Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
Hibo Tam as: Gdansk TOIVO LYY Kincses világ Mint gyermek, ó hányszor csiszoltam nyílhegyet s hajlékony íjat százszor is faragtam, nyír és fenyő adta hozzá a fát. S folyóban gázoltam, éjfélig is tán, lestem: horgon ficánkol-é a pisztráng. Csatangoltam tovább, erdős szigetek mély sűrűjén vágtam én át, s hol part ölébe bújt a megriadt berek: megidéztem a zuhatag-királyt. Örömben, gondban kísérnek e titkok, bennem zsibongnak e merész, vad vágyú séták, dús kincseim, miket látok, tapintok. Távoli szigetek tűnnek fel száz alakban mint délibáb — s a nyílt viz csillog gyöngyösen. Ligetek lángolnak az ősz színeiben, vörösfenyőn ezüst köd fátyla libben itt-ott. Pisztrángos ár zúdul, szétporlik és a fényben szivárványként ragyog a könnyű permeteg. Megyek, szertelen álmot kergetek: látom a hó-sármányt a pelyhes tiszta hóban, ég boltívén északi fény lengő csóvája lobban, s égnek a csillagok mint messze őrtüzek. Képes Géza fordítása finn eredetiből tünk, sírtunk, esküdöztünk. A szomszédból át is szóltak, tudod, leválasztott lakás, minden esküdözés áthallatszik. Éjfélre végre megtudtam, hogy Annusnak egy nyaralótársa, bizonyos Sző kény iné beszélte tele a fejét mindenféle badarsággal. Szökényinéről sikerült megtudnom, hogy a Tél utca 72-ben lakik. Taxit hívattam. — Édes fiam — mondtam Annusnak — azonnal megyünk Szökényinéhez. — Éjfélkor? Megbolondultál? Fél egykor felcsengettem Szökényinét. Elnézést kértem a zavarásért s megkértem, mondja meg, kitől értesült a szép Lujzáról. Szökényiné előbb kertelt, aztán ]átta, hogy emberölő kedvemben vagyok, hát megmondta, hogy hazajövetelünk előtt, vasárnap fent járt nála Tulpitz Erzsi nevű barátnője, tőle hallotta a dolgot. A két gyereket Tulpitz llrzsi egyébként nem mondta, azt ő csak úgy gondolta, mint valószínűséget. Hol lakik Tulpitz Erzsi? Márga utca 3. Reggel háromig nyomoztam. Jártam egy Benkovics nevű kőfaragó-mesternél, egy Ber- hidai nevű precíziós műszerésznél Kőbányán, valami Schrottmann nevű iparművésznél a Sashegyen s még egy-két helyen, melyekre már nem emlékszem. No. mindegy. Reggel háromkor egy bizonyos Tokodinéhez értem, aki a Nagymező utcában lakott. — Kérem — mondtam el gépiesen a mondókámat itt is —, valaki egy gyalázatos pletvkával feldúlta a házasságom nyugalmát. A pletykát ön is terjesztette. Kitől hallotta, hogy én egy született Oppenheimer grófnővel folytatok viszonyt? (Közben ugyanis ide jutottunk.) S most elhangzott két szó, egy név, amitől azonnal kigyulladtak fejemben az összes lámpák. Tokodiné ugyanis Hantos Gyuszi nevét említette. Hát persze! Hantos Gyuszi! A többi már csak kevéssé érdekes. Hajnali fél négyre hazaértünk, reggel hétre kibékültünk. Másnap azzal az elhatározással mentem be a hivatalba, hogy Hantos Gyu- szit kihívom a folyosóra és megpofozom. Nem tettem, meg. egyrészt azért, mert ki tudja, mi mindent mesélt volna rriegveretésének okairól városszerte, de nem tettem meg azért sem, mert valójában okom se volt rá, Ö, szegény, nem tehetett arról, ami tör tént. A pletykát ugyanis én kezdtem. S így jöttem rá a tanulságra, amelyet ezennel átnyújtok neked: aki másról pletykát terjeszt ostoba és megvetésre méltó. De annak sincs valami sok esze, aki önmagáról fecseg. pm — A történet nem rossz — mondtam Jósltának, amikor a végére ért —, talán lesz is valami haszna, ha megírom. — Nem bánom — mondta —. de ez esetben nagyon kérlek, a neveket végig változtasd meg. Tulod. hogy menynyi mindenfélét beszélnek az emberek ... Minthogy ügy gondoltam, ebben kétségkívül if-aza var,, kérését készséggel teljesítettem. Cseres Tibor SÁRIKA, A TANÍTÓNŐ Tlíár arra is gondolt, hogy *'-* apróhirdetésre válaszol. De annál sokkal büszkébb volt Március elején, egy hajnali órán fel kellett ébreunie. Kiment, csak úgy hálóingben a csupasz-gyepes iskolaudvarra — fojtogatni kezdte az enyhe szellő, amely a csillagos égből áradt alá s leánder-virag, meg szekfüszeg illatú volt. Menekült be a házba. A hajnal továbbra is fullasztó maradt. A vásott lépcső, az ajtó, a küszöb, minden olyan szomorú volt a derengésben. Valami zaj szállt erre? Valaki motoz a ház körül? Igen, egy kutyát kéne beszerezni mégis! Legszívesebben leült volna a küszöbre, de menekülnie kellett be a szobába. Bent a március-szag megszűnt, a türelmetlenség azonban maradt. Fél négy volt, hétig még akár két verset is al- hatott volna, ha tud. Csalt egyszer hunyta le, talán tíz percre a szemét. Amikor az órája után nyúlt, már fél nyolc volt, s hallotta is a tanterembe érkező első gyermekeket. A homok jól elbírta a kerékpárt. Délben beszaladt a faluba, kolléganőjéhez és barátnőjéhez, bizonyos Csornák Roziltához. Rozika nem lepődött meg és nem is legyintett. — Én is felébredtem ma éjjel —, de nekem nem ez az idei az első. Én már megszoktam, Sárikám, szívem. Ez a március szabályos. Hidegebb években az április vége hozza meg. ötvenkilencben, emlékezhetsz, milyen korán zöldült, már február végén he- vüléseim voltak. Sári nem értette. — Te szegény — kacagott Rozika — te gyermek 1 Ez azt jelenti, hogy ezentúl már te is közénk tartozol! — Dehát te már ötvenkét éves vagy! — Na és? Te is megvagy már negyvenegy! Sári még nem volt ennyi, de most nem vitatkozott. Megharagudjon? Míg a bicikli vitte, egész úton ezen töprengett, meg kellett volna-e haragudnia. A gyerekeknek írásbelit adott, hogy egész délután hallgathasson. Mert Rozika kíméletlensége megriasztotta. A következő hétre két nap szabadságot kért az igazgatótól, hogy Pestre utazhasson cipővásárlás végett. Ez furcsán hangzott. Az igazgató csak annyit mert szólni: — különleges cipő lesz az! Az estivel indult, s már megvolt a teljes szövege, amint a gyorsvonatra átszállt. Szé- gyellte azonban, táskájába rejtette, s csak Pest alatt vette elő egyszer, hogy ellenőrizze. De nem kellett azon egy betűt sem változtatni. Homlokára húzta kalapját — ezt is Pest tiszteletére viselte! Nem kellett várnia semmit a kiadóhivatalban. Az ablakocskán beadta a papírost: „Harminckilenc éves, szépnek mondott vidéki tanítónő sógornőm számára, aki 18—20 éve özvegy, tudtán kívül ezúton keressük hozzá illő férfi társaságát. »Nyári esküvő« jeligére kérjük a kiadóba.” A szőke tisztviselőnő közömbös arccal olvasta végig a szöveget. Ceruzája hegyével vonalat pöttyintett minden szó alá, hogy forintra számítsa át a segélykiáltást. Odaírta: 120 Ft. Csupán másodszori olvasásra mosolyodott el egy csipetnyit, annál a kettős, bizonytalan évszámnál. — Hadifogságban halt meg, és nem tudjuk pontosan ugyanis. — Százhúsz, tessék a pénztárhoz. Nem haragudott a fiatal szőkére, de az ősz hajú pénztárosnőt szívesebben kérdezte: — Mikor lehet érte jönni? — Két-három hét múlva. Van aki mindennap bejön érte. Van, aki egyszerre viszi el. Én olyan leszek, gondolta Sári — aki egyszer jön — s kalapját lebontotta fejéről mindjárt az épület előtt. S aztán már nem volt kedve járműre ülni, gyalog támolygott sógornőjéhez, született Szalóki Zsókához, akinek a férje vállalati jogász, kisleányuk, Cicu pedig tizenkétéves. Cicu örült legjobban s igazán, mert nagyon szerette a rokonokat. S a gyermekek tizenkét esztendős korukig sok rokont szeretnének látni maguk körüL — Cipőt akarok vásárolni — előzte meg Zsóka kérdését. — Valami egészen különlegeset, amilyen még nem volt nekem, amilyet csak Pesten kapni! Ebédre hazajött a sógor Is, ő is örült, majdnem annyira, mint Cicu. Hevesen kezet csókolt. Csak késve mondta Sári. hogy „nem szabad”, s lefelé is csak késve kezdte nyomni kezét. De akkor már a sógor csókjai rajta voltak. Ebéd alatt Károlyról beszélgettek, Szalóki Károlyról, mint aki csak rövid külföldi úton tölti valahol az időt, s nem a földben. Ebéd után a sógor elköszönt, Zsóka pedig vállalta, hogy segít a cipókeresésben. Idejével maga rendelkezett a Buksi kötőgép jóvoltából. Alkalmas cipőt azonban estig nem találtak. Vacsoránál megint Károly került szóba, hogy milyen ételeket szeretett. Aztán, hogy Sárika nem fél-e a tanyasi iskolában. Hogyan állja meg annak a sok éhes férfinek az ostromát. — Huszonöt kilométeres körzetben nincsen olyan egzisztencia, aki enge- met esélyesen meg merne környékezni. — Kacagott, majd sóhajtott az özvegy. — Évről évre előfordul ugyan fiatalabb kolléga, de azok engemet nemnek tisztelnek. Harmincon felüli orvosban, állatorvosban ritka a nőtlen. Tavaly került agy özvegy agronómus, de csak egy-két hónapig zsizseg- tek körülötte. Egy élelmes nö- szemóly megkaparintotta. Zsn- ka nem vette észre, hogy panasz ez, s nem a boldogult Károly védelme. Délelőtt folytatták a cipővadászatot. Féi tíz tájban váratlanul ráleltek a nemes vadra. Hús-színű pár volt, egészen extra, úgyszólván egyedi gyártmány. Sem kisebb, sem nagyobb nem volt belőle Zsóka szomorúságára, mert egy számmal kisebb lába lévén, ebben kotyogott a lába. Hóna alatt a cipődoboz- zaj Sárika szárnyat kapott. Még a déli vonattal elutazott. Csak másnap hajnalban ért haza, a buszról a kövesűtnál szállt le, onnan még két kilométer. gyalog, a kerékpár híján. Nem feküdt le, felpróbálta a cipőt: — Istenem, hol fogom ezt viselni! Jöttek is nemsokára a gyerekek. Nem vettek észre semmit, pedig az új cipőben tanított. A várakozás megfeszítette idejét, azt a néhány hetet. Olykor azt gondolta, valami okból kihagyják a hirdetést. Április végén kapta meg azt a lapszámot, amelyben végre benne volt a „Harminckilenc éves, szépnek mondott”. Mindjárt a cím alatt: Házasság. Ezt jó jelnek tartotta. Csornák Rozika május elején borult ki. Mentőket hívtak ki érte, ő meg azt kívánta, barátnő ja kísérje be. A fehér autó bemerészkedett a dű- lőúton Sárikáért az iskolaudvarra. Rozikának folytak a könnyei: — Ha Kovács még egyszer kérne! Ha még egyszer! — sóhaj tozta egész úton. Fogni kellett csapoló kezét.. Tudta Kovácsot Sárika: csendőr őrmester volt valamikor negyvenben, s feleségül kérte Rozikát. Hogy képzeli. Meg is bántódott Kovács őrmester. Eltűnt a faluból, s nem is jelentkezett azóta. Azt mondta az ideggyógyászat orvosa: — Hölgyem, ne kívánja, hogy a falakon belül engedjem. Búcsúzzék barátnőjétől! ... Csak másnap kapott vonatot. Ügy elgyötörte az út, maga Is csaknem odajutott.. . hova? A várakozás, a levelek reménye azonban erőt adott. Május második felében ismét két nap szabadot kért „Májusban, Sárika kedves! Ha a megyénél megtudják, a fenekemre vernek!” — sopánkodott az igazgatója. Sárika azonban vitte a cipődobozt. A pályaudvarról egyenest a kiadóba sietett. Pirulás nélkül mutatta a személyi igazolványát Huszonnyolc levelet számoltak le eléje Megköszönte, — Zsókám, mégsem tudom használni ezt a cipőt — állított be a sógornőjéhez. — Node két hónap múlva nem veszik vissza, hiába van meg a cédula! Ügy is lett, nem vélték vissza, de Sárikán nem látszott bosszankodás. Cicu boldog volt. „Jaj, ha velünk lakhatnál, Sárika néni!” Mivel nem engedett kezet csókolni, a sógor atyásan kétoldalt hozzádörgölte Jogász arcát. Az ebéd alatt megint Károly került elő, milyen fess karpaszományos volt. Az esti vonattal már utazott is vissza Sárika. Hasztalan marasztalták: — Dehiszen a második éjjel nem alszol! — Pámáson szundíthat az ember! — mondta. Párnásra spekulált, hogy majd magában — olvashat Négynél kevesebben sehol sem ültek a fülkében. De jobb is, legalább szendergésében any- nylval tovább őrizhette a ter- vezgetést. Délre került ágyba- Alig látott a fáradságtól. Éjjel felébredt, felkelt, elővette a leveleket. Kilencben fénykép is volt. Visszariadt tőlük, ezeknek az írását el sem olvasta. S amelyikben nem lapult fénykép! Hát mit gondoltok, ti szánandók és érdeksó- várok. Ápolónő vagyok én vagy világcsúfja, vagy nincsen elég gyerekem nekem itt az udvaron! Mennyim van az OTP-nél? Stricik! Aljasok. Némelyik papírról az alkohol szaga bűzlött. A konyha kövén elégette az egész aiánlat- halmazt. Amint a hamut ösz- szesepregette, megbánta tettét. Mivel nem ellenőrizhette emlékezetét, úgy tetszett, vagy kettő is akadt köztük, olyan, akiben némi férfias szemérem, sőt büszkeség is látszott. Az egyik még mentegette is magát, hogy . .. Na, vége!. .. Alig várta a reggelt, kerékpárra kapott, s be a faluba! fél óra alatt tette meg a hat kilométert. Csak Rozika ajtaja előtt tért észhez, hát kinek panaszkodjon, ha ő nincs itt. az egyetlen. Végig'tolta biciklijét a főutcán, s házról házra mormolta magának: ;tt sincs senki, itt sincs senki. Ismert minden házat. Házasságuk első Pataki József: Kerekeskút ■két hetét itt töltötték Károly- lyal. Az a bizonyos ház most következett. A falu vége előtt a tizedik. De megöregedtek az ablakok!. .. Ruhástól feküdt az ágyba. Éjfélkor felriadt. Semmi álom nem jött a szemére. Megnézte magát a tükörben. Levélbe tette panaszát s másnap elküldte Pestre. Negyednap jött a válasz: „Ez így nem mehet tovább, fel kell jönnöd Pestre. Legalább Cicunak legyen egy állandó rokona.” A sógora is oda jegyezte nevét, s még a neve alá: talán segíteni is tudnék az áthelyezésnél. Ceruzával háromszor is aláhúzta szavait. E szavak ezáltal ajánlattá váltak. Fenyegető megkörnyékezéssé. -palán segíteni is tudnék — ez negyedszer is alá volt húzva. Piros ceruzával.
