Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

Kurt Müller

Meghalt Baumann

Lám most már az utolsó barátja is meghalt...

Az öregember összehajtogatta a levelet és félretette. Mind elmentek, gondolta, csak én élek még. És vajon miért? Kinek szerezhetnék én örömet7

A szekrényhez ment és elővett egy üveg bort, Egy-két pohár után már köd telepedett az agyára, még jobban elromlott a kedve. Valahol van itt egy zászló, derengett fel benne a gondolat. Minden barnaingesért kitűzik a félárbocra eresztett zászlót, miért ne lehetne az én öreg Baumann barátomért is? Cyors elhatározással kivette a zászlót a fiókból, felerősítette a rúdra, és félmagasságig felhúzta. Hát ez megvolna, mondta magában elégedetten,

A szembenlevő ház ablakából végignézte a zászlófelvonást Kuhnau nevezetű utca- bizalmi. Ostoba és korlátolt, az egész utca utálta. Meg volt győződve róla, hogy mindent tud. ami a birodalomban történik. Most nem értette a dolgot és megrettent. Lehetséges, hogy ez a vén idióta megelőzte? Egyébként eszébe jutott, hogy az öregember nem is szokott az ilyesféle dolgokkal olyan nagyon sietni. No, mindegy. időközben úgy látszik, mégiscsak meggyőződött a Führer politikájának helyességéről.

Anélkül, hogy tovább fontolgatta volna, ö is kiakasztotta a zászlót. Majd bekapcsolta a rádiót, hogy megtudja, ki is halt meg tulajdonképpen. Végigtekerte ax összes megengedett adót. de. egyiktől sem lett okosabb. Kém maradt más hátra, mint hogy átmenjen az öreghez, és öt faggassa ki óvatosan.

Kilépett az Utcára. Remélem. gondolta, most senki sem szólít meg, hogy megkérdezze

kit gyászolunk. Kuhnauhak szerencséje volt, nem állították meg az utcán. De a lép- csöházban elérte a balettre. A vén Böhlkéné megpillantotta az ablakból, ég elébe sietett. Kuhnau nekiiramodott, Hogy eltűnjön a lépcsőfordulóban: de elkésett, az asszony már kinyitotta ajtaját. Kuhnau elrobogott mellette. ,,Nincs időm” — sziszeg te vissza —, „nincs Idom majd később.”

Erélyesen csengetett. Eltartott egy ideig, míg kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent az öreg Krebs feje.

.,Héiilitler!”— harsogta Kuhnau. „Kedves Krebs barátom, meg kell magát dicsérnem, hogy ezúttal elsőnek tűzte ki a zászlót."

Az öregember értetlenül bámult rá.

„Jó, jő, kedves Krebs, tudom, hogy ez rendkívül szomorú eset, de mégsem állhatom meg, hogy ne mondjam el, mennyire örülök a pálfor- dulásnak.”

Falként húzódott közöttük a hallgatás. És megint a barna- inges törte meg a csendet: „Az élet rendje, hogy ha valaki meghal, más áll a helyébe. A halottból már senki nem csinál élőt.”

Kuhnau dühös volt, hogy az öreg nem válaszolt, de elszánta magát, addig nem mozdul, míg bizonyosságot nem szerez.

Épp újra meg akart szólalni, amikor a másik felsóhajtott: „Hát igen, szegény Baumann meghalt. Becsületes ember volt. Kár érte”. Kuhnttti- nak ennyi is elég volt. Kurtán elköszönt: „Na, jó, öregem. örültem a szerencsének”. És siklott lefelé a lépcsőn.

Batimann. Baumann — törte a fejét. — Nem a Führer valamelyik közeli munkatársa volt? Mindenesetre, most már bárkinek felvilágosítást adhatok. Menet közben még hátraszólt Böhlkénének: „Meghalt Baumann!”.

Az asszony nem tudta, kiről van szó, de meg sem merte kérdezni. Kuhnau nagyon jól tudta, senki nem meri majd megkérdezni tőle, mert nem akarják beismerni tájékozatlanságukat. De ha mégis, ezt mondja majd: „Nem szégyellt magát? Ezt aztán igazán mindenki tudja. ét maga még tőlem kérdi!”

Amikor kiért az utcára, büszkén a mellére Ütött. Zászlódíszbe öltözött már az egész utca. Ezért megint meg fognak dicsérni, örvendezett megában, Az én utcám mindenben az első. jól kantáron tartom az embereimet.

Otthon elővette az újságot, ég kényelmesen elterpeszkedett. öntudatosan mosolygott: „Mi is lenne az országból nélkülünk ..Dühös kopogós vetett véget kellemes gondolatainak. Rémülten ugrott fel■' „Szabad!"

Egy parancsoláshoz szokott hang üvöltött rá, tulajdonosában riadtan ismerte fel a kör- zetbiralmit. felettesét. „Marha! Vén trotil! A Führer épp ma délelőtt aratta egy leg- ragyogóbb diplomáciai győzelmét! Hogy jut eszébe félárbocra erésztetni a zászlókat?!”

„Itt sosem lehet elég okos az ember" — gondolta magában Kuhnau, fennhangon azonban csak ennyit dtínnyő- gött, ügye fogy ottan: „Deltát azt hittem, Baumann meghalt.”

fordította: Zilahi Judit

Héttői Jenő

Kis Pantheon

Mohácsi Regős Ferenc: Olvasó lány

NAGY ELSZÁNTSÁG kell

ahhoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet többkevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom. cstiggedég, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápá&zkodés, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, Siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról etlágyu- lás. panasz, hivalkodás és szé- pítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megblzhat-e az (ró abban, hogy adatai idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, rombadőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már öt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie?

Es mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író. hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemreméltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezen felül idő is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket.

HATVAN—HETVEN év óta fölhalmozódott főijegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt

Haragudtam az orvosokra.

Délután Zsuzsa kiabált a kerítésnél.

— Gyere át, lehetsz megint orvos.

Göröngyöt vágtam hozzá. Elszaladt.

Este sült tésztát szedett ki nagyanyám a. kemencéből. Almaslepényt. Mérgesen néztem rá. Anyám kedvelte ezt a tésztát.

— Holnap meglátogatom — szólt.

— A kórházban?

— Ott.

— Elmegyek én is.

— Be se engednének.

— Beengednek, tudom.

— Hosszú az ut is.

— Nem fáradok el én.

— Sírsz, ha meglátod anyádat.

— Inkább nem sírok.

Megágyazott. A dunna alá bújtam, Felszította a lámpát, kendőbe rakosgatta a sült tésztát. Aztán számolgatta a pénzét, s belekötötte a zsebkendőbe.

— Elviszel? — kérdeztem.

— Kevés a pénzünk.

— Azt mondtad, teljesül a kívánságom.

Hallgatott, összekulcsolta kezét és leült a kemencepad- kára.

Hajnalban indultunk. Nagyanyám, a batyu, meg én. Hűvös volt. Mire az állomásra gyalogoltunk, melegünk lett.

Először ültem vonaton. Szaladtak a fák, földek. Nem értek volna utói engem.

A kórházban rövid várakozás után megindultak az em- ” berek. Orvosságok szaga csapódott. Fehérruhás asz- szony vezetett bennünket. Kinyitotta az ajtót. Fehér ágyak sorakoztak.

— Kisfiam — hallottam.

Nem láttam én mér a könnyektől semmit. Letérdeltem az ágya elé, zokogtam keservesen. Anyám meleg kezét éreztem a tarkómon.

— Ha sírsz, kivezetnek — mondta erőltetve nagyanyám.

— Mér nem sírok.

Tenyeremmel gyorsan megtöröltem a szememet. Az ágynál maradtam.

— Mondanék valamit: gyere már haza.

— Nemsokára mehetek.

— Most gyere.

— Az orvosok nem engednek.

— Beszéljünk az orvosokkal — rángattam a nagyanyám kezét.

— Maradj csendben, mert kivisznek.

Több látogató érkezett. Kibontották a csomagokat, beszélgettek. Nagyanyám a fehér kis szekrénybe csúsztatta az almáslepényt. Elsorolta az otthoni bajokat. Hallgattuk anyámmal.

— Ügy ennék egy kis uborkát.

Anyám imádta az uborkát. Ette szalonnával, ha volt, ette zsh-oskenyérrel, még magában is, sóval, paprikával.

— Hozok én — mondtam.

— Te? — csodálkozott.

— Kn hát.

Elmosolyodott. Nagyanyám meghúzta a fülemet Így szólt:

— Elveszik a kapunál.

— Tőlem aligha.

Hangus volt a város. Villamosok csörögtek, autók trombitálták. Kirakatok hivalkodtak. Sarki boltban vettük az uborkát. Hármat mértek a zacskóba. Siettünk vissza Közel a bejáróhoz megálltunk.

— Tegyük el — mondta nagyanyám.

Kettőt a fejemre a kalap alá dugtam, egyet meg a zsebembe. Lassabban lépkedtünk. A kapus ránk szólt:

— Nehogy felvigyenek valamit.

— Ugyan, nincs minekünk arra pénzünk.

Szegény anyám, megörült az uborkának. Párnája alá rejtette. Mosolygott.

— Ettől meggyógyulok.

— Hányat alszunk addig?

— Hármat-négyet.

— Hamarabb gyere

— Talán, ha jó leszel.

— Jó leszek — mondtam.

I ndulnunk kellett. A vonaton elaludtam. Elfeküdtem a

' pádon, nagyanyám ölébe hajtottam a fejem. A kalapot álmomban is szorítottam.

A csillagokkal értünk haza. Apám még későbben.

— Jól van? — kérdezte.

— Javul — mondta nagyanyám.

— Hazaengedik — szóltam —, meggyógyul az uborkától.

Pár nap múlva megjött anyám. Szomorúan, fehéren. Ma

gával hozta a kórház színét. Odahúzódtam az ágyához.

— Megetted?

Szemével Intett. Fáradtnak láttam, messziről, nagyon messzi ről érkezőnek.

— Jó volt? — makacskodtam.

Újra intett.

— Meggyógyított?

— Az volt az orvosság — suttogta.

emlékezéseim megírásához

hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papírosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt- ott magam sem értem mór őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket Íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60—70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodón kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűen és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valamikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyessy László dr., az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosán figyelmeztette a kislányt:

— Korai! Várjunk vele, amíg meghal.

Jó, hál vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült, Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sohasem készül el.

Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt Világ derűjéről, bajairól és furcsaságairól próbál mesélni ? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó. színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel. becsületesekkel és csalókkal, S2ép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval, az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermekek számára is.

MINDEBBŐL TÁLÁN egy- egy figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára tálán nem is Volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy- egy esemény, amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhová vetődtem is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12". Zárkózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a panaszos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásá- tól. Barátaimat Jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás, Annak az a fontos csak, hogy nevessenek rajta, Igaz?

SOHA NEM BESZÉLTEM magamról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, rhert ha ezt » könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van, „benne voltam” abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket Írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradék-humorommal sokszorosan újjáírtara őket. A humoristának az fontos csak. hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elülő történetkél re. amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt # kis, ezt a nagyon kis Pantheon t.

Az igazi nagy Pantheonnal

megjutalmazott hőseink, költőink, mestereink, tizenhérom- próbás, hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a magunk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünnepiünk. szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk sü. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, el- érzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel. nagyon kis Pantheon, íiók-Pantheon, ál-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője Nem éli túl azokat, akiket rajongón, vagy eitévelyedctlen a hamis márványkockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok. pazar síremlékek nincsen- nek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nefn Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahová Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg. régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is iehfrtsegeis volt akkor? így éltem akkor?

NAGY TEMETŐ az ember lelke. Hébe-hóba jeltelen sírokra is Ütik valami szerény koszorúfélét letennünk:

Baleset

tl$cn pech bt már a harmadik összetört termoszom ebben a hónapban 1 (A Weltwoche karika túrit ja)

NÓGRAD - 1968. szeptember 22., vasárnap 0