Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
John Reed Hidas Antal A forradalom előestéjén Töredékes beszámoló a rigai fronton tett látogatásról, közvetlenül a szocialista forradalom előtt. ÜTŐN A FRONT FELE A balti vasútállomás főnöke külön első osztályú fülkét tartott fenn nekünk, az „Amerikai Missziónak”, ahogy bennünket nevezett. Egv óhitű pap, aki önkéntes egyházi teendők ellátásúra ment a lövészárkokhoz, alázatosan kérte, hogy társaságunkban utazhassák. Nagy darab, egészséges ember volt, kedves mosolyéi, hatalmas, vöröses - szakálla!, iegyürhetetlen beszélőkedvvel. — Eto verno! — így van! — mondta, s leheletnyit sóhajtott. A forradalom meggyöngítette az egyház hatalmát a tömegeken. A tartalékosok sapkáján azelőtt kereszt volt,sás a felirat: „Za veru, cárija, i otyecsesztvo” — „A hitért, a cárért és a hazáért”. Hát, a „hitet” is leszaggatták a többivel... A fejét rázia. — Az imák régi szövegében az istent a „Mennyek Cárjának' nevezték, a Szűzanyát pedig „Cárnőnek”. Meg kellett változtatnunk — az emberek nem engedik az istent így megsérteni — mondták.. Aztán a hadseregben végzett munkájáról kezdett beszélni: — A tábori imában a pap a bekéért imádkozik, a világ minden népe számára. A katonák pedig azt kiabálják: „de azt is vegye be, hogy hódítás és jóvátétel nélkül!”... És jaj annak a papnak, aki nem a katonák imáját mondja! A vonat hosszú ideig álldogált minden állomáson, hogy az utasoknak idejük legyen meginni egy csésze teát és lenyelni az ételt a túlzsúfolt várótermek gőzölgő, vidám zsibongásában. A pap Taskentben lakott feleségével és öt gyerekével. Mesélt a „Tolvajirodá”-ról, erről az egyedülálló intézményről, ahol a megrabolt! áldozatok átvehették tulajdonkájukat, ha készpénzben megfizették annak ellenértékét, Igaz, húsz százalék engedménnyel... Egy kövér polkovnik elmondta, hogy német és osztrák hadifoglyok bizottsága Moszkvában nyolcórás munkanapot követeit — és meg is kapta! Olyan hírek terjengenek, hogy a katonák a fronton otthagyják sáncaikat és hazamennek pokrov ünnepére, október elsejére — ami négy nap múlva lesz. Mi történik, ha az orosz katonák milliói egyszerűen abbahagyják a harcot és elindulnak a városokba, a fővárosba. falvaikba? — Elvfesztünk — dörmögte az öreg polkovnik. A franciául beszélő tiszt — elméleti forradalmár — udvariasan, de hevesen vitatkozni kezdett vele. A pap elmondott egy egyszerű rabelaisj történetet a katonáról, aki azzal csábított el egy parasztlányt, hogy a gyerek majd generálisnak születik... — Már későre járt, a lámpák homályosan és hunyorogva égtek, a vagonban hűvös lett. A pap dideregni kezdett. — Hát — mondta vacogva — túl hideg van ahhoz, hogy ébren maradjunk. És úgy ahogy volt, lefeküdt, csak hosszú szoknyája födte be, és máris hortyogott. Kora hajnalban ébredtünk, elmeredve és zsibbadtan. A nao áttűnt a homályos ablakokon. Bejött egy kisfiú, teát árult, cukor helyett csokoládéval. Vonatunk már Észtországban döcögött. VOJTINSZKIJ. A FARADHATATLAN A második emeleti nagyteremben. lázas írógépkattogás, futárok és küldöttségek jövésmenése közepette működött a Tizenkettedik Hadosztály agyközpontja, az ISZKOSZOL. ez a spontán keletkezett demokratikus szervezet, amelyet a katonák hoztak létre. Az egyik íróasztal mögött, zsldós arcú, jókötésű fiatal hadnagy állt, kezével idegesen beletúrt őszes hajába, miközben majd elborította az izgatott panaszáradat. A fronthadosztályoktól jött négy küldöttség — nagyrészt közkatonák, ltt-ott néhány tiszt — rontott neki egyszerre; az egyik hadosztálynak már alig van csizmája — hatszáz párat ígértek, de csak hatvanat küldtek; egy másik küldöttség rongyokba burkolt szónoka azt panaszolta, hogy a tüzérségnek már kiosztották a téli bundákat, de a lovasság még mindig a nyári mundérban jár. . — Da, da — válaszolta a hadnagy bizonytalanul. — Szicsász, szicsász. Azonnal írok a népbiztosságnak. Egy kis asztalkán újság és brosúrahalmaz tornyosul. Arrébb egy katona ül a törött széken és hangosan olvassa fel, mit ír az Izvesztyija — az Ossz-orosz Szovjetek Pétervári Végrehajtó Bizottságának hivatalos lapja — az új kormány megalakulásáról. Amikor felsorolja a kadét minisztereket, a hallgatók nevetésbe, gúnyos kacagásba törnek ki. Az ablaknál Vojtlnszkij, a Tizenkettedik Hadsereg helyettes politikai biztosa áll, katonai szabású kabátja állig begombolva. Kék szeme vastag szemüveg mögül villan elő, ő a híres szibériai száműzött, a Szmertniki szerzője. — A munkám — mondja nekünk — az, hogy létrehozzuk azt a katonai gépezetet, amellyel visszafoglaljuk Rigát. Pedig a körülmények borzalmasak. A hadsereg mindenben szűkölködik — nincs élelem, ruha, lábbeli, lőszer. Az utak rettenetesek, és már két hete állandóan esik. A trénlovak halálra fáradtak, ki vannak éhezve és legfeljebb csak any-" nyl kenyeret tudnak cipelni, amennyi ahhoz elég csak, hogy éhen ne haljunk. De a legkomolyabb hiányt röpira- tokban és újságokban szenvedjük. .. Erre szükségünk van a harci szellem fenntartásához. A bizonytalan hangulat miatt sokan egyszerűen letették fegyverüket és hazamentek. .. Vojtlnszkij már harminchat órája nem aludt. És mégis, valósággal sugárzott belőle a friss energia, amint búcsúzóul szalutált és leszaladt a lépcsőkön sáros kocsijához — negyven mérföldes útra kellett mennie, • át a sártengeren. a közelgő vihar árnyékában, hogy eldöntsön egy vitát közkatonák és tisztek között. tember 28-án, csütörtökön négy órakor a parkban GYŰLÉST tart.. A kis szállóban a félig mohó, félig rettegő tulajdonos azt mondja, hogy nincsen szoba. — És az ott mi? — kérdezte barátunk, miközben az egyik ajtóra mutatott. — Az a parancsnok szobája — hangzott a kurta válasz. — Az ISZKOSZOL lefoglalja. Meg is kaptuk. A teát egy vén parasztasz- szony hozta be nekünk, vizenyős szemével ránk lesett, kezét dörzsölte és németül gagyogott. — Maguk külföldiek — mondta ,—, hála a magasságos istennek. Az itteniek nem akarnak fizetni. Felénk hajolt és rekedten suttogta: — Ö, bárcsak sietnének a németek. S a becsukott zsalugáterek mögött, ahogy lefeküdni készültünk, hallottuk a német tüzérség távoli dörrenéseit, amint egyre lövik a lesoványodott, rongyokba öltözött, éhező orosz katonák vonalait, akiket kínzott a kétely, a félelem, a bizonytalanság, akik ott rohadtak és haldokoltak az esőben, mert hitték, hogy így megmenthetik a forradalmat... ÚTBAN A FRONTRÓL Amikor a pályaudvaron üldögélve vártuk a pétervári vonatot, kollégámnak, Willi- amsnak az az ötlete támadt, hogy szétoszthatnánk felesleges cigarettáinkat. Le is telepedett egy kofferra. elővett egy nagy dobozt és nyájas hangokat hallatva, kínálgatni kezdett. Több száz katona volt körülöttünk. De csak néhá- nyan jöttek oda hozzá, bizonytalanul, vettek maguknak, de a többi a helyén maradt és Williams hamarosan egyedül ült egy folyvást táguló kör közepén. A katonák kis csoportokba verődtek, halkan beszélgettek. Hirtelen három önkéntes közeledett feléje, puskájukra tűzött szuronnyal, fenyegetően. — Maga kicsoda? — kérdezte a vezetőjük. — Miért osztogat cigarettát? Mi maga? Német kém? Vesztegetni akarja a forradalmi orosz hadsereget? A peron tömege pedig mögéjük tolult, lassan bekerítette Williamst és az önkénteseket, hangosan átkozódtak — bármelyik pillanatban készek lettek volna szétszedni őt... Fordította: Raáb György . míg a táborban egyik j/^L nap úgy telt el, mint a másik, s a hetek egy nappá szövődtek össze, amíg semmiféle jele nem volt annak, hogy valami is megváltozik — Horváth Pista, mint a szántást vagy vetést, köte- lességtudóan végezte a rábízott munkát; s reggelenkint a haláltól menekült ember boldogságával ébredt föl: élek! De az Orosz, 1917-es februári forradalom után a táborban lazább lett a rend, és Horváth Pista megbízatásokkal járt Ki a városba. Sőt, a május elseji felvonuláson is — életében először — részt vett. A napok nem hasonlítottak egymáshoz, mint a hadifoglyok földszínű fehérneműi. A táboron kívüli munkába kerülve egyre több „plenni” (fogoly) érintkezett a . szabály- szerű, eleven világgal. A foglyok híreket veitek fel, hoztak a táborba. Egyik-másik fogoly megszökött, és már olyan is akadt köztük, akinek sikerült, nem pusztult el, nem hozták vissza, mint azelőtt. A táborban is néhányan levetették a katonanadrágot,, a blúzt és ilyen vagy olyan, de civil ruhában jártak. — Horváth Pista mind többet hagyott el jókedvéből. Egy szeptemberi reggelen, amikor a tábőrból a város felé ballagott, s az út két oldalán szibériai parasztok kaszáltak, a levegő kimondhatatlanul tiszta volt, az eget ragyogóvá csiszolta áz ősz, vándormadarak kiáltoztak egymásnak — olyan honvágy rohanta meg a fiút, hogy le kellett ülnie az árokparton. — Mi az, Kishorváth, mi történt magával? — kérdezte tőle a zászlós, amikor a fiú jelentkezett nála a városban — Semmi.. Csak... — No... — Csak nem akarok többé a városba jönni. — Miért? — Mert itt 6ínek vannak... Vasút... A zászlós a fiút nézte, sokáig, aztán, mintha az asztalon keresne valamit, mondta: — Ugyan már.. Most.., amikor... hiszen erről nemegyszer beszéltem magának: jön egy másik forradalom... amikor hamarosan megszűnik a hadifogság. Nem folytatta. Érezte: ez most nem illik ide. Inkább azt mondta: „Kishorváth...” Gyöngéden. S ebben ott volt: „Kedves fiam, ügyeljen magára, az ilyesmi nem használ.. . A fiú lehajtotta a fejét. Makacsul hallgatott. — Jól van — mondta a zászlós. . . És ettől kezdve a fiú valóban abbahagyta a városba járást, a táborban üldögélt. A lelke ugyan nem billent helyére; a fiú szótlanul, tűnődve mosolygott Máskor egy nap alatt többet mozgott, mint most egy álló héten. ... .Mindenütt hó borította a földeket, amikor Pétervár Októbere után megnyíltak a tábor kapui. Piros kokárdás emberek jöttek, kihirdették, hogy a hadifoglyok ezentúl szabad, egyenjogú polgárok, oda mennek ahová akarnak —, mondta az. egyik vörös kokárdás orbsz —, de a Vörös Gárda se rossz hely — mondta a másik kokárdás —. mindenki maga döntse el — szólt a harmadik, Horváth Pista bement Tomszkba, a zászlóst kereste, aki a városi pái^szervezet épületében dolgozott. A szobában gyönge villany- lámpa égett, füstfelhők billegtek alatta. A zászlós — civil ruhában — az íróasztal mögött állt. Az íróasztal előtt emberek járkáltak föl-alá, oroszul beszéltek, olykor egyszerre hárman is, hangosan, mintha haragudnának egymásra, holott csak vitáztak; lesz-e Németországban forradalom és mikor, és milyen, és Ausztria—Magyarországon ? Az emyőtlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította” a cigarettákat, miközben figyelt" minden szóra, minden véleményre, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füstfelhők egymásba kavarodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy fejbiccentéssel, hogy üljön le. várjon Amikor a távozó emberek után becsukódott az ajtó. a zászlós megszólalt: — Na. mi van, fiam, Kishorváth ? — Kun elvtárs! — mondta Horváth Pista olyan komoran. amilyen komorrá csak vidám emberek tudnak változni. — Én hazamegyek. — Hová? — Magyarországra... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. — Éppen, hogy — jó Nagyon Is... — Nem értem. A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla — Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarországtól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború.. . front... Hogy megy át? — Tessék rám bízni VENDENBEN Künn esett, és az ezernyi csizma szétnyomta az utcák sarát a járdákon, úgy, hogy járni is alig lehetett. A városi besötétítették az ellenséges repülők elől; csak a redőnyrésekből hatoltak ki fénypász- ták, a rollók tompa vörösben ragyogtak. A szűk utca olykor egészen váratlanul kanyarodott. A sötétben folyton vonuló katonákba ütköztünk, megannyi cigarettaparázsba. A közelben teherautó-oszlop haladt el, valami hadiszállítmány. Viharos dübörgéssel száguldott tova a komor feketeségben, miközben legyéző- szerűen szétfröcskölte a sarat. Valaki éppen előttem gyújtott gyufát, és láttam, hogy egy katona fehér papírt ragaszt a falra. Kísérőnk az ISZKO- SZOL-ból felkiáltott és odarohant, felkattintotta zseblámpáját. Ezt olvastuk: „Katona Elvtársak! A Munkás- és Katonaküldöttek venden! szovjetje szep8 NÓGRÁD — 1968. november 3., vasárnap Giccsvásár. (Román Dénes felvétele) — Otthon újra elviszik katonának. .. Az olasz frontra... a francia frontra... — Tessék rám bízni azt is... — Jól van — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik ellene. — Ekkora út... Maga tudja milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy.., Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk — Ne fájdltsa a szívemet! Kun elvtérs! Nézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiam! — mondta. Elővette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van, az útra... Írást. Is szerzek magának... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzátette: — Kishorváth. .. Horváth Pista erre nem számított Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtérs. én visszajövök! A zászlós már az Íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fogott. Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja <»z sikerül? — Tudom. Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdeznék, mondja azt. hogy engem nem ismer. — Megtagadjam, mint Péter a Názáretit9 — Fiam, ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna — Hagyja azt a Názáretit. .. — Kun elvtárs... nyögte Horváth Pista. — — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most sem emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék... akármit... szívesen. .. — Ha valóban hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat. .. — elakadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval... — s most fölemelte fejét, a fiúra nézett —, mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel.. .. Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsam magát... hogy '•osszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen — Ügy megyek! — mondta Horváth Pista — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs.., — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvá- gyam”-ot nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját, és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa maeát. Amikor visszafordult. Így szólt. — No. isten megáldja! — Isten...? mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallásellenes előadásaira emlékezett — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Horváthra a hang. Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem, karácsonyra. .. — Az három hét. Igyekezzen ! I-Jatározotl mozdulattal nyújtotta a kezét. Leült, tollat fogott, s írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideg. de a zászlós végleg belemerült a munkába.
