Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
1 népoktatási törvény „A politikai jogok megadása akkor, mikor míyeletlenség miatt a népnek egy nagy része mások vezérletének van kitéve. magában semmi, s mennyivel több szabadság áll a törvényben, annál nagyobb lesz a valóságos különbség, amely a mívelt és nem mívelt osztályok között létezik”. E gondolatokat az első magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium élén álló Eötvös József mondotta 1848. augusztus 3-án a népoktatás tárgyában előterjesztett törvényjavaslat védelmében tett nagyszámú felszólalása egyikében. Az említett népoktatási törvényjavaslat a polgári átalakulás határain belül a hazai sajátosságokat figyelembe véve, a külföldi tapasztalatokat felhasználva törvényerőre kívánta emelni a világi jellegű, kötelező, ingyenes, tudományos igényű, anyanyelvi népoktatást- A főurak és a klérus mesterkedése, a szabadságharc leverése, az idegen elnyomók s a szolgálatukba szegődő erők késleltethették, de végleg nem akadályozhatták meg az elavult közoktatás átalakítását. Az 1867-es kiegyezés — ha az felemás megoldás volt is — megnyitotta az utat a polgári átalakulás irányába. Rést hagyott a közoktatás 1848-ban megkfezdett átformálásának befejezéséhez. Az 1867-ben megalakult kormány közoktatásügyi minisztere — aki személyében azonos volt az 1848. évivel — a nagyon is szűkre szabott lehetőséget kihasználva, korábbi művelődéspolitikai nézeteit kívánta valóra váltani. Eötvös József meggyőződése, szándéka és akarata azonban hiába volt a 20 évvel előtti, a megváltozott politikai és erőviszonyok meggátolták, hogy az 1848. évihez hasonló eredmények reményével készítse el iskolareform-javaslatát. Az új történelmi körülmények meghatározták az új közoktatási reformtervezetet. Az a kiterjedt előmunkálatokkal készült’ javaslat, amelyet Eötvös a parlament elé terjesztett már több lényeges ponton hátrányosan eltért az 1848- évitől. Ebben az előterjesztésben tükröződött a kiegyezés reakciós oáztályjellege, magán viselte a feudális maradványok súlyos terhét. A tervezet nagy szerepet hagyott az egyháznak az iskolaügyekben, nem tett említést az oktatás ingyenességéről, kimaradt belőle az óvodaügy, nem rendezte intézményesen a nemzetiségek helyzetét sem. A kor erőviszonyait igen jól mutatja, hogy a megalkuvástól terhes törvényjavaslat elfogadása is rendkívüli ellenállásba ütközött. A jobboldali elemek, a reakciós erők — főleg a klérus — mindent elkövettek a törvényerőre emelés megakadályozása érdekében. Az 1868-as népoktatási törvény — a születése körüli vajúdás, összes hiányossága, a rendkívül vontatott részleges megvalósulása ellenére is — a magyar közoktatás polgári korszakának nagy jelentőségű alaptörvénye. Jelentősége leginkább abban van, hogy lefektette a polgári közoktatás alapjait. Kötelezővé tette a népoktatást. Elvileg minden 6—12 éves gyermek kötelességévé tette a művelődést. A szükséges új iskolák létesítését a törvény elsősorban a községektől várta, rést ütve az egyházi iskoláztatás egyeduralmán elismerte az állami népoktatás létjogosultságát, elvileg lehetővé' tette a világi népoktatás hálózatának megteremtését- Az iskolák irányításában, felügyeletében ugyan nem szüntette meg az egyház befolyását a közigazgatás átalakításával, mégis jelentős szerephez juttatta az államot. Számtalan neveléstörténeti írás elemzése bizonyítja, hogy a népiskolai törvénynek csak egy kis része valósult meg. Ezt akár tetszik, akár nem — a tények súlya alatt — el kell fogadnunk. A statisztikák adatai szerint az iskolába nem járók száma még a törvény megszületése után negyven évvel is meghaladta a félmilliót. Az analfabéták aránya 1914-ben is 33 százalék volt. Az első osztályba beiratkozott tanulóknak több mint a négyötöde nem jutott el a hatodik osztályig még 1910-ben sem. Évtizedek teltek el, mire a nyolchónapi szorgalmi időt a tanítók betartották. Az állami és községi iskolák száma 1920 után is csupán 9,5 százalék volt. Hazánk az első lépéseket követő hetven évben — 1920- ig — sem jutott el a polgáro- sulásnak arra a fokára, hogy hiánytalanul benépesüljenek az elemi iskolák- Százezrek maradtak kapun kívül, vagy éppen tanító nélkül. Egy évszázad és mindenekelőtt egy nagy társadalmi átalakulás volt szükséges az 1848-ban megtervezett, majd konkrét formába öntött népoktatási javaslat célkitűzéseinek megvalósításához. így lettünk mi a törvény szellemének végrehajtói. Az elmúlt két évtized alatt egy század mulasztását pótolva messze magunk mögött hagytuk a közoktatás olyan gondjait, mint a kötelező, ingyenes, államilag irányított népoktatás. Az első magyar népoktatási törvény megszületésének századik évfordulóján kötelességünk megemlékezni azokról, akik a művelődés kiterjesztéséért, új alapokra helyezéséért folytatott küzdelem elindítói, a később befejezett mű első tervezői, alkotói voltakNádházi Lajos Ismét a ferde toronyról Az olasz kormány javaslatot terjesztett a parlament elé a világhírű pisai ferde torony megerősítéséről. A tervezet megvalósítása kb. 4 millió dollárba kerülne. Hangsúlyozták. hogy ennek a történelmi nevezetességű épületnek a megvédéséről gondoskodni kell. A legutóbbi vizsgálatok azt -mutatták, hogy a torony elhajlása 10 évenként kb. 1 centiméterrel növekedik. Bebizonyosodott, hogy ilyen ütemű rongálódás következtében — ha nem hoznak intézkedéseket — Pisa város eme nevezetessége kb. 150 év múlva eldől. Szükségletei a lélekharang? Manapság sokat beszélnek, írnak a mozilátogatók csökkenéséről. Hol itt, hol ott kondi tják meg a lélekharangot az üresen tátongó nézőterek miatt, nyomasztó statisztikai adatokat hallani, olvashatni. Már azt is hallottam: bele kell nyugodni: a film elvesztette korábbi jelentőségét, megszületett a televízió ... — Nos, jobb, ha ez utóbbi érveléssel mielőbb leszáfno- lunk. Nem szabad összekeverni a fogalmaikat — tesz elutasító kézmozdulatot Kerekes László, a Nógrád megyei Moziüzemi Vállalat megbízott igazgatója. — Az a lenini értékelés, mely a filmet a szocialista társadalomban a legfontosabb művészet rangjára emelte, ma is érvényes. Ezen az értékelésen a tévé megjelenése jottányit sem változtatott A film, köztudomásúan a televízió program járjak egyik legnépszerűbb adása. De nem vitás, hogy a vállalatot nálunk is érzékenyen érinti, hogy a tévé — bár nemcsak a tévé! — megjelenése csökkentette a mozik látogatottságát. — Talán nem vádolnak meg bennünket sablonossággal, ha ezt a jelenséget néhány adattal érzékelteti. — Az ötvenes éveik végén a moziüzemi vállalat filmszínházaiban esztendőnként mintegy két és fél millió ember nézte meg az előadásokat. »Ezerki- lencszázhatvanhétben a nézők száma alig haladta meg az egymillió-nyolcszázezret. Az idén pedig már mi is csak másfél millió nézőt terveztünk, s az előző évinél ezernégyszázzal kevesebb előadást. — Ez tényleg nyugtalanító ... — A másfél millió néző azt jelenti, hogy a megye minden lakója — a csecsemőket Is beleszámítva —, évente legalább hatszor elmegy a moziba. Aztán: ha megvizsgáljuk a dolog gazdasági oldalát, a korábbi években — különösen a hatvanas évek második felétől — a magas előadás- és nézőszám Iátszateredmények fügefalevele volt. Egy-egy előadáson gyakorta a gazdaságilag „elviselhetőnél” kevesebb néző jelent meg. Márpedig az jegyzet Az újságíró díja Hol is keressem már azt az időt, amikor az . újságírást kezdtem!? ... Egybefolyik diákéveim végével, hogy versel- gető hajlamaim egy vidéki szerkesztőség felé sarkalltak. Városunk sajtóéletének elegyes hagyományai voltak. Itt kezdett hírlapíróskodni Ady Endre, Móriez és Krúdy, de innen vált mindenható hatalmassággá Kolosvári Borcsa Mihály is. Melyik lesz pályameghatározó példakép egy induló riporter életében, — bonyolult hatások dolga. Ady és Krúdy akkor immár csak kegyeletes múlt, Móricz pályája zenitjén utolsó éveit éli. Kolosvári viszont a Magyar Sajtókamara mindenhatósága, úr élet és élő halál fölött, e szép és lázas lüktetésű pályán. A redakcióbán, ahol mesterségem kezdem, hetenként előforduló vendég néhány idős pályatárs, akiket a negyvenes évek indulásával éppen Kolosvári száműz sorainkból. De hazajáró lelkek közöttünk, a szakma járó-kelő élő- halottai, — feltámadást remélők. Bizonyos Gács Demeterről például tudom, hogy ígéretes költőnek indult; az első háború éveiben nagy hatású sanzon tette ismertté (Ágyúcsőre tábortűz világit — Rajta írom ezt a kis lapot), Paál Jób szinte Egon Ervin Kisch magyar azonosa lehetett volna képességeiből, ha végig engedik futni remek kezdetű pályáján. A „vörös" Reményi, míg lapnál szolgálhatott, a riportázs ragyogó gyöngyeit szórta nap- nap után olvasóinak. Huszonhat—huszonhét évvel ezelőtt!... Akkori szerkesztőim egyike — úgy tudom — Brazíli- ában él, a másik ma már nyugdíjas ember. Amaz Kolosvári Borcsa vidéki székének örököse lett lapunknál, az utóbbi meghitt és emberséges barátja a „fajvédő’’ törvények érintettjeinek: Gácsnak, Padinak, a „vörös” Reményinek. Ilyen elegyes szemléletű közegben kezdő riporter ilyenné vagy olyanná lehet. Az ellentétes hatásfok erején múlik: merre határozódik el, merre visz az útja? Ady, Krúdy, Móricz, avagy Kolosvári Borcsa sajtóvilága felé? Azt. hogy emberségben maradtam — úgy érzem negyedszázad után — Pali bácsinak köszönöm. Ama szerkesztőmnek, akihez Gács Demeter, Paál Jób. a „vörös" Reményi mindig bizalommal jöhetett és jött, aki sorok között ívni tanított — mert akkoriban, á második háború idején talán a legnagyobb erény volt a sorok közötti írástudás. „— Az igazat mondd, ne csak a valót!” Ö is költő lévén, visszatérő igéje volt a József Attilasor. Wem hiszem, hogy mindig tarthatta magát a tételhez, de hogy nekünk, legfrissebb „újdondászoknak” ezt hirdette, arra Pali bácsi becsületéért itt teszek hitet. Egyebekben bohém életet éltünk akkoriban. Duhajkodtunk, mint elődünk, „Adybandi”. Sarkadi Imrét „nemesi elő- névvel” kissarkadi Sark Ady Imrének heceeltük, Pali bácsinak „kutyanyelvekkel” szőnyegeztük fel a szobáját kéziratokból, s azt hagytuk meg, sürgős ivászatra mentünk, holott a szomszéd szobából leselkedtünk a tréfa hatására. De közben éjszakánként kefelevonatokat hordtunk háborús cenzúrára az ügyésznek, és bohémségünkben is védtünk egy-egy halálra ítélt igaz sort. Csak azért haragszom a mai pályatársakra, mert talán nem is tudják igazán, mit jelentett az őszinte, igaz írás ösztönének, vágyának, tudatos határozottságának védelme negyedszázaddal előbb. Ha nem Kolosvári, de Ady, Móricz volt a példakép! „Újságíró sors kétszer élni át A földkerekség kínjait, csatáit, De egyre űz. hajt egy titáni zsarnok, A győzhetetlen úr: a szent robot. ...S reggelre kelve, újra és elölről kezdődik minden: isten malma őröl.” Pali bácsitól idézem. Lehet: avíttak már e hivatás- meghatározó sorok, de kortörténetileg elgondolkodtatók. Azt a csorbát, amit rossz elődök, pályatársak ejtettek a szakma becsületén, nem könnyű kiigazítani. A sajtó szavahihetőségére, igazmondására gondolok, hovatartozásának egyenességére, amit 50 év előtt legjobb néhai társaink, a kommunista sajtó alapítói megjelöltek. Girbegurbán jutottunk el a ma tiszta lehetőségéhez. A szabad lehetőséghez és egyben kötelezettséghez: mindig az igazat azoknak, akikhez szólunk. És talán úgy: „az igazat mondd, ne csak a valót!”. A magyar sajtó napja után arra keresem a választ: tulajdonképpen mire is vagyunk e pályán? ... Bizony, zatxirba ejt megfelelnem. Hogy a társadalom lelkiismerete legyünk? Kimondani a kor igazságait? ... Nagy szavaknak érzem így. Talán azért mégis: úgy írni, vélekedni, irányítani, hogy becsüljenek bennünket. Ez _ _ ^ < a becsülés mindannyiónk <ssj*^L T~T.i __r Ct ' l egszebb dija. ” 41 új mechanizmusban nekünk is lassan meg kell tanulnunk gazdálkodni. — A filmszínház funkciója nálunk elsősorban nem gazdasági, hanem tömegkulturális rendeltetésű... — Ez igaz, de gondoljon csak vissza az ötvenes évekre, amikor a legtöbb községben, faluban, a mozinak úgyszólván kizárólagos szerepe volta rendszeres szórakozásban, művelődésben. Azóta elterjedt a tévé, több a művelődési otthon, a könyvtár, a klub, gazdagabb a programjuk is. Ma már jó néhány nógrádi községnek olyan eszpresszója van, amilyennel egy—másfél évtizede még a megyeszékhely sem nagyon dicsekedhetett. A megye lakossága ma bőségesebb szórakozási, .művelődési lehetőségek közt választhat, és választ is. Én nem hiszem, hogy az ötvenes évek sokat emlegetett művelődési szomja „enyhült” volna, csak azért, mert most kevesebben járnak moziba, mert valaki nem szívesen megy be egy ütött-kopott, esetleg rosszul fűtött filmszínházba, amikor van más választása is, ha szórakozni, művelődni akar. Nekünk tehát törekednünk kell — és törekszünk is —, hogy más szolgáltatásokhoz hasonlóan kielégítsük látogatóink alapvető igényeit. Ami vonatkozik a mozi külső-belső küllemére, fűtésére, a világítás korszerűségére, a vetítéstechnika tökéletesítésére, az egész kiszolgálás kulturáltságára ... — Ez azt jelentené, hogy a másfél millió nézőt mégis kevésnek találják ...? — Igen is, nem is. A ma elérhetőnek, rossz szóval: optimálisnak tartjuk. De mert az a véleményünk, hogy egy moziüzemi vállalat lehet nyereséges is — annak ellenére, hogy emberemlékezet óta állami dotációval dolgozunk —, és mert meggyőződésünk, hogy a film minden tévé nyújtotta kényelem ellenére csak akkor tölti be hivatását, ha kollektív szórakozási, művelődési, s ha úgy tetszik politikai élménnyé válik — az „elvesztett” nézők egy része visszahódítható. Ehhez mindenekelőtt el kell hárítanunk azokat a tárgyi, technikai akadályokat, amelyek ezt a kollektív élményt megzavarják. A mozihelyiségek korszerűsítését a berendezés, a vetítés- technika folyamatos felújításával megkezdtük. Pontosan kidolgozott, az elveket és eszközöket meghatározó tervet készítettünk e munka folytatására, megvalósítására. Azon kívül, hogy adott* esetben szá- mitunk a helyi szervek, szervezetek támogatására, mozgósítottuk saját erőinket, igyekszünk azokat célszerűbben, hatékonyabban felhasználni. Megszerveztük a tervszerű megelőző karbantartást, létrehoztuk és tovább bővítjük saját vertikális üzemünket. Körjáratos kocsink cseregépekkel gondoskodik arról, hogy műszaki hiba miatt egyetlen előadás se hiúsuljon meg. Másszóval: kezdünk „igazi” üzemre, vállalatra hasonlítani. Hasonlóképpen új alapokra helyezzük a propagandánkat, a reklámot. — Mintha erről már szólt volna. Hiszen ha egyetlen előadás sem hiúsul meg elromlott vetítőgép miatt — ez is propaganda. — A mj tevékenységünkben valóban á1 legszorosabban öszszefügg az üzemmenet és a propaganda. Dehát, mi nem hisszük, hogy a jó bornak nem kell cégér. Sőt, a mi szakmánkban nem ritka, hogy mennél jobb a bor — vagyis a film — annál jobb cégérre van szüksége — neveti el magát Kerekes László. — Hallottunk róla, hogy év közepe óta saját házinyomdája van a vállalatnak. — Igen van, és kiválóan, ráadásul gazdaságosan működik. A házinyomdának köszönhetjük, hogy módunk van a gyors, változatos, írásos propagandára, s ez hallatlan előny. De ez a reklám, a propaganda egyik, mondhatnám elemi feltétele csupán. S ha például az a szándékunk, hogy a hagyományos, kézzel festett reklámtáblák mennyiségét és minőségét emeljük — ezzel együtt szembenéztünk azzal is, hogy a propagandában szintén új utakat kell keresni. S ez elválaszthatatlan műsorpolitikánktól. Talán furcsán hangzik, de mi is végzünk piackutatást. Mert csak az igények alapos ismerete adhat irányt annak, hol, hogyan, milyen eszközökkel és intenzitással kell befolyásolnunk a közönség érdeklődését. Amivel azt akarjuk elérni, hogy a közönség egy részének mérsékeltebb igényeit, befogadóképességét pallérozzuk, anélkül, hogy ezt a „beavatkozást” bán- tónak, illetéktelennek tartsa, érezze... Sőt, propagandánkkal is szórakoztatni, művelni akarunk, felébreszteni az éhséget a magasabb színvonalú, mondanivalójában és művészi megformálásában bonyolultabb alkotások iránt. — Valóban, nyáron, a Ka- rancs Szálló egy falfelületére vetített filmelőzeteseik általános feltűnést keltettek. A tetőmozi pedig, úgy hiszem, országosan is üde kezdeménye» zés. — Es azt szeretnénk, ha e* a frisseség, a politikailag —» de gazdaságilag is! — átgondolt céltudatosság most már végleg gyökeret eresztene a vállalat tevékenységében. Ma már elvitathatatlan, hogy a KMP megalakulásának évfordulójára hirdetett, tizenkét* nehézveretű, nemes filmalkotásból álló sorozatunk óriási sikert aratott. Ennek a sorozatnak a propagálására is felvonultattuk a népszerűsítés valamennyi rendelkezésünkre álló fegyvernemét: a plakátot, a műsorfüzetet, a röplapot, a szóbeli propagandát, a hangszórós kocsit, még versenykirakatot is, s hogy a gazdálkodásból is idekeverjék valamit: célprémiumot is azok a dolgozóink kaptak, illetve kapnak elsősorban, akik ezeket a műsorokat istápolták, szervezték. A fiatalember beszél, szeme néha felcsillan, majd elkomorul, kezével gesztikulál, előtte az asztal már szinte roskadozik az iratoktól, amint újabb és újabb tervek bizonyítására, újabb és újabb érvek alátámasztására előszedi, fellapozza őket. Az a szavajárása: „Nem panaszkodni kell. Dolgozni.” És lám, annál a bizonyos tervezett másfél millió nézőnél vagy százezerrel többet csak „becsalogattak” az idén a mozikba. Kerekes László megbízott igazgató és munkatársai. Akik időszerűtlennek tartják a lélekharang kongatását a mórt felett... Csizmadia Géza Hatvan év újrázás nélkül A milánói Scala Operaház igazgatósága 60 évvel ezelőtt — elsőként az opera történetében — megtiltotta az énekeseknek. hogy az előadásokon megismételjenek egy áriát, bármilyen makacsul követelje is ezt a közönség. Az érdekes évfordulót a milánói színház; múzeum igazgatója fedezte fel. A reform Toscanini nevéhez fűződik, aki makacs, bár népszerűtlen csatázást vívott ez újrázás szokása ellen. Ugyancsak Toscanini nevéhez fűződtek azok a2 erélyes intézkedések is, amelyek pontosságra kötelezték az énekeseket a próbákon és a közönséget az előadásokon. NÓGRAD — 1968. december 8., vasárnap
