Nógrád, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Barna Tibor Pataki József: Csendélet. TÓTH ELEMÉR. 14» Anyám habüstje sárgaréz, Sidolla! fényesíti, hogy fényeskedjék az örök világosság így néki. Ünnepnapokon behozza e fémnapot szobánkba. n e p tükröződjék a félgömbjén az öröm vonulása. A tükörképek, üstcsoda játszik, egymásba érnek. Alinak ég sátra alatt a megbékélő népek. LIIUKSEGEM ES GVÜUnSlIGOM H a akadna fiatal pályatársam, aki azt kérdezné, mi volt* életem legkedvesebb és legemlékezetesebb riportja, két emlékemmel felelnék. Az egyikhez bizonyos etikai tanülság kapcsol máig is makacsul és bizonyos jóleső éraelmekkel is, a másikhoz szégyen és gyávaság érzete. Nekem egyaránt emlékezetes mindkettő. Nos, az egyik: Újságíró süvőlvény voltam akkor. Tudvalevő, hogy minden kezdő riporter színésznőbe szerelmes, olyan városokban, ahol Thália rendszeres tanyát üt. Én a pajzán szubrettet tüntettem ki titkos imádatommal, ami annyit tett, hogy fellépésein véresre vertem tenyerem a szakma ingyenes páholyában, előadás után meglestem, merre visz az útja, — fájdalom, rendszerint elegáns, és bizonyára jótárcájú lovagok oldalán. Végéhez ért a színházi szezon, s feladatul kaptam a szerkesztőmtől, írjak búcsúztató riportot a társulat valamelyik népszerű tagjáról. Talán mondani sem kell, a szubrettet választottam témául, hogy a búcsúelőadás szünetében beszélgetek majd vele. A szerelemnek viszont két szélsőséges hatása van. Vagy gyávává, vagy szemtelenül bátorrá teszi az embert. Velem az előbbit művelte, akkor, s az öltözőbe tervezett interjú elmaradt. Ekkora mulyaságot viszont nem vallhat be ifjú riporter a szerkesztőnek, s előadás után fürge és lelkes interjút pötyögtem írógépbe az imádottról, exhas — ahogyan szaknyelven az ilyen csínytevést számontartjuk. A szerkesztő elégedetten olvasta, s végére jutva kijelentette: — Fiú, lesz belőled valami! — Én dagadó kebellel nyugtáztam az elismerést. A cikkecske másnap megjelent, de akkorra már alaposan lehűlt a büszkeségem, sőt határozott aggodalom szállt meg. Mi lesz, ha az isteni díva felháborodva tiltakozik az interjú ellen ?l Hogy légből kapott minden betűje, és egyebek. Szorongva mentem délután a szerkesztőségbe, s izgalmam egyszeriben tetőfokra ugrott, ahogy asztalomon egy elegáns levélkét láttam meg, — küldőiéként a szubrett nevével. Az a levél máig Őrzi az ő csodálatos parfőmillatát, de lehet, azért érzem csupán, mert a sorok akkor riporteri becsületem mentették meg. Köszönetről szóltak a „nagyszerű” cikkért, hálát rebegtek — és meghívást Igazán jóbarátok lettünk és voltunk aztán mindaddig, amíg a háború messze nem vitte, valahová, az amerikai világba. Nekem viszont örök tanulság maradt a riport, hogy soha többé ne hazárdírozzak a szakmai becsülettel. Ha egyszer már ilyen simán megúsztam e linkséget. * A másik emlékem kényelmetlen és máig zavaró motívuma életemnek. Vak művészek, világtalan muzsikusok hangversenyeztek nálunk. Koncert után a halk és félénk művészek vacsorára vonultak egyik éttermünkbe, ahol már javában állott a vigalom, szólt a cigánymuzsika. A művészek különasztala tisztelt sziget volt minden bent- ülőnek a teremben, mindössze egyetlen alak, egy öles termetű hústorony nem fért a bőrében, s alkalmatlankodott minduntalan a vakok körül. Nem szaporítom a szót: arra vetemült végül, hogy egyik vak alól kirántotta a széket a vacsoraasztalnál. A robajra mindenütt felugráltak a teremben, a hústorony meg állatok vigyorával élvezte a köröttük kerekedő döbbenetét. Az elnémult teremben végül egyetlen félszeg, védekező mondat szólalt meg: — Kérpm... mi vak művészek vagyunk ... bocsánat, kérem ... Valahonnan rendőr került, én másnapra cikket írtam az esetről: Megvertek egy vakot..» Szép írás volt, máig sem tagadom meg a szerzőségét, mindenfelé dicsérték, nagyon büszke voltam rá akkoriban. Lírai ötvözetű méltatlankodó cikk, — vádoló és felelősségre vonást kívánó. A történetnek csakugyan méltó folytatása lett. K. József hentes bíróság elé került a különlegesen durva cselekményért. A cikk visszhangja után viszont énbennem furcsa gyávaság nőtt úrrá, hogy szembenézzek a fejleményekkel — ahogy megtudtam, városszerte hírhedt kötekedővel. Jó akaratú emberek mondták: nem lesz ajánlatos sötét utcán találkoznom a vakverővel. A tárgyalásra nem mentem el. A második idézésre sem. Harmadízben is mindössze annyira bátorkodtam, hogy írásos tanúvallomást küldtem, s igazolást a távoliét indokáról. Az ügy végül nélkülem zárult le, megelégedésemre, kemény ítélettel, de bennem csak nem került pont a történet végére. Tovább él bennem minden mozzanatával az esemény, mely felháborodásra és írásra késztetett, és él bennem az el- gyávulás szégyene is. Hogy nem mertem végig megállni az igaz ügy mellett. * M indkét történettől évtizedek választanak el Immár. Nyugodtan fátylat boríthatnék már rájuk önmagámban is és kiváltképp a világ előtt. De mit érne eltagadni, ha már visszavonhatatlanul kitisztázhatatlan. Azt hiszem, minden ember hordoz magában kitisztázatlan és kitisztázhatatlan dolgokat. S ha meg- valljuk, talán az is bizonyos könnyebbülés. És talán okulás Is. Például neked, fiatalabb pályatárs, — ha feltételezem, ilyesmiről kérdeznél. Használd hát javadra e két történetet, én örülök, ha töredelmes vallomásommal szolgálatot tehettem. Romain Gary* A hamisítvány mf — Az ön Van Gogh-ja hamisítvány! S.:a New York-i műgyűjtő hátradőlt karosszékében, jelezve, hogy az ügyről nincs több mondanivalója. Vendége, Baretta sajtgyáros sápadtan tekintett rá. Tudta, hogy S ... szava döntő súllyal esik latba, s ha egyszer közzé teszi véleményét, akkor a háromszáz- ezer dollárért vásárolt festményt soha senki nem fogja többé hitelesnek elfogadni. Tudta ő maga is, hogyan áll a dolog, de remélte, hogy meglágyíthatja a nagytekintélyű férfit. Hangját könyörgöre fogta: — Ez az utolsó szava? — Csodálom, hogy olyan tiszteletreméltó úr, mint ön, efféle piszkos ügyletben akar bűntársává fogadni. Az olasz sajtgyáros arcvonásai megkeményedtek, szeme dühösen villant, amikor kihátrált. S... dolgozószobájából. S... maga is felállt, s a kellemetlen incidens után átment a szalonba, hogy felesége társaságában keressen megnyugvást. Ha beletemette arcát a nő csodás illatú hajába, minden bajról megfeledkezett. Két évvel azelőtt a libanoni nagykövetség estélyén ismerte tneg Alfierát, a feleségét, aki egy végsőkig élszegényedett szicíliai herceg leánya volt. Tizennyolc éves lehetett ekkor, s ritka szépségével azonnal magára vonta S ... figyelmét. Erről a szépségről úgy vélekedtek: a természet csupán azért alkotta, hogy bebizonyítsa, még mindig többre képes, mint bár- m ilyen művész. Ragyogó fekete hajkoronája mintha nem is kapta, hanem adta volna fényét a napnak, alatta a homlok, a szemek, az ajkak csodálatos harmóniát alkottak. A finom, de határozott vonalú orr valami olyan könnyedséget adott az arcnak, mely megmentette a túlszabályos. tökéletes meslerműveken eluralkodó hidegségtől. Hiszen Alfiera arca valóban az volt: mestermű. S.;. huszonkét évvel idősebb volt nála, de ez nem okozott kettejük között zavart. Az egyébként igen félénk, szerény leány örömmel fogadta Udvarlását, és S... őszintén, mélyen szerelmes volt belé. Ismerősei nem győztek csodálkozni, hogy az elfoglalt üzletember, aki korábban állandóan a telefonon csüggött, hogy kapcsolatot tartson a világ összes tőzsdéivel, — most sokkal több időt tölt felesége társaságában, mint üzleti ügyeivel, és híres képgyűjteményével együttvéve. .. .Egy hónappal a Baretta sajtgyároSsal lezajlott incidens után S . .. egy különös fényképet talált a postájában, melyhez az ismeretlen feladó nem fűzött semmiféle magyarázatot. Fiatal lányt ábrázolt a kép, akinek legfeltűnőbb vonása különösképpen visszataszító, horgas sasorra volt. S ... szórakozottan nézte a képet, majd a papírkosárba hajította. Másnap postabontáskor ismét ugyanolyan képet talált. Titkára a hét minden napján elé tette ugyanannak a képnek egy újabb és újabb rhásolatát. Végül, amikor már nyolcadszor került íróasztalára a hosszúorrú leány-arckép, egy rövidke írást is talált mellette: „Az ön kollekciójának legszebb remekműve hamisítvány.” S.. megvonta a vállát. Nem látott semmit ezen a groteszk fényképen, ami őt magát, vágy festménykollekcióját Illetné. Már éppen behajította ismét a papírkosárba, ahogy az elmúlt napokban, amikor hirtelen kétség legyintetté meg: a szem, az ajak és az arc tojásdad alakja haioványan emlékeztette Al- fi érára. — Ugyan, nevetséges — gondolta S ..de aztán mégis megnézte a borítékot. Olaszországban adták fel. Eszébe jutott, hogy feleségének számlál- hatatlan unokatestvére, s egyéb rokona él ott. Mivel éppen náluk vendégeskedtek Altiéra szülei, eltökélte, hogy majd a vacsoránál megmutatja nekik a képet, hátha ők tudják a magyarázatot Így is történt. A zsebéből előhúzta a borítékot s a felesége elé tartotta. — Nézd, drágám, ezt találtam a reggeli postámban ... Aliiéra elsápadt. Ajka megremegett, szemét elöntőtték a könnyek, s közben könyörgő pillantást vetett apjára. A herceg, aki éppen halat evett, hirtelen fuldokolni kezdett. A hercegnőnek, áld éppen Callas- ról, és aZ opera előző esti előadásáról szóló megfellebbezhetetlen véleményét közölte, megállt a villája a levegőben. S... ebben a zavart pillanatban vette észre, hogy anyósának orra bizonyos hasonlóságot árul el a fotón látható lány orrával, noha közel sem olyan groteszk. Akaratlanul is a feleségére pillantott ekkor, de nem: Alfiera imádni való vonásain nem volt semmi torz, semmi aránytalan. S ... megfogta a kezét, s megkérdezte: — Mi történt? — Majdnem megfulladtam, az történt — mondta a herceg jelentőségteljesen. — A hallal sosem lehet eléggé vigyázni. — A te helyzetedben igazán felül emelkedhetnél az ilyesmin — szólt a hercegnő fed- dőn a férjéhez, és S ... nem tudta, hogy mire érti ezt, a fotóra vagy a halevés kellemetlenségeire. Mert azt észre kellett vennie, hogy felesége éppúgy, mint apósa és anyósa tüntetőén nem néznek az asztalon heverő fényképre. S Alfiera olyan ideges volt, amilyennek még sosem látta: ledobta a szalvettáját, s úgy tett, mintha el akarna menni au asztaltól. — Nem is értem, hogy ez a nevetséges fénykép ... A „nevetséges” szónál Alfiera csodaszép arca elkomorult. Amikor a férje át akarta ölelni, a fiatalasszony felugrott és kirohant — Természetes, hogy a te helyzetedben vannak ellenségeid, fiam — fordult S .. ,-hez a herceg. — Ti ketten boldogok vagytok, egyedül ez számít — tette hozzá a hercegnő. S ... nem is igen hederített rájuk, kiment, hogy megkeresse a feleségét. Ám szobája ajtaját zárva találta, és belülről zokogást hallott. Valahányszor kopogott, a zokogás mindig erősebb, mindig szívszagga- tóbb lett. Miután sokáig hiába könyörgött Alfierának, hogy nyissa ki, visszavonult a saját dolgozószobájába. Egészen megfeledkezett a fényképről, azon töprengett, mi hozhatta Alfierát ilyen állapotba, s egyre erősebb nyugtalanság fogta el. Talán negyedórát üldögélhetett így, amikor a titkára bejelentette, hogy Baretta úr keresi telefonon. — Mondja neki, hogy nem vagyok itt — Azt mondja, valami fontos dologról van szó, egy fényképpé] kapcsolatban. — Kapcsolja! A vonal másik végén Baretta hangja kedélyes és előzékeny volt. de S . .. tapasztalt füle hamarosan észrevett benne valamiféle gúnyos árnyalatot. — Mit parancsol? — Megkapta a fényképet, kedves barátom? — Milyen fényképet? — Az ördögbe is, hát a fele- ségéét! A fél világot mozgósítanom kellett, hogy megszerezzem. A család nagyon elővigyázatos volt, nem engedték meg, hogy lányukat az operáció előtt bárki lefényképezze. Az a kép, amit elküldtem, a palermói zárdában készült, csoportkép, s én nagyíttattam ki... Az ifjú hölgy orrát később, 16 éves korában egy milánói specialista megoperálta. Most már látja ugye, hogy nem csupán az én Van Gogh-om hamisítvány: a maga kollekciójának mesterműve is az. Ott a kezében a bizonyíték. Elfojtott nevetés hangzott, majd kattanás ... S ... sokáig mozdulatlanul ült az íróasztala mögött. Ügy, tehát egy elszegényedett szicíliai herceg rászedte, becsapta, s ő, akinek oly közismerten biztos volt a szende, éveken áí egy hamisítványt vett körül áhítatos csodálatával. S Aliiéra! Az egyetlen ember, akiben feltétlenül megbízott, akihez mindig. minden pillanatban hűséges volt, részese lett az ellene szőtt összeesküvésnek, elrejtette valódi arcát, és soha. legbizalmasabb pillanataikban sem próbálta megtörni a hazugság csendjét, bevallani neki az igazságot. Megalázottnak és kifosztottnak érezte magát, s idejébe telt, amíg erőt gyűjtött, hogy valamiféle döntésre juthasson. Amikor felnézett, Altiéra állt előtte. — Miért nem említetted soha? — A szüleim ... Maga is meglepődött, milyen élesen, szinte hisztérikusan csengett a hangja, amikor válaszolt: — A szüleid becstelen emberek. A fiatalasszony sírni kezdeti, arcát tenyerébe rejtette. S... tudta, hogy most megértőnek, és nagylelkűnek kellene mutatkoznia. Alfierának bizonyára megbocsátott volna. De ez a zokogó lány már nem Alfiera volt, hanem egy hamisitó műve, egy idegen, akinek arcára kényszerűen odaképzelte a torz vonásokat. A nő is észrevette, milyen különös tekintettel méregeti, s megszólalt: — Ne nézz így rám ... — Nyugodj meg. Meg kell értened, hogy ilyen körülmények között.. i S .. ,-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy kimondják a válást. Az általa felhozott válóok megdöbbentette a bíróságot, s végül csupán a felesége családjával kötött titkos megegyezés (az összeget nem tették közzé) eredményeképpen érte el célját. Azóta minden figyelmét kizárólag gyűjteményének szenteli, mely szüntelenül hiteles remekművekkel gyarapodik. A közelmúltban vette meg egy árverésen Raffael Kék madonná-ját. Fordította: Zilahi Judit * Romain Gary ofonz származású francia Író ISll-ben születeti Moszkvában. A második világháborúban a gaullelsták oldalán harcolt pilótaként. Később diplomáciai szolgálatba lépett. l.ady L. című regénye, valamim kisebb Írásai a Nagyvilág folyóiratban magyarul is megjelentek. $ NÖGRÁD — 1968. augusztus 4., vasárnap
