Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

Andrej Merkulov

Földe* \ffhálv

Próbarepülés

ZSEN'VA KOVRIGIN úgy

érezte, ö legboldogabb ember a Világon. Még csak huszonkét éves . és máris újságíró egy nagy központi lao- nál. amely most izgalmas riportra küldi. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy részt vehessen egy új géptípus próbargpüJésén, az egyik híres pilótával, Kosztrovvai

..Szóval ez Kosztrov — gondolta Zsenya — valahogy magasabbnak és szélesebb vallónak képzeltem”. Mindenáron valumi nagyon komolyat. nagyon érti. kérdezni a nagynevű pilótától. aztán mégis olyasmi csúszott ki a száján, aminek semmi köze sem volt a megírandó cikkhez, de öt már ré, gee-régen érdekelte:

— Ugye, a polgári légi forgalomban mostanában nincs sok alkulom a hőstettekre?

— Hőstettekre? — Kosztrnv kissé meglepettnek látszott, — Túl sok lehetőség valóban nem kínálkozik, csak úgy általában hetente egyszer.

Zsenya látta, hogy megmosolyogják, de akkor hozzalé- pett Vasziljev, navigátor karonfogva felvitte a lépcsőn, a gép belsejébe. A motor hamarosan berregni kezdett, bezárult az ajtó, a kerekeken gördülő lépcsőt eltolták, aztán egy alig észrevehető kis döccenés. és mér a levegőben voltak. Eleinte még látszottak a repülőtér fehér és vörös fényei, azután már csak a sötétség s a szemerkélő eső burkolta be a repülőgépet. Zsenya a maga kisublakán leeresztette a redőnyt, hisz több látnivaló nem akadt.

Az egyenletes za| álomba ringatta. Amikor 'fölébredt, mér hajnalodott, h kitekintve hatalmas erdőséget pillantott meg. A klsablakon át u gép óriási szárnyát Is látta, g most már tudta, hogy a szárnyon kapott helyet az egyik motor, a szárny belsejében pedig az üzemanyag. Mennyit fogyaszthat egy Ilyen temérdek nagy gép, töprengett magában, s felállt, hogy megkérdezze a gépésztől. De az merőn nézett a másik szárnyra, ahol a motor — körű! — időnként feltűnt egy piciny, alig látható kis lángnyelv. Az ő oldalán semmi ilyesmit nem tapasztalt. Megkérdezte volna, hogy a két szárnymotor miért nem egyformán működik, de minden kérdését torkára forrasztotta az a változás, melyet az emberek — gépészek, szerelők, pilóták — arcán tapasztalt. Az egyik bőrkabátos gépész előre rohant a pilótákhoz, Kosztrov hirtelen oldalt fordította a gépet,

— A kapitány parancsa’ ugrás! — szólt valaki harsányan. És Zsenyu látta, hogy mindnyájan magukra öltik ejtőernyőjüket. Elsápadt, de a nagy felfordulásban ezt csupáti Vasziljev vette észre Az idős navigátornak éppen egy Zsenyához hasonló korú fia volt Odalépett uz újságíróhoz. Határozott mozdulatokkal megpróbálta a derekára csatolni az ejtőernyőt.

— De én nem tudom, hogy kell ugrani — szólt Zsenya.

— Ne féljen, majd én segítek, Kötök egy zsineget a nyitószerkezethez, úgy, hogy az ernyője magától kinyílik — mondta Vasziljev. — Mire észbeknp már a levegőben lesz. Kapaszkodjék a zsinórokba és hajlítsa meg a térdét, amikor földet ér.

A SZEMÉLYZET tagjai búcsút Intettek, majd sorra eltűntek a gép nyitott ajtajában, Zsenya végignézte a jelenetet, azután egy pillantást vetett előre, a pilótafülkébe, ahol Kosztrov egyenes háttal ült, mintha ml sem történt volna.

— Mi lesz vele? — bólintott a ptlótu felé, de Vusztl- Jev türelmetlenül leintette.

— Utolsónak ugrik, velem együtt. Most már siessen és ne féljen. Csak ne nézzen le, Inkább csukja be a szemét,

Zsenya szótlanul bólintott, s odalépett az ajtóhoz. De amikor egyik lábát a mélység fölé emelte, nem tudta megállni, hogy ne pillantson le. és amint meglátta a mozgó földet a lába alatt, a gomoly- gó felhőket, egész testében valami iszonyú ürességet érzett. Ez a fenyegető űr egyszerűen megbénította a tagjait. Nem emlékezett többé semmire. Nem tudta, hogy az újjal görcsösen az ajtó rácsára fonódtak, miközben az egö repülőgép sebesen szállt erdők és Irtások fölött.

Amikor Vasziljev észrevette, hogy Zsenya képtelen leugrani, Őt is megrohanta a félelem. Tudta, hogy a gép bármelyik pillantaban felrobbanhat, mégsem hibáztatta a fiatalembert: Ismerte, megértette az érzéseit. Kajdanov, a rádiós segítségével gyorsan megpróbálta Zsenya ujjait lefejteni a rácsról, de hasztalanul. Vasziljev ekkor minden erejét összeszedve kilökte a félig öntudatlan Zsenyát az ajtón. Utánanézve, megkönnyebbülten látta, hogy az ernyő kinyílt és szerencsére nem fogott tüzet. Most már csak ketten voltak, de a gép hirtelen erősen zuhanni kezdett, s már késő volt kiugra- ni.

telefonálgatás folyt, de semmit sem sikerült megtudniuk a gép sorsáról. Azután a távolból zakatolás hallatszott, s egy gyorsvonat. amelynek ilyen kis állomáson nem kellett volna megállnia, fékezett: egyenruhás férfi lépett be az állomásfönökl Irodába.

— A nevem Dorohov. Azt az utasítást kaptam, hogy vigyem be magukat, a területi székhelyre.

Valamennyien felszálltak a vonatra, s amikor elhelyezkedtek, Dorohov így szólt hozzájuk:

— A gép átrepüli az erdő fölött, Kusovka falu határába ért, ahol megkísérelte a leszállást. Aztán egészen váratlanul Ismét a magasba emelkedett, elhúzott a falu felett... és néhány másodpere múlva nagyerejfl robbanást hallottunk. A falu lakói átkutatták az erdőt, de csak néhánv darabka olvadt acélt, a szárny egy darabját találták meg.

— Kosztrov attól félt, felgyújtja a falut, ha ott száU le a közelben — szólt közba Iván Petrovlcs, a gépész.

— Először a gépet akarta megmenteni,.. aztán Itt volt ez a fiatalember, aki nem tudott ugrani... aztán a falu.,, Szegény Kosztrov még csak 32 éves volt. V sziljevnek viszont az idén kellett volna nyugdíjba mennie, s most épp szabadságra készült n három gyerekéhez —, fűzte hozzá kajdanov.

ZSENYA MEG MINDIG

nem tudta, hogy 6 miért hibás. Emlékezetéből teljesen kiesett az ugrása, de bizonyára úgy volt, ahogy Kajdanov meséli: vonakodott az ugrástól, s ezzel eltékozolta az értékes perceket, mialatt Kosztrov és Vasziljev ig ki- ugorhatott volna. Csodálkozott, hogy a többiek tekintetében nem is annyira haragot, lenézést tapasztal, hanem valami mást.

— Adjanak neki egy tükröt — szólt Iván Petrovlcs.

Belepillantott a felé nyújtott tükörbe, de amit látott az nem az ő arca volt. A megviselt vonások láttán Inkább azt hitte, hogy a mellette ülő Idős gépészé. Aztán közelebb tartotta a tükröt, és meg kellett győződnie róla, hogy ő maga az, a 22 éves Zsenya Kovrigin...

Fordította: Zilahi Judit

Nyugtalan

nyár

A kétszeres József Attila-díjas (ró legújabb regénye az 1933-ös budapesti nyárba viszi el az olvasót: Július 24-én reggel Budán é8 Pesten valamennyi kőműves letette a szerszámot: a GYOSZ székházéban rendkívüli ülést tartót, lak; a Horthy rendőrség riadóautói száguldoztak városszerte. A több mint tízezer sztrájkoló épít6munkás mellett a téglagyári munkások is szimpátiasztrájkot kezdtek... Lázasan tevékenykedtek az „Oberhé”. a rendőrség, valamint az örök rlvállR. a hírhedt „DEF”, a katonai titkos rend. őrség detektívjei hogy véget vessenek a már nemzetközi visszahangot kiváltó nagy munkésdemonatréciónak. De hasztalanul próbálkoztak. S mindhiába mutatott különös aktivitást dr. Hertelendv Tibor — a benfentesek számára „Herr Doktor" — az .,Oberhé’’ Séf-jének bizalmi embere. ..

Ebben a történelmi közegben Játszódik a szerteágazó, izgalmas történet. Nemcsak a munkás és tőkés érdekek csapnak össze, hanem a hazai burzsoázián belüli üzelmek is, sőt a nemzetközi reakció is hallatja szavát. A sok ágon pergő cseelekmény során választ kapunk nrra: hogyan kerültek ki győztesen a mé- mosztsták a három és fél hetes súlyos küzdelmekből. Betekinthetünk a korabeli kisemmizettek, a külvárosi munkáskollektivák életébe, ahol olyan jellemek nevelkedtek. mint a mártírhalált, halt Palóc Márton, vagy a faluról felkerült fiatal sztrájktörő,

Szijj András, aki a közös ügy odaadó támogatójává vált.

És tanúj lehetünk a kor egyik .jellemző alakja, „Herr Doktor” pályafutásának. Mit őrzött Hertelendy páncélszek. rénye, amelyre a horogkeresztes német követség szemet vetett, s amely vaskos urany- rudaknál többet ért nekik? Miként lesz az „Intellektuális detektívből” kegyvesztett üzletszerző egy angol kereskedelmi cég pesti Irodájában?

Földes Mihály fordulatokban gazdag regénye kitűnő rajza a korabelj fővárosnak, s különösen a nemzetközi pro- letárszolidarltást élvező 1933. ös sztrájknak, amely nagyszerű példája volt a kikovácsoló, dó munkásegységnek. (Kossuth Könyvkiadó, 1968).

Pataki József: Csendélet

NYERGES ANDRÁS

fy a r á zs fa t

Fekete szemek, vörös szájak, gyönyörű, ostoba varázslat, naponta meggyötörsz, verejték lep el miattad, nincs segítség, fekete, vörös gyöngyök, gyöngyök, megyek az utcán, szembejöttök, arany ha), vörös haj, zizeg, száll, veletek-nélkületek egy fáj, százszor szomjazom rátok, undor taszít, de rnegszomjazom újból, vacog a fogam, láz füt, fagy ráz, elvetél mindig minden hajtás, virág sosem bomlik belőle — de mindig hiszem, hogy jövőre.

JANKOV1CH FERENC

Ömk-űzö harc

Megüzentem a bús emberiségnek: arcunkra játszva fest új orcát az erő, egyensúly, bátorság, — szürcsölve titkos forrását a létnek.

Nemcsak, mikor támadnak vagy ha védnek ha mohó lángra gyúl a száraz elme — Vallom, hogy a lét egyetlen értelme: a végső gyöngy, amelyhez nem fűz érdek.

Ha bárhonnan lángvesszőkkel űznétek: Utamat én akkor Is végig futnám, ilyen a vállalt sors a költők útján —

Az én dolgom a szeretetben ébredt Igazság, még u halálban is élet — eszmény, s valóság örök-űző harcán.

majd zuhanó repülésbe ment, s a lángok eltűntek. Mire mindez lejátszódott, az erdő alant sokkal közelebb volt, mint azelőtt.

Z8ENYANAK CSAK most kezdett derengeni, hogy mindez nem tartozik hozzá a repülés mindennapjaihoz.

Heves szóváltást hallott:

— Hogy képzeled? Semmiképp sem hagyhatjuk veszni a gépet. Annyi hónap megfeszített munkája után... Kosztrov majd letesz minket valahol, itt a közelben városnak kell lennie.

S a föld egyre közeledett. A fák ritkulni kezdtek, szabad. tágas térség tűnt fel, már-már mindnyájan megnyugodtak, hogy a leszállás simán megtörténik, amikor a balszárny ismét lángra lobbant. S a baj nem járt egyedül: a terep egyenetlen volt. nem Is elég nagy, s közepén egy árok húzódott. Kosztrov tehát kénytelen volt, ismét feljebb ragadni a gépet.

Kosztrov még egyszer meg kísérelte a leszállást.

Amikor Zsenya magához tért, egy köpenyes férfi hajolt fölé.

— Csontja nem törött, és vérző sebe nincsen — mondta nyugodt hangon.

HIRTELEN MINDEN eszébe jutott, de valahogy nem tudott megszólalni. Majd támaszkodva felült, s néhány percen belül a beszédkészségét is visszanyerte.

— Hol van a gép?

— A gép? — a köpenyes férfi elfordította a fejét. — Láttunk néhány embert kiug- rani maga előtt, azután a gép eltűnt a látóhatárról.

Zsenyát ketten emelték fel. s a ház előttt álló autó hátsó ülésére fektették. Ekkor újra elájult. Egy vasútállomás főnökének irodájában tért magához. ahol a vele szemben ülő férfiban felismerte a lezuhant gép rádiósát. Izgatott

S NÓGRÁD - 1963. szeptember 15., vosárnop

Zöld mezőben fehér kígyó az ösvény, ez visz az erdő jelé. Mint egy fiatal lány melle, enyhén domborul a táj, jó Itten Járni. Nem nehéz vinni a festékes ládát, az állványt, és a város aszfaltján fáradt láb a föld érintésétől új erőre kap. Ott az erdő!... mit ott, már itt van, annyi mintha itt volna már lengeti feléje zöld kalapját, már érezni friss leheletét, meglátta, hogy jön- régl barátja, hajlik, lobog, majd, hogy eléje nem szalad.

— Szervusz, barátom, öreg pajtás! Jó volna minden fádat külön megölelni, minden új hajtásod megsimogatnl. de sajnos nem érek rá, le kell fesselek, mert mecénásom, a gaz uzsorás, erdőt óhajt, hát eljöttem, bocsáss meg. Légy engedelmes, ne titkolózz, hadd pingáljalak ide kutyafuttában, nem szívesen teszem, nem ezt érdemied tőlem, de oly keveset fizet, kérlek, tudom, hogy te mély stúdiumot érdemelsz, el kellene merülni benned, hogy az milyen nagyszerű volna te. de hát mit csináljak, le akarlak még ma szállítani, nincs egy vasam se.

A pemzli gyorsan járt. 3 nz erdő néhány óra alatt, vászunBaiázs Sándor*

Az erdő

ra került. Erdő kelt? Hát nesze neked erdő. Ide még egy kis piros napsugár és itt még zöld, zöldebb, legzöldebb, már olyan zöld, hogy egész kék, no, megvagyunk, kész.

A festő hanyatt vágta magát a fűbe, evett, aludt és még az est beállta előtt sietett a mecénás háza felé. De a nappal együtt önbizalma is a láthatár alá szállt.

— Vacak — mondta magának útközben —, ez lesz a véleménye a képről, biztos. Meg fogja állapítani, hogy ez az erdő sehogy sem sikerült. Pénzt nem adhat érte. még elismerést sem. Ihlet nélküli, kedvetlen alkotás, nyomott, levegőtlen. Hiányzik belőle az erdő természeti ereje, úgyszintén a művészeti alázat, a szépséggel való eltelés. az oda., adás és egyesülés isteni, gyönyöre satöbbi. Ezt fogja mondani, mert ért hozzá a betyár, hogy is hihettem, hogy ilyen gyors tákolmány majd tetszeni fog neki. Most hiába rohantam, vesződtem, a nyakamon marad, és ráadásul még szégyellhetem is magamat. Mert igaza van, igaza lesz, akármit mond, bíz ez silány vacak.

Utálkozva lóbálta kezében az erdőt és nagy önuralomra volt szüksége, hogy ra ne tiporjon. De azért vitte és becsöngetett a gazdag ember házába.

— Az igazgató úr nincs itthon, tessék talán megvárni — mondta az isherős inas, és bevezette. A festő leült, fáradt volt, és várt. Sok idő eltelt, s a Pénz még mindig nem jött. A festő csak várt, azután unalmában elővette az erdőt, és javítgatott rajta. Mikor már minden várakozás hiábavalónak látszott, de annál biztosabbnak, hogy ma nem fog vacsorázni, dühében, a maga kigúnyolására és hogy a képet, ami úgysem ér sem.mil, egészen elrontsa, elővette a festéket és a pemzlit, és az egyik ágra akasztott embert festett. Búsan lógott a test. félrebillent fejjel, és a fehérre meszelt arc kijajgatott a sok söld közül. Most még a piros

napot is elkente, is lett az egészből egy furcsa gyászjelentés.

A festő keserűen röhögött, és éppen menni készült, mikor a mecénás megérkezett.

— Mutassa — mondta rosszkedvűen, mert nagyon rosszkedvű volt és méltán, mert ina derült ki, éppen ma, hogy a bank, ahol pénzét tartotta, megbukott, hogy a felesége, már esztendők óta csalja, hogy a Rembrandt, mit annak tartott, nem Rembrandt, mindez ma — csekélység! —, és akkor jön ez a kis festő a képével, amit szánalmában rendelt nála, hogy segítsen rajta, egy erdőt, nézzük csak.

Sokáig mozdulatlanul állt előtte. A festő iszonyúan res- tellte magát, szeretett volna elrepülni, mint a felhő a tHhar- ban, idegen országok felé. A szegény gazdag végre megszólalt:

— A kép rossz, de az ötlet nem rossz — mondta, és megszámlálta a fákat, hogy hányadikon lóg az akasztott ember. Egy csomó pénzt adott a festőnek. akt elment vacsorázni, őt pedig megtalálták másnap, a kijelölt fán, felakasztva.

— Nyolcvanöt esztendeje született Balázs Sándor, a magyar írrt-űjságfró társadalom egyik senlora. Éhből a* alkalomból közöljük fenti tárcáját.