Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

Nádass József

Bódé Béla

Horváth József

Füstbe ment bilincs

Hágcsón

Abszurd krimi

Ha nagyritkán Béosbe látogatok. bebicegek az Európa ká'éhúzba. Mindenfajta maavarral lehet ott találkozni. Idegenbe szakadt drága hazánkfiától különféle disszi- densekig. Az ember hall néha valamilyen pletykát, ke- rekrehizlalt hazugságokat, nevet vagy bosszankodik, aztán elbúcsúzik Így időre azoktól a tájaktól.

Minap megint ott ülök. betéved egy régi ismerős, leül egv kávéra, érdeklődik, mesél, aztán - eléggé harsogva — elbúcsúzik.

— Szóval maga fejes otthon. és mikor utazik vissza?

— Nem vagyok fejes, de holnap utazom.

— Hat akkor áldja meg maliit az isten összes kezével

Alig lép ki az ajtón, a szomszéd asztalnál felemelkedik eay pipás. ezerszínű nyakkendőbe és ingbe öltözött, bokszoló arcú. masszív úriember és az asztalomhoz sündörög:

— Hallo. . Bocsánat, én is magyar, csak én régen odaát; Amerika, megengedi, hogy...

Leül az asztalomhoz, benyúl a zsebébe és az orrom elé tart egy névjegyet, amiről kiderül, hogy cégkártya. Hát. ez mit akar?

— Az úr vissza Budapestre, mar holnap?

— Ügy van. Miért kérdi?

Most suttogásra fogja a

hangját:

— Volna egy jó üzlet. Sok dollár

Rómkaesint a balszemével. Elragadó az ilyen látvány: egy tökfej, benne disznószemek, ezek közül az egyik kacsint!

— Jó business... — szünetet tart. újra megerőlteti a szemét, nagyot pöfékel a pipájából és a hatásos szünet után felteszi a kérdést:

— Ismeri maga magyar börtön? Ottani Sing-Sing?

Híres vagyok lélekjelenlétemről, mindig feltalálom magam. ha kádereznek.

— Hogyne. Ültem már néhányban.

Partnerem elmosolyodik, ez még nagyobb esztétikai élvezetet nyújt.

— Mister tréfál. Ügy gondolom, hogy börtön-főnökség, a sosst ismeri, aki szállít a börtönöknek, meg .. .szóval, érti?

Szeretem az igazságot, így szólok hát:

— Nem. nem értem.

— Hallottam, ahogy barátjával beszélt, ezzel itt... Maga Budapesten jó összeköttetés. Én már akartam odautazni. a Bankgasse mondta, hogy kapok vízum, de ha maga ott ismerős, maga közvetít, kap 10 százalék provízió, kitűnő üzlet, érti?

Majdnem olyan értelmes arcot vágok, mint amilyen az övé. ebből megérti, hogy fogalmam sincs. miről beszél.

— Szimpla ügy, kérem. Nekünk szükségünk van reu- seteg bilincs, van barátom a Justic, 6zóval megfelelő helyen Washingtonban, átvesznek tőlem ötvenezer, százezer bilincs. Maguknál biztosan olcsóbb. és nem kell annyi, nálunk ez a forró nyár. niggerek. mit meséljem, nem tudunk eleget termelni. Én veszek magyar bilincs, adok dollár, kiviszem Amerika. Ott kint örülnek, és maga is örül. szép business. Mennyibe kerül maguknál egy bilincs?

Mindig mondták rólam, hogy tudatlan vagyok, mert nem megyek le a zajgó életbe Most itt állok a legnagyobb kánikula idején és nem tudom, hogy mennyibe kerül egy bilincs.

— Nem tudom

Disznószeme tízszeresére tagul:

— Nem tudja?

Ügy szégyellem magam, hogy egy szót se bírok kinyögni. Csak a fejem rázom.

— Mégis. aproximative... ötven forint?... Nyolcvan?... Maga felsrófol árat. Nem lehet becsapni! Száz forintot nem adok. New Yorkban minden kirakatban ott van kettő és fél dollár egy bilincs! Lakattal! És még a transzport és magának provízió és nekem profit... Ingyen dolgozzak?

Oly heves a kitörése, hogy összehúzom magam és egy szót sem merek válaszolni. Látja, hogy lehetetlen fráter vagyok, az üzletkötésre nincsen kilátás, legyint, felkel az asztaltól, pipájából nagy go- molyag füstöt az arcomba fúj, aztán kievlckél a kávéházból.

Most csak attól félek, hogy a Magyar Nemzeti Bank szememre hányja majd. hogy egy ilyen zsíros viilutaüzletet elszalasztottam!

Hunyorogva nézek fel a négyemelet magasba, tetőhöz erősítve, kötélhágcsó lóg fentröl a járdára, kettős kötele fokokra osztva. Hágcsó: a szóról Júlia jut eszembe, s Júlia:

Vond össze kárpitod, szerelmes éj.

A nap szemét kötözd be, s Rómeó

Nem — látva — hallva fusson karjaidba.

Hágcsó: itt most szó sincs shakespeari költészetről, ez a leghétköznapibb próza. A hágcsón, éppen a tető alatt, ■így overálos férfi kapaszkodik, kezében hosszú rúd. Nem. nem Rómeó, ha az Lenne, rendelkezésére állna a lépcsőhöz. vagy a lift — ha jár. Arról van szó: a szecesszió divatjának sok fővárosi házat gipszdiszítéssel tarkították, például ezt is, ahonnan a kötélhágcsó lóg alá. A gipszminták elmállódtak, s most — tatarozzák a házat —. le kell őket verni, nehogy idővel — végső romlásukkor — a járókelők fejére zuhanjanakA gipszek „Rómeója'’ rádióval bökdösi az avatagot. hull lefelé az áldás, porfelhő, s püffen estében a lelökött gipszdarab.

Az ember gyakran magához mér másokat, eltűnődtem: elindulnék-e ezen a him bálódzó kettős kötélen szerelemért vagy gipszért? Kihagyom magamat a feleletből, sokar. nem tennék meg. Ssédiil-e — kérdezem később a ház arcának faragcsálójától. Szédül-e a tnagasban, amikor lenéz s a mélységben látja az utcát s a szétroncsolt faldarabokat?

Nem is várhattam más választ, mint nemet — ha szédülne, nem mászna fel, létezik más munka is. Aztán azt kérdeztem: ült-e már repülőgépen? Kiderült, nem, de nem is kívánt soha, az túl magasan jár, felhők alatt — hát inkább nem. A felhők is mások, a háztető is más. A kötélhágcsó fokát érzi a cipőtalpa alatt, különben ts fenn biztonsági övvel erősiti magát a hágcsóhoz.

Ez a foglalkozása, A házat tatarozni kell, ez az élet rendje. A házban lakik egy sebészorvos, mindennapra esik néhány műtétje. Megtörténhet, egyszer éppen ezt az embert operálja, őt, aki a házat tatarozza. A- orvos kezében kés, nem fél. amikor az eleven hitsba vág? Miért félne? Az a feladata, feltárja késével a beteg részt.

Közhely, de néha a közhelyek valamiféle rangot kapnak. Ha én lakom a házban, azt mesélem: na végre, tatarozzák a házunkat. Vagyis ez

a férfi, aki a kötél fokán négyemelet magasban áll, az én hajlékomon munkálkodik. Rendbe hozatom a télikabátomat, a szabómester tehát nekem dolgozik. Körülnézek: milyen nagy úr vagyok, persze együtt mindenkivel. A cipőgyár cipőt csinál nekem, mások megszövik számomra a szövetet, megsütik a zsemlémet, megborotválnak, megnyírják kérésemre a hajamat. Csákányozzák a szenet, hogy ne fázzam, csiszolják okulá- rém üvegét, helyre hozzák törött ablakomat, termelik nekem az áramot, fölaggatják csilláromat.., Mindenki csinál valamit azért, hogy úgy éljek, ahogy élek, sok ezer kar fárad, izmok feszülnek, gyógyszert készítenek nekem, fát ültetnek az ablakom alá, a pincér — ha éppen az ö asztala — elém teszi az ételt, fel- söprik az utcámat. Igyekszem megnyugtatni magamat, én is adok valamit a közösbe, mint ahogy mindenki ad.

Kérdezgetem a háztatarozót: ,

— Ha végez a munkával?

— Megmosakszom. Asszony, gyerek, vacsora.

— Hidegek már az éjszakák. Rossz felkelni reggel?

— Az ember felkél.

— Gondja van?

— Mint mindenkinek. Most beteg a gyerek.

— Szeret inni’

— Módjával. Persze szombaton.

— A ház milyen, ahol lakik?

— Múlt évben festették.

— Jól?

— Hát arról lehetne beszélni.

— Ez kritika?

— Az. Kritizálni mindenki szeret.

— És ha a maga munkáját kritizálják?

— Tessék. Lehet. De ha rendesen csinálom, nem örülök, ha kritizáljik.

— Most, hogy lejött a hágcsóról. mit tenne szívesen?

— Elszívok egy cigarettát, aztán visszamegyek.

Kicsit tétovázok. Aztán:

— Szeretne ajándékba kapni egy autóbuszt?

Rögtön észreveszem: rossz a kérdés, nem tartja komolynak. Nem is tarthatja.

— Inkább egy kis vikend- házat.

Még egy kérdés, de előre sejtem, buta kérdés:

— Jó élni?

— Nem olyan buta. amit kérdez. Nagyon jó élni! Olyan fiam van, csupa ész.

Parolázunk, Erős a szorítása, mintha biztatna. Eldobja a csikket, rátapos a gipszporban. Indul a magasba. Nem fél, nem szédül. így kell tennie. Ez a rend.

Hiába a kifinomult művészi ízlés nevében elhangzó rengeteg intelem, a krimi rajongói nem hagyják magukat lebeszélni. Én sem. Imádom a krimit. De csak a realista krimit, mert az abszurd krimit gyomorból utálom. Hogy mi az abszurd krimi? Hát az olyan krimi, v amelyben át akarják ejteni a nézőt: lehetetlen, és hihetetlen mozzanatokat szőnek a cselekménybe.

Tegnap is láttam egy krimit. Egészen jó lett v^na, de a végefelé egy olyan átlátszó képtelenséggel akartak megetetni. hogy mérgemben elzártam a tv-t, és zsilettpengé- vel apróra hasogattam a ruhásszekrényt.

Douglas Jim bandáját nyugtalanítja, hogy romlik a koszt a manchesteri fegyházban, ahová tizenöt évre beutalta őket a törvényszék. Ezért elhatározzák, hogy megszöknek a kulcslyukon át. Sikerül. Ámde ott állnak aprópénz nélkül. Douglas levelet ír Londonba a milliárdos Brown bankárnak: azonnal küldjön nekik egy millió fontot, különben elrabolják egyetlen lányát, a húszéves, csinos Bes- syt. A fukar Brown azonban inkább tíz géppisztolyos de- tektívre költi a pénzét, velük őrizteti Bessyt éjjel-nappal. Douglas Jim mérges. Behatol a Brown-villába, egymaga tönkre silányítja a tíz detektívet, majd pattogatott kukoricával magával csalja Bessyt. A banda helikopterrel rejtekhelyre távozik. Brown bankái zokog, és mind a tíz detektív béréből levon egy-egy fontot.

Mint látják, eddig mindem rendben, a történet hihető.

Az ügyet Dickson, a kiváló mesterdetektív veszi kézbe. Liverpool levegőjének szennyezettségéből rájön, hogy a banda Londonba iszkolt Bes- syvel, ezért ő is oda iramodik. Mivel London nagy és Dickson nem győzi egyedül a nyomozást, felfogad egy segédet. Ez a fickó nem más, mini Douglas Jim, aki így akarja megkeresni Bessy mindennapi kenyerét Közben a gengszter alig tudja visszatartani a röhögést. csudára átveri Dick- sont, összekuszálja a saját magához vezető szálakat. Ámde Dickson néhány hónap múlva

egy hanyagul eldobott almacsutkából ráeszmél, hogy kicsoda is az 6 segédje. De már késő. Jim jót kacag a detek- tíven, és a biztonság kedvéért nyolcvan golyót ereszt Dick- sonba. A banda a repülőtérre száguld, Amszterdam az úticél. Dickson hamarosan magához tér: hetvenkilenc golyó elcsúszott a hóna alatt, csupán egy karcolta fel a bőrét. A mesterdetektívnek eszébe iut az Angyal égjük kalandja, akkor a gengszterek Amszterdam felé oldottak kereket. Megvan. Douglas Jim sem utazhatott máshová! Ö is kirohant a repülőtérre. Az amszterdami gés mór a kifutópályán suhant, de Dickson utolérte, és felkapaszkodott a farkára Amint a gép Amszterdamban leszállt el akarta csípni a bandát, de mit ad isten, a banda nem volt a gépen! Ugyanis a gengszterek lekéstek a gépet, a Londonban maradtak. Nosza Dickson, usgyi vissza Angliába. Mint látják, eddig minden rendben, hihető.

Londonba visszatérve. Dickson beront a banda szállására. De az ajtó mögött leskelődő Douglas Jim fültövön csapja a detektívet. Dickson még ájul- tában is észleli a gúny kacajt, amit a banda hallat, és felfogja, hogy a banda ezúttal Párizsba repül. Dickson kisvártatva feléled, ki vág tázik s repülőtérre és felugrik a párizsi gépre.

Ennél a jelenetnél fogott el engem a szörnyű gyanú. Hál ez egy abszurd krimi! Pimaszul át akarnak engem ejteni? Na nem, rendező úr. én nem a falvédőről jöttem!

Mert tegyük fel, hogy Dickson évekig nem járt külföldön, ezért az amszterdami utazáshoz simán megkapta a Brit Nemzeti Bank deviza-igérvé- nyét, majd az útlevelet, és a 70 dollárt. Igaz, gyanúsan gyorsan ment a dolog, de hát egy magándetektívnek jó összeköttetései lehetnek. Elutazott tehát Amszterdamba, majd onnét vissza Londonba. És ekkor jön a bukfenc, a nézőnél-; az ő semmibevétele! Dickson nyomban Párizsba repül » banda után. Hát azt senki s* akarja nekem bemesélni, hogy Dickson egy éven belül másodszor Is megkapta a de- vlza-igérvényt; az útlevelet ea a 70 dollárt..

Gsrö János

Felismerés

Ezerkilencszázharminchétben, tízéves koromban, volt nekem egy kutyám. Közönséges, mindennapi neve volt: Hektor. Egy tavaszi napon, amikor éppen az artézi kútra mentem, akkor került hozzám a kis,' ökölnyi jószág. A kút- nál, a lefolyó vizében három, velem egj'idős fiú azzal szórakozott, hogy kitapasztalja, mennyi ideig bírja víz alatt a csepp, fehér szőrű kutya. Persze, nem sokáig bírta. Nyüszített, kapálódzott és itta a vizet.

Amikor odaérkeztem és láttam, mit csinálnak, nem tudtam szólni sem, csak kiszáradt a torkom, és néztem rémülten, mint egy eszelős. Olyan érzésem volt, mintha engem fojtogattak volna oda a vízbe. Görcs állt minden ízembe. Csak azt tudtam, hogy én is megfulladok, ha nem történik azonnal valami.

— Látod, milyen szívós! — mondta az egyik és rátette a

lábát a kutyára, úgyhogy a kicsi jószág feje belefúródott a víz alatt a pocsolyába.

Amikor a fiú hozzám szólt, egy szempillantás alatt elszállt belőlem a merevség, feloldódott a görcs. Olyan rekedt, ismeretlen hangon ordítottam fel, amitől én magam is megrémültem. Megforgattam hirtelen a kannákat a kezemben és nekirohantam a kutya kínzóinak.

Vagy a kiáltástól, vagy eltorzult arcomtól azután annyira megrettentek, hogy nem mertek ellenállni. Futásnak eredtek.

Kiszabadítottam a meggyötört kis jószágot, kiszedtem szájából a sarat, melengettem. A két kannát a karomra fűztem, és sírva vittem haza a kutyát. De a sírás annyira erőt vett rajtam, mint még azelőtt sohasem. Egész testemben rázkódtam a zokogástól, csak akkor emberéltem meg magam, amikor a kapunkon befordultam.

Anyám éppen mosott, várta a vizet a konyhában. Amint megpillantotta az üres kannákat meg a kutyát, nagy csendesen, ahogy csak ő tudott szólni, megkérdezte:

— Hát a víz, kisfiam?

Nem szóltam semmit, letettem a kutyát egy száraz ruhára és kifordultam a konyhából hang nélkül.

Szaladva mentem a kútig meg vissza, s amikorra hazaértem, anyám már egy kerek, ócska kis kosarat kerített, s a száraz rongyokkal bélelt fészekből hálásan pislogott rám a megmentettem. Lehet, csak én láttam úgy, de könnyes volt a kutya szeme.

Attól kezdve elmaradhatat- lanok voltunk egymástól. Minél nagyobb lett, annál inkább ragaszkodott hozzám. Iskolából jövet, már az épület előtt várt, körülugrált, megnyalta a kezemet és jött mellettem egy lépés távolságban.

Egyszer Debrecenbe utaztam nagyanyámékhoz és egy nappal később jöttem haza, mint ígértem. Hektor mégis megérezte jövetelem, ott várt az

állomáson. Anyámék mondták, a vonat érkezése előtt egy negyedórával a kutya megugrott és futott egyenesen az állomás irányába.

Nem tanítottam Hektort egyáltalán. Nem parancsoltam rá, hogy adjon pacsit, vagy feküdjön le. De ha mondtam neki valamit, abban a pillanatban megértette és cselekedett.

— Hektor. merre van anyám? — kérdeztem tőle, ha nem találtunk otthon, iskolából jövet, senkit. Olyankor Hektor vakkantgatott, boldog volt, hogy szívességet tehet és elvezetett a tizedik szomszédba is anyám után.

Mondom, nem oktattam én semmire, mégis többet tudott Hektor sok mindenről, mint én.

Volt egy szokása, amiről még én sem tudtam leszoktatni. A kéregető cigányokat, a főjegyzőt meg az állatorvost mindig megugatta. Másokra nem haragudott, de azokra aztán komolyan. Ha nem húzódtak biztos helyre idejében, letépte róluk a ruhát is. Fogalmam sincs, honnan vette ezt a szokását, de tény, magam sem bírtam vele ilyenkor. Egészen kivetkőzött barátságos formájából, és legfeljebb annyira hallgatott a szavamra, hogy nem ugrott egyenesen a torkuknak.

Igenám, de ez nagy hiba volt, mert mi abban az időben a HANGYA épületében laktunk, s oda bizony nagyon sokszor betért a főjegyző úr meg az állatorvos is egy-egy kupica pálinkára, ök záróra után is gyakran jöttek, amikor a rolló már le volt húzva. Ilyen esetben az udvar felől kellett kerülni az üzletvezető lakásáig. így esett meg azután az a szerencsétlen dolog, hogy a iódoktor, az udvaron befelé jövet, mámoros fejjel a szundikáló kutyába botlott. Hektor, amint megérezte a szagát, egyet vakkantot, és elkapta a csuklóját.

Másnap a HANGYA igazgatósági elnöke — aki Ismerte Hektor minden jó tulajdonságát, és kedvelte is a maga módján — kiadta az utasítást apámnak:

— A kutyát el kell zavarni a háztól!

Akkor én mit éreztem, mit nem, azt nem lehet elmondani. Mindenesetre hétfőn, amikor Nagy József bácsi jelentkezett a kutyáért, hogy elvigye a tanyára, bementem a kamrába, megkerestem a lúgosüveget — amiből anyám a vízbe szokott tölteni mosásnál —, és megittam az üveg tartalmát..

Nem voltam sokáig beteg,

mert szerencsére akkor csak szappanos vizet töltött anyám

az üvegbe. De így is nyomtam az ágyat pár napig.

Enni nem ettem semmit. Elhatároztam: ha a lúg nem

használt, éhen veszítem hitvány testemet.

így kínoztam magamat is, meg anyámat is, aki ismert és tudta, hogy nem játszom a szavakkal.

Nem nyeltein le egy falatot sem, csak néztem az ágyból a tejet, amit velem szemben, egy kis sámlira tettek le, hátha meggondolom a dolgot, ott van, lelkem csendességére igyák belőle.

Bámultam a szobában előre, túlláttam a falakon, túl a falun, ki a Nagy József bácsi tanyájáig. Elébem képzeltem Hektort, amint ő éppen így emészti magát utánam, és rágja a láncát, hogy hozzám szabaduljon.

Ki akartam ugrani az ágyból, szaladni a tanyára. De lassan, minél többet vágtam magam, megértettem, tehetetlen vagyok. Rossz volt a felismerés, jobban fájt a testi fájdalomnál is. Azért nem könnyeztem és nem zokogtam. Férfiasán viseltem e! a csapást.

Akkor fogadtam meg, ha felnövök, vagy nagyon gazdag leszek, vagy megváltoztatom azt az egész igazságtalan, könyörtelen világot.

8 NÓGRAD - 1968. november 10., vasárnap