Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

Iványi Ödön: Buják

Konsatuntyin Pausatovsskij

Macska a kazán alatt

KÉTSÉGBEESTÜNK. Nem

tudtuk, hogyan csípjük el ezt. a rőt dogüt. Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült meglátnia. Csak egy hét múlva derült ki — végre-valahára —. hogy a macskának tépett fülei vannak, és hogy hosszú farkából is hiányzik egy darab.

Ilyen volt ez a macska. Ezért, no meg különösen villogó szemei miatt aztán Csórónak neveztük el.

Mindent lopott, halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Sőt. egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyikben a gilisztákat tartottuk. Nem ette meg, de a szétrombolt doboz köré odasereglettek a tv tikok és felfalták egész giliszta- készletünket.

S mikorra elérkezett a te- temréhívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük téníe- regtünk átkozódva — no de á halászatnak már befellegzett.

Majd egy hónapba ia beletetett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtatták be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átvihatzott a veteményesen fogai közt egy sügéres hordócskával. Lerohantunk a pincébe és felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, azok, amiket a Holt-mederben fogtunk.

Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás fényes nappal. Megesküdtünk. hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért.

Rajta is kaptuk, még aznap reggel- Az asztalról elcsent egy jó darab májashurkát, és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és ez éppen Ruvim tejebúbjára esett. A macska lentről méregetett bennünket vad szemeivel és fenyegetően borzonkodoü. De néni volt számára menekvés és kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fújással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant mint egy gumilabda és hajrá a ház felé. A mi házuhk meglehetősen kicsi volt. Elhagyott, isten háta mögötti kert közepén állt. Éjszakánként, mindig felébresztett bennünket a vadalmák koppanasa. amint áz ágakról a deszkate- tóre potyogtak. A házikóban horgaszszerszámok. sörétek. almák, száraz levelek hevertek szefteszéjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul sok patakban meg tavacskában halásztunk.

tábortüzeket gyújtottunk a partmenti csali fosban. Hogy a nagytóhoz érjünk, apró ösvényt kellett kitapossunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronáji fejünk felett himbálóztak, sárga virágporral szórták be vállunkat.

ESTEFELÉ értünk haza, fáradtan. napégetten, vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak bennünket.

No de végül is rajtavesztett, Bemászott a kazán egyik bú- vólyukába a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút.

A nyílást elzártuk egy halászhálóval és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fújt, mint valami föld alatti szellem, szüntelen, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna.

Elmúlt egy óra, kettő, három. .. Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt, a ház alatt, s mi már keztünk idegeskedni.

Ekkor végre elhívtuk Ljony- kát, a falu cipészének fiát. Ljonyka híres volt faluszerle rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről. Rábíztuk, csalja ki valanogy a macskái a ház alól.

Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott hal farkára, majd behajította a bú- vólyukon.

A fújásnak hirtelen végesza- kadt. Rágcsálást, szilaj ropog- tatast hallottunk — a kandúr megragadta fogaival a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska sémiin áron nem akarta elereszteni az ízletes ajandeK-zsakmányi,

EGY PERC MÚLVA a nyilas szájári megjelent a macska leje a fogai közé szoritou hallal.

Ljonyka elkapta Csórót, s felemel Le a földről. Először vettük szemügyre, amúgy rs- tenigazábol. A kandúr lehunyta szemeit, füleit feszesen koponyájához szorította, s farkát mindenesetre behúzta maga alá. A rablások ellenere, bizony véznának tűnt ez a tüzvörö6, sórgatöltos csavargó.

Ruvim hosszasan nézegette, majd némi töprengés után megkérdezte:

— No és — most mi legyen vele?

— Verjük meg — mondtam én.

— Nem használ — felelte Ljonyka. Mir „gyermekkora" óta ilyen a „jelleme”. Inkább adjatok neki enni egyszer rendesen.

A macska várt, • lehunyt szemmel.

Megfogadtuk a tanácsot, be- vonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacsoráltat- tuk; adtunk neki disznósüll- pecsenyét, sügérkocsonyát, túróslepényt és tejfelt.

A MACSKA több mint egy óráig falatozott. Annyira jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, leheveredett a küszöbre. Pimasz tekintettel nézegetett bennünket. Megmosakodott, majd sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett. Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De mér féltünk is, hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról.

Aztán hátára perdült, elkapta a farkát és harapdálni kezdte: köpött egyet, a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és békés horkolásba fogott.

Azóta már hozzánk szokott, együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé.

Sőt már másnap reggel páratlan és nemes cselekedetei hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekilátott szedegetni egy tányér pohánkákévá- ból. A macska a méitaüankö- dástól remegve hozzájuk lopakodott és az asztalon termett.

A tyúkok kétségbeesetten leröppentek. Feldöntöttek a tejesköcsögöt és tollaikat hűl. lajtva, kiinaltak a kertből. Elöl sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszúlábú kakas szedte a lábát.

A kandúr utánavetette magát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. És ben- sejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumikarddal csapdos- ta volna. A kakas ezután ré- vetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta és halkan nyögdécselt. Leöntöttük hideg vízzel v •— erre felocsúdott.

Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodácsolva, lökdös- ködve iszkolnak.

A KANDŰR PEDIG úgy

jár-kel a házban és a kertben

föl s alá, mintha a gazda, de legalábbis felvigyázó volna Vagy éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, men szőrcsomókat hagy az ember nadrágszárón.

Fordította: Raáb György

Sís. Lukács Imre

8 NÓORAD - szeptember 22., vasárnap

UBORKA

Á nyómat nem láttam mór napok óta. Egyik este ment ” el. Szatyorba rakosgatta holmiját. Fehér volt az arca. Reszketett a hangja, elfordította tőlem a fejét.

— Meggyógyulok hamar — mondta.

— Nem akarom, hogy elmenj!

Meglátogatsz, jó? — kérdezte.

— Jó.

Búsultam utána. Az udvar sarkában fakuló rongylabdámra rá se néztem. A Bodri kutya megnyalta a kezem, arcom, leheveredett elébem a földre, nem örültem. Játszani is hívtak, hiába.

A gangon ültem, a kövön. Néztem a Vadonék rogyadozó öreg kerítését, amelyet annyiszor átugrottam. Lányok voltak a szomszédban, Zsuzsó a nagyobbik. Mindig betegest játszottunk, nekem a doktori rang jutott.

Akkor már nagyon hiányzott anyám. Ha eszembe jutott, sírtam. Aztán elbújtam a padlásfeljáróhoz a létra alá. Kedvemre bőghettem.

Vasárnap este ment el, vonattal. Szombaton még jó volt.

— Elmegyünk a boltba — mondta.

Elmegyünk. „Bocskorszíjat” kaptam. Kaskát cipelt anyám, sót, cukrot, petróleumot, kis pénzért.

Egy saroknál megálltunk. Eszter néném kerepelt: Leültem. Befaltam a bocskorszíjat.

— Megnézzük a malacokat— szólt anyám.

A konyhában ebédhez terítettek. Krumplis tésztát szedtek a tányérokba.

— Adjak? — kérdezte az asszony.

— Nem kell — mondtam.

— Szívesen adok.

— Akkor se kell.

Eszter néném vitte a prímet. Sokallta a malacok árát.

Jó zsíros volt a krumplis tészta. Mindig szerettem. Teieszájial ették a gyerekek. Falták. Néztem.

Elmúlt, dél, mire hazaértünk.

— Főzzél nekem krumplis tésztát — mondtam anyámnak.

Főzött, Mindent megcsinált ő nekem. Nem ízlett,

— Nem is olyan, mint a Kisséké.

— Te akartad.

SENYEI JÓZSEF

fftttítMéZ

He esek őrért

hogy valóidnak agy lehulló kötőtűt felemeljek eztán megint

sétáljak hátrotett kézre! e topogó kavicsokon he csak atért

hogy elesett gyereket a földről fölemeljek s poros keiét

megbocsátó lassúsággal simogassam ha csak árért

hogy unokám hajamba ragadva kiabáljon he csak azért

hogy egy csillag szememben lássa fényét és örömében

leszaladjon a türelmes éjszakába ha csak azért

hogy valaki véletlenül fölismerjen az utcán s henye kezét kalapjához emelje ha csak azért

hogy egyszér valakivel találkozzam és megkérdezzem tőle hogy von ha nem felel

senki senki egyedül csők én beszélek dohogva keserű indulattal s ha beszélni se tudok majd csak nézni a csönd mozdulatait ha csak azért

hogy éreztem a levegő édességét

csak ezért is

élnék még valameddig

FODOR ANDRÁS •

l4 bizonyosság

Mikor megmondták halálod hírét, a lépcső és a ruhatár között, nem tudott fészket verni bennem se rémület, se fájdalom.

Nyélvem a megtanulható szomorúság leckéit kezdte mondani.

S a szökni próbált öntudat ridegen visszanéző sugarában józanná dermedt minden mozdulás.

Mikor melled fölött megálltam, ott, hol nemrég, vergődő árapályon a létezés utolsó lüktetése belefagyott a bordák kosarába, - nem éreztem csak keserűséget, az itthagyottak megcsúfoltatásót- Békén, a kíntól, vádtól illetetlen fénylett a fej dér és viasz-nyugalma, (Valószínűtlen tű gyanánt szaladt föl egy meredek ránc nyakkendőtől az állig.)

De másnap, messze, fönt a szélsikároit nyugati ég rézága közt, a város alkonyatán az utcatorkolatban, midőn izgága fogazatként kovaredón egymásba kulcsolódik vállak, karok sakktábla-rendje, egyszerrecsak rámtört a bizonyosság: te már nem éled ezt az időt, Árnyék-testvér, örökre kiszakadtál a folytatás minden párhuzamából.

— Ez nincs is olyan jó — dacos kod tam.

— Honnan tudod?

— Tudom.

— El se fogadtad.

— Akkor is jobb volt az.

Sírtam. Anyám hiába vígasztalt. Később megvert. Őszintén sírtam.

— Úgyis meghalok — fenyegetőztem.

Szegény anyám visszament Kissékhez. Krumplis tésztát kérni. Megették egy szemig. Álmomban is fel-felsírtam. Másnap beteg lett. Nagyanyám azt mondta nekem:

— A rosszaságod miatt. Azzal ölöd szegényt.

— Máskor jó leszek — ismételgettem.

Este kórházba vitte a vonat.

Lefekvéskor megkérdeztem nagyanyámat:

— Igaz, hogy három kívánságom teljesülhet?

— Honnét veszed?

— A meséből. Ott hármat kívánhatnak.

— A mese más.

— Igaziból akarok.

— Talán, ha nagyon-nagyon akarod, sikerül.

k^f ás nap feküdtem a padláson. Elgondoltam én az első ' " legfontosabb kívánságomat; gyógyuljon meg anyám és jöjjön haza gyorsan. Este szóltam.

— Én mar kitaláltam.

— Mit? — csodálkozott nagyanyám.

— A kívánságot. Az első kívánságot.

— Igazán? Jól meggondoltad?

— Gyógyuljon meg anyám.

Hirtelen szóhoz se jutott. Talpig élő fehér hálóréklíjébe volt, azzat babrált.

— Meggyógyul. A három kívánság neked is jár Majd meglátod.

Leveleket küldtem a kórházba. Rajzoltam sokfélét, hatalmas betűkkel teleirkáltam a füzetlapokat.'A rendes levélbe tettük, nagyanyám megcímezte.

Nem jött válasz.

— Azt akarom, hogy hazajöjjön — mondtam nagyanyámnak.

— Hazajön.

— Mikor?

— Ha meggyógyítják.

— Most jöjjön haza.

— Nem engedik az orvosok.

Nagyon szeretett az anyám. Sohasem mondta, ritkán mutatta. A húst nem szerette, tányéromba rakta. Két nagykabátot nyütt el összesen, nekem azon a nyáron zsinóros ruhát vettek, meg egy kis pörge kalapot.