Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
Hidas Antat T4BI LÁSZLÓ A nagy ut MAJDNEM JELES 1917 decembere... Fehér me. zó. Hó-hó. Falu, Újra fehér mező. Es ismét falu. „Eny- nyi hó talán nincs is az egész világon. mint amennyi itt gyűlt össze” — gondolja Horváth Pista, miközben az orosz falu főutcáján húzza, vonszolja magát. Bekopog az egyik házba. Senki se válaszol. Más helyen még hosszabban kopog. Már el akar menni, amikor csoszogást hall. Az ajtó nyikorogva kinyílik, csak félig, mert alul a földhöz fagyott hó nem engedi továbo. Egy asszony áll a nyílásban. Hirtelen hangosan klóit valamit. Kérdezi, vagy kergeti? Horváth Pista nem érti a szót, de azért azt mondja: „dá, dá!”... Az asszony széket lök Horvath Pista elé. „Nincs kenyerein!” — mondja és egy karéj fekete valamit kapar elő, levág belőle, s az asztalra teszi: ».Jess!” (Egyél!) Három gyerek van a szobában. Mindhárman égő szemekkel nézik azt, aki bejött és leült. Ugyanolyan pillantást vetnek a kenyérre, mint a jövevényre. De hallgatnak. — Ná, jess! — ordítja az asszony. Látszik, hogy adná is. nem adni is nehéz. — Atkudná? — (Honnan?) — Szibéria... Az asszony a fejét csóválja. Nagy, esetlen kezét fejkendője bogán tartja. — A tyeper kudá? (És most hová?) — Dámoj! (Haza!) — Kudá eto dámoj? (Hol van az a haza?) — Vengrijá. (Magyarország.) — mondja, mintha bűnét val- lana be Horváth Pista. — Ven- gri-já... — Uh! — kiáltja az asszony, — Padohnyes! (Elpusztulsz 0 — és Pista bakancsára mutal Az asszony a kemencéről egy dézsa meleg vizet tesz a padlóra. Pista leveti bakancsát, kapcáit. Felhúzza nadrágszárát, be akarja tenni lába fejét a meleg vízbe. — Pugagyii (Várj!) — ordítja az asszony. Lehajol. Megnézi a vöröslő lábfejet, nincs-e megfagyva. Fagyás nincs, csal: felsebződött a láb. — A nu-tka, szuny! — (Dugd bele!) Vízbe dugja a lábát, és mivel oroszul nem tudja kifejezni háláját, a szemével immár hűlő — vízzel. Mosakodj meg! — kiáltja Horváth Pistának, és segít leszedni a fiú blúzát. És Ismét ordít: „Biszt- rej! Prosztinyes!” (Gyorsabban! Meghűlsz!) A szobában levő egyetlen ágyba fekteti Horváth Pistát. Az ikonnál imádkozik egy sort. Háromszor keresztet vet. Elfújja az asztalon álló mécsest, s lefekszik gyerekei mellé a kemencére. Horváth Pista ebben a nehéz levegőjű szobában úgy érzi magát, mint a mesében a királlyá lett kis juhász: palotában fekszik, selyemágyban... * .. .Az épületen felírás IC u. K. Gränzenkommando. (Császári és Királyi Határparancsnokság). Ide kísérte két fegyveres katona. Az egyik németül, a másik magyarul terelte. Ezen a veszedelmes határon egymás szavát nem értő katonákat küldött a parancsnokság őrségbe, nehogy összeesküdjenek. Az osztrák belépett az épületbe. A magyar őr, aki eddig, akármit is kérdezett tőle Horváth Pista, hallgatott — most, amikor ketten maradtak, odasúgta: — Ügyelj... — Mire? — kérdezte a boldog fiú gondtalanul. — Pszt! Miért jöttél visz- sza, té borjú...? Először azt akarta válaszolni: „Volt rá okom,” de aztán meggondolta, fújta a régi szöveget: — Hazavágytam.. — Rokkant vagy? — Nem! — Az olasz frontra visznek. aztán majd pergőtűzben hazavágyódhatsz. .. De előbb Itt is megkurgatnak.., Ostoba vagy... — suttogta a magyar határőr. Horváth Pistát — miután még a bakancsa talpát is fölfejtették, hogy nincs-e benne titkos írás? — egy erős geren- dázatú fülkébe lökték, amelyen ablak se volt. Először jól érezte magát, holott naponta csak egyszer kapott enni. Egy hét múlva kihallgatásra vitték. Megnézték. Forgatták. Különösebb érdeklődés nélkül kérdezték: Maradt az utolsó kérdés. — Honnan jöttél? — Tomszkból. — Tomszkból? Gyere csak közelebb. .. még közelebb! A kapitány fölkelt és minden magyarázat nélkül ököllel a fiú arcába csapott. Az ütés talán nem is volt olyan nagy, de Horváth Pista a sok gyaloglástól, a hideg és sötét börtönfülkétől úgy legyengült, hogy hangtalanul terült el a padlón. Inkább halotthoz, mint elevenhez hasonlított. A kapitány Horváth Pista fölé hajolt, s a szavakat tagolva kérdezte: — Kun Bélát ismered? Ha az ökölcsapás előtt kérdezi, be is lett volna fejezve az ügy. Horváth Pista, ahogy Kun Béla, a zászlós tanácsolta — lehet — azt feleli: „Nem ismerem!” De így! Kétszeresen megalázták: leütötték, s méghozzá, akikhez vágyott, a magyarok ütötték le. A fiú szinte visszaütésként küldte a választ, amely ebben a K. u. K. szobában úgy hangzott, mintha gömbvillám dörrent volna darabokra: — Ismerem... Derék ember. ..! És ettől kezdve kérdezhettek tőle akármit, szép szóval, ököllel, üvöltve, verhették — nem válaszolt. Még arra sem, hogy „Tud-e ími-olvasni, van-e testvére, apja-anyja él-e? Néhány nap múlva egy gá- bonaszállító tehervonathoz csatolt börtönvagonban Horváth Pistát, más átszökött hadifoglyokkal együtt „haza” szállították. A hozzájuk betelepített fegyveres őrség — egy altiszttel az élen — rögtön barátkozni kezdett nemcsak Horváth Pistával, de az egész „szállítmánnyal”. Az őrség emberei elmondták: ml van otthon; a hadifoglyok: mi van odaát? Az őrség katonái tűnődtek: „Itt is fel kellene fordítani egy kicsit a világot mint odaát”. Féltek. hogy nem kerülnek vissza az orosz frontra, ahol már nem lőnek, ahol már béke van; féltek, hogy őket is akárcsak a visszatért hadifoglyokat, az olasz frontra küldik, pergőtűzbe. .. .Tizenkilenc nap múlva, amikor a gabonaszállítmányhoz csatolt börtönvagon elhagyta Hatvan városát, és Budapest felé közeledett a foglyok, az őket kísérő őrséggel együtt, fölfeszítették a vagon padlózatát, és a visszafelé futó talpfákra egyenként leereszkedtek. A börtön vagon üresen érkezett meg Budapestre. S ohasem tagadtam, nagyon rossz tanuló voltam. Gimnáziumi pályafutásomból alig emlékszem másra, mint hármasra. Lusta diák voltam, nem voltak nagy ambícióim. Csak semmi feltűnés! — ez volt az elvem — maradjunk meg a szolid elégségeseknél. Azt viszont nagyon is tudtam, hogy mennyit kell tanulnom a hármashoz. Csodálatos ösztönöm volt e tekintetben, csak két ízben tévedtem nyolc év alatt. Egyszer megbuktam latinból, egyszer kettest kaptam fizikából. Az óv végére azonban mindkettőt kijavítottam hármasra. De miként lett hetedikben majdnem jelesem történelemből, és nem sokkal utóbb, hogy álltam bukásra belőle?... Abban az évben új történelemtanárt avattunk. A régit nyugdíjazták. Az új tanár tiszteletére az első leckét bevágtam. különben is az volt a tervem, hogy megjavulok, és színjelesen végzek. Hát, szóval bevágtam a pún háborúkat ,és mit tesz isten, az új tanár kiszólított. Óriásit produkáltam. Az osztály meg volt döbbenve és Lápóczy — így liávták az új tanart — elismerően bólintott: ez igen! Akkora jelest írt be, hogy még a Czira is látta az utolsó pádból. Ettől a naptól fogva nagy ember voltam Lápóczy szemében. Amikor megtudta, bogy egyébként igen közepes tanuló vagyok, még jobban megkedvelt. Nyilvánvaló lett előtte, hogy a történelem életem célja, s nem tartozom a minden tárgyat egyformán magoló eminensek közé. Nem a jeles bizonyítvány lebeg a szemem előtt, hanem a törté- nelemtudás. Ki sem hívott többé felelni. Bizonyára úgy érezte, hogy a pún háborúkról tartott beszámolóm után sértés lenne, ha feleltetne. Ha magyarázott, időnként bizalmasan felém bólintott, mint aki azt mondja: „Persze, Szvoboda, maga ezt nagyon jól tudja, de hát a többiek, ugye...” Nyugodtan ültem a jelesemen szeptembertől májusig. A pún háborúkkal nagyobb sikerem volt, mint magának Hannibálnak. Év közben pedig megtanultam alkalmazkodni a jelesemhez. Lápóczy magyarázatai közben szorgalmasan és fölényesen bólintgattam, olykor-olykor fontoskodó kérdéseket tettem fel, amelyek senkit sein érde- Keltek, legkevésbé éppen engem. Az év végére már magam is elhittem, hogy tudor vagyok. Máig is rejtély előttem, hogyan jutott eszébe Lápoczy- nak hat nappal a blzonyit- ványkiosztás előtt újra kiszólítani engem, a kiváló historikust. Talán megtudott valamit a múltamról, talán élvezni akarta legjobb diákjának tudását — mindegy. Kiszólított Egy betűt sem tudtam. Meg sem szólaltam. Feszengtem, egyik lábamról a másikra álltam és hallgattam. Lesújtó percek voltak, Lápóczy hol letette a cvikkerét, hol felvette. Alaposan megnézett, én vagyok-e az csakugyan. Fájdalom, én voltam. Nem értette a dolgot és jobban megviselte az ügy, mint engem. — Leülhet, Szvoboda... — mondta fásultan, és én a helyemre vonultam. A következő órán már az év végi osztályzatokról beszélt. Amikor a nevemhez ért, így szólt: — Hát, Szvoboda... magával igazán nem tudom, hogy mit csináljak... Jelesre állt a legutóbbi óráig... Fejlehajtva álltam a helyemen. ö szomorúan folytatta: — Nézze, Szvoboda. én nem merek ítélni a legutóbbi felelete alapján... Talán indiszponált volt... Vagy valami családi ügy... Kettest kellene adnom, de szeretnék magának jelest adni. Szeretném, ha kiköszörülné a csorbát... Jöjjön ki, Szvoboda! Síri csend az osztályban. Nem akartam hinni a füleimnek. Erre a tragikus fordulatra nem számítottam. A legszívesebben odaálltam volna Lápóczy elé, és azt mondtam volna: — Most már mindegy, tanár úr kérem... Majd jövőre kijavítom, van még egy évem. Hagyjuk ezt a csorbát, tanár úr, amúgy kiköszörületlenül... De hát ezt mégsem mondhattam. Ügy mentem ki a katedra elé, mint. egy temetési lő. s úgy is feleltem. A p, fiágl örökösödésről kérdezett, s én szerencsétlen, még azt sem tudtam, hogy mi az a fiág. Azt mondják, olyan vörös volt a fejem, mint egy paradicsom, ahogyan ott álltam. El is hl* szem. Roppant kínos volt. Lápóczy most már dühös lett, mert becsapottnak érezte magát. — Leülhet — mondta keményen. És megcsóválta a fejét. Én nem törődtem az egészszel. Adjon kettest vagy hármast, bánom 1* én. Sőt. jobb, ha hármast ad. Éppen az az egy kettesem legyen? Elcsúfítja a színhármasomat. Ha színhármast viszek haza, atyám mukkot sem szól. Ellenben, ha van egy kettesem, felpofoz, amiért nem tudok többet szerezni. Szép meleg május volt, kit érdekelt a történelem? Lápóczyt. A legközelebbi órán ugyanis megint lapozgatott a noteszában s egyszerre csak azt mondta: — Itt van ez a Szvoboda.., Rejtélyes, hogy mi van magával, Szvoboda ... Álljon fel, ha magával beszélek! Felemelkedtem és sajnálkozó mozdulatot tettem: — Tanár úr kérem, ugyanis a múlt héten meg voltam hűlve es nem tudtam készülni rendesen ... Lázam is volt, de azért nem akartam hiányozni az isKolából... Látszott Lápóczyn, hogy szívesen elhiszi, amit mondok, így szólt: — Egészen tanácstalan vagyok magával... Jöjjön ki, Szvoboda... Nem akartam hinni a fülemnek. Hát lehetséges az a huszadik században, hogy harmadszor feleltetnek egy diákot egymásután? Ügy látszik, lehetséges. Kivánszorogtam és vártam a kérdést, amelyről már eleve tudtam, hogy nehéz lesz. — Beszéljen valamit Mária Terézia reformjairól. Ugyan kérem. Mit beszélhetnek komoly férfiak ilyen női ügyekről? Nem beszéltem Mária Terézia reformjairól. Tudtam, volt egy Mária Teréziánk, hallottam, hogy különböző reformokat csinált, de hogy mit, hol és mikor,i azt nem tudtam. Az osztály beleröhögött a padokba. Szegény Lápóczy most már látta, hogy kígyót melengetett a keblén. Kinézett az ablakon, s úgy éreztem, hogy belül sír. Nagyon, nagyon csalódott bennem. Nemrégen még nem tudta, hogy jelest adjon-e vagy kettest, majd később nem tudta, hogy kettest adjon-e vagy hármast, most már ott tartott, hogy a hármas és a négyes között habozott. És ez must már az utolsó óránk volt, döntenie kellett. nyorgat, s hozzámondja magyarul: „Isten fizesse meg! „Köszönöm” és megint: „Köszönöm”. Az asszony akkora csodálkozással hallgatja az ismeretlen nyelv szavait, mintha a sublót szólalt volna meg. Nem érti, hogy mit jelent, de sejti: valami hálaféle. Horváth Pista a gyerekekre mutat: „apjuk?” — Front! — Az asszony az ikonhoz megy. Levesz alóla egy bekeretezett fényképet. Keresztet vet rá, megtörli, és odanyújtja Pistának. A gye- rekeknez lép. Nagy tenyerével gyöngéden simogatja őket, de ordít: „szpáty!” (aludni!) Aztán csak a fejével, hogy „szpáty!” A gyerekeik lefekszenek a kemencén. Az asszony sürög- íorog. Hoz még egy dézsa vizet. összetold az előbbi — —- Mi a neved? Megmondta. Aztán záporozta.a a kérdések: — Foglalkozásod? Mikor vonultál be? Ezreded? Mikor estél fogságba? Miért jöttél? — Haza vágytam... — mondta a fiú, és a kihallgatást vezető kapitányra nézett, bizakodón, mint aki nem kételkedik abban, hogy ezt megérti... — Hová való vagy? — Leteinyébe... Zala megye. — És az olyan jó hely? — Ott születtem... — válaszolta a fiú még kedvesebben; úgy érezte: ennél meggyőzőbbet nem lehet mondani. A jegyzőkönyvvezető tiszt egymás után töltötte ki a kérdőív rovatait. A kapitányra nézett, tekintetében az volt.- „nem érdekel...” 8 NÓGRÁD — 1968. december 1., vasárnap Felém fordult: — Mondja, mit csináljak magával, Szvoboda? Megbuktassam? Ez volt az első kérdés, amire felelni tudtam volna. De pirulva hallgattam. Talán mégsem fog megbuktatni. .. — erre gondoltam. És akkor Lápóczy feltette a cvikkerét és újra felém fordult: — Hát még egy utolsó kérdés ... Beszéljen nekünk valamit a pún háborúkról,.. Óriásit produkáltam isméi Lápóczy megkönnyebbülten küldött helyre és csak annyit mondott: — No látja, Szvoboda... A bban az évben kettest kaptam történelemből. Szegény Lápóczy nem hagyta veszni az illúzióit. És azóta tudom, hogy az ember ne legyen polihisztor. Egy valamit tudjon, de azt tökéletesen. Fájdalom, azóta sem kérdezték tőlem a pún háborúkat.
