Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
Iványi Ödön: Portré Mikes György Küld a feleségem... GertF János L üld a feleségem, men- jek /a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a feleségem, eriggy a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a feleségem. mars le a pincébe. Jól van no, jól van no, megyek a pincébe. Le is megyek nyomban, kezemben a balta. A sufniban körülnézek, meglátom a tüsköt. Szép nagy tuskó, lehet vagy tíz kiló, ha nem több. Tavaly télen, amikor utoljára lenn jártam a pincében, még nem volt több öt-hat kilónál, azóta szedte magára a többit. Hogy mitől hízik egy tuskó, nem tudom. Meglököm a lábammal, meg se moccan. Barnásfeketén terpeszkedik a sufni közepén, és neadjisten. hogy aré- rébb menne. Belerúgok még egyszer. Nem mozdul, de mintha morogna valamit, hogy hagyjon engem békén, nagyságos úr. Ez én vagyok. — Menj arrébb, mert széj- jélváglak! — mondom fennhangon, és felkapom a baltát. Nem megy arrébb. Megmakacsolta magát. Elkap az indulat, és belevágom a baltát. Na, most megkaptad. Nem mozdul most sem. Kihúzom a baltát a fából, azazhogy csak húznám, de nem jön. — Ereszted el, tei Nem ereszti. — Utoljára mondom, ereszd el! Nem ereszti. Erre ráugrom a baltára, és Iszonyatos erővel tépem ki a fából. De hiába erőlködöm, hiába csikorgatom a fogamat. A tuskó sem rest, ő is rám ugrik, baltával a szájában. Az utolsó percben ugróm félre. Mindketten lihegünk, és újabb fogásokon törjük a fejünket. Ekkor hátulról próbálom megközelíteni. és két kézzel húzom kifelé a baltát. A tuskó húzza vissza. Ekkor magasba lendítem, a lendítés túl jól sikerült, a tuskó hosszú pillanatokig ott libeg a fejem fölött, mint Damoklész tuskója, és én nem tudom visszarántani, mert az ellenfelem szabálytalanul ki akarja csavarni a karomat, és hátrafelé húzza a baltát. Most vagy teljesen kifordul a karom, vagy feladom ezt a menetet, és leejtem a földre. Az utóbbit teszem: a tuskó nagy robajjal leesik, és elgáncsol. — Ereszd el, ha mondom 1 Nem ereszti. Sőt, amikor megragadom a balta nyelét, felrepít a levegőbe és megforgat néhányszor a feje körül. Aztán én következtem: ón is felrepítem a levegőbe a tüskét, és néhányszor megforgatom a fejem körül, majd odavágom a sarokba, hogy csak úgy nyekken. A balta azonban még mindig nála van. Nem adja. Na várj csak, fogsz te még sími, ahol senki se lát! Kis pihenő után a tuskó újra rám támad, és körbe- körbe kerget a sufniban, miközben kisebb-nagyobb hasábfákat vagdos utánam. Egy ügyes mozdulattal elkapom a balta nyelét, de az is lehet, hogy a balta nyele kapott el engem, mindegy, aztán teljes erőbedobással fel akarom tépni a tüskét a földről, uram segíts! A tuskó maradt odalenn, én azonban felrepültem a magasba, és a baltára támaszkodva úgy álltam ott a levegőben, mint egy gyertya, majd lezuhantam a szénporra. — Utoljára mondom, ereszd el! — üvöltöm. — Nem bántalak! Veszek neked másik baltát. Szebbet ennél, csillogóbbat. Veszek neked lombfűrészt, kisautót, villanyvasutat törökmézet, léggömböt, csak ereszd el! Nem ereszti. Tüsköt még így nem utáltam, mint ezt. Megpróbálok a lelkére beszélni, de hiába minden, mintha süket füleknek beszélnék. — Tudod mit? Tartsd meg a baltát! Legközelebb dinamittal jövök! — mondom dühösen, és kilépek a sufniból. A tuskó, mint egy vad madár, vijjogva repül utánam, a tejem irányában. Szerencsére, addigra már becsuktam a sufniajtót, annak vágódott neki, pincét rázó dördüléssel. így történt. Ez úton kér1 dem az illetékeseket, meddig tűrik még, hogy garázda tüskök sötét pincékben rátámadjanak védtelen honpolgárokra? Aznap fgy szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekük, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd, ha leváltja a sógorjelöltet, ne kelljen keresgélni. Este pedig, villanygyújtás után könnyű szívvel indult menyasszonyá- éktól a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot. Kereshet. ki kell használni az időt. U—28-as gépével vígan döcörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lelte ott. Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többiek traktorának a fényét, arrafelé irányította saját gépét. Sok kérdezősködés után talált a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű ember. Egy-kettőre megnyugodott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosszúságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csupán nyugaton az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha felköl- tik álmából. Nem messze, balkéz felől a Duna sietett délnek. A víz neszezését elnyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éjszakai élet. Csukák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt, éhes szájjal. ő pedig hajtott az úton. morzsoltatta a géppel a göröngyöket. A lámpák fényében látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hirtelen csak azt vette észre, hogy megreccsent valami, és a gép oldalra dől. Eszébe villant: — ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt. A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny szakadékot. A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult az árok legmélyére. Ha a csatorna szélesebb, azonnal agyonnyomja a sok mázsás gép. A két keske- nyedő part azonban visszatartotta egyelőre a halált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában felordított. Később már ordítani se tudott, mert a gumiülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét. Másik oldalon a kormány benyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, és kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reménykedve. Rászorította tenyerét a dudára, és nyomta hosszan, bizakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghallaná, vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talár utoljára! Sikított a duda, kettéhasította az őrjítő csendet. Mindhiába ... A menyasszony békésen fekszik az ágyban, nem mesz- sze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, itt a határban. Meg se hallják, Mi lesz vele? Percről- percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok Kiss Sándor Egy Közmondásszerű igazság, ha valakivel jót teltél, legalább ne éreztesd vele, hogy hálával tartozilí, mert az ellenséged sem bánhat el olyan csúnyán veled, mint az, akit leköteleztél, ha ezt észreveszi. A jó pap viszont holtig tanul, Mire megvénülünk, olyan bölcsek lehetünk, mint India maharadzsája egykoron, aki úgy bíráskodott, hogy behunyt szemmel rámutatott a peres felek egyikére, ezzel annak javára eldöntötte a vitás ügyet. A másiknak huszonötöt veretett a talpára és kidobatta a palotából. Ez az uralkodó állítólag messze földön híres volt az igazságosságáról. A napokban magam is korszakai kotó igazságra jöttem rá. Rájöttem, hogy Plecsák segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétségbeesésében ... De nem! Ki kell szabadulná. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul szakadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden erejét összeszedte. Millimétereket csúszott az ülés. Ez is valami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet bírt szedni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát. Sikerült eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán félóra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kézzel piszkálta a kést, apránként feljebb tornáztatta. Negyedórák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparintania. Kinyitotta. S azonnal kaparni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított marék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével készítette az életet jelentő kis gödröt. Csak a bicska el ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett, az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ördög. Gyorsabban kell küzdenie az úr hosszú idő óta miért kerül engem. Az úgy volt, mint ezt a napokban megtudtam, Plecsák, ez az ütődött fodrász egyszer azt mondta rólam a hivatalsegédnek, miközben annak borostás állát borotválta, hogy ostoba fajankó vagyok. Mondhatom, mindaddig bensőséges, jó viszonyban voltunk egymással. Ettől kezdve azonban módszeresen kerülni kezdett, mintha haragudna rám. Kinyilatkoztatásáról természetesen akkor még nem tudtam semmit. Ha az utcán találkoztunk, átment a másik oldalra, a fürdőben azt játszotta, hogy alszik, az autóbuszban, míg egymáshoz pré- selődtünk, átnézett rajtam, szemeit merengve egy távoli pontra szögezte, mintha a bolygóközi űrrepülés elméleti és gyakorlati problémáin tör>- rengne. Ráadásul ettől kezdve hajvágás közben rendszeresen belenyírt a . fülembe, s amikor ezt szóvá tettem, azt kezdte híresztelni rólam, hogy imperialista bérenc, kéjgyilkos vagyok, aki még április negyedikén is fekete ingpulóvert öltök, hogy ezzel is tüntessek a szocializmus teljes felépítése ellen. Egy napon a hivatalsegéd elmondta, milyen véleménynyel van rólam ez a Plecsák. Ekkor megvilágosodott előttem minden, mintha a sötét éjszakában az ember hirtelen két egyforma pofont kapna egy villanyszerelőtől. A következtetés kézenfekvő volt. mint minden nagy gondolat, ám nem véletlen, hony én jöttem rá. Ha valaki egyszer rossz véleménnyel volt rólad, azt soha többé nem bocsátja meg neked. Ez a magyarázata annak, hogy Plecsák úr hónapok óta kerül engem. De mit számit már ez, amikor ilyen csekély áron bölcsességben gazdagabb lehettem. Azóta szájam sarkában elnéző mosollyal veszem tudóéletéért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást. Sercent a penge, koppantak az árok mélyén az apró, félretolt rögök. A teknő nagyobbodott. Tíz körme kapart, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután nekifohászkodott. Sikerült! Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett. Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, összerogyott Várt, pihent. Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait. S mintha megindult volna a vérkeringés. Újra megpróbálkozott. Lassan lépegetett. Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az égnek. Megfakult. Azt hitte, rosszul lát. Hajnalodott.... Nem is emlékezett rá, hogyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismerték azonnal. Betámogatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórházban. Amikor talpra állít, nyoma se maradt annak az estének. De azt a hidat, utána mindig elkerülte. Pedig nem volt babonás. másul az emberi, munkatársi, baráti kapcsolataimban be. következő pálfordulásokat. Ha a fiam, benn a szobában szorgalmasan tanul, de úgy beletemetkezik a könyveibe, ha belépek sem emeli fel a fejét, akkor tudom: aznap azt mondta rólam a tanítónőnek az iskolában, hogy délutánonként kökörcsint hámoztatok vele, éjszaka meg belindek bogarakat kell gyűjtenie, mert most azt veszi a Herbária, azért nincsen ideje tanulni. Ha a feleségem két napig nincs beszélőviszonyban velem. akkor tudom, azt mondta a szomszédban rólam, hoóv zsugori fráter vagyok, aki még azt az egyszál betevő nercbundát is kinézem a szájából. Ha Piriké, a gépirónő bokáig érő ruhában érkezik a munkahelyére, ha diktálás közben, amikor szünetet tartok, rám sem emeli a szemét, s amikor az írógépasztal alatt kinyújtja a lábát, véletlenül úgy bokán rúg, hogy azon nyomban belefordulok a papírkosárba, akkor tudom, azt mondta a takarítónőnek rólam: málészájú kutyapecér vagyok, aki elzárkózom a dolgozóktól: ha ő például meztelenül járna dolgozni a hivatalba, azt sem venném észre. Ha Bölönte minden ügyfelét hozzám küldi, ha a kapuban az orromra csapja az ajtó és ebédidő alatt szenve- telenül állandóan a bicskáját nyitogatja, akkor tudom: azt mondta a főnökünknek rólam, hogy én azt mondtam róla neki, hogy egy undok csúszómászó, aki fölfelé nyal. lefelé mar. Ráadásul, amikor ezt megtudom és felelősségre vonom érte, úgy agyba-főbe ver az utcán, hogy a koponyámat stanicliban viszem haza. és dirib-darabjait három sebész- professzor alig bírja összefoltozni. Ja. kérem, a bölcsességtől még senkinek sem lett keményebb a feje... g NÓGRÁD - 1968. december 31., kedd kis lélektan \ i i
