A festő ehnosolyodott. Meg­vonta kordbársony zakóba szorított erős vállát, a lány­hoz lépett. Megfogta a kar­ját. rény tetejéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — muta­tott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik. Csu- pazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhítatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a fér­fi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mu­tatott egy újabb vásznat a fes­tő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc ké­ped van. Fess le engem is! Lefestesz? — Igen — Hogy? — Hát hogy szoktak lefeste­ni valakit? — Nem így értem! — mond­ta a lány. — Nézd meg, mi­lyen a lábam -~ simított vé­gig a combján. — Jó, Festő? A vásznak a székre kerül­tek. A lány a férfihez lépett, és kissé csúfondáros tekintet­tel nézett fel rá. — Tréfás arcod van —■ je­gyezte meg a festő. — Tény­leg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult. Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mond­ta halkan és megrázkódott, A festő zavarba jött. Eset­len mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na, gyere — szólt a fes tő később —, nálam az nem jelent semmit, hogy mit csi­nál az anyád, nincs naprafor­gó a fejem helyén. Nem ar­ra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejten azt. Na, gyere, Kék­szoknyás ! A lány most hallotta először ezt a nevét Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csinál jak. Festő? — szipogott. — Szeress főzni, bohóckod­ni, meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró leheiete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt marad­hatsz nálam. Nem kell az anyádnál maradnod... FÉL CENTIRE sem volt a lány arca az övétől. így bá­multak egymás szemébe hosz- szú ideig, némán. — Jól van, Festő! — mond­ta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kislá- nyosan is, meg asszonyosan is. — Drága vagy. Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajam. Tizenhárom évet töltöttem in­tézetben ! A festő közbeszólt. Ö Is el akarta mondani a leglényege­sebbet. — Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra pil­lantottak. Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltéved­hetett benne az ember egye­dül. uonda Zoltán: Halászott 4 Himnusz kézirata Ady fej fája — József Attila írógépe A Károlyi-kert öreg vad­gesztenyefái talán még láttál: Vörösmarty Mihályt bejordul- ni abba a kecses barokk palo­tába, melyben egy jeles ma­gyar literary gentleman, Bárt- fay László irodalmi szalonia csalogatta együvé a reform­kori Pest-Buda íróit, irodal­márait. Aztán megfordult a század, és ugyanez a palota sokszorosan átalakítva és ki­egészítve Károlyi Mihálynak szolgált lakásul. Falai közi készülődött néhány lelkes ha­zafi a Habsburg-monarchia megdöntésére. — Hány éves vagy? dezte. kér­— Tizenkilenc. — Óriási' — ámult a festő. A lány ingatta magát, vi­yorgott — Hál te? — Harmincnyolc — morog- a a férfi. — Caltk-pakk. — Nem baj. Festő — jegyez­a meg a lány kicsit szomo- úan. — Csak tudjál festeni. zépnek találsz? Mereven nézték egymást. — Nézd meg a képeimet — aozdult meg gyorsan a férfi. Sz a nagymúltú palota ad szállást az első magyar iro­dalmi múzeumnak, mely Pe­tőfi Sándor nevét viseli. Nem­csak azért, mert ő a határain­kon túl is legismertebb* nagy költőnk, hanem azért is, mert a múzeum gyűjteményének magva a Petőfi Társaság és az 1909-ben létesített Petőfi Ház anyaga. A Petőfi Házban fennállása óta láthatott a ma­gyar közönség Petőfi és Jókai kiállítást. Az ötvenes években a Petőfi —Jókai anyag kiegészült Ady, Móricz és József Attila iro­dalmi hagyatékával és a Pető­fi kiállítás mellett az ő mun­kásságukat illusztráló kiállítás is megnyílt. Azóta állandóan gyarapszik a múzeum és ma már mindjobban meggyökere­zett a köztudatban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum a ma­gyar irodalom legméltóbb haj­léka. A meglévő értékes kézirat­kincs napról-napra növekszik. Ma már egyre gyakoribb, hogy teljes írói hagyatékokat maguk az Írók vagy örököseik jut­tatnak el a múzeumnak, mert ez az egyedüli megnyugtató móaja annak, hogy a becses hagyaték ne kallódjon szét. Legutóbb Nagy Lajos és Bá­lint György hagyatékával gaz­dagodott a muzeum kézírat- gydjteménye. Mióta az intéz­mény külföldön is ismertté vált, azóta a világ minuen tá­járól érkeznek kéziratok, re­likviák és egyed becses doku- mentumoK. a Magyarok Vi­lágszövetségen keresztül vagy pedig közvetlenül. De nem­csak külföldön, az országoan, a legkisebb faluban is lap- paugnatnak értékes irodalmi emiekek, amelyeknek a Petőfi irodalmi. Muzeumoan a helye. A kéziratokon kívül jelen­tős írói fénykepgyüjtemenye is van a múzeumnak. Ide ke- rúmen mindazok a régi fény­képek, melyek tulajaonosaik oinokában csak fakuló csalá­di vagy baráti emléket őriz­nek, az irodalmi múzeumban azonban a legbecsesebb ha­gyományon felidézöive válnak. Nemcsak kéziratokat es fényképeiket, hanem emlékei­ket is egyre többen adják át a rnuzeumnak az elszállt idők tanúi. Újabban ugyanis lelkes kollektíva gyűjti a Petőfi Iro­dalmi Múzeumban az irodal­mi emlékezéseket, írók, költők, emlékezök hangját rögzítve magnetofon-szalagra. tgy a modern technika segítségével az irodalomtörténet része lesz az a töméntelen adat és él­mény, amely eddig a kortár­sak emlékezetével a semmibe foszlott. Ha meggondoljuk, mit adnánk ma egy-egy hiteles kortársi emlékezésért Csoko­nairól vagy Petőfiről: egy mag­netofon- szalagért, melyről Acly kántáló rekedi hangja szólna hozzánk, akkor elképzelhetjük, milyen érzéssel hallgatják majd száz év múlva irodal­munk szerelmesei Illyés Gyu­la, Kassák Lajos, vagy Füst Milán hangját, nem is említ­ve Babitsét, Móriczét és Ka- rinthyét, mert ezeket is őrzi az irodalmi múzeum hangarc­hívuma. Az életre keltett múlt moz­galmas képe fogad bennünket a múzeum kiállítási termei­ben, ahol már áll a reformkori kiállítás, mely Kölcseytől Aranyig viszi végig a látoga­tót a magyar irodalom útján. A legközelebbi években meg­valósul az az impozáns terv, hogy a múzeum összes termein átfutó egyetlen nagy kiállítás mutassa be az egész magyar irodalom fejlődését a kezdetek­től napjainkig. A magyar iro­dalomtörténetnek egy ilyen át­fogó vizuális bemutatása fel­becsülhetetlen szolgálatot tesz az iskolai oktatásnak és a nép­művelésnek: élő hagyomá­nyainkat belopja a nagy tömé“ gék szívébe. A Petőfi Múzeumhoz hason­lóan nagyszabású központi irodalmi múzeum világszerte kevés van. A legtöbb ország­ban csak írói emlékházak őr- zik egy-egy nagy író emlé­két. Emlékházak Magyarorszá­gon is szép számmal vannak: mind a Petőfi Irodalmi Mú­zeum gondozásában. Ilyen, töb­bek közt az esztergomi 3a- bíts-ház, a kiskőrösi Petőfi- ház, a balatonfüredi Jókai-vil- la, a tiszacsécsei Móricz-ház, a balatonszársz&i József Attila emlékmúzeum vagy a buda­pesti Gát utcában a József Attila lakásmúzeum.Az em­lékházaknak és a központi ki­állításnak más-más a funkció­ja. Azt a hangulatot, melyet az emlékházak őriznek, a közpon­ti kiállítás sohasem tudja fel­idézni. Csehov moszkvai la­kásának névtábláját vagy Vic­tor Hugó szobájából nyíló ki­látást bizony nagyon nehéz elfelejteni. De aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Him­nusz kéziratát, Perczel Etelka korabeli képét, az első szabad sajtót, a Pilváx kávéház köz­vélemény-asztalát, Ady fejfá­ját vagy József Attila írógé­pét látja, azt is óhatatlanul megejti a magyar irodalom géniuszának varázsa. íme, egy múzeum. mely nem temető, hanem a halott anyag életrekeltője, mely az irodalmi hagyományt élő iro­dalmunkba és kultúránkba olt­ja. ( Vezér Erzsébet FELMÁSZOTT a székre. vásznakat szedett le a szek­Daloló lányok (Koppány György felvételei NÓGRAD — 1968. december 15., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom