Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
Mű és közönség Salgótarján lakóinak egy része is megjárta tálán már azt az utat, amely a világ egy-egy nagy képtárába vezet. Erre az útra mindenhonnan el lehet — el kell! — indulni. Talán többen észrevették — egyében kívül — a Zwinger kőangyalainak „táncát”, megsejtve a kövek mozdulatainak szépségét és örökkévalóságát. Nemcsak a csúcsíveknek —. a kő csipkéinek, a vasbeton és az üveg „sima”, természetes harmóniájának is megvan a maga szépsége, embernek szóló funkciója, ha úgy tetszik, mondanivalója. Érdemes erre is gohdolnd néha, különösen annak, aki Salgótarjánban él, abban a városban, amely most kezdi megszerezni épületeit, szobrait, mozaikjait, s még mennyi mindent. Pusztán szert tenni valamire azonban mérhetetlenül könnyebb, mint észrevenni, s — ami ebből következik — megbecsülni, óvr.ú annak értékét. Gondoljunk csak arra, hogy egy bonyolult orvosi műszer az orvosnak az élet men- f téséhez szükséges kincs, a laikusnak esetleg — mert fényes — levélnehezék. Egyre több, korszerűen szép épület- szerkezet magasodik fölénk. ne legyünk azonban körülöttük az utcán, a téren, moso- lyogtatóan igénytelenek. S főképpen önmagunkban lenne szükséges feltámasztani a mind szebb és értelmesebb élei iránti igényt. Az új gimnáziumban 1966. december 21-én megnyílt is- kolagaléria — elsők között a2 országban — egy újabb kísérlet az igény feltámasztásáért vívott küzdelmek sorában. Iskolagaléria! A legfiatalabbakhoz szól, azokhoz a lányokhoz, fiúkhoz, akik közül nagyon sokan felnőtt fejjel is Salgótarján polgárai lesznek, itt kapnak munkát, itt alapítanak családot, itt költöznek majd új lakásba. (Maholnap itt nem lesz régi lakás.) Mi a galéria jelentősége? Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész egy alkalommal így vélekedett — általában a műélvezet jelentőségéről: „...Képet nézni nem szórakozás. hanem igen komoly cselekvés. Odafigyelni az ember egy új teremtményére, mely belső törvényein keresztül a világ új Jenőiét, igazságát, szépségét nyilatkoztatja ki, azok felfedezésére kényszerít, harcba hív. A közönségnek is cselekvőén kell kutatni és elérni az új célokat. az édd,ig nem ismert világokat... a mű a nézőtől nemcsak az abc-t, hanem a hozzáértést, a rnűben való eligazodás képességét is megköveteli... Kettőn áll tehát a vásár, hogy a mű és közönség egymásra találjon. A jó művészet mindenesetre meg kell, hogy hozza ezt az eredményt, ha a kultúrpolitika is érzi ezt a nagy hivatástudatot. Akadályok, persze mutatkoznak. Aligha szolgálja a kultúrszint emelését például, hogy a középiskolák heti két óra művészettörténetét az új tanévben egy órára faragták le, pedig ez a tantárgy csak a gimnáziumok negyedik osztályában bevezetett.” (Palócföld, 1968., 3. szám.) Az iskolajgalériát, Czinke Ferenc kezdeményezésére —, aki maga is a gimnázium tantestületének tagja —, az akkori igazgató, Fabulya László támogatásával nyitották meg. Csohány Kálmán, Feledy Gyula, Czinke Ferenc, Iványi Ödön, Farkas András, Réti Zoltán művei szerepeltek itt, többek között, kiállításon. Ez év tavaszán Xantus Gyula, pár hete Tamás Ervin festőművész önálló tárlatát mutatták be a galériában. A tokaji művésztelep régi tagjának, az országos képzőművészeti szövetség titkárának jól absztra- hált formavilággal rendelkező képei is felkeltették a diákok figyelmét. (Sándor Zsuzsa, Mózes Mária, Benkó János — akikkel beszéltem — most indulnak el az úton, ebből a galériából esetleg a nagyobb képtárak termeibe. Szerencsés helyzetben vannak, az iskola aulájában mindennapi társuk a színvonalas grafika, a festmény.) A galéria tárlatain szereplő művészek néhány alkotásukat az iskolának ajándékozzák, így évek múltán az osztálytermekbe is eredeti grafika, s egyéb képzőművészeti alkotás kerül — íme, itt a „közvetlen haszon” is — dekorációnak. Tóth Glemér Gályarabbilmcs a Duna fenekén A közelmúltban értékes lelettel gyarapodott a budai Vármúzeum. Duna-kotrásnál akadtak egy különös alakú bilincsre, amelyről megállapították, hogy a török korban az egyik dunai evezőshajó rabjának lábbilincse volt. A bilincs egyik végét magához a hajópadlóhoz rögzítették, másik a rab evezős lábán volt. Gályarabság tehát nemcsak a tengeren, hanem a Dunán is volt. Ez — meg a kisázsiai rabszolgapiacokon való embervásár — volt a szegénysorsú magyar foglyok élete a török időkben. Voltak azonban másfajta magyar foglyai is a töröknek! A budai palota Csonkatornyában, a szolnoki és az esztergomi vár török börtönében a módosabb, gazdagabb, nemesi rabokat gyűjtötték össze a törökök. Ezekben a börtönökben a török olyan intézményt valósított meg, amelynek aligha akadt párja a világon. A magyar rabközségek voltak ezek. A jobb módú foglyok tartásával ugyanis anyagi célja volt a töröknek; a váltságdíj. A budai Csonkatoronynak, s a másik két hírhedt börtönnek magyar foglyai, török en- gedelemmel önálló községgé szerveződtek. Mind a Csonkatoronynak, mind a másik két börtönnek volt egy rabok- választotta bírója, sőt papja és önálló pecsétje is. Az 1662- ből való „Esztergomi keresztény rabok pecsétjén” egy hosszúra nőtt hajú. kezén-lá- bán megbilincselt rabot látunk, körötte félholdak, csillagok. Ezeknek a török rabközségeknek magyar foglyai különös helyzetben voltak. A török — rabtársaik kezesség- vállalása mellett — akár egy- egy esztendőre is szabad lábra helyezte őket, hogy bejárva Magyarországot, össze kéregessék váltságdíjukat. Akadt, aki még halálos betegen is visszatért, nehogy a török — szökése miatt — társain töltse ki bosszúját. A budai Csonkatorony foglyainak életét 1579-ben az itt raboskodó Palatics György versben énekelte meg, 1664-ben Auer Ferdinánd pozsonyi nemes raboskodott itt; ő naplóban írta meg keserves sorsát. Amfrfí! bfssxéftfelnüvíte ke ti: Szülők és iskola IMMÁR KÉT hónapja, hogy az iskolákban megindult a tanítás. A gyermekek, a nyári szünidő után, — ha nehezen is —, de ismét megszokták az iskolai rendet, fegyelmet, a rendszeres tanulást, a kötelességteljesítést. Az iskolai év kezdete — a gyermekek körülményeinek változása mellett — kihat a családok életrendjére is. A családtagok tevékenységük szervezésénél rendszerint külön figyelmet fordítanak iskolás gyermekükre, a gyermekek napirendjének betartására, öltözékére, . magatartására, napi problémáira. A gyermekek számtalan gondjaikat, örömüket igyekeznek szüleikkel megosztani és választ várnak kérdéseikre. Ezek valahogy így öltenek formát. „Képzeld, anyu, Marikának különleges iskolaköpenye van” — és azonnal következik a részletes leírás, majd a nagy kérdés: „Ugye, jövőre én is olyat kapok?” Üjabb téma: „Apu kérek hat forintot” — és már sorolja is a gyermek azokat a cikkeket, amelyek a következő órákra kellenek. Jó, ha azt is meghallgatjuk, kivel ül a gyermek és ezt az állapotot hogyan értékeli. Véleményt alkot a kapott megbízatásról, segítséget kér az ifjúsági szervezetben levő tisztsége ellátásához. Megérkeznek az első jelzések is a gyermek tanulásával vagy magatartásával kapcsolatban. Ezek külön értékelést, tanácsadást, dicséretet vagy elmarasztalást igényelnek. A tanév első hónapjaival megsűrűsödő gondok, az életrendváltozás a szülőket rendszerint ingerültté teszik. A feszültség levezetése nem ritkán éppen a másik nevelési tényező — az iskola — közvetve pedig a gyermek rovására történik. Válahogy így: „kisfiam mondd meg a tanító néninek, nekem nincs butaságokra pénzem”. Vagy: „én nem tudom miért találnak ki a tanárok ilyesmit”, „mit gondolnak abban az iskolában...?” Persze, akkor sem jobb a helyzet, ha az igyekvő, kötelességtudó gyermeket marasztalják el, és állítják szembe az iskolával, a nevelőkkel, hasonló megjegyzésekkel: „nem hiszem, hogy ezeket a kellékeket kötelező megvenni”. „Ilyet nem kérhetnek a tanárok, biztos csak te találtad ki.” Mi, salgótarjániak végeredményben még szerencsések is vagyunk. Van abban jó, hogy ez a város csak egészen keskeny, hosszában nyúló kővonalként ékelődik a természetbe. Itt élünk, rohanunk a flaszteron, körülöttünk vastagon, súlyosan terpeszkednek a szürke betonházak, mégis... Valaki, aki maga-is öt esztendeje él a városban, tegnap így kiáltott fel: „Ilyen város, mint Salgótarján, talán kettő sincs a világon! Akármelyik pontjáról láthatod mindkét végét.” Nézd itt a kő, a város kemény bőre a talpad alatt, nézd ott fent világítanak a szivaralakú Jiem is neonégők, nézd a kővirágtartókba szorított tenyérnyi termé- I szetet, a márványlapok fényes hátát, a frissen kimarkolt földdel púpozott, sebe- > sen-zajosan rohanó dömpert, az erődítmény külsejű áruházát, az emeltkarú szobrokat, a téglákat és a kéményeket, az acélforgács kék halmazát, az üveget, a sze- í net. Talpad alatt a kő, de ha | oldalra fordítod a fejed, lát- I hatod a város mindkét „végét”, a dombokat, valódi halmokat, valódi fákkal, fűvel, szabadon termő-növekvő virággal. A szabad természetet. Mennyien és mennyit ülünk füstös helyeken, kis asztalok körül. Mennyien töltjük időnket mesterséges, szűrt viláaításban, mesterségesen gyártott radiátor-melegben? Mennyien és menynyit az év rohanó napjaiból. fy&sávHapí jegyzet 44 szabad termeszeiről Elfelejtünk lassan — talán soha meg sem tanultunk igazán — levegőt szedni. Az indiai yogi lenézi az európait, aki légzés helyett csak szuszogni képes, s csak nagy ritkán, életének nehéz pillanataiban vesz mélyebben levegőt, teljes tüdőt kitöltő oxigénadagot, csak el- vétve-ösztönösen, amikor sóhajt. Kis dolog? Kérdezd meg az orvosokat, hány idegroncsot, altatóval mesterségesen nyugtatott, csillapítókkal álcázott beteget ismernek. Nem nagy ügy. Kövek, zajok, füst, kávé, cigaretta, andaxin, puha székek, suhanó liftek — kétségbeesel, két emelet után kifulladsz, ha néha elakadnak — romi, ulti, dominó, házibuli, vagy akármi (például televízió, végigüvöltött meccs) —, csak kényelmes-mesterséges legyen. A természet nálunk nem ott kezdődik, ahol a HÉV vonalai véget érnek. A természetet, a város két végét, s azon túl a dombok világát itt könnyen elérheted, csak ki kell nyújtani a kezed, felülni az első buszra, amelyik Salgóbánya felé. gurul. Felülsz-e? „Átempó”-élet. Meghatározza a módot, ahogy a városi ember manapság leéli életét. Sokaknak ott a kert, a rózsák, almafák, ilyenolyan bokrok, tenyérnyi füvek közötti topogás. De ahogy felépülnek a nyolcemeletes betonházak — egyre többen nélkülözik majd azt a környezetet, amelyből valamikor, több ezer éve valami fontos ügy miatt mindnyájan elkerültünk. Néha fellázadunk. Olyankor elhatározzuk, hogy ezután mégis szakítunk időt a természetre, a kirándulásokra, engedünk a fák, füvek, vizek és a föld szuggesztiv befolyásának. Néha sikerül is egy- egy vasárnapon kimenni a természetbe, paradicsomlevet inni, jókat futni egy közeli erdőben, de nem elég következetesek ezek a lázadások, vagy inkább: mi nem vagyunk elég kitartóak. Valamelyik nap mellém ült egy ember a salgóbányai buszon. Nagy, kövér ember volt, piros kicsattanó arccal. Viharkabátot viselt, a kezében görcsös botot és egy szíjra fűzött termoszt markolt. Azt mondta ez az ember: „Nézze, én minden szabad időmet kirándulással töltöm. Legalábbis az ünnepeket és természetesen a vasárnapokat is. Felmegyünk a salgói várhoz, ott olyan a levegő, hogy belekábnl az ember. Az asszony ilyenkor nem főz. Minek? Fent, valahol eszünk valamit, akár meleget is, nem kerül többe. Nem sietünk, szép lassan megyünk, közben mindent jól megnézek, a fákat, a földet. A romokat úgy ismerem, mintha a saját lakásom lenne. Nem tudom, érti-e?” Jött lefele a busz Salgó- bányáról. Tele volt a kocsi, meccsre mentek az emberek, a bányaiak, somosiak. Kiránduló, természetet járó ez az egy volt közöttük. De ez legalább elszánt. Somoskő után, amikor már a város közelébe értünk, megkérdezte. „Érzi? Mennyivel más már itt is a. levegő?” Azt mondtam: igen, egészen más. mint fent, de az igazság az, hogy nem éreztem semmit. Az indiaira gondoltam, aki lenéz engem, mert csak szuszogni tudok ahelyett, hogy szabadon-széle- sen szedném a levegőt, amiből oly sok van itt o. város körül. A város is nagyüzem: polgárokat, fehér bőrű, ideges embereket nevel, tömegesen állítja elő az egészségre káros zajtbíró, rohanó, kapkodó. földre néző, égre, felhőkre sohasem tekintő, füvet, fát csak hébe-hóba simító lakókat. S a vidékről városba kerülő is azon van, hogy mielőbb átvegye a tempót. otthonos legyen a füstös vendéglők, presszók világában, elfeledje, milyen mély lehet az a mámor, amelyet a szabad levegő ad az embernek. Konvan élünk? Pataki László Ezeknek a gondoknak egy részét előrelátással, nagyobb tervszerűséggel, jobb szervezéssel el lehetne kerülni. Azt azonban egyetlen szülő sem feledheti, hogy a gyermekével történő törődés emberi, társadalmi kötelessége, és az iskola, a tanárok sem öncélúan, hanem a gyermekek érdekében lépnek fel követelményekkel. Káros tehát minden megnyilvánulás, amely a tanintézetek tevékenységét nehezíti, eredményességét csökkenti. A SZÜLŐNEK egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy a gyermek nevelésére fordított időt. energiát az iskolával, a nevelőkkel együttműködve tudja legnagyobb hatásfokkal hasznosítani. A legmagasabb műveltségű szülő sem nélkülözheti azt a pedagógiai segítséget, amelyet az iskolák nevelőtestülete nyújthat. A nevelés céljának, követelményeinek, feladatainak egyeztetése a szülők és nevelők között, elengedhetetlen feltétele az eredményes emberformálásnak. Ebben a kérdésben a vezető szerep, az alapvető felelősség a pedagógia tudományával felvértezett nevelőé, aki ismeretei birtokában képes a gyermekek nevelését a társadalom célkitűzéseivel összhangban megtervezni. A nevelők és szülők harmonikus együttműködése nemes célra irányul, a jövő emberének a formálására. Közösen alakítanak egy művet, amely kifejlett formájában csak 10— 15 év múlva fog a jelenlegi körülményektől eltérő helyzetben funkcionálni. Az alakító tényezők: az iskola, a szülői ház ebben a folyamatban nem engedhetnek teret a spontán hatásoknak. A céltudatos nevelői tevékenység megköveteli, hogy a nevelőknek, a szülőknek pontos elképzeléseik legyenek közös munkájuk eredményéről: a jövő emberéről. Ez a képzet azonban nem a fantáziagazdagságtól függ. A jövő embere a társadalom fejlődése által körülhatárolt. A pedagógiai tudomány művelői gondos elemzések alapján nevelési tervben foglalták ösz- sze azokat a tulajdonságokat, amelyeket a felnövekvő ifjúságban szükséges kialakítani. A rendkívül sok személyiségvonást a sokoldalúságban és a harmonikus fejlettségben, a gondolkodást és cselekvést helyesen irányító dialektikus materialista világnézetben, a szocialista erkölcs ’ szerinti élésben lehetne összefoglalni. A nevelők az együttműködés során sok pedagógiai ismerethez, eljáráshoz juttathatják a szülőket, amelyek birtokában jobbatr megismerhetik, megérthetik és eredményesebben alakíthatják gyermekeiket. A különböző találkozások alkalmával a szülők megismerkedhetnek a gyermekek életkori sajátosságaival, így helyesebben tudják megítélni egyes megnyilvánulásaikat. Tájékozottakká válnak az iskolai követelményeket, rendet illetően, elsajátíthatják a gyermeki érdeklődésfelkeltés, a tanulásra ösztönzés, a jutalmazás, a büntetés helyes módszereit, szakszerű tanácsokat kaphatnak gyermekük képességeinek helyes fejlesztéséhez, a családi környezet nevelő hatásának megszervezéséhez. Hogy az említett segítségre szükség van, azt azok a családi és baráti beszélgetések mutatják, amelyeken az első mondatok után — mint legfőbb téma — előtérbe kerülnek a gyermekek megnyilvánulásával összefüggő gondok, tanácstalanságok. Hányszor halljuk: „Az én fiam nem szeret olvasni”, „Pistit nem érdekli csak a motor”, „Sajnos akármit teszek, Tériké nem tudja a fizikát megtanulni”, „Szeretném, ha Zoli zongorázni tanulna, de mindig sírva indul a zeneiskolába”, „Én már nem is tudom mit kezdjek ezzel a gyerekkel, nem fogad szót, felesel, néha már el is csavarog”. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS a pedagógus számára is nélkülözhetetlen. Aligha tudja a tanulókat eredményesen formálni a nevelő, ha nem ismeri a gondjaira bízott gyermekek családi körülményeit, az otthoni környezetben ható tényezőket, megnyilvánulásokat. Sok tanuló a tanárral szemben előzékeny, az úttörőcsapatban aktív, otthon pedig a család zsarnoka, még a nagymama is körülötte ugrál, hogy képtelen óhajait teljesítse. Mennyivel másként kell megítélni egy tanárnak azt a kitűnő feleletet nyújtó gyermeket, akinek csak az a feladata, hogy tanuljon (és ehhez szépen berendezett könyvtár, technikai eszközök állnak rendelkezésére), mint azt a hasonló teljesítményt elérőt, aki négy kisebb testvér zaja és háztartási feladatok rendszeres végzése mellett, tanulást segítő eszközök nélkül sajátítja el az ismeretanyagot. Az iskola és a családi otthon oldaláról egyaránt előnyös, a gyermekek érdekeit szolgáló együttműködésnek a mi társadalmunkban több bevált formája ismert. Itt csupán utalunk a szülői munka- közösségekre, a szülői értekezletekre, a fogadóórákra, a családlátogatásokra, a pedagógiai tanácsokat nyújtó szülők iskolájára. Ezeknek a formáknak az értéke, hasznossága attól függ, hogy az érdekeltek milyen tartalommal képesek megtölteni. Bármilyen sok az egyéb gondja a nevelőnek és a szülőnek, a gyermekek, a jövő iránti felelősségből kiindulva érdemes néhány gondolat, elképzelés erejéig e témánál elidőzni. Nádházi Lajos Országos méretű adatok Gyakran használjuk írásban, szóban az „országos me'- retű” jelzőt.Különösen ha nyomatékot akarunk adni mondán* vagy írni valónknak. Ilyenkor persze ritkán gondolunk az ország fizikai méreteire. Vessünk most egy pillantást erre is. Ami hazánk két főméretét illeti: hossza nyugat-keleti irányban Szentgotthárd és Kispalád között 528 km. Legmagasabb pontja, az ország teteje, az 1015 méteres Kékestető. Legmélyebb pontja Szeged alatt, a Tisza síksága, mindössze 78 méterrel a tengerszínt je felett. Országunk területe kerek számban 93 000 négyzetkilométer, lakossága 10 millió 270 ezer. A Föld 128 független országa közül területben legközelebb áll hazánkhoz a 92 eze- négyzetkilométeres Portugália, melynek lakossága viszont kereken egymillióval kevesebb. Lélekszámban csaknem egyezik hazánkkal a 10 millió 194 ezer lakosú Nepál. Ennél; viszont területe sokkal nagyobb: 140 ezer négyzetkilométer. Végeredményben kicsi vagy nagy a mi országunk? Ez attól függ, hogy melyik országhoz hasonlítjuk. Ha területét a Szovjetunióhoz vagy Kanadához, lakosságát Kínához vagy Indiához mérjük, akkor nagyon is kicsi. Viszont hatalmassá válik, ha ezt az egybevetést Monacoval vagy San Marinóvai alkalmazzuk. A Föld 128 országa közül hazánk leriilete a 95., lakossága viszont a 46. helyen’áll. NÓGRÁD — 1968. november 10., vasárnap
