Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

Iványi Ödön

Hegyvidék, fával

Tóth Elcmcr

(3 on ekés

Mielőtt

megpillantja a tengert, vérében hullámzást észlel az utas.

Láttam a vízből (elbukó hegyet, az ember ellen lázadó szerszámot.

Számát se jegyeztem az are nélküli arcnak, az arcok mögött bűvókét.

Egykor majd hosszú kőkéssel bontogatom fel az áldozatok melleit.

Akik még megláthatták a tengert, s akik nem, akik ok voltak, s okozat

Csontos Gábor

Öcsi

A gyerek teljesen normális

körülmények között látta meg a napvilágunkat, és szépen növekedett. Eleinte csecsszopö volt, de mint afféle urbanizált gyerek, hamar áttért a euclís üvegre. A föléje hajló arcokat is igen korán megkülönböztet, te. Az anyját látva erőteljes rúgkapálózásba kezdett. Az atyjától elmélázott, a két nagyanyját viszont kinevette. A nevetése kifejezetten intrikus volt, amit családi berkekben igyekeztünk elmismásolni.

A nagymamák azonban zord tanácskozásra vonultak vissza Sejtettük, hogy valami nem stimmel Öcsi körül, hisz túl korán kezdi a kajánkodást az idősebbekkel, sőt szigorúbban fogalmazva: idő előtt vesz fel holmi huligán tempókat. A nagymamák aztán pontosan meghatározták a helyzetét:

— Pogány a gyerek — mondta az egyik. A másik megtoldotta:

— Nem ismer se istent, se embert.

— Péter fogja keresztelni — döntött az első.

— Ügy is rokon és nagyon régen volt nálunk — folytatta a másik.

— S ha már jön, keresztel- jeni

A levélváltást a nagymamák intézték, s kiderült, hogy minden rendben lesz. Egy középszerű ünnep is közeledett, amely alkalmasnak látszott a lebonyolításra. A testvérek tanácsa engem talált a legmegfelelőbbnek a keresztapaságra, amit szívesen elfogadtam, hiszen keresztapa még nem voltam. Egy családi összejövetel, ahol enni-inni lehet, különben sem mellőzhető.

Időközben öcsi több egytagú szót megtanult, sőt azokat némi rendbe tudta sorakoztat- ni, reggelenként pedig a slágerfesztivál beat-esélyeseit dú- dolgatta. Ez megnyugtatott bennünket afelől, hogy szellemi fejlődése jó úton halad.

A keresztelő délelőttjén is megejtettük szokásos sétánkat saját csemetéinkkel a budai hegyekben. Ez a séta a tájé. koztatás jegyében telt el. Feleségemmel úgy ítéltük meg, hogy erre némi szükség van, már csak természettudományos

neveltetésük miatt is. Először a keresztelési szertartás eredetéről tartottam előadást, majd sor került a reformáció történelmi szerepére, tekintettel arra, hogy Péter a református egyház képviseletében fogja celebrálni a délutáni szertartást. Ügy tűnt, hogy a két fiú megértett, feleségem is elismerően pislogott rám, majd az ebédnél kijelentette, hogy nagyon szuggesztív voltam.

— Jó alkalom ez is, hogy ne. véljük őket, fiam — mondtam némi önelégültséggel.

A nagymamák az utcai szobát hozták rendbe a szertartás céljaira: néhány profán festményt leszedtek a falról, lepellel burkolták a televíziót, és az íróasztalt virággal díszítették. Míg Péter a nagymamák, kai odabent készülődött, mi a külső szobában várakoztunk. Feleségem karjára vette öcsit, s amikor elkészült a protokoll, ünnepélyes rendben átvonultunk a hosszú halion. Péter már palástban állt az íróasztal mögött, előtte a kinyitott biblia és egy magnetofon.

Ahítatos csend volt. Az egyik nagymama szipogott, a másik viszont a gyerekek irányába fordította átható tekintetét, akik élénk eszmecserébe kezdtek a magnetofonról.

— Kezdjük! — adta ki az utasítást Péter félhangon, de nagyon szigorúan, s mutató ujját rányomta a magnó gombjára.

A beszéd, megítélésem szerint, kissé hosszúra sikerült, bár félig sem telt meg a magnószalag. Péter elragadtatással figyelte a magnó működé, sét, időnként, amikor tudta, hogy hangját feljebb fogja emelni, kissé távolabb tolta magától a mikrofont, vagy a hangerő gombját szabályozta. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Már mind a két nagymama sírt, s egyik sem vette észre, hogy a két fiam magnóügyben megbeszélést folytat, és hogy a kisebbek marják egymást. A gyereket félkézzel alátámasztotta, mert a feleségem már roskadozott a súlya alatt. Közben öcsi is felébredt és rám hunyorított, mint aki azt mondja: „Mit szólsz, micsoda dumája van?F Nem sokkal később egy körmondat vége felé elkomorult, majd jól érthető. tagolt hangon megszólalt: — „Kaka!"

S mert a mondat egyre csak folytatódott, öcsi hozzáhelyezkedett, hogy szavait tett kövesse. Mindenki másfelé nézett, a feleségem úgy tett, mintha még mindig ő tartaná a gyereket, a fiaim szerencsére valami műszaki problémában merültek el, csak a nagymamák mosolyogtak átszellemültem Az volt az arcukra Írva: „Na ugye, milyen más, ha nem po. gány egy gyerek!”

öcsi pedig éktelen üvöltésbe kezdett, mire Péter is kénytelen volt befejezni a beszédet. Ingerülten kapcsolta ki a magnót:

— Kár, hogy bőg — mondta — lett volna még egy-két szép gondolatom.

Szerencse, hogy a két nagymama öcsivel átvonult a másik szobába, s így nem hallották a fiaim javaslatát:

— Már nincs itt az a bőgő masina, be lehet fejezni. — S a másik:

— Igazán megérné. Frankó a szöveg.

Péter kapott az alkalmon. Törölte a végső mondatot, s emelt hangon ismételni kezdte, majd folytatta a beígért gondolatokkal. Hárman dolgoztak teljes egyetértésben, fiaim felváltva kezelték a magnót, Péter csak arra vigyázott, hogy a mikrofon megfelelő távolságban legyen.

Az öcsém közben a sógorasszony bevásárló kocsiján kitolta a tévékészüléket a hallba, mert már elkezdődött a meccs, a nagyapa az apróbb unokák

társaságában kóstolgatta • bort az ebédlőasztal mellett, miközben a nagymamák kivittek a pörköltet újramelegíteni. En az ajtóban küllőfeleztem, hol a meccset néztem, hol a fiaimra figyeltem, nehogy valami őrültséget csináljanak. De nem, megítélésem szerint minden rendbe ment.

— Péter, itt egy kicsit színtelen vagy, ezt ismételjük,..! — hallottam az egyik fiam szavait, majd mindjárt utána • másikét:

—-Arra vigyázz, hogy pedig- gél nem kezdünk mondatot. A Hanák tanárnő erre nagyon kényes...

Megnyugodva a meccsnek adtam magam, s csak későn vettem észre, hogy amíg az egyik nagymama a konyhában tartotta a frontot, a másik az ajtó előtt hallgatózott, hogy időnként kétségbeesve tájékoztatta a másikat. Amikor aztán azt vihette hírül, hogy a két fiú a palástot próbálgatja magára, sírva kértek, hogy álljak végre a sarkamra. Kénytelen voltam otthagyni a meccset éppen a félidő vége felé. Szó nélkül fogtam a fiúkat, és egyszerűen bezártam őket a vécébe.

Mire asztalra került az étel, lecsillapodtak a kedélyek. A meccs vesztésre állt, s elővezették a kölyköket is a mellékhelyiségből. Egész étkezés alatt illemtudóan viselkedtek.

csak akkor szóltak, ha kértek még. Pétert hallgatták ugyanis, aki pár éve részt vett egy philadelphiai egyházügyi konferencián, s az ottani autómárkákat ismertette.

Péternek korán ment a vonata, kapkodva búcsúzott Egyik fiam ezzel vált el tőle:

— Klassz srác vagy, Péter, máskor is gyere.

A másik nagyot legyintett:

— Fene törődik a keresztelővel! Anélkül is ide tolhatnád a képed!

— Oké, fiúk, lehet róla szó! — emelte Péter az ujját széles karimájú fekete kalapja mellé.

Csak a két nagymamát viselte meg a keresztelő. Ha szó esett róla, kimenteim a szobából. Csak magamon csodálkozom, mire volt jó az egész. Arról nem is beszélve, hogy öcsit azóta is csak öcsiiek hívja mindenki.

Barna Tibor

Ágyrajáró szerelem

L

oci és Zsuzsi mór a főiskola első évétől meleg vonzalommal viseltettek egymás Iránt. Az, hogy közös hivatásra készültek — magyar-történelem szakra iratkoztak mindketten, ebből következően megegyező volt az érdeklődési terük, - még nem indokolta külö nősebben a vonzalmat. Ezen az alapon Zsuzsi is, Laci is vagy fél-félszóz partnert szemelhetett volna magának az évfolyamtársakból. Hanem Zsuzsinak az a férfias barkó ragadta meg mindjárt a tetszését, mely Laci a füle mellett ereszkedett sűrű bozonttal az áll felé, Lacinak meg Zsuzsi szemtelenül pisze orra a barack-ksrekségű arcban. A szerelem titkai mindössze ennyiből bontakoznak néha, még komoly bölcsész hallgatóknál is.

Kezdettől együtt tanultok, készültek a beszámolókra, vagy blicceltek előadásokat egy-egy csábító kiruccanás kedvéért, ki a Hűvösvölgybe, a Dunakanyarba.

A másodéven már ügy tekintették őket, mint egymáshoz tartozó párt. Az első idők diákos élceivel rég felhagytak társaik, sőt a rokonszenv bizonyos jeleit adták nem egyszer internátusi társaik, hogy Laci és Zsuzsi rÖD ke félórára összekerüljenek, magukra maradhassanak. Eleve elkönyvelték a házasságot, mint természetes fejleményét a kapcsolatnak, s ezen a legprűdebb erkölcsű sem akadhat fenn. Már tudniillik, hogy Zsuzsi meg Laci némi kóstolót vesz o házastársi élet Izeiből.

Harmadik főiskolai évüket taposták, amikor úgy határoztak, hogy egybekelésük törvényes formáját nincs különösebb értelme halogatni, annál inkább sem, mert Zsuzsi tavaszra teherbe maradt. Számvetést csináltak; az ösztöndíjukat elegendőnek találták, hogy átmeneti állapotukban, meghúzódva kijöjjenek belőle, s egy hét múlva a kerületi anyakönyvben Jsuzsi hivatalosan is Krizsán Lászlóné lett. Az albérlettel azonban mór nem ment simán a próbálkozás. Fiatal párnak ritkán akad kiadó szoba, vagy csillagászati árat kérnek érte. így a tanácskozás vége az lett: ráér a gyerek, elvégre felesleges a sietség, ha ez nincs, Laci elélhet az internátusbán tovább is, Zsuzsi meg, - nos. Zsuzsinak él egy öreg nénikéje o városban, szoba-garzon otthonban. Arról nem lehet szó, hogy mindketten, de Zsuzsi hozzóköltözhet, a nénike délutánonként cukrászdába jár és már csők tapintatból is elmarad pár órácskát.

így rendezkedtek be további életükre. Ahogy Laci nevetve

mondogotto: ágyrajáró házasságra, de nem bánták egyelőre, s valahogy az idő is gyorsabban szaladt felettük a diplomaosztás

felé.

Első könnyebb összezördülésük épp a diplomaosztás előtti hetekre esett. Két lehetőség kínálkozott Lacinak: egy északi városka gimnáziuma, lakáskilátással, Zsuzsinak húsz kilométerrel odább egy általános iskola testületében, a másik: Pesten, de csak Lacinak egyelőre.

Laci nem habozott, melyiket fogadja el. Megúnta az ágyra- jóró szerelmet, a városka sem isten-hátamögötti hely, s ha lakást kapnak, úgy érezte, nincs sok érteleme a latolgatásnak. Zsuzsi viszont máshogy képzelte további életüket. Semmi kedve nem volt elásni fiatal éveit egy unalomfészekben. Éljenek inkább egy keresetből, a Laciéból, de az élet állandó, friss áramában s aztán majd kifarogja magát a helyzetük, üresedik egy hely neki is valamerre, s lakás is lesz. Csak most meg nem alkudni, akkor mindennek vége. Megragadnak a vidék szürkeségében, eseménytelenségében.

Zsuzsi volt a hotározottabb, és elszántabb: Pesten maradtak. Az életük csak annyiban változott, hogv Laci a főiskolai Internátusbái egy középiskolaiba költözött, mint nevelő-tanár, Zsuzsi maradt a nénikénél.

Zsuzsinak viszont tetemesen megnőtt az ideje, amivel ólig tudott valamit kezdeni ezután.

Néhány hét tétlenkedés után rettenetesen unta az otthonlétet, hallgatni a nénike érdektelen ügyeit a hentessel meg a fűszeressel. Nyakába vette a várost, hogy állást keres, de nem sokkal biztatták egyik helyen sem. Lacival meg a főiskolai Időnél Is kevesebbet jöhettek egybe. A férfit lekötötték a feladatok, melyekben nem könnyű helyt állni a kezdőnek. S Laci mintha tartózkodóbbá, hűvösebbé is vált volna, amióta emlékezetes első összezördülésük volt. Zsuzsi idejének nagy részét az tette ki, hogy órákat ült valamelyik presszóban. Nem ismerkedett senkivel, nem halászott kalandra, nem az a típus volt. oki a semmittevést ilyesmivel akarja betölteni. Rogoszkodott Lacihoz. Csak üldögélt magánoson, szemlélte a környező mozgást, a jövő-menő kis flörtök fejletét, de fölötte érezte magát ezeknek.

Egy délután ismerős arc nevetett rá, amint éppen Laci elé sietett, a megbeszélt találkozóra. Szemere Sanyi volt, évfolyamtársuk. Amolyan életművész. (ég hátán is megélő fiúnak ismerték, - állítólagos jó összeköttetésekkel, hogy mindig rendben legyenek az ügyei.

— Szia, Zsizsik.. Ezer éve! - rikkantott ró vidámon a fiú. - Hát ti éltek?!.. Azt hittem betemetkeztetek valami jó kis vidéki kis kriptában.

Zsuzsi szabadkozott, hogy nem nem, itt élnek a városban, igaz,

esők fél állásban, de maradtak.- Dicsérem az eszecskéd. Csak semmi opportunizmus. Aki mer, az nyer! Csak kitartani. Látod, én máris egyenesbe jöttem. Mit szólsz hozzá: elvettem egy kislányt, kétszobás hozománnyal, de igazán nem a lakásért, hidd el, mert nagyon aranyos jószág. Az apósom iskolaigazgató Budán, én vagyok o helyettese és trónörököse. A nejem is ott tanít. Valóságos családi konzorcium. Na, szia. Zsuzsikám, mert rohanok. Csak kitartani, nem feladni az elvet: jobb ma egy Pest. mint bármikor egy vidék. Szia.

Második nagy ütközetük ezen a délutánon volt Lacival. Laci végképp únta a keserves állapotot, hogy úgy él házasként, mint egy szerzetes, s ráadásul kilátásuk sincs belátható időben helyzetük rendezésére. Meg is mondta kereken Zsuzsinak: vagy rászánja magát és vele tart, vagy történjék, aminek történnie kell. Ez a helyzet tűrhetetlen és tarthatatlan. A vidéki állás üres, nincs mit habozni tovább.

Zsuzsi sírt és azt hajtogatta csökönyösen: jobb ma egy Pest, mint bármikor egy vidék, s nem tágított a gondolattól, hogy inkább váljanak, mondjanak búcsút, de Szemere Sanyinak van igaza: kitartani, s nem feladni az elvet.- De én nem elvet, hanem gyereket akarok végre, meg otthont. — kiabálta elkeseredetten Laci, s maga Is sz'nte sírt o tehetetlen és 'kilátás: alan szóviadalban.- Még egy-két év és sikerül, meglátod. — hangzott a felelet. — Addig kibírjuk, ha guggolva Is. És te vagy a mulya a tehetetlen, hogy nincs tehetséged kiverekedni semmit. Semmitl Hát mivel különb nálad Szemers Laci?

Ha tudni akarod, kedvesem, annyival, hogy Szemere kétszobás lakást vett el, nem téged. Ennyi az egész.- Szóval igy állunk? Végre kimutattad a fogad fehérét. Ez a bánatod... Hogy nem egy kétszobásat vettél el te is!... Akkor csak menj a vidéki két- szobádba, ha tetszik, én itt maradok.- Ez az utolsó szavad?- Te montad: ez úgysem házasság, csak ágyrajáró szerelem. Csak tessék. Entölern szabod vagy.- Zsuzsikám!- Pesten maradok.- Na, jó. Akkor holnap benyújtjuk a bontó keresete! .. Természetesen az én hibámból. Elmondhatsz mindent róiam. Hogy nőim ve ltok. nem értettük meg egymást. . - Amit jónak látsz.- Ahogy jónak látod. — felelte Zsuzsi, s úgy vált szét az útjuk, meg sem csókolták egymást. Csak mentek földnek szegezett fővel a sóját útjaik felé, mint akik végleg leszámoltok közös sorsukkal.

*

Ü

gy lenne rendjénvaló, hogy ezzel vége legyen a történetnek. Nekem sem ízlik semmi émelygős kifejlet, Laci és Zsuzsi esetében mégis örültem a hírnek, mikor azt hallottam, hogy már ott élnek abban a bizonyos városkában, elégedettek, és Zsuzsi két rakoneótian csibész boldog mamája. Az egyik szemtelenül pisze és barack-orcáiú, mint a mama, o másiknak, — ho itt lesz az ideje, — alighanem komoly barkója lesz a füle mellett, Ez utóbbi, — talán mondanom sem kell, - Lciciro ütött.

8 NOGRÁD — 1968. július 21., vasárnap