Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-15 / 217. szám
Bihari Klára Gheorghe Suciu íratlan törvény B ertháné a villanytűzhelyre tette a levest és hozzálátott, hogy kisüsse a vékonyra kivert hússzeleteket. Élvezettel, s teljes odaadással forgolódott a kicsi fénylőn tiszta konyhában. Pontosan kimért, rövid és gyors mozdulatokkal végezte munkáját, pedig közben nemcsak a fülével, hanem egész leikével kifelé figyelt: jön-e már az ura? Hogy nyugtalanságát elviselhetőbbé tegye, időnkint kiment a kis előtérbe, gömbölyű könyökével lenyomta a kilincset és benézett a szobába. Odabenn a rend és tisztaság leheletét árasztva állottak a csillogó bútorok. A nagy, több részes szekrény, a szegletes asztal négy zöldkár- pitozású székekkel, a kihúzható rekamié, támlája lapos tetején porcellán, meg plüss állatfigurákkal, babákkal és egyéb gyermekjátékokkal, a lépcsős virágállvány és a sarokban a kerek asztalka, kétoldalt egy-egy fotellel. Az asszony gyönyörködő pillantása végigsiklott a csillagokból horgolt asztalterítőn. Az előző napon készült el vele és ma, amint hazajött a bányából, kimosta, kivasalta, s mindjárt fel is terítette. — Ilyen asszonnyal, mint te, soha nem volt még nekem dolgom... — súgta neki Lajos, a férje, a legbizalmasabb pillanatokban. Zsófinak ilyenkor nagyot dobbant a szíve, fejébe szaladt a vér, s a fájdalomig feszítette az a kívánság, hogy még erősebben és teljesebben odaadhassa magát. Tudta, hogy Lajost nagyon szerették a nők, ezért is nősült későn, huszonnyolc éves korában. Belecsimpaszkodtak, nem akarták kiengedni a körmeik közül, mindegyik véglegesen meg akarta tartani. Ötödik esztendeje éltek együtt, de á versengés közte és a hajdani asszonyok, lányok között nem szűnt meg. Ha szó esett róluk, vagy valamelyikkel szembetalálkoztak az utcán, barna szemöldöke össze- rándult, mintha valami érzékenyen megremegett volna benne. Lajos hiába mondta, „mit morcoskodsz, hiszen te sokkal különb vagy, nekem már ez olyan, mintha egy darab kőre néznék” — sötét tekintettel elfordult és legfeljebb annyit felelt, rekedten, haragosan: „Hallgass már, hallgass!” A szerelmes dicséret, hogy ő a legkülönb felenem telik ki teljes egészében a megmaradó négyezer forintból. Octakinn lépések Roppantak. Gyorsan kiszaladt' az előszobába. Bertha éppen akkor lépett be az ajtón. Szokása ellenére nem köszönt. Levette könnyű esőköpenyét, felesége felemelt kezébe adta és bement a konyhába. Az asszony már ott találta az asztal mellett. Nagy ökle a fehér-piroskockás, keményre vasalt abroszon feküdt. Barna szeme keskeny, sötét réssé szűkült, arcát, sima homlokát beárnyékolta a harag, szabályos rajzó telt száját öregesen és kelletlenül összehúzta. — A gyerek. . . hol van ? — kérdezte mordul. — Anyádéit kérték, hadd maradjon náluk éccakára is... nehezen tudnak megválni tőle. .. — felelt Zsófi puha hangon. Könnyen, nesztelenül mozgott az ura körül, elébe tette a kancsót, poharat, evőeszközöket, és virágos porcel- lántányéron a húst, meg a burgonyát. Mindjárt észrevette, hogy haragos, s tudta, hogy ilyenkor nem szabad faggatni. Amíg vizet töltött a pohárba, kenyeret szelt és kezére adta a sót-paprikát, le nem vette róla feszült tekintetét, amely megtelt mélységesen komoly, ösztönző várakozással. Bertha az utolsó falat után odébblökte a tányérját, és súlyos öklével olyat vágott az asztalra, hogy a pohár felugorva, a kancsóhoz koccant. — A gazember! A disznó! — tört ki belőle indulatosan. — Kovács Andrásnak adta oda a motort... — Eladta? — kiáltott fel az asszony. Alakja teljes magasságában kinyúlt. — Ezt merte tenni? Neked kínálja és másnak adja el a gépet? Arca pirosán kezdett tüzelni, szemében gyűlölet szikrázott. Élesen hasított belé a veszteség fájdalma. Nem lehet megvenni a televíziót és az idő elérhetetlen távolságába siklott a gj'ermekszoba bútorzata, s a hűtőszekrény , amire a mai naptól kezdve akartak gyűjteni. De mindennél jobban égette a sérelem, ami az urát érte. És most az volt a legfontosabb, hogy ezt Lajos ,is tudja és észrevegye. — A te pénzed nem olyan jó Pusztainak, mint a másé? Hiszen téged kérdezett először, avval, hogy adóssága van, nem akarod-e a motorját. Az isten büntesse meg az ilyen becstelent! Megérdemelné, hogy a szemébe köpjél! tani, bár ez is elevenen fájt, de az ura kijátszását nem felejthette el. Nyolc-tíz nappal később Bertha ismét rosszkedvűen jött haza a délutáni műszakból. Míg arcát odatartotta Zsófi csókjának, barna szemével el- merülten és szórakozottan másfelé nézett. Odament a szélesre nyitott, kettős rekamié közepén alvó kislányhoz, megsimogatta szőke fejét, azután a konyhába leült á kitálalt étel elé. Evés közben kérdezősködött erről-artól, de szórakozottsága nem szűnt meg. s gondolatai láthatóan máshol jártak. Az asszony mint mindig, ha Lajos valamilyen okból kikerült az ő hatóköréből, veszélyt sejtett. Elvette a kiürült tányért, sima, gyors mozdulataival helyébe tétté üvegtálacskóba a kompótot, a kiskanalat, azután puha hangon megkérdezte: — Miért vagy kedvetlen? Történt valami? — Semmi... — mormolta az ura és megrántotta a vállát. — Áz a Pusztai... az állat! — Mit csinált már megint? — kérdezte az asszony. Kiegyenesedett és sötét szemöl- dökte összérándult. — A brigádja robbantott... A tíz gyutacs közül csak hét robbant fel — kezdte Bertha. A leomlott meddőben volt egy olyan nyolcvankilo-forma kő. Ahelyett, hogy megerőltetné magát és felemelné, fogja a csákányát és szét akarja ütni, mert az apróbb darabokat már szép kényelmesen fel lehet lapátolni a csillébe. Avval nem törődik, hogy éppen egy gyutacs kerülhet a vas éle alá és kiverheti mind a két szemét. Láttunk már ilyet... Én éppen náluk voltam, a lőriiesten-el ni v ' Bertha szemében zöldes szikrák gyúltak, hangja eltorzult a haragtól. — Olyat vágtam a karjára, hogy mindjárt elejtette a csákányt. Az aszony kiegyenesedett. — Hagytad volna! Vakult volna meg. Még te segítesz neki, amikor becsapott! ElveszíBodó Béla tettük miatta a televíziót és ki tudja, mikor vehetjük meg a hűtőszekrényt, — kiáltott fel Zsófi indulattól rekedten, arca, homloka pirosán tüzelt. Bertha letette a kanalat. Kissé hátrább húzódott, szeme kitágult, s ettől homlokán ráncba szaladt a sima bőr. — Mit mondasz? — kérdezte csodálkozva. — Azt, hogy minek törődtél vele? Érdemel Is kíméletet az ilyen utolsó szélhámos, aki téged kijátszott, megcsalt... Verte volna szét azt a követ. — Nem vagy az eszedhél.,, Három éve Csermely Józsi így vesztette el a bal lábát... Gergely Ádám is, így lett félszemű! — mondta Bertha lassan. — Azokat sajnálom, mert rendes emberek... De Pusztái megkárosított. B ertha Zsófira nézett, aki délcegen állt az ásztál túlsó oldalán. Tudta, hogy mindez a gyűlölet és harag őmiatta, őérte tört fel ilyen frissen és elevenül. Bár éppen annyira neheztelt Pusztaira. mint azelőtt, valami mégis mélyen egybefűzte veie, s ezért sebző és kegyetlen sértésként hatottak rá Zsófi szavai. Az a különös sejtése támadt, hogy először , látja a szép, szélesvállú, keménydere- kú, eltorzult arcú nőt, S ez nem azonos azzal, aki őt tegnap, tegnapelőtt haza várta. A tárnában, baj idején, mindig úgy érezte, hogy hideg árad el egymást követő hullámokban a bőre alatt. Most ugyanez a veszélyt jelző hűvösség terült szét benne, s megértette vele* hogy ezt az ügyes, gyorskezű, kivételesen szorgalmas teremtést, aki mindig fel tudta gyújtani, már nem szereti úgy, mint eddig. Valami, ami forrón és szorosan összekötötte őket, meglazult, s ki tudja, lehet-e még ezen segíteni? — Mit nézel úgy rajtam? — kérdezte a hosszú hallgatástól, s a távoli, felmérő pillantástól furcsa bizonytalansággal az asszony. — Semmit — felelte Bertha. Hogy elrejtse szemét, az üveg- tálacska fölé hajóit és újból kanalazni kezdte a kompótot. Idegen emberek M ór több napja dolgoztak az utca kövozé- sén. Mintegy húszán lehettek, a nőkkel együtt. Volt köztük egy aranysárga hajú, világos szemű, szép járású fiatal lány is. Ő bizonyára nem saját jószántából került ide. Egyik reggel kezdtek el dolgozni. Először az utca régi kövezetét fejtették fel, a köveket halmokba gyűjtötték. Helyükön olajos hordok maradt, amelyben, mint egy kiszáradt mocsárban, a reggeli nap is elvesztette fényét. Az emberek hangtalanul dolgoztak. Nagy néha szólt valaki, ha muszáj volt, egyébként jelekből is jól megértették egymást. Amikor beszélgettek nem szólították néven egymást. Egy és ugyanazdn dolog kifejezésére valameny- nyien azonos hangmagasságot használtak. Amint melegedett az idő, mindegyik levetett valamit magáról. A ruhákat egy halomba gyűjtötték és alá rakták a tarisznyákat és elemó- zsiás táskákat. Ott volt egy egy friss vízzel teli demizson is, amelyet időnként meghúztak. Később a férfiak csak ingben, a nők karton blúzban dolgoztak. Az első napokban senki nem látta, hogy hol és mikor ettek. Egyik naptól kezdve azonban ebédidőben valamennyien összegyűltek, kört alkottak, kiürítették a tarisznyákat és a táskákat néhány ruhadarabra, és ettek, egyik a másik után. Az utcának arról a szakaszáról, ahol olvasztott szurokkal dolgoztak, fojtogató gőz áradt feléjük, és zavarta őket az evésben. De ők mégis együtt nyelték a falatokat, ritkán és fojtottan beszéltek, hébe-hóba pillantottak a járókelőkre. A járókelőket idegeneknek tekintették, mintha árnyak, és nem is igazi emberek lettek volna. Szoros kört alkottak a falatok körül, ott lenn az utcán, a munka mellett, és nem szégyenkeztek mindezért. Később, miután befejeztek az evést, lassan újra visszamentek arra az apró, sárga homokkal beszórt útszakaszra, ahol dolgoztak. Ott elnyúltak néhány ruhadarabon, hogy pihenjenek egy kicsit, a kőzet melege azonban gyorsan el is altatta őket. Én gyermekkoromból ismertem őket. Csak ezt az aranysárga hajú lányt nem láttam soha. Ismertem ezeket az embereket járásukról, ritka beszédjükről, pillantásukról. O tt aludtak az utcán, munkájuk mellett a falunkból elszakadt emberek. Meleg kövezeten aludtak, és azt álmodták, hogy a szabad ég alatt, a friss szántóföldön vannak, ahol pacsirták énekelnek. Megvártam, amíg felébrednek és hívtam őket haza, Fordította: Csongrády Béla Milyen a kislány? Sohasem voltam — akkor különösen ség a világon, nemhogy csökkentette volna, de még magasabbra fokozta hevét. Azt, hogy a terítő már elkészült, meglepetésnek szánta. A régivel a fűtőtestet takarta be. De a csipkénél is tovább nézte a szemközti sarokban elhelyezett asztalkát, amely felett egyik oldalon a kislányuk, másik oldalon a férje bányászruhás képe függött. Erre jön majd a televízió, amire most már nem kell külön takarékoskodniuk, mert váratlan ajándékképpen megvehetik abból a tizenhatezerből, amit az oldalkocsis motor- kerékpárra összegyűjtöttek. Az örömmel teli nyugtalanság újra felcsapott benne. Már a sarokhan látta a nagy fadobozt a képernyő homályos üvegével. Egyik vájár ismerősük eladja a fél éve vett motorkerékpárját, és csak tizenkétezret kér érte; az ura talán éppen most olvassa le Pusztainak a pénzt. A fennmaradó négyezret a televízióra szánták. Nekitámaszkodott az ajtónak. Egy másodpercre behunyta a szemét és hosszan sóhajtott, mert valóságos testi jóérzést okozott a gyarapodásnak, az óhajok gyors teljesülésének boldogsága. Lemond az Új ruháról, mert a televízió B ertha felkelt és indulatosan le-fel járt a konyhában. A benne dolgozó düh, amit Zsófi még magasabbra szított, szinte szétfeszítette a kicsiny helyiséget. — Ne hagyd magad. Az ilyen megérdemli, hogy kita- nítsák! A brigádja előtt köpjed szemen! — hadarta léleg- zetnyi szünet nélkül az asz- szony. — Dehogyis köpök én az arcába. Hogy azt higgye, most tönkretett — vágott közbe az Ura izgatottan és fejét oldalra fordította, mintha egy számára látható lényhez intézné gyűlölködőn keserű szavait. — Mindjárt holnap megveszem a motorbiciklit. hadd lássa, hogy nem szorultam rá és én tettem volna neki szívességet, nem ő énnekem. .. Bertha másnap csakugyan megvette a tizenhatezer forintos gépet. Egy-két napig még szidta Pusztait, azután elhallgatott. Az asszony azonban ahányszor a kislánnyal együtt beült az oldalkocsiba, vagy karbafont kézzel állt a ház mögött, ahol Bertha a fényesre lakkozott motorkerékpár mellett guggolt, hogy kifogyhatatlan türelemmel babráljon rajta, friss haraggal szidta és átkozta. A televízió elvesztését még meg tudta volna bocsájKedves-édes, élénk szem, gettem. Egy ilyen rendőri ki- hanliskás nevetés, báj — az hallgatás olyan volt, mint a ilyen jelzők szép nőt akarnak végítélet végrehajtását várni, szavakkal fotografálni. Cica- Gyorsan átgondoltam az éle- arcú, ez nem tárgyilagos meg- temet. A paragrafusokat sehol állapítás, már foglalatos, ben- sem lehetett belém döfni! ne van: szeretem. Másfél órát vártunk, míg Eszembe juttatta az én his- megérkezett a főtanácsos. Is- tóriámat, elmondom. Regesre- mét mérleget csináltam. Fris- gen történi: gyanússá váltam, sen borotvált az arca. az ényé- Azt írtam egyszer: vannak de- men tüskék. Szemmel láthatö- mokratikus dolgok, amelyeket an jól kialudta magát, én úgy- nem lehet sikkasztani. A szüle- szólván semmit sem pihentem, tésnap, például. Van születés- Rajta aranygalléros, csillagos napja Rotschüdnak, és van a uniformis, én sebtében öltöz- munkanélkülinek. Mindenki- tem. nek van, aki megszületik. Csak íróasztal, mögötte a főtana- az akkori élet festéséhez mon- esős, az íróasztal előtt én, módom: komoly figyelmeztetőt göttem a detektív — így kezkaptam, ne játsszunk a szavak- dedött. kai, hagyjam a demokrácia. Nézett. rám. Halloa,tott. említését. Aztán írtam a Gon- Értettem: ez a fokozás. Ilajna- dolat című lapba. Ez is baj U bekísérés, várakozás, most: volt, hiszen ebbe a lapba na- fenyegető hallgatás. A falióra gyón baloldaliak írtak .. . ketyegett a főtanácsos aktákat Egy esős őszi napon m: kir. lapozgatott, hallgatott, detektív csöngetett be lakú- De hát ez mind politikai hátsómra. Hajnalodott, nemrég tér. az akkor: idők modorában, feküdtem le — régi hírlapírói én pedig szén nőről akartam szokás szerint. mesélni. Mert szép volt,, akit Apró ember volt a detektív, akkor szerettem. Nem így: ő is álmos még. Egy korán nyi- szép, ezer jelzővel szén. száz- tó trafikban cigarettát vettünk, ezer jelzővel szén: Mondtam szótlanul füstöltünk, amíg a ezzel valamit? Nem. Talán főkapitányság Zrínyi utca,i annyit: akkor még lobogott a ép"’ir*ébe értünk. hamm, a kislány szőke volt. Leülteiétf — ön hátam mö- boldootalanv.i szorongattuk gé ült — együtt váriulc a fÖrt- cm/más kézé* ha pJvóltirnk, és irt-soíí. gr fon kihallgatni. De rögtön üres lett mindeti, ha miről? triam? Írtam. Kává- nem láttuk egymást, házba jártam? Jártam. Reszel- Akkor a főtanácsos elérke- gettem barátaimmal? Beszél- tettnek látta az Időt, hogy abnem — ura a jelzőknek. Azonkívül vallomásba tenni azt, akit szeretek!? Azt is tudtam, nem áll meg a kérdezésben. Szemüvege mögött csillant á szeme, így csillan a férfiaké, ha nőkről, kalandról haliénak. Éreztem: csak el kell kezdenem, kedvteli magánfaggatás kezdődik, s esetleg leltári leírást kell adnom szerelmem termetéről, ujjat formájáról, szeme sugárzásáról, keble domborulatáról. Beszéltem volna én minderről versben mindenkinek, de ott? Nézett rám, várakozva, mint akinek rögtön csemegét tálalnak: — Na! Szép? Akkor nagyot nyeltein, megmozdult ádámcsutkám, s hirtelen kivágtam: — Csúnya! Szeme nagyot nőtt a szóra, én pedig hozzátettem: — Csúf. Nem volt könnyű. Magamban mindjárt esdekelve kértem bocsánatot szőkémtől, ha el még valahol, most is pardont kérek. Magamban. De a főtanácsosnak hangosan feleltem: — Nagyon csúnya ■.. Szép nő? Jelzők? Csúf. F.nynyi volt az én kis bosszúm. Ennyi tellett tőlem. Nem sok. tudom. Akkor vagyon jólesett. Elengedtek, Ahogy kifelé mentem, éreztem a hátamon o.z apró detektív szúrós tekintetét. Lövés a levegőbe, Tehát Patkányarca volt, sűrű fekete most vallanom kellene ennek a bajusza, ha szabad most ennyi főtanácsosnak szerelmemről jelzőt, használnom. NÓGRÁD — 1968. szeptember 15., vasárnap 9 Csúnya a szerelmem bahagyja az inkvizíciós hallgatást, rám dürr ént: — Névé? Türelmesen mondtam személyi adataimat. Következett á friss kérdés: — Kik a barátai? Ezt is gyorsan elintéztem: — Nincsenek barátaim. Sok embert ismerek, de kit nevezhet az ember barátjának? A hangsúlytalan válaszommal nem törődött. Tapasztalt ember volt, sokféle válaszhoz szokott. Becsukta, az aktákat — úgyis tudtam: nem az én aktáim, mert nem is lehelnek azok. Végignézett rajtam, ifjúságomon, az éjszakáktól gyűrött arcomon, a hirtelenében rosszul elválasztott frizurámon. Enyhült hangon kérdezte: — pé barátnője csak van? Lehetett ezt tagadni? Akik informálták, ezt pláne tudhatták. — Va n... Hátradőlt- cigarettára gyújtott. Én is füstölhettem. — Tehát van. Még enyhébb lett a hangja, negyedhivatalos, háromnegyed rész m agánkétAezösltödés — láttam ezt az elnyomott mosolyon: — És milyen?
