Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

Oltliatatlan év

válogatta es fordította: kassai fkkenc

AKKAGVU KOLESOV

shlovember

Ma először nem ünnepelhettem A piros dátumot.

Fekszem a fehér falú kórteremben. Fogoly: beteg vagyok.

Lepedömhöz mintha bilincs kötözne. Az ajtó rám vigyáz,

Rendületlenül ott strázsál fölöttem A börtönőr: a láz.

Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom.

Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton.

Bár mozdulatlanul hever az ágyon A testem — létezik.

Tömött sorokban felvonul az álom. Hallom léteit.

Fehéren rávillan a Néva-partra Az olthatatlan év,

Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért.

CARLOS AUGUSTO LEON

v4z ember országa

Ország, melyhez nincs hasonló. Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve.

Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű

Te tanítottál meg a Pöld nevére.

Veled szomszédosak a Föld égtájai.

Partjaid

ember-óceánok.

Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled?

Hazátlan lenne

a költő nélküled.

GEORGIJ DZ8AGAROV

fynnep

Október, bearanyoztad az erdőt, ezUsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget,

legelőre hajtottad

a nyájat, szeleidnek

ezer útja támad. Lehántottad a börtönök tetőit,

mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a váltadon, Bulgáriába értél egy napon.

VESNA PARUN

sA/éva

Valaki félhangon egy fehér szót mormolt: Néva.

Észak csendje és hívás ez a szó,

mintha levelek hullanának, szürke és fehér a

meztelen ág e szóban.

A víz fölé hajol a szó, cseppektől harmatos, s fáradtan elúszik a bírhatatlan árral, milyen különös, hogy létezik a világon egy szó, amely így hömpölyög tova.

Szomorú lányok nézik, átfolydogál az alkonyon a Néva. az őszi kertek tükörképein szemük átrajzolódik, konok csónakok ütköznek a parthoz s a néma felhők elúsznak, távozó szeretők.

Távoli Néva, nem láttam soha partjaid, madaraid elkísérik a csendes habokat, milyen különös, hogy léteznek a világon, és elkísérnek szárnycsapásaik.

Mennyire szeretlek, fehér észak, néva! alkonyat, mennyire szeretlek titeket, erős emberek, s már nemcsak fényetek, de árnyaitokat a kékség mélyeiben, látomásom partszegélyein.

_________________________________________________________

I

ványf Ödön: öreg ház

A

mbrus reménykedve közeledett a csónakkikötőhöz. Időnként az öregfényű vízre pillantott, s a néhány négyzetméter nagyságú romantikus kis szigetre, amely a csónakázó tó közepén hervadozott az őszben. Ambrus belenyugodott már, hogy az időjárás és a saját élhetetlensége elrontotta ezt. a kirándulónapot. Azt gondolta: Megérdemlem a sorsomat! Hogy lehet egy Ilyen helyre kirándulni, ahol még egy rendes vendéglő sincs . .. Délre megnézett mindent, amit a prospektus alapján érdemesnek tartott. A kihalt faházak mögött kíváncsian behatolt az erdőbe, de egy idő után, mint a legtöbb városi ember: elbizonytalanodott. A madarak hangja felerősödött, s úgy tűnt, bent a sűrűben af vadak csörtetését hallja. Felderült az arca, amikor a csónakkikötőben megpillantotta az öreget s azt gondolta: Ebből a hosz- szú délutánból elüthetek Itt egy-két órát.

Az öreg a stég szélén guggolt, az egyik csónak láncába kapaszkodva. Műbőrkabátja mint egy leeresztett szárny leért a víz színéig. Hátrafésült fehér kóchaja középen megritkult már. Sodort cigarettájából minden szippantás után füst szökött fel. Az öreg a vízzel volt elfoglalva.

— Pénztár nincs itt? — kérdezte Ambrus a háttérben álló üvegkalitkára pillantva.

Az öreg fel se nézett.

— Nincs. Vége a szezonnak — mondta, majd az alumíniumcsónakokra mutatott. — A jövő héten ezeket a teknő- ket is behordják a színbe. Elseje óta a busz is naponta más csak egyszer jön, egyszer megy.

— Én is jól kifogtam — mérgelődött Ambrus, és megállt az öreg közelében. — A vendéglőt is csak ebédre nyitották ki.

Az öreg felnézett. Sovány arca barátságosan megmozdult.

— Kiránduló? — kérdezte. — Olyasmi.

— Nálunk már elkezdődött a téli időszak.

— A vendéglőt azért nylt- vahagyhatták volna — dohogott Ambrus.

Az őréig egy Ideig a csónak láncával babrált, mintha esélyeket latolgatott volna magában. Felállt, végignézett Ambruson. A kezével csinált egy mozdulatot, amely egyszerre volt barátságos és bizonytalan A magányos .emberek kezdi" mozdulata ez.

— Ha meg nem sértem ma gát, meghívom egy teára — mondta. Egy tehénnel lényű kis házra mutatott, amely az erdei út bejáratánál állt. a tölgyek oltalmában. — Ott fönt lakom.

— Elmehetek — mondta Ambrus beleegyezve. Valójá1 hiery Árpád

Tea az erdei házban

ban örült a meghívásnak, men — Hasonlítok erre? — kér- kezdett hideg lenni, a mély dezte az öreg egy kis komikus huzatos völgyben feltámadt a szorongással, szél. Már fent jártak a gyalog-'

úton, sünikor megkérdezte az Nem nagyon ... — mondöregtől: — Maga a csónakos? ^ Ambrus.

• .

a pár csöpp italt egy gyors r~ indulattal lehajtotta — Mi, a vörös parancsnoki iskolások a brianszki erdőben hordtuk a doronglát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak . .. 1921 májusában a harcokban szerzett reuma megtámadta a lábamat. Nem tudtam talpraállni. Az orvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, mar nem mehet vissza a zászlóaljhoz. A moszkvai magyar pártbizottságon meg azt kérdezték: ha akarom, megbízatással ha- zaküldenek Magyarországra . ..

— Mindenes vagyok én Rt a tónál.

Szemben velük egy kerékpáros ember egyensúlyozott a keskeny ösvényen. Kitértek előle. Amikor a kerékpár odaért hozzájuk, az öreg meghajolt, s derűsen köszönt.

— Jó napot, doktor!

A doktor morgott valamit, d,e nem állt meg. Az öreg vidáman nézett utána.

*— Mindig mondom neki, hogy a zalatnai temetőben van egy sírfelirat, amelyik így szól: „Itt nyugszik Grím József orvos. Akiket meggyógyított, azok mind mellette nyugszanak.” Erre aztán az orvosunk mindig megharagszik rám.

Az öreg csöndesen felnevetett, s mentek tovább.

Ambrus meglepődve nézett szét az öreg házában. A dróthálóval kerített udvar zsúfoltságából, a hordók, csónakmaradványok, szerszámok sokaságából csak a nyúlket- recek magasodtak ki. A szobában, a falon két Lesnin- portré nézett szembe az ablakkal. A polcon vastag politikai könyvek porosodtak. Az öreg a konyhában rendezkedett, s Ambrus, míg a teára várt, úgy érezte: egész héten a szerszámokhoz szokott ujjai, mintha megduzzadtak • volna ebben a vasárnapi semmittevésben.

Az öreg a teába egy kis pálinkát is töltött.

— Egyedül él? — kérdezte Ambrus, beleszürcsölve a forró, illatos teába.

— Mint legényember. Azzal a különbséggel, hogy én özvegy vagyok. A lányaim gyakran kijönnek hozzám. Magukkal hozzák az unokákat is.

— Az az érzésem — mondta Ambrus körülpillantva a szobában —, hogy maga hajdan valami nagy ember volt.

Az öreg meglepődve nézett Ambrusra.

— Én? ..., nem ... — moso- lyodott el. Egy ideig a teáscsészét forgatta maga előtt, aztán a szekrény mélyéből egy nagy dobozt vett elő. Csontos öreg keze kiválasztott egy fakult) fényképet, és letette Ambrus elé. Vágott, fiatal arc nézett határozottan Ambrusra, mintha választ várt volna egv magától érthető, komoly kérdésre. Körben vöröskatonák álltak, mögöttük az erdő fái hatalmasok voltak.

— Pedig én vagyok.

Az öreg, fakult vörös igazolványokat, olvashatatlan tábori lapokat szedett elő a dobozból, egy percre felidézve Szibériát, a fagy hazáját, ahol nyáron előre megásták a sírgödröket, hogy télen is tudjanak temetni. A térítőn régi vöröskatonák üdvözletei szóródtak szét. törtszélű fényképek, feljegyzések, címek tömege,

— Ezt a képet nkkor csinálták, amikor a moszkvai nemzetközi vörösparancsnóki iskolán voltam — mondta, majd a képet gyorsan elkeverte a kiterített papírok közé. — A századpa- rancsnokom három hete halt meg. Ott voltam a temetésén. Derék ember volt, mondhatom ... Omszk, Csita, Bere- zovka, így mentünk együtt — számolt az ujjain. — A következő nyáron megint Omszk bari voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a főzéshez. Tizenhárom éves koromtól a mészáros szakmában dolgoztam, jelentkeztem hát, rögtön. Decemberben megkezdődött a föld alatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után beleszülettem a munkáselvekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is. amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: Vagy munkásrend lesz, vagy meghalok! így éltem én...

A tea elfogyott. Az öreg akkor egy kevés pálinkát töltött a csészékbe. Hegyes, borostás álla előre ugrott.

— Ligetit aljasu] meggyilkolták Kolcsakék! — fakadt ki hirtelen. — A zászlóaljparancsnokom volt. Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak.

Ambrus látta, hogy az öregben keserű és lankadatlan a harag, mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, ahogy kezd szétáradni benne a múlt. előbb csak dagályoskodva, majd zu- hatagszerűen. Szinte látni lehetett a lelkét, amint egymásra zúdultak benne az emlékek, az egyik már porrá őrlődve az időben, a másik értelmét, vonásait visszanyerve, s értelmet kaptak a tárgyak, a mozdulatok is.

— Egri-szer Leninnel ís találkoztam — mondta az öreg. és

NÓGRÁD - 1968.

Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őket.

Ambrusnak úgy tűnt, mintha valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg.

— Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül.

— Hetven három. Vagyis legalább háromszor annyi, mint maga.

A varrógépen — amelyen valaha az öreg felesége varro- gatott —, hasrafektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az Idő múlására. Kínt sötétedett már. Az öreg az ujjával megérintette az arcát. Bizonytalan mozdulat volt. mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel.

— így élek én — mondta, és felállt.

Ambrus az óráját igazgatta a karján.

— Azt hiszem, mennem kell.

Az öreg bólintott A dobozt visszarakta a szekrénybe. a szekrényt, kulcsra zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette.

— Lekísérem az autóbuszhoz — mondta

Az autóbusz a megállóban vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve.

Az öreg megállt a kocsi végénél.

— Jöjjön el tavasszal — nyújtotta a kezét. — Űj csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megint egy teát.

— Igazán 'finom volt...

— Hagyja csak! Ne dicsérje.

N

em szólt többet, pedig Ambrus a lelke mélyén még várt valamit. Nem tudta, hogy mit. de 'várt. uz öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz , tűnődve kérdezgette magától: miért van az, hogy mindenáron túl akarjuk szárnyalni az öregeket, s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott, hogy a tavasszal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csónakázni.

3., vasárnap 9