Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-08 / 288. szám

fíomán Dénes

A KECSKE

Balázs bácsi suszter volt. Nem gazdag mester, csak olyan falusi foltozó. Hiszékeny, szelíd fajta. Isten tudja, hány pár lábbelit javított meg hozómra. Aztán a pénznek színét soha nem látta. Pedig csak egyszer kapott volna néhány pengőt, hogy egy kecskét tudott volna venni, egy kecskét, jó tejelőt. Ugrasztották is a faluban, sokszor: — Aztán megvan-e már a kecske, öreg Balázs?

— Még nincs, de már nemsokára meglesz — válaszolta az öreg, ki tudja hány év óta

3gy nap mégis felragyogott a szerencse csillaga. Nádasdy gróf jött a vadászatról, leszakadt csizmatalppal, részegen. Az öreg Balázs felvarrta a csattogó csizmatalpat.

— Aztán van-e már kecskéd? — kérdezte az öreget a méltó- ságos. s várta a szokott vá- lászt.

— Nincs az, méltóságos úr, de nem is igen lesz már... — ismerte be az öreg.

A gróf nagyot röhögött, aztán a részeg ember könnyelműségével az öreg elé dobott egy ezüst tízkoronásat.

— Annyuk! — kiáltott a vénember, amikor kezdett magához térni — Ne imádkozz, ide nézz — üjjai között egy ezüst tízkoronás csillogott. — Az Isten áldja meg minden lépésében a gróf urat. Meglesz a kecske...

Vállára vette botját a vén Balázs és elindult Nádasra a vásárba kecskét venni. Akkor kelt fel a Nap, még erős volt a levegő. Nem fázott. Boldogan lépkedett az országúton, még dúdolt is valami nótát.

Járdánon bement a kocsmába, meginni valamit. A pénzből bőven telt arra is. A fogadós éppen, hogy csak köszöntötte. El volt foglalva a mindennapos vendégeivel. Iparosokkal, kereskedőkkel, ló- csiszárokkal.

Fél liter bort rendelt.

— Látom megszaladt a csikó vén Balázs — tette le a butéliát a kocsmáros.

— Megyek kecskét venni a vásárba — válaszolta a mester (mert most már ő is mesternek érezte magát). — Valami

jó fajtát. Olyan jó tejelőt.

— Ilyet vegyen bátyám, mint amilyen az enyém. — Az udvaron fekete-fehér színű bak legelészett. — Ügy adja ez a tejet, mint egy svájcer ■ tehén — mondta a kocsmáros.

Megfogadta az öreg a tanácsot, fizetett és indult.

— Aztán jövetben is nézzen be öreg, egy fél liter borra.

— Jövök majd. Isten áldja. Meg is vette a kecskét. A

nádasdi tanítóét. Szép feketefehér szőrűt. Duzzadó tőgyűt. Délután kikötötte a fogadó udvarán a diófához és bement áldomást inni. A nagy örömre még kétszer fél litert is ráhúzott. Este volt már, mire hazaért. Megkötötte a kecskét az eresz alá, s bement a házba.

— Eredj annyuk. Nézd meg a kecskét. Áldott, szép jószág Teli a tőgye, meg is fejheted.

Fogott is az asszony egy agyagköcsögöt rocska helyett. Kiment fejni. Az öreg meg az ágy felé tántorgott, a bortól nehéz fejét lepihenhetni.

— Adta teremtette vén bolond — rohant be rikoltozva az asszony — hát te bakkecskét vettél. Berúgtál, vén csirkefogó. Eladtak neked egy bakkecskét.

— Bak neked az eszed tokja. Mert mingyárt olyant mondok, hogy... — és kibotorkált az asszony után.

— Fogd meg neki, nézd meg, hogy bak.

Oda is nyúlt az öreg. Tényleg bak volt.

— gsivány ez a tanító — vakarta meg a fejét. — Fejőst kínált és bakot adott. Reggel vihetem vissza.

Másnap reggel újból vette botját és maga után húzva a kecskét elindult. Járdánon megint betért a fogadóba, elmesélni, mi történt. A kocs- mázók nagyot derültek a történeten.

— Visszaviszem a tanítónak. Vagy ad fejősét, vagy álgya, vigye.

A kocsmáros intett a cselédnek, hogy cserélje vissza a kecskét. Ivott az öreg, aztán tovább ment.

— Csúnya dolog volt ez, tanító úr — hívta ki az „oskolamestert” a vén suszter. — Bakkecskét eladni fejős helyett. Egy szegény embernek. ..

A tanító látta, hogy kapatos a mester, s odaszólt:

— Vigye haza nyugodtan, aztán majd ha kitisztult a feje, akkor nézze meg, hogy fejős-e.

— Nézze meg tanító úr, hogy bak — és megfogta az öreg a kecske lába közét. Uram Isten, három csattanásig feszült tőgy lógott ott. — Ez tényleg fejős. A bolond asszony bebeszélte nekem, hogy bak Vén bestia. Isten áldja akkor tanító úr.

Visszaindult. Útközben megnézte mégegyszer, hogy valóban fejős-e. Még meg is húzta a tőgyét, hogy jön-e a tej belőle. Jött.

Restelkedve ment be a fogadóba.

— Fejős ez a kecske, nem bak. Csak az asszony olyan együgyű. Nem ért hozzá. Azt én meg visszavittem.

A kocsmában ülőknek ci- gányútra szaladt a bor a nevetéstől. Már várták az öreget. Egyikőjük észrevétlenül kiosont, elkötötte a kecskét a diófától, s helyére ismét a bakot vezették.

Hazafelé már a kecske ment elől. Az öreg mögötte bandukolt. Szemét jóleső érzéssel pihentette az állaton.

— Nem ver meg az Isten, annyuk? Elhitetted velem, hogy bak ez a kecske. Fejős ez, mégpedig a javából. Még meg is húzogattam a tőgyét

— Húztad te a micsodáját,

vén tökkelütött. Hát nem hiszed, hogy bak ez a kecske? — Közel nyomta az öreg fejét a kecske hasához, hogy lássa; bak a kecske. A vénember becsukta a szemét, majd megint kinyitotta. Bak volt

— Én már ezt kétszer láttam

fejősnek és kétszer láttam baknak. Zavarni kezdte az udvaron körbe-körbe. Valahányszor utolérte, nagyot sózott botjával a jószág hátára. Hirtelen megtorpant az állat, az öreg túlfutott rajta. A kecske belevágta szarvát az öreg hátuljába. Megfordult Balázs bácsi; botját a magasba emelve hatalmasat sózott a bakkecske fejére. Az állat a földre rogyott. Nem mozdult többé.

Kecskéje mégis lett az öregnek. Elhozta a fejősét a fogadós.

R

ájöttem egy újsághír- oől, hogy kísérleteznek velünk. Velünk, emberekkel. És nem is úgy, ahogy évezredek óta megszoktuk: mit bírunk, hogyan bírjuk. meddig bírjuk. Nem a kereskedelem kísérletezik, nem a HÉV, nem a MÁV. Nem azt vizsgálják milyen kicsire lehet összenyomni bennünket a villamoson. mennyi ideig bírjuk ki levegő nélkül az autóbuszon és víg nélkül a lakásban. Azokon a kísérleteken ig sikeresen túlvagyunk már — legalábbis részben — tudunk-e élni kalauz nélkül, állja-e becsületünk a szilárdsági próbát, s bedobjuk-e a viteldíjat jószántunkból a perselybe. Mondom mind e kísérletek többkevesebb sikerrel már lezajlottak. Ag a kísérlet. melyről most kívánok szólni, teljesen újszerű: embereken végzik abból a célból, hogy a kísérlet eredményeit majd állatokon hasznosítsák.

Gondolom, eláll a lélegzetük erre a hírre. Az nem volt titok előttünk, hogy az élettan, a szerves kémia. az orvostudomány fejlődésével együttjártak az állatkísérletek. Tengeri malacok, nyulak. kutyák és macskák — áldott legyen az emlékezetük — ön- feláldozóan segítették a tudósokat abban, hogy nagyszerű, új gyógyszerekhez jussunk, hogy adott esetben szerveinket kicserélhessük, vagy új szervekhez juthassunk. A majmok — a közeli rokonságra való tekintettel — még o tulajdon mirigyeiket és veséiket is rendelkezésünkre bocsátották. Egyszóval, az ember érdekében végzett állatkísérletek mindennaposakká váltak az élettani kutatásban. Igen sok állatbarát ellenezte ezeket a kísérleteket. Azt állították — az állatok iránt érzett megbocsátható gyöngédségükben — hogy ami érvényes az állati, szervezetben, nem érvényes az emberi szervezetben. Tehát feleslegesek az állatkísérletek: nem egyebek puszta állatkínzásnál.

Szinte elképzelhetetlen számomra, mit érzett egy ilyen humanista, amikor arról értesült az újságban, hogy embereken végeznek kísérleteket: az állatok érdekében. Kitűnő lapunkban olvastam a következő tudósítást, melynek címe a következő: „Az állat- tenyésztésben hasznosítják a miniszoknya tapasztalatait”. Bevallom, engem már a cím is lehangolt. Az édes miniszoknya ily tapintatlan ösz- szekapcsolása a rendkívül hasznos állattenyésztéssel: napokig megkeserítette utcai, közlekedési és presszói zavarHámos GySrgy

Miniszoknya és állattenyésztés

tálán örömömet. Egy angol félhivatalos lap — olvasom az újságban — amely beszámolt a franciaországi állat- tenyésztési kísérletekről, ismertette azt a már korábban emlegetett tapasztalatot, hogy a miniszoknyák viselőinek megvastagszik a lába. Franciaországi mérések megállapították, hogy a miniszoknyát viselő nőknél öt százaléknál több zsír és hét százaléknál több hús rakódik le a lábnak azon a részén, mely az időjárás viszontagságainak van kitéve. E megállapítások alapján most Franciaországban és az Egyesült Államokban kísérleteket végeznek, vajon hasonló jelenségek mutat- koznak-e azokon a juhokon és szarvasmarhákon, amelyeknek a húsfogyasztók által leginkább kedvelt, részéről eltávolítják a szőrzetet...

Ennyi a cikk; de gondolom éppen elég ok az elkeseredésre. A lányoknak is, a fiúknak is, a szarvasmarháknak is. A szegény kis lányok állandó rettegésben fognak élni ezentúl, hogy miniszoknyájuk révén lábuknak — mint az újság írja — „az időjárás viszontagságainak leginkább kitett, részén” hány százalék hús. illetve zsír rakódik majd le. Hiszen a részek nemcsak az időjárás viszontagságainak vannak, kitéve, hanem a férfiak ■ kevésbé viszontagságos tekintetének is. Sőt. meg merem kockáztatni: elsősorban e tekinteteknek vannak kitéve. mintsem a viszontagságos időjárásnak. Sajnos a kísérletek azt bizonyítják: minél zordabb az idő. a konzervatív természet a láb e részein annál több zsírt és húst fog elhelyezni. Ennek következtében a tekintetek sem lesznek már olyan forróak. hogy egyensúlyozhassák a hideg időjárást. Ördögi kör. Mi lesz így a lányokkal, mi lesz a fiúkkal? A vastagulő lábakért vajon vigaszt nyújt-e nekik az a tudat, hogy a miniszoknya azzal a felfedezéssel gazdagította az állattenyésztőket, hogy a juhok, illetve a szarvasmarhák szabadon hagyott részein...

De nem is keserítem tovább: sem magamat, sem önöket. Hiszen tudjuk jól. hogy a lányok ittmaradnak,. a zsíros szarvasmarhákat viszont

exportáljuk. Hiába vigasztalom magam azzal, hogy ilyen kísérletek egyelőre csak Franciaországban és az Egyesült Államokban folynak: azt az őszinte lelkesedést. melyet egy kedves miniszoknya ébresztett eddig bennem: nem fogom többé érezni. Ha akarom, ha nem: eszembe jut az állattenyésztés, mely fontot dolog ugyan, de mégiscsak más. S azzal sem áltatom magam, hogy a minden újra fogékony, nagyüzemi mezőgazdaságunk e külföldi tapasztalatokat nem fogja hamarosan értékesíteni Talán már el it kezdte. Mióta e cikkeket elolvastam, nyomasztó gyanú támad fel bennem, lépten- nyomon. Talán túlságosan is érzékeny természetem rovására kell írnom, hogy újabban minden má,sodik emberben téesz állatgondozót vélek felismerni. Ha menlátomi hoot/ egy napbarnított, keményjárású férti utánafordvX egy miviszoknyás lánynak t hosszasabban szemlélj lábának azt a részét, melyet. 8 divat óhajára, újabban olyannyira leitet* az időjárás trt- szontagsóérának.: ilyenkor nem tudok szabadulni a kényszer- képzettől hóm ez az érdeklődő férfiú vaion nem a Béke téesz ranorejtve Budapestre küldött állatgondozója?

A legutóbb it, mikor a presszóban egy ilyen bajuszos, barna fiatalember a szomszéd asztalnál végigsimitott egy ilyen hosszú barna combot, — melyen az időjárás viszontagságait. az én laikus szememmel, még nem sikerült felfedeznem — majdnem odakiabáltam a lánynak: az istenért, ne hagyja, — egy szarvasmarha-gondozó kísérletezik önnel. Még szerencse, hogy nem tettem, mert az állatgondozó a kővetkező pillanatban angol nyelven szólalt meg. De ez meg azt a gyanút ébresztette fel bennem, hátha éppen az Egyesült Államok egyik kiküldött tenyész-kutatójával ülök szemben. Szóval láthatják, mióta e cikkeket, vesztemre, elolvastam: téveszmék rabságában élek. Mégis kötelességemnek érzem, hogy a nagy nyilvánosság előtt közöljem gyanúmat. Lányok, ha valaki megismerkedik veletek, dicséri miniteket és szép combotokat: nem biztos, hogy tiszták a szándékai. Könnyen meglehet, hogy tapasztalatait az állattenyésztésben kívánja értékesíteni. Hosszúhajű fiúk, ha egyesek megbámulják üstö- kötöket az utcán: nem okvetlenül modernségeteket csoddl- jálc. Előfordulhat, hogy e hamu lók q Hortobágyi Állami Gazdaság dolgozói, akik a juhok gyapjának növelése végett jöttek Pestre tanulmányútra.

Zsúmtóri Ottó

oldva

KÖZELEDTEM a harmadik ikszhez, és egyszerre bizonytalanná vált, mikor és hol születtem. Létezésemről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat helyett újat kértem, s jött a válasz, szlovákul: „Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem volt Ilyen nevű szülötte.”

Töprengéseimből Irén húgom telefonálása vert fel: anya szeretne velem beszélni.

Készülődtem, amikor Zsuzsi

nővérem szaladt át a szomszéd kórház ambulanciájáról:

— Mondd meg anyuskának — kötötte telkemre, miután elsorolta, milyen csillapítószereket adjak, ha fájdalmai lesznek, — ma csak később mehetek, inspekciót kell tartanom.

Sápadt arca, beesett szeme, több napos álmatlanságról árulkodott. Alig állt a lábán. Hihetetlenül sokat dolgozik: a

kórház, az ambulancia népszerű doktornője. Ráadásként ott a két gyerek, s most a beteg anya. Átvirrasztja nála az éjszakákat, hogy az előírt órában beadja az orvosságot. Egyébként elvégez mindent, mint eddig, csupán magánbetegei röl mondott le. Mindig csodáltam, most azonban kifakadtam:

— Ne emészd annyira magad. Minek segítesz, ha tönkre megy a te egészséged is? Törődj végre magaddal, és a családoddal!

— Engem ne félts! — vágta oda — A gyerekekre meg vigyáz az apjuk..

Naponta járok hozzá, immár harmadik hete, hogy az orvosok lemondtak róla, és haza kellett szállítani. A rettegett kór ezalatt húsz kilóval apasztotta csontváz testét, holt anyaggá merevítette fél oldalát, kifordította megejtő, barna szemét, eltorzította

8 NÓGRÁD - 1968. december 8., vasárnap

örökké mesélő száját, amelyből most ijesztő hangok rees- csertnek elő. Nem segített senki, semmi. A mesterek konzíliuma csupán a diagnózist erősítette meg: a halál a májban. De a test még ellenállt, görcsösen markolta a sokszor megátkozott életet, és az önkívület csatáiból eddig visszajött ..,

A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött Irén húgom készült a közelgő államvizsgára, a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a több hetes mulasztást.

Apám, aki eddig szótlanul állt az ablaknál, bizonytalanul felénk indult, mint aki fölösleges — talán mert egyikünk sem ügyelt rá — kiment.

— Ülj ide! — mutatott anya az ágy szélére. Rámfüggesztette a még egészséges, véresen Is gyönyörű, nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította a kezem, és alig érthető rekedtséggel tagolta: „Meghalok. tu-dóm, rö-vi-de-sen meghalok”.

MEGIJEDTEM zavart tekintetétől. Félrekaptam a fejem. Az ágy fölött, anya és apa derűs házassági fényképét pillantottam meg.

— Nem viszem magammal egyetlen titkunkat, bár megfogadtam, és apáddal is megfogadtattam.

Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán folytatta. Szaval nyomán feltárult előttem a titok, amelyet harminc éven át őriztek.

Föl, a Nagy-Fátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis, dunántúli gyereklány szolgálóval. Az örökölt kóceráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amely több száz munkást foglalkoztatott. Zsivóczky gyáros pot- rohot eresztett, a kis szolgálónak pedig „tulajdonjoga” maradt, ami eddig volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás. Így érett nővé. Szabadulni akart, menekülni, akárhová. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: „Ki innen, ki innen!” A mosókonyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódultak a munkások.

Szabadnak, boldognak, csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe állt egy nyurga, barna legény.

— Ruky boskavám! (Kezét csókolom!) — mondta. Szlovák tudásával eladhatták volna. nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szívesen kiszolgálták a gyáros „lányát”. Állt némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogó szemek azonban megállították.

— Nem értem! — bökte ki.

— Hát maga magyar?! ’ — kiáltott a legény. — Adja a kosarát, hadd segítsek!

„De felvitte isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet —, már szolgája is került a szolgálónak.”

A legény ezután egyre gyakrabban jött, összemelegedtek. Kitárult előtte a hányatott életű férfi múltja, jelene, öt óve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódo- rog a megélhetésért, s ha már- már megnyugodna valahol, kiteszik a szűrét, mert „lázit”. Az égő gyújtózsinórt senki sem szereti a robbanóanyag közelében.

— Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, amikor megtudta a bajt. Meghúzódunk valahol, de tégy valamit. Nincs semmink, csak a két kezünk, ki tudja mi vár ránk.

Hárman lóduljunk neki a semminek?

— Te is azt hajtogatod, amit a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosszul lettem, károgott, mint a varjú: „Se babája, se kutyája, minek ennek a gyerek? Kidoblak a kölyköddel együtt. Ekkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!” — most már zokogott. — Egyformák vagytok valamennyien. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek vele, majd megleszünk valahogy.

ELMÚLT A TÉL. a tavasz, megjött a nyár, a kis szolgáló rohamosan gömbölyödött. A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, el kellett hagynia a várost, mert egyik üzemben sem alkalmazták. Búcsúzáskor megint kérte a szolgálót, levélben ugyanezt írta, de a lány hajthatatlan maradt. Aztán levél sem jött!

Lassanként sírni is elfelejtett. A háziúr és a nagysága úgy tett. mintha köztük sem lenne. Teréz kisasszony pedig egy-két nélkülözhetetlen szót vetett oda. Lina asszony, a jószívű félmagyar kofa tartott ki mellette. 5 becézgette, vigasz- talgatta, s cipelte helyette a holmiját.

Egy forró júliusi napon megemelte magát. Görcsök között fetrengett. A nagysága hallga-