Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
Gerencsér Miklós Kaffka Margit emlékezete ..Nővéreim, verselő asszonyok, Hogyan látjátok ti a Szépet? Szebben kacag, hangosabban zokog rí bennetek az élet? Bizonyosan szebb az örömötök S harc nélkül jobban mertek sírni. Öh. áldott az az asszonyok között, Aki verset tud írni.” (Ady E.) ötven esztendővel ezelőtt, alighogy véget ért a világhábo. rú „nyomorúsága, vérontása, vadsága, gyűlölete” a spanyoljárvány kisfiával együtt elragadta Kaffka Margitot, aki az őszirózsás forradalom után már szocialistának vallotta magát és akiről Schöpflin állapította meg: „Nincs üyen asszonyias író több, talán az egész világon.” Kaffka Margit volt az első nőírónk, aki az írást hivatásnak és felelősségnek tudja, aki egy független szellem bátorságával ostromolja a társadalmi előítéleteket, tárja fel kora bűneit Nagykárolyban született 1880. június 10-én, ősei anyai ágon hajdan jómódú dzsentrik voltak, — önéletrajzi vallomása szerint „nemeshóbortú kisúr- had”, akik leütötték azt, aki tagadni merészelte, hogy Árpád vezérrel jöttek az országba. Apja kézműves családból származott, jogot tanult és rövid ideig megyei főügyész volt. A „Színek és évek” című regényének témáját nekik köszönheti. A regény társadalomábrázolása olyan leleplező volt, hogy az írónőnek szülővármegyéje megüzente, kegyetlenül csúffá teszi, ha megbántott földjére meri tenni a lábát. Polgári iskolai tanárnői oklevelet szerez, másfél évtizeden keresztül tanít, előbb Miskolcon, majd újpesti és angyalföldi iskolában, ezerkilencszáz- egytől folyamatosan jelennek meg írásai, állandó munkatársa a Nyugat című folyóiratnak, kedvelt és becsült társa a magyar irodalom legjobbjainak is. Szigorú, sokszor önmarcangoló bírája saját munkásságának. „Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagámmal való súlyos konfliktusokból — egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem, s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot és lesz minden egyre könnyebb!” „A természet legdrágább ajándéka a szó” — volt kedves mondása. Költészete, amely a balladás, népies próbálkozásoktól a szabadversig terjedő széles skálán szól, maradandóan bizonyítja, hogy Jól tudott bánni ezzel az ajándékkal. Írásait becsületességük emeli ki, ő csak magát adja, a maga asszonyt létét, sikertelen első házassága okozta csalódásait, a gyermek nyújtotta örömöket (Pétiké jár, Emberke rámnyitja az ajtót), az emancipálódó nő rácsudál- kozásait a világ dolgaira, aki még kissé nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog a férfiszabású világban. Ady hatása kétségtelenül érződik költészetében, irodalomszemléletében, és politikai gondolkodásának alakulásában is. A század elejének forradalmi fellendülése hatással van költészete kiszélesedésére. A Hajnali ritmusok című költeménye arról tanúskodik, hogy a nők társul kínálkoznak a jobb életért harcoló férfiak mellé. Az 1912. május 23-nak, a „véres csütörtöknek” állít a versben szép emléket. „Férfiak! szóltam halkan — és szép, éber szemükbe néztem. — (Ha netalán lesz valami — ne feledjetek izenni nekünk is!) Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk) ...— De egy kis időre• ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot (Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre). S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barrikádjaitokra megint.” A vers forradalmi hangvétele érthetővé teszi számúnkra, hogy amikor a Horthy-korszakban Radnóti Miklós sajtó alá rendezte Kaffka Margit összes verseit, a jegyzetben kénytelen volt feltüntetni, hogy a Hajnali ritmusok és a Zápo- ros, folytonos levél, amelyben az egyén kiszolgáltatottsága és az ember elaljasítása ellen tiltakozik a világháború első esztendejében — „közlése elháríthatatlan technikai akadályokba ütközött.” Csak egy hosszabb tanulmány vállalkozhatna arra, hogy méltassa Kaffka Margit elbeszélő művészetét, amelynek legszebb alkotásait a „Lázadó asszonyok” c. kötetben találja a ma olvasója. A „Mária évei”, az „Állomások", a „Han- gyaboly”, amely radikális arttí- klerikalizmusát is megmutatja, c. regényei — ha nem is érik el a „Színek és évek" magasságát, a századforduló Magyarországának társadalmi problémáit reálisan ábrázolják, a kor megismerésének jó eszközei. Mi szerény méltatásunkban csak a lírikust mutathattuk be, aki így vallott önmagáról: „Csak igazi, született lírikusnak van lírája, a versírónak, még a legjobbnak is, csak versei vannak, — És én már tudom, hogy kevés, ritkán — születő verseimnek ez a legigazabb, legméltóbb hivatása: személyes üzenetként szólni valakihez, aki szereti őket. Hát szeresse, és fogadja mindig úgy, mint levelet, arcképet, néhány szál születésnapi virágot.” Csukly László Kaffka Margit o4 dorogi búcsún Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este, Azt a csati legényt hiába kereste. Nem is várta végig, hazaindult lopva. Futóvihar szele úgy érte az útba, — Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta, Dehogy is ügyelt rá, — hej, dehogy is bánta. A dorogi búcsún ígérte, fogadta, Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja! Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe, — Fekete kendőbe, — de fehér a képe. Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi: Mi baja? Ki tudja? — Mindegyik elérti. Falu szép leánya, — de jó, hogy nem látja, Belevész a lelke forró Imádságba: — Veszendő életem nagy Isten, te látod, — Az én szeretőmön ne fogjon az átok... A gyűlölet ellenfele Regényrészlet, AMIRE SZÁMÍTOTT, bekövetkezett. A „Függetlenség” acsarkodva firtatta, hogy mit keres Nyíregyházán. Honnan veszi a bátorságot az önkényes nyomozáshoz, miért zavarja gyanús jelenlétével a vizsgálat munkáját. Ugyanazok, akik türelemről zenebonáztak a liberalizmus nevében, kiszemelt áldozataiktól az önvédelemnek azt a minimumát is elvitatták, hogy fejükre boríthassák a tógát,. mielőtt testükbe mártják a tőrt. Kopogtatás rezaentette fel. Ajtót nyitott, s ott állt előtte a vidéki udvarházak öreg inasaira emlékeztető londiner. — Meghagyta ugyan a nagyságos úr, hogy ne háborgassuk a déli harangszóig, de a portán várakozik egy másik nagyságos úr, tüstént feljönne, ha engedni méltóztatnék... — Hogy hívják? Elhallgatott, várakozóan és biztatóan fürkészte a Vajdát, mint aki reméli, hogy kitalálják gondolatait, majd folytatta: — Mindenekelőtt szeretnélek biztosítani a legteljesebb rokonszenvemről. Függetlenül a különböző politikai felfogásunktól. .. — Erről meg vagyok győződve. — Csakugyan behunyod a szemed a szakadék előtt? Nem akarod meglátni a biztos bukást? Hidd el végre, ez a vállalkozás nem hoz neked se pénzt, se borostyánt. A vártnál is gyorsabban kiderült, hogy a bocsánatkéres csak ürügy volt, s hitte Eötvös, hogy ez a tolakodó xaggatas még mindig csak előcsatáro- zás. Öklére támasztotta únott arcát. — De mit, az istenért! Eny- nyi erővel a Gilgamest is szavalhatnád nekem óhindi nyelven — méltatlankodott a Vajda. hogy a bolondját járatják vele. MAR GYÖNGYÖKKÉ vastagodott a verejték Verhovay arcán. Nem bírta tovább a kötélhúzást, önkéntelenül az asztalra csapva kifakadt. — De hiszen!... — A villámlás hirtelenségével abbahagyta. Felcsattanó hangjától észbekapva majdnem hízelgőn folytatta: — de hiszen soha nem fog jobb alkalom kínálkozni, hogy elsöpörjük Tisza uralmát. Ez az antiszemita ügy szóba sem jöhet ahhoz a vágyamhoz képest, hogy megszabadítsuk az országot Becs befolyásától. Mindenekelőtt függetlenségi politikus vagyok, akárcsak te. Tisza Kálmánék egyre pimaszabbul szolgálják ki az országot Ausztriának. Hol vannak már a kiegyezés gondolatától? Deák Ferenc annyit iparkodott átmenteni negyvennyolcból, amennyit csak lehetett. Kiindulásnak szánta hatvanhetet és a nemzet bátor küzdelmére bízta, hogy később lépésről lépésre kicsikarja a teljes függetlenséget. Tiszáék meg éppenséggel soknak tartják a kiegyezést, olvad a kezükön, mint a jég. Az ország függetlenségének fő akadálya Tisza. Nem a nép szeretetéből, hanem a korrupcióval tartja fenn uralmát. A korrupcióhoz a zsidóktól szerzi a pénzt. Soha nem kínálta magát közelebbről és pontosabban a cél, mint most. Széthúzás helyett együtt kell kiadni a jelszót: Le a korrupcióval, le a zsidókkal, le Tisza Kálmánnal! A Vajda nagy érdeklődéssel hunyorított, elszórakoztatta, hogyan csempészte bele érvelésébe Verhovay az ő gyakran megfogalmazott nézeteit. — Gondolod? — kérdézte dörmögve. Verhovay még az iménti lázzal kárhoztatta: — Esztelenség volt elhárítani magadtól a vezér szerepét! A szemrehányás cseppet sem változtatott Eötvös viselkedésén. Ráért, szükségtelennek tartotta az eszmecserét, zavartalanul fontolgatta a saját véleményét, nem törődve azzal, hogy hallgatása visszatetsző a vendég szemében. HA MAR ILYEN közelről harsogták fülébe a bizonyítékokat véleménye helyességéről, megragadta az alkalmat, hogy pontosabbra fogalmazza magának a hitvány közéleti állapotokról alkotott képet. Hiszen a védő felelősségét nem szimpla ügyvédként, hanem az ország sorsáért, becsületéért aggódó politikusként vállalta és a világos gondolatok fényénél egyértelműbben láthatta elhivatottságát. Valóban, aligha tagadhatta az Országot be burjánzó korrupciót, sőt ezerszer többet tudott erről, mint Verhovay. Elvégre a szeme láttára lepte el fokozatosan az utóbbi tíz esztendőben az önérdek bozótosa a közjó céljaira kijelölt vetéseket. Kétségbeesetten tapasztalta, mivé lesz a szavakban hirdetett közüdv a hatalom embereinek kezén. Megnézte Tisza Kálmán, a bihari gróf, bágyadt pislogással, hogy kikben leli meg alázatos híveit. A tolongók sokaságából páratlan érzékkel válogatta ki a butákat, az alázatosokat, a gátlástalanokat — és persze a céljai szerinti eszeseket. Kegyeiért nem kívánt egyebet cserébe, mint a hatalma iránti hűséget, s azt a képességet, hogy a személyének megkövetelt szolgai hódolatot hazafiságnak tudják feltüntetni. Aki ebben ügyesnek bizonyult, az mélyebb és vastagabb gyökereket ereszthetett a közéletben, mint Balatonakarattyán Rákóczi szilfája. Parancsoltak a nemzetnek azon az alapon, hogy ők a nemzetet képviselik, lefelé kegyúri gőggé változtatva azt az alázatot, amely feletteseik előtt minden erényt pótolt. A maguk vadonjában egy- egy bihari gróffá lényegültek a kegyeltek, elkészült a piramis csúcsától a talapzatig: magasztos szólamok ragyogtatták fel az ország címerét a nyilvánosság előtt, míg e címer visszája mögött általánossá vált a harácsolás szenvedélye. A közszereplésükkel tökéletesen elégedett urak véletlenül sem vették észre, hogy a kiegyezés fundamentumát az aljasság egymásra rakódó rétégéi váltották fel. Ök ezt a mocsáron lebegő lápszigetet is elég szilárdnak érezték a talpuk alatt, hiszen semmiféle veszély sem fenyegette az uralmukat. Nagy vigalmukban vérszemet kaptak a szolgák, sokallják már Tisza Kálmán zsarnokságát Fárasztó az örökös alázat, annál csábítóbb gazdaként követelni másoktól azt, amit oly ügyesen gyakorolt a szolga. EÖTVÖS ELŐHOZTA éjjeliszekrényéről a szivarvágót, lecsípte a kabanózs végét és a boldog ember élvezetével gyújtott rá. — Emlékszem, — mondta — amikor .Szabolcs vármegye főispánja volt Scharf József, ez a tiszaeszlári templomszolga, nem ismert határt a korrupcióban. Telerakta az atyafisá- gával a hivatalokat és titkon vakmerő anyagi üzelmekbe keveredett. Komoly összegekért különböző engedélyeket szerzett a kormányzó hatóságoknál, amellett befogadta részvényesnek az egyik folyamszabályzó társaság. El sem tudod képzelni, mi okozta a vesztét. Az egyik nagy beregi vaddisznóvadászaton, amelyen csupa országos notabilitás vett részt és néhány főherceg is jelen volt, ez a Scharf kilőtte a legszebb kant a miniszterelnök elől. Ilyen ember nem való főispánnak. Kiderítettek róla minden rosszat, még azt Is, hogy zsidó. Most aztán védhe- tem Korniss Ferenc úr szigorú színe előtt. Egykedvűen verte le a hamut a szivarról. A bambaságig megrökönyödött Verhovay. Kackiás bajú- sza alatt szétnyílt piros, lágyan duzzadt szája. Hangján érződött, hogy száraz a torka. — És még te mondod, hogy felcsaptam tréfamesternek? A VAJDA MAR nem mondott semmit. Inkább a szivarjára ügyelt. Ahogy vadászatot szőtt képtelen anekdotájába, úgy vadászathoz hasonlította Verhovay nagyonis valós, veszedelmes szándékát. Hasztalan rontott rá töltött fegyverrel. Patronjait lesből eldurrog- tatta, de csak bokrot talált. Hiába jött nagyvadért Nyíregyházára, mindössze azokat a szokásos döglött kányákat vihette magával, amelyeket Bary József vizsgálóbírótól kapott ajándékba. — Verhovay Gyula szerkesztő úr. Nagyobbra nyílt a Vajda mindig hunyorító tatár szeme. Semmi hajlandóságot nem érzett fogadni a váratlan látogatót. Mégsem küldhette el. illő volt megadni legalább a formális udvariasságot. Mire kisimította az ágy térítőjét és magára vette a kabátot, Verhovay már a szobába lépett. — Szervusz Károlyom! —• köszönt mosolyogva, mintha hosszú távollétből érkező drága rokon lenne. Eötvös a gondjaiból örömre ocsúdó házigazda tétovaságával fogadta: — Szervusz.... Ügy nézem, soványabb lettél. Sokkal fes- sebb vagy így. Na ülj már le. Soha nem csalta meg az elö- érzete, s ösztönei most a legcsekélyebb jót sem ígérték. Mély nyugtalanság vett rajta erőt, de balsejtelmét hibátlanul rejtette örökké kiegyensúlyozottságot sugárzó arcvonásai mögé. A főszerkesztő valóban friss volt. Szőkén, jólápoltan virult a gyűrött szobában. Esterházy- kockás nyári ruhája, fehér szalmakalapja, feketelakkos sétapálcája egy csipetnyi volt a pesti Korzóról és a bécsi Ring- ről, fényesre kefélt haja a brillantin divatos szagát árasztotta. — Bocsánatot akarok tőled kérni, kedves Károlyom. Fiaskó volt az a kis cikkecske a nyíregyházi tartózkodásodról. Csak a megjelenés után jutott tudomásomra, hogy a vizsgálóbíró úr távirata invitált ide. Ugye nem fogod fel tragikusan? EÖTVÖS BIZONYOS VOLT afelől, hogy a mellőzhető bo- csánatkérés*csak ürügy az ajtónyitásra valami súlyosabb ok előtt. — Egyáltalán nem fogom fel tragikusan. Soha ne írjatok rólam gorombábban. Ami pedig az Ittlétem jogosságát illeti, különb támaszom is van, mint a vizsgálóbíró távirata. Törvényeink oltalma, bármilyen csekély mértékben is, de kiterjeszkedik a védői tevékenységre. Eléggé csodálatos, hogy a vád pártolói nem tudnak ebbe belenyugodni. Verhovay furcsa következetlenséggel bátorításnak vette a nem éppen hízelgő feleletet. Leült Eötvössel szemben a kerek asztal mellé, fürge keze a megsárgult terítő horgolásmintáin babrált. — Alig férhet hozzá kétség, hogy engem is a vád pártfogói közé sorolsz. Jól teszed. De nem a védő jogaid azok, amibe nem tudok belenyugodni. Egészen más okozott nekem igazi megdöbbenést. — Soha nem érdekelt különösebben a pénz, ebben az ügyben pedig számomra semmi szerepet nem játszik. Persze, ami a borostyánt illeti, arra igenis áhítozom. Ha nem lenne így, akkor megmaradtam volna fiskusnak Veszprém megyében. — Maradjunk hát a borostyánnál — lendült Verhovay egyenesen a vívóporond közepére. — Feléd nyújtották a borostyánkoszorút, miért vonakodtál elfogadni? hiába Állította az imént a főszerkesztő, hogy Eötvös behunyja szemét a szakadék előtt. Most éppen ott nyitotta ki igazán. Váratlanul a szíve körül látta felvillanni a támadó pengéjét. Megvolt tehát az ok, amiért Vehovay jött. Semmi kétsége nem volt: egyetlen elhibázott jelző elég a vesztéhez. Kalandos kedély- hullámzása és a zaklatott gondolatok végnélküli kergetőzése után fáradtságot érzett, fel kellett ráznia küzdőképességét. — Már megbocsáss, de el sem tudom képzelni, hogy mire célozgatsz. Verhovay szemérmesen mosolyogva billentette előre a fejét. — Abszolút komoly és nagyon jelentős politikusok garantáltak neked fényes jövőt, amennyiben elállsz a védő! megbízatástól. A csapda kész volt, s anynyira jónak látszott, hogy alig lehetett kikerülni. Kétségtelen, jártak nála az „abszolút komoly és nagyon jelentős” politikusok, megkísérelték bevonni praktikájukba, neki ígérték a miniszterelnöki méltóságot, amennyiben hajlandó lett volna a kormány megbuktatására szövetkezett erők élére állni. A tárgyalás eredményétől függetlenül előre szigorú titoktartást fogadtak. Verhovay mégis megtudta. Ettől a beszélgetéstől függ, nyilvános botránnyá robban-e az ügy? Ismerve a „Függetlenség” könyörtelen módszereit, egyszerre a vállaira ült a teljes megsemmisülés réme. Mihelyt a legcsekélyebb hibát véti, Verhovay megragadja a kapaszkodót és két napon belül egész oldalas cikket nyomat ki arról, hogy Eötvös, aki eddig a tisztességes politikai bajnok előnyös - álarcával nyerte meg az ország rokonszenvét, nem más, mint sötét kalandor, aki titokzatos éjszakákon puccsot szervez a törvényes hatalom ellen. Olyan ártatlanul csodálkozott, mint aki valóban nem látja, hogy a végzet örvénye fölött lebeg. — Már megbocsáss, Gyula, de nem tudtam, hogy fölcsaptál tréfamesternek. Átfényésedett a szerkesztő kövérkés arca a vékony verejtékrétegtől. — Elvégre tréfának is fel lehet fogni. NÓGRÁD — 1968. december 1., vasárnap 9
