Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
Bárány Tamás Ki mit Még elevenek emlékezetünkben azok az izgalmas hónapok, amikor egyik vetélkedő a másikat érte. Ki mit tud; Ki minek mestere; Ki miben tudós. Ki tud rosszabbul táncdalt énekelni — mindezt az egész ország végigizgulta. Hanem. akárcsak a nyaralásnak vagy a görögdinnyének, a vetélkedésnek is van utószezonja. Ennek fénypontja az az országos döntő, amelynek most folyó középdöntőiről a sajtó is hírt adott és amelynek végső mozzanatáról bizonyára a tv-közvetítést sem kerülhetjük majd el. A kereskedelmi eladók szakmai-szellemi vetélkedőjéről van szó. Ennek létjogosultságához kétség nem fér; bizony olykor - olykor jelentős szellemi erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy az eladó rásózzon valamit a vevőre. Egyik fővárosi lapunk tudósítója bekukucskált egy középdöntőre, Onnét idézte a következő párbeszédet. A közönséget képviselő zsűritag így fordult az eladóhoz; „Ezt o cipőt alig negyedórával ezelőtt itt vettem, felhúztam, s amikor a zebrára léptem, a cipó talpa a járdán maradt”. -42 eladó szemrebbenés nélkül megfelelt; ..Tessék ideadni a blokkot, a cipőt kicseréljük”. A tudósító így folytatja: „A versenyző jól felelt s továbbjutott." Akárki láthatja, hogy a zsűri páratlan ravaszsággal fogalmazta meg a kérdést, és nem csekély szellemi erőpróbának tette ki a versenyzőt. De ő méltán jutott tovább, mivel rendkívüli leleményességről tett bizonyságot. A zsűri részéről ez a kérdésfeltevés egy mély lélektani kísérlet volt. Ugyanis a kereskedelmi eladó életében megtörténik, hogy a vevő visszaviszi a negyedórával korábban vásárolt cipőt, külön a felsőrészt és külön a levált talpat. Az eladó ilyenkor rendszerint gépiesen közli a vevővel, hogy „a kedves vevő kétségtelenül nem rendeltetésszerűen használta a cipőt, ezért vált le a talpa”. A kedves vevő ahelyett, hogy magába szállna és elhatározná, beiratkozik inasnak az első cipészmesterhez, vitatkozni kezd ad el ? és azt állítja: ő igenis rendeltetésszerűen használta a cipőt. Az eladó ilyenkor fölényes mosollyal szokta kérdezni: „Ügy? Hadd halljuk, hogyan?" Mire a vevő: „Fogtam ezt a pár cipőt, felhúztam a lábamra és elindultam hazafelé”. Az eladó: „Ez jó! Csak úgy, hübelebalázs módra felhúzzuk azt a cipőt és nekivágunk az útnak... De vajon meggyőződött-e a kedves vevő, hogy tiszta-e az a járda, nem éktelenkednek-e rajta hepe-hupák, nem nyír- kos-e az aszfalt az esőtől, megfelelő-e a levegő páratar. talma és így tovább. Vajon tudatosan számította-e ki lépteit a kedves vevő, egyenletesen haladt-e, nem csapkodta-e a lábát az aszfalthoz, nem csoszogott-e, mint egy hebehurgya kamasz és így tovább. Na ugye, mindez esze ágában sem volt a kedves vevőnek. Hát akkor süsse meg a cipőjét a levált talppal együtt!" Amint említettem, az eladó továbbjutott a vetélkedőn, mert nem esett a mindennapi rutin áldozatául és magas- fokú szellemi emelkedettséggel átlátott a szitán. Felismerte, hogy most nem igazi vevővel van dolga, hanem egy álvevővel, egy képzett zsűritaggal, akit a fentebb lein érveléssel nem lehetett megetetni. Ezért találékonyan ezt felelte: „Tessék ideadni a blokkot, a cipőt kicseréljük". A zsűri pedig nagyra értékelte, hogy az eladó nem dőlt be és nem sablonos választ adott. 4 zsűri nyomban látta, hogy kiváló eladóval áll szemközt, aki érti a csíziót. Mert, ha ez az eladó egy ilyen visszafojtott izgalomtól terhes pillanatban fel tudta ismerni, hogy ezt a levált talpú cipőt egy vevőnek álcázott szakértő tartja az orra alá, akkor az igazi vevőt is bármikor képes felismerni, és neki már nem azt fogja felelni, amit a zsűrinek, hanem amit a vevőknek kell ilyenkor felelni. A találékony eladó vitathatatlanul megérdemli jutalmát: egy pár olyan cipőt, amelynek még ködös időben sem válik le a talpalt. J. ff f Ősbemutató Óbudán KÉT ÉVTIZEDE is elmúlt már lassan, hogy egy mindenre elszánt kis színtársulat, amely egyik óbudai Uultűrház- ban tartotta előadásait, elhatározta: színre viszi egy darabomat. Huszonöt éves voltam akkor, negyvenhét elején, de a művet már esztendők óta őriztem í!iókomban: huszonegy éves koromban írtam, egy kiadós szerelmi csalódás után. Miről ír egy huszonegy éves titkos drámaíró, különösen szerelmi bánatában? Természetesen a szerelemről. Természetesen a férfi és nő viszonyáról. S természetesen cselekmény nélkül, Hiszen húszévesen az ember elszánt újító, s mélyen megveti az olyan ósdi fogásokat, mint cselekmény, drámai szituáció, jellemábrázolás. Húszévesen általában meg akarjuk váltani a világot; húszévesen szószéknek szeretjük használni a színpadot. Ha hozzájutunk. Én hozzájutottam, mondom, a sors és egy kétségbeesett, darabnélküli társulat kifürkészhetetlen akaratából. A műről ezúttal csak annyit, hogy egy sokat látott, megfáradt bölcs rezignált szerelmi szentenciáit üvöltötte szét a világot jelentő deszkákról, a szombati premier mintegy málfélkzáz nézője előtt. Ha már modernség, legyen vastagon az, gondoltam, és ezt a címet adtam a darabnak: Színmű három felvonásban. S alatta zárójelben: Színmű három felvonásban. (El ne felejtsem: a darab természetesen színházban játszódott, a kulisszák mögött — ahol különben életemben nem jártam —, egy próba folyamán. Az az érzésem, nem sokkal azelőtt láthattam Firandellót... (No, de a cím igazában csak nekem tetszett, a kicsiny társulat igazgatója nem lelkesedett a frappáns ötletért. Büszkén utalt ugyan arra, hogy maga is imádja a „tiszta művészet”-el, viszont a közönséget sem veti meg, épp ezért drámám címét szelíd erőszakkal közönsé- csalogatóbbra változtatta, emígyen: „A szerelem komédiája”. E címmel zajlott le tehát ez az ősbemutató — a mai napig jó szerint az egyetlen — Óbudán. Az ember mindent csak egyszer csinálhat az életében; az én életemben is az volt az igazi premier, ott, az izgalomtól nyakig lucskosan, az óbudai kulisszák mögött —, hiába értem meg azóta még vagy hat színházi bemutatót! tucatnyi rádiódarabot, kétannyi televízióadást meg egy filmpremiert. Emezeket lassan bepermetezi a feledés finom pora; amarra, a legelsőre, emlékszem, amíg élek. A darab sorozatban ment (színházi nyelven: en suite) kétszer, szombaton és vasárnap. Szerzőségem hétfőn Is megjelent, pontosan hét órakor, de feleségemen, rajtam és az ügybuzgó színészeken, no meg egy premierről elmaradt kritikuson kívül senki más nem volt ott; döbbenetes csend honolt a pénztár előtt. Negyed nyolc után a színházi titkár tapintatosan közölte, hogy az előadás elmarad, szíveskedjem étfáradni az irodába, hogy az anyagiakat elintézzük. Átfáradtam, s öt perc múlva kezemben volt a két előadás szerzői tiszteletdíja: huszonnégy forint. AZ ÉPÜLET TŰL8Ó oldalán vendéglő hívogatott, hangulatos kerthelyiséggel. Vonzóerejét nagyban növelte, hogy úgy hírlett: annak Idején Krúdy Gyula is gyakran volt a vendége. Mi sem volt természetesen tehát, hogy elfelé menet feleségemet gáláns gesztussal vacsorázni hívtam. Huszonnégy forintból — fiatalka volt még az új pénz! — két ember parádésan megvacsorázhatott, sőt premiert ünneplő bor is kerülhetett az asztalra. Leültünk. Kürülöttünk a langyos est varázsos hangulata; s lelki szemem előtt a beláthatatlan drámaírói lehetőségek: egy Moliére, egy Shakespeare, egy Ibsen útja! Mit számít, hogy most nem akadt néző? Bezzeg volt szombat— vasárnap! Még a függöny elé is kitapsoltak — s feleségem eskü alatt vallotta: nemcsak a rokonság tapsolt. Tapsoltak a vadidegenek is! A cigány halkan játszott, s én hosszan értekeztem az étekfogóval. Életemben nem ettem azelőtt idei libát — azóta sem —, de végre Is egyszer elsőműves drámaíró az ember ez a libadolog meg már évek óta piszkálta az ínyem, így aztán rendeltem két adagot, fél liter zöldszilvánival. Hamarosan tálaltak. S amíg az omlós hús feledhetetlen ízei, a szaporán kortyolt bor zamatéval vegyülve szétolvadtak a számban, feleségemet Molnár Ferenc színműírói jövedelméről tájékoztattam. Három év óta most éreztem először úgy. hogy szegény asszony talán mégsem rontotta el jóvátehetetlenül a sorsát, amikor hozzám kötötte... Kell-e mondani, hogy ragyogó hangulatban voltam? EKKOR FELBUKKANT a kerthelyiség bejáraténál a színházi titkár. Szomorú arccal lépett be, de felderült, amint meglátott. — De jó, hogy itt találom, Mester! (Azóta sem igen szólítottak így.) Megkímélt egy úttól, holnap fel kellett volna keresnem. Ugyanis nagy baj van... — No? — kérdeztem együttérzően. — Tudja, az a kis lépcső... szóval a feljáró, az a hordozható falépcső, amin a színészek a nézőtérről felmentek a színpadra, meg vissza... — Igen, igen — biccentettem. Hiszen formabontó darabomnak fontos kelléke volt ez a kis lépcső; úgy rángattam rajta le-fel a színészeket, mint a motolla. — És? Ml történt vele? — Perényi Laci vagy Tallós Bandi alatt eltört... Illetve megrepedt és az előadás után szétesett. Most aztán meg kell csináltatnunk, mert nem a társulaté, hanem a kultúr- házé... Hümmögtem, részvéttel. De végül is mi közöm nekem ehhez? — Már hívtunk is egy asztalost — nyelt egyet a titkár. Húsz forintot kér a javításért. Biccentettem. — Hát csináltassák meg! A titkár szeméből csak úgy sütött a szemrehányás. — De nincs rá pénzünk, Mester! A tagok ma vegre kaptak gázsit, önnek is fizetnünk kellett tantiemet, és az igazgatónk most itt áll egy vas nélkül... Azért arra gondoltunk, hogy esetleg önt kérjük meg... Mégis, az ön darabjában történt... Ha nincs ez a le-fel járkálás, semmi baja nem esik annak a hágcsónak! Persze, nem azért kérjük, ne értse félre, de máshon- nét nincs rá fedezet... Szóval, ha volna olyan szíves... Az egész társulat nagyon hálás lenne érte! MIT CSINÁLHAT ilyenkor egy szerző? Zsebébe nyúl, a huszonnégy forintos tantiemből elvesz húszat és átadja a színházi titkárnak, igaz? Én is ezt tettem. Sebaj, mondtam magamban; végeredményben megtérítik ezt a pénzt a további előadások... Ha hétköznap nincs is közönség, de legalább öt-hat szombat-vasárnap van még a szezon végéig! Tudj’ isten, a kedvem azért elfanyalodott, és Intettem a fizetőnek. Huszonegy forintot tett ki a számla; borravalóstul éppen huszonnégyet. Aztán felkerekedtünk s mentünk. A kapuban kezet nyújtottam a titkárnak. — Hát a viszontlátásra. — Izé... — mondta a fiatalember zavartan —, el is felejtettem mondani: jövő szombaton mér ne jöjjön ki, Bárányként. Fél nyolc után társulati ülést tartottunk, és az ülés úgy határozott: a darabját levesszük a színről. Felújítjuk e Csókos asszonyt! Megszorította kezem, és eltűnt az óbudai éjszakában. Ahogy bandukoltunk a villamos felé, kasszát csináltam. Bevétel huszonnégy, kiadás negyvennégy forint. Vagyis az idei libára magam hívtam meg magam, ezenkívül vendégül láttam a társulatot egy törött feljáró erejéig.., Húsz forint tiszta ráfizetés; és mindez a nagyfene modernizmus miatt! AZT HISZEM. így lettem hagyománytisztelő író. Azóta sem kísérletezem formabontással. 2 abi László Szomorú az élet Ezt a históriát nem azért mesélem el első személyben, mert azt a látszatot akarom kelteni, hogy velem esett meg. Még csak azt sem állítom, hogy barátom, Jóska, szóról szóra így mondta el. Szóval, megettem az ebédet, g még volt tíz perc időm. Gondosan megpuhítottam egy Harmóniát s rágyújtottam. Három percig dohányzom. utána a büfében iszom egy rövid szimplát, az öt perc. Két perc alatt kényelmesen felsétálok a szobámba, s pont kettőkor dolgozom tovább — ez volt a tervem. Tízperces terveket egyébként nem szoktam készíteni. De akkor Annus már egy hete a Mátrában volt, úgy éreztem magam, mint egy kitett csecsemő, s hogy jobban teljék az idő, minden percemet előre beosztottam. No, mindegy. Szóval ültem az ebédlőben és cigarettáztam és Annusra gondoltam, hogy már egy hete a Mátrában van. Akkor jött Hantos Gyuszi és mellém ült. Én ezt a Hantos Gyuszit nem szeretem. Ez a Hantos Gyuszi, kérlek, egy fecsegő vénasszony, ez a legszívesebben a saját ügyeiről is másoktól értesülne, ennek az a legfőbb öröme, hogy közügyeket csinál az emberek magánügyeiből, nincs az az apró magánügy, amit Hantos Gyuszi hangyaszorgalommal át ne alakítana közüggyé. Hozza-vi- szi a híreket, mint méhecske a virágport. E tekintetben hihetetlenül áldozatítész, gyakran látom, hogy ebédidejének egy részét is közügyek létesítésére fordítja. Az egyik percben még a földszinten súg valamit Kenedinének, a következő percben már a harmadik emeleten látom félrevonulva, susmogni Pap Jolival. Ez a Hantos Gyuszi. hogy mindenkinek elmondhasson mindent, olykor munkaidő után is bent marad, persze másnan csúsztat. Egyszer valamelyik kis moziban meglátta Borsost, a bérosztály vezetőjét Macával. a titkárnőjével. Ezt három nap alatt annyira átalakította közüggyé, hogy Fásiné, a termelési értekezleten is szóvá tette, s szerte a városban Borsosról és Macáról beszéltek azok is. akik nem is ismerték őket. Hát szóval ez ilyen ember, ez a Hantos Gyuszi. Kinyomoz, megfigyel, továbbad, megbeszél és tanácsol. Mondom, leült' mellém. És a vállaltira tette a kezét. — Te. Jóska — mondta nagy bizalmasan —, lehangolt vagy te az utóbbi időben ... . És nézett rám apró szürke szemével, mint aki azt mondja: öntsd hát ki előttem a szívedet, barátom, mitől se tarts, én majd gondoskodom arról, hogy huszonnégy órán belül rólad beszéljen az egész környék. Férfiak vagyunk, beszélj hát, könnyíts a lelkeden, hogy konkrét tanácsot adhassak neked, te kedves barát... Én azonban csak bólogattam, hümmögtem. Erre Hantos Gyuszi még közelebb hajolt, s azt kérdezte: — Nőügy? Nem tudom, hogyan jutott eszembe, hogy beugratom. Nem vagyok valami tréfáskedvű ember, a beugrató tréfákat pedig egyenest megvetem. De olyan sok megértéssé! nézett a szemembe, s már eleve annyira osztozni látszott életem nehéz pillanataiban, hogy elhatároztam: ked.vét töltöm. — Nőügy — mondtam még halkabban, mint ő és csak néztem a linóleumot a talpam alatt. Annus akkor már éay hete a Mátrában volt, és nagyon hiányzott, nem tudom, mondtam-e már. Most néhány másodperces szünet következett, s szinte hallani véltem, mint telik meg Hantos Gyuszi villamosíe- szültséggel. Idegesen rágyújtott, s nem törődött a gulyáslevessel, amely már ott hűlt az asztalon. — Lány? — kérdezte végre fojtott hangon, első kérdéseként az ismert társasjátéknak, abban reméli ykedve, hogy további néhány kérdés után tudni fogja az illétő pontos nevét, címét s lényegesebb életrajzi adatait. — Asszony — mondtam — férjes asszony. Megdöbbentőn nézett rám. Ekkora örömre nyilván nem számított. Alighanem a legszívesebben máris szaladt volna a vállalati megaforrhoz, hogy egyszerre súgja a fülébe a Halámpex valamennyi dolgozójának: „Csornai József, a Halimpex tervosztályának harminchét éves, nős, de jelenleg szalmaözvegy dolgozója azért lehangolt már napok óta, mert szerelmes egy férjes asz- szonyba. Csornai József lelkiválságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a sarló patikában nagymennyiségű aszpirint vásárolt a napokban, a mérget azonban elősiető barátai az utolsó pillanatban kicsavarták a kezéből”. Hantos persze nem szaladhatott a megafonhoz, már csak azért sem, mert még anyagot kellett gyűjtenie. — Nem könnyű neked. Jóska — mondta az együttérzésnek immár olyan magas fokán, amelyet nem tudtam megrendülés nélkül tudomásul venni — nem könnyű neked. 8 NÓGRÁD — 1966. szeptember 29,, vasárnap — Hát beszélj vele. Kérj tanácsot tőle. — Ugyan minek? Mit mond- végbe hat nekem, amit én nem tudok? — Bizony nem .. — feléltem, és a zsebkendőmmel megtörültem a szemem sarkát, hadd lássa, m; megy bennem. — De ha titokban marad a dolog... — szólt Hantos —, hát istenem... — Titokban?! — jajdultam fel. — Hiszen az asszony férje tud az egészről! — Az asszony férje tudja, hogy te szereted az asszonyt? Hevesen bólintottam: — Igen. De ez még semmi... — folytattam megtörtén —, valahogyan a feleségemnek is a fülébe jutott a dolog... De köztünk marad, ugye Gyuszi- kám? — Hát nem ismersz? — kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. — Szomorú az élet... — tette hozzá sóhajtva, hogy további vallomásokra buzdítson. — Most már láthatod, hogy van okom a bánatra. Ez a helyzet valósággal őrjítő ... Szeretek egy férjes asszonyt, akinek a férje tud a dologról. És tudja a feleségem Is... — És mit szól hozzá? — Igyekszik jó arcot vágni az egészhez. Meg aztán . . . Nem, ezt már neked sem mondhatom el. .. De nem. igenis tudd meg, hogy hova jutottam! A feleségem azért tud jó arcot vágni az egészhez, mert ő js szeret valakit. — Hát ez kétségbeejtő...— suttogta —, Jóskám, el kell válnotok ... Nincs más kiút... Hiszen beleőrülsz! Ismered az asszony férjét? — Igen. — Milyen ember? — Rendes, tisztességes ember. Olyan, mint én. Látván, hogy Hantos Gyuszi már egészen magánkívül van az örömtől, magára hagytam, s roskadozó léptekkel utómra indultam. I | Egy héttel később Annus hazaérkezett végre. Megvártam az autóbusz végállomásánál. Kipihentnek láttam, hízott is valamicskét, de nem volt jó kedve. Boldogan cipeltem haza a bőröndjeit, de éreztem, hogy valami nincs rendben közöttünk. Vacsora közben alig beszélt néhány szót, kérdéseimre röviden és szabatosan válaszolt, mintha kicserélték volna. Csak vártam, vártaim, hogy majd előrukkol végre azzal, ami bánija. Előrukkol t. Vacsora után tudniillik nagyon egyszerűen és minden indulat nélkül azt kérdezte: — Mikor költözöl el? Megdermedtem. Ml történhetett vele? Miért költözzem el? — Mert nem élek egy emberrel, aki a szép Lujza kedvese. — Ki az a szép Lujza? — Hogy lásd: mindent tudok, még ezt ts megmondom. Kávéfőző á Váci utcában. Két gyereked van tőle. Egy fiú és egy lány. A vitát, amely most következett. nem Ismertetem. Elképzelheted. Előbb nevettem, aztán dühöngtem. Veszeked»
