Nógrád, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

Wun* Asmozífaloiii 1890-191S (X.) „Rohanunk a l*oa*i*a4lalomba...*‘ Ady Endre fogalmazta meg így, röviden és tömören az 1910-es évek politikai tapasztala­taiból leszűrhető társadalmi tömegmozgás lé­nyegét: „Rohanunk a forradalomba.” Nógrád megye munkásmozgalmának első világháború alatti lényegét is ez a forradalmi mozgás ha­tározta meg. A különböző dokumentumköte­tek meglehetős részletességgel szolgáltatnak adatokat a salgótarjáni iparmedence munkás­mozgalmára. Kevésbé ismert azonban az a Levéltárunkban elfekvő anyag, amely — az uralkodó osztály ellenintézkedésein keresztül — fényt dérit a munkásság és a falusi sze­génység békevágyára, demokratikus és szocia­lista forradalmat óhajtó elképzeléseire. Máj- az 1917. évi oroszországi februári for­radalom is hatalmas lökést adott a bókét és demokratikus átalakulást "követelő elgondolá­soknak. Az emberek nyíltan fejezték ki. amit gondoltak. Jó példa erre annak a pásztói nép­felkelő katonának a fohásza, aki a rendkívüli nagy szárazságtól remélve azt, hogy az éhín­ség következtében a háborúnak is vége szakad, így sóhajtott fel, amikor az égen egy tenyér­nyi felhőt látott: „Uramisten, ne adj esőt, hogy vége legyen a háborúnak!” Az 1917. évi Nagy Októberi Szocialista For­radalom megyénkben is, már november hó­napban a békegyűlések sorozatát hozta létre, amelyek közül a legismertebb a kisterenyei nők megmozdulása. A nép békevágyának egyik kísérő jelensége azonban az, hogy 1918 janu­árjától kezdve rohamosan nő a katonaszökevé­nyek száma. Egymást érik a különböző alispá- ni és főszolgabírói leiratok, amelyek figyel­meztetik a jegyzőket, hogy minden tőlük tel­hető eszközzel segítsék a katonai hatóságokat a szökevények felkutatásában, és akadályozzák meg azt, hogy a polgári lakosság ezeket a szö­kevényeket rejtegesse. Még énnél is jobban ag­gasztotta a megye vezetőit az a körülmény, hogy a katonaszökevények fegyvereiket is magukkal vitték, és ezek a fegyverek sokszor a polgári lakosság „nem megbízható” elemei ke­zébe kerültek. Éjszakai őrségeket rendeltek ki a falvakban, amelyekbe — jellemző a férfi­hiányra — a nőket is beosztották. A katonaszökevények mellett nagy gondot okozott a megyei hatóságoknak a nálunk levő orosz -hadifoglyok és az Oroszországgal kötött békeszerződés következtében orosz fogságból hazatérő, volt katonáink magatartása is. Ál­landóan propagandairatokat keresnek náluk, és mivel iratot nemigen találtak, igyekeztek megtiltani a volt orosz hadifoglyok és a ná­lunk élő orosz foglyok megyénk lakosságával való érintkezését. Ez persze nem vezetett sem­mi sikerre, és a nép körében csakhamar is­mertté vált mindaz, ami Oroszországban tör­tént, amit szemtanúk saját elnyomott sors­társaik, az élmény erejével hoztak tudomásuk­ra. Bonyolította az orosz foglyokkal kapcsola­tos ügyeket az is, hogy magyar katonák orosz hadifogságból hazakerülve, orosz egyenruhá­ba öltözve, orosz hadifoglyoknak tüntették fel magukat, hogy így az újabb katonai szolgálat alój kibújjanak. Ezeknek a szökevényeknek a nevét szintén a jegyzőknek kellett volna a katonai hatóságokkal közölniük, amit azon­ban — ahogy az az egyik alispán! dörgedelem­ből kiderül — elmulasztottak megtenni. — 1918. augusztusában pedig egy főispáni leirat állapította meg azt, hogy az ilyen szökevény katonai személyek elfogatásakor „az ilyen fog­lyokat a nép ki akarja szabadítani." A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatott az osztrák és a nyugat-európai szociál­demokrata pártokra is és ezért ezek magatar­tását is aggodalommal figyelte a megye veze­tősége és a megyei sajtó. Ennek oka elsősor­ban a nálunk állomásozó közös hadseregbeli alakulatok idegen nyelvű legénységének — osztrákok, csehek, morvák, lengyelek, szlové­nek, horvátok — szociáldemokrata pártjaik állásfoglalása miatti magatartása volt. Az osztrák munkásság 1918. évi januári sztrájkja, aminek célja az orosz proletariátus támogatása volt, hazánkra is átterjedt. 1918 nyarán, főleg az idegesíti a megye uralkodó köreit, hogy a magyar szociáldemok­raták és a soraikba be férkőzött „bolseviki agi­tátorok” a parasztság körében propagandát fejtenek ki. Egymásután jelennek meg az in­tézkedések, hogy az aratási munkálatok idő­szakában minden faluban tartóztassák le a fővárosból, vagy az iparvidékről érkező szo­cialista agitátorokat, és fojtsák el az agitá- ciójuk során megnyilvánuló békehangulatot. Ügy állítják be ezek a rendelkezések a sztrájk­mozgalmakat, mint antant izgatásra létrejött megmozdulásokat, és ugyanakkor igyekeznek palástolni minden nálunk rejlő társadalmi bajt, amit csak az „izgatok” által falrafestett rémképeknek tekintenek Az uralkodó osztály minden törekvése azon­ban hiábavaló. 1918 szeptemberében a me­gyénkben is megjelentek a háborúnak forra­dalom útján való befejezésére felszólító röp- iratok. Ezeket össze kellett szedni és a főszol­gabírói hivatalokba benyújtani. Ennek azon­ban semmi eredménye sem mutatkozott és még 1918. október 27-én is — amikor már az egész országban forradalmi volt a helyzet — az idegen illetőségű „izgatók” eltávolítását rendeli el a főispán és az alispán. Az ilyen elszórt adatoknak a tömege azt igazolja, hogy a megye lakossága nagy töme­geiben akarta a demokratikus forradalmat, sőt az iparvidéken a szocialista forradalomnak, mint a társadalmi problémákat megoldó és a kizsákmányolást mégszüntető történelmi for­dulatnak is számos-híve volt.. Az 1890-től 1918- ig terjedő időszak tulajdonképpen előkészítő korszaka azoknak a nagyszabású események­nek, amelyek 1919 márciusában a Magyar Ta­nácsköztársaság, a világ második proletárálla­mának létrejöttéhez vezettek. Ebben rejlik tör­ténelmi jelentőségük. Dr. Belitzky János Nyárutó a Balatonon Hozzászólás Bizonyítványt vagy tudást ? A NÓGRÁD augusztus ll-i számában Nádházi Lajos a felnőttoktatás problémáival foglalkozott, örvendetes tény. hogy egyáltalán foglalkozik vele valaki, annyira elhanya­golt, jelentéktelennek ítélt kérdés ez. De az, ahogyan az ügyet még a jó akarattal kezelők is szemlélik, arra ösztönöz, ne álljam meg hozzászólás nél­kül, lévén magam is levelező hallgató a salgótarjáni gimná­ziumban. Nem tudom milyen embe­rekkel beszélhetett a cikk Író­ja, de úgy látom elég rossz ta­pasztalatot i szerzett, s talán ez indította el benne azt a gon­dolatot, mely szerint a leve­lező oktatásban részt vevők nagy része csak a jobb állás, kedvezőbb munkakörülmé­nyek elérése végett szeretne tanulni, illetve érettségi bizo­nyítványt szerezni. Vagyis: anyagi, nem pedig szellemi A mikor én az iskolá- mat kezdtem, még a palatábla volt a legkor­szerűbb tudományos esz­köz. amellyel a nebulókat a betűvetés ismeretére ve­zette a tanító. Kaptam egy szép, fakeretű palatáblát, megfelelő íróvesszőket hoz­zá és szivacsot, mellyel a szükségtelen dolgot letö­rölhette az ember — aka­rom mondani: a gyermek. Jószerint ez volt minden útravalőnk az életkezdés­hez, amikortól vége az örökös játszi-játszinak, már nem igazán gyermek a gyermek, valami különös, felemás állapotban kerülő lény, aki passziózgat ugyan még, de immár komoly kö­telességeket vesz arasznyi vállára. Növekednek a vál­tak arányai, de velük a kötelességek is, s észre sem veszi, már felnőtt; elrohant az ügyes-bajos élet. Ennyi az egész. A sematikus való. Az én első mesterem, Bó- di tanító úr pergamen ar­cú, keszeg emberke volt. Kézbe fogatta velünk a palavesszőt s a tábla fes­tett sínpár-vonalkáin jobb felé dőlő átlókat húzatott. Ez volt az első művelet, amely betűvető tudomá­nyunkat volt hivatott meg­alapozni. Napok múltak ez­zel a firkálgatással. csak amikorra tűrhetően sora­koztak már a vonalkák. kaptunk új feladatot: a ka­rikák formálását, amely azután az „o” fogalmává rögzült tudatlan fejeinkben. Olyan volt nekünk a pa­latábla, mint egy kifogy­hatatlan lapú irka, egy olyan irka, mely a ned­ves szivacs simítására min­Augusztus végén dig megújul, nem árulja el — mint a radírgumi — a munka melléfogásait, egy s más tévedéseit. Ma már csak múzeumban látom a palatáblát, s bizonyos vá­gyakozás él bennem, sze­rezni egyet emléknek, szo­badísznek, elmúlt korom idézőjének, s néha talán fir- kálgatni is rá, amint Bódi tanár úr kívánta: átlókat és karikákat a festett vonal. párhuzamok közén. Bódi tanító úr! Alig-alig maradt halvány- ka nyoma bennem. Ez a palatábla dresszúra, — ke­véssel több más. Elvitte a hektika, a tanító- és nép­betegség — mert, ahogy visszagondolok, szinte min­den iskolamesterem ezt a kórt hordozta. De Bódi ta­nító úr azt sem várta meg, hogy második fokára jus­sunk az elemi tudományok tanulásának, átadta helyét idő előtt a kopott kated­rán új pályatársnak. Ő meg szaporító számmá vált abban a szomorú statisz­tikában, mely a tüdővész világranglistáján nekünk oly igen előkelő helyet jut­tatott. Mégis, ha tanévkezdethez közelít az idő, mindig visz- szarémlik ez az első, alig megismert és hamar elfe­ledett tanító. Vékony ár­nyék bennem, de élő, ki­törölhetetlenül, a jobbra dőlő átló-vonalaival, o-vá lényegült karikáival, s a palatáblával, melyek ne­kem együttesen adták az ismeretek birodalmába szó­ló belépőt Én azt hiszem, az első nevelő emléke mindenkiből kitörölhetetlen. Ha jó, ha rossz, szelíd vagy csapko­dó hálás emlékké lesz a szépítő időben. A szellem makrancos, csikó-rakon- cátlanságát ők zabolázzák hasznos ténykedéssé, álta­luk lüktet fel az értelem kezdő ritmusa. Csodaterem. tők. Hogy olvasom a minden­napi élet eseményeit, a pol­caimon kedves könyveket őrzök, voltaképp Bódi ta­nító úrnak köszönöm, aki a jobbra dőlő átlókból végül is i-t, u-t, l-t, a karikák­ból o-t, á-t és a kettőből b-t és c-t és mindenféle gondolatokat hordozó sza­vakat kovácsolt ábécénk rendszerében. Vallom, hogy végül is neki köszönöm tud­ni: ki volt Tolsztoj vagy Shakespeare, Petőfi vagy Homérosz, Einstein vagy Curie, Hannibál, vagy Na­póleon, Lenin vagy Hit­ler ... Megkülönböztetni jót és rosszat, a nemeset és a nemtelent; minden tu­dások forrása Bódi tanító úr. Más-más néven név­telenek és más-más néven halhatatlanok az emberben, hálás és hálátlan tanítvá­nyokban egyaránt. Mert akár hálás, akár hálátlan a tanítvány, az első mes­ter akaratlanul él bennünk. megmarad kitörölhetetlen nyomaival: a jobbra tartó átlókkal, a görcsösen raj­zolt karikákkal. S nekem a palatáblával. Kisebbik legényünk író­füzetet kap. Se szeri, se szá­ma a tudomány segédesz­közeinek, melyekkel útnak eresztjük. Ragyogó vértezet az ismeretekért való küz­delmekre, szinte elgyönyör­ködteti az embert, mi min­den. Számolókorongok és pálcikák, vágható betűk ra­ja, okos könyv a betűk és a számok titkának tulaj­donba vételére. Szinte ön­magukat kínálják-kelletik, s együtt forgatom, teszem- veszem a kiskölyökkel, passziózom velük. Ugyan, ki lesz az ő Bódi tanító bácsija? .. Kinek az emlékjeleit örökíti majd magába, mint első iskola- mesterét? .. . Augusztus vége van. Ra­kosgatjuk mindenfélével a vadonatfriss illatú iskola­táska rekeszeit. Fényes ce­ruzák és szűz-érintetlen fü­zetek ... a betű- és szám­vetés titkainak rajzokkal ékeskedő könyve ... pálci­kák és színes számolóko­rongok ... Egész kis arze­nál az eljövendő csatákra. C én legszívesebben azt a régi palatáblát is útravalónak tenném mel­léjük. De hol van már az a palatábla!?.. És minek is volna végtére?! Bódi ta­nító úr a lényeg. Jó utat hát, kis fiam! javakért munkálkodnak. Ter­mészetesen az emberek nagy része ilyen, még azok is, akik magasabb végzettséggel ren­delkeznek. Hát még akik csak most készülnek a művelődés közepes fokát elérni, azoktól nem lehet a legfejlettebb élet- szemléletet várni. Azokat itt. a középiskolákban kellene er­re megtanítani. Hiszen — mint írja — legtöbbje fiatal ezek­nek az iskolázni óhajtóknak. Éppen ezért nem kellene helyteleníteni, hogy lehetősé­get adnak nekik a tanulásra, még akkor sem, ha kissé gyengébb képességekkel ren­delkeznek. Ebben a szemlélet­ben látom a cikk negatívu­mát. Hiszen ezek a fiatalok sokszor csak nagyon nehéz körülmények között, nagy ál­dozatok árán tudnak tanulni. Bizonyos, hogy sokkal többre lennének képesek jobb, kedve­zőbb helyzetben. Ha pozitív vonást keresünk bennük, már maga a tanulási vágy is az, s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet, egyik-másik még nincs annyira öntudatos, a műveltséget értékelni tudó, hogy magáért a tudásért akar­na tanulni, de bizonyos, hogy előbb-utóbb eljutna ehhez a magatartáshoz. „Nehezen érthető, hogy az egyébként gyenge előképzett­ségűeket. akiknek munkaköré­hez nem szükséges magasabb iskolai végzettség, miért java­solták a munkahelyen vezetői iskolára és miért vállalják ilyenek esetében a tanulással járó kedvezmények nyújtá­sát” — írja a cikk írója, s ez az amivel nem tudok egyetér­teni. Mintha új, kifinomult változata lenne ez annak a régi mondásnak, mely így hangzott: a parasztnak elég annyit tudni, hogy az eresz alá álljon, ha esik az eső. Szerintem helytelen a kö­zépiskolai végzettséget úgy tüntetni fel, mintha az kivált­ság lenne, melyet nem min­denki kaphat meg. Így volt valaha, de ma már a technika fejlettsége, az irodalom szín­vonala, a képzőművészetek, a filmek, a televízió műsorának megértése, mind megkövete­lik, hogy legalább középisko­lás szinten álljon az emberek műveltsége. Embertelen szem­lélet lenne, ha csak „a terme­lésben dolgozóknak”, akiknek munkája megköveteli, lenne joguk és lehetőségük igénybe venni a középiskolai oktatást. A művelődés, a továbbtanulás ma már minden ember termé­szetes igénye kell hogy le­gyen, függetlenül attól, fizikai dolgozó vagy nem, vezető ál­lásban van vagy beosztott­ként végzi munkáját Ez a leg­jobb eszköz a maradiság le­küzdésére, amely — sajnos — még mindenütt található. Bizonyítványt vagy tudást? — kérdezi a cikk írója. Saj­nos, nagyon sokan vannak még, akik megelégeünének az előbbivel. Nem azok érdeké­ben írok, sőt az olyanokat leg­szívesebben be sem engedném az iskolába! De látom a tö­rekvő, szorgalmas fiatalokat is, akiket nagyon sok esetben rajtuk kívülálló okok kény­szerítenek olyan helyzetbe, hogy szépen induló tanulásuk leromlik vagy félbeszakad. Különösen nehéz helyzetben vannak a családanyák, akik olyan feladatot vállalnak a ta­nulással, melyet segítség nél­kül képtelenek megoldani. Akikben pedig megvan a komoy szándék a tanuláshoz, azok megérdemelnék, hogy némi segítséget kapjanak az iskolától, mert otthonról leg­többen csak a visszahúzó erőt, a nehézségeket hozzák. A cikkben felsorolt segítőeszkö­zök mind igen hasznosak len­nének, de van valami, ami még ezeknél is értékesebb: az emberi megértés és emberis­meret. A felnőtteknek, akik mun­ka után, a pihenés perceit ál­dozzák tanulásra, sokkal na­gyobb szükségük van erre. mint a gyermekeknek. Van­nak tanárok, akik nagyon szép példáját adják a segítő­készségnek törődéssel figye­lemmel, de hiányosság is akad még ezen a téren. Annyira kevés az idejük a felnőttok­tatásban résztvevő tanárok­nak, hogy néha név szerint sem ismerik hallgatóikat, évek elteltével sem. Hogyan lehetne így fogalmuk gondja­ikról, nehézségeikről, vagy esetleges jobb képességeikről? így aztán nem is kívánnak tő­lük mást, mint a tankönyv­ben leírtak mechanikus visz- szaadását, de ezt is a lehető legrövidebb idő alatt, mert az idő mindig kevés, a beszámo­lók idején is. Ha van olyan a tanárok között, aki megpró­bálja hallgatói általános mű­veltségét is fejleszteni, s olyan kérdést ad fel. amelyre nem a tankönyvben van a válasz, még a legjobb tanulók is felháboi’odva tiltakoznak: ez nincs benne a könyvünk­ben! Azt a tanárt kedvelik, aki­nél keveset kell tanulni, nem azt, akitől sokat tanulhatnak. Azt hiszem, ebből le lehet mérni, milyen színvonalon mozog a felnőttoktatás és mennyire szükséges lenne a levelező és esti tagozaton a tankönyvektől független taní­tás, felvilágosító munka. Nem megválogatni kellene tehát, ki veheti igénybe — és ki nem — a tanulást, hanem minden tanulni kívánót hoz­zásegíteni ahhoz, hogy emelje műveltségi szintjét, hiszen ez a kiadás valami módon visz- szatérül majd a kultúráltabb társadalom jobb munkájával. Bartha Jánosné NÓGRÁD — 1968. augusztus 25., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom