Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

I Dobrica Erie Az aranyszarvú szarvas AZ ESTE I.ATTA először, farokkái szűkölte körbe, ra- amikor hazafelé tartott a va- gaszkociása félelemmel vegyes dászatról. , balsejtelemre vallott. Ma nem panaszkodhatott» a szerencsére. gondoltai amint vállra vetett puskával balla­gott a naplemente aranyában fürdő erdőn, és a szokatlanul gazdag zsákmány birtokábafi csaknem szórakozottan hall­gatta kutyája csaholását a tá­volabbi sűrűből. Ritka az ilyen nap még a jó vadász életében is. tűnődött magában boldo­gan. hiszen nagyapám szerint is legfeljebb ha egy nagy na­pot foghat ki az emberfia... Fáradt volt, és képtelen is végigfűzni gondolatát arról az igazi nagy napról, amikor va­lami rendkívüli élményben lesz majd része. így aztán el sem jut odáig, hogy — mint annyiszor az évtizedes csatan- golásai alatt — megjelenjen lelki szemei előtt az álmodott zsákmány, a hiúság puskahe­gyére vett szarvas. De szívé­be óhatatlanul belényilall a hazafelé menet minduntalanul felébredt vágy: az előszoba fa­lán felrémlik a koronás agancs, amint belép, és boldo­gan aggatja rá puskáját, ka­lapját és vadásztáskáját... Kutyája még mindig csa­hol. De mintha közelebbről hallaná most a sokatmondó, kissé szaggatottabb hangot, amely már-már az álom hatá­rán szüremlett a fűiéig, mi­után a kis tisztásra érve — mint mindig — levert kedves cserfája alá. Valami nagyobb vadra bukkanhatott, gondolta, azért nem nyughat; pedig ki­loholhatta magát. Bizonyára nem szarvas... No és ha az?... Savanyú a szőlő.,. Nyugodtan bóbiskolhatok, nem árt ha minél később ér az asszony szemrehányása... Ma persze nem zürmölhet úgy, ahogy szokott: „Ki tudja, hol bitan- goltál, hisz üres az iszákod”, Torkán akad a szó, ha meg­emeli. .. Egyszercsak mintha szaka­doznának a pillái közt csen­desen szövögető szálak. a szendergés aranypókhálóját erősebb vakkan tás tépte meg. Fölkapta a fejét, és szétné­zett, és mintha rugó feszítet­te volna egyenesre a derekát, felült, tágra meresztett sze­mekkel: a tisztás^ szélén, félig kimeredve a sűrűből, egy ha­talmas szarvas állt aranyló aganccsal a naplementében. A vakítóan szikrázó korona alól két rémült szem tüzelt felé. A kutya idegesen kaffogott a sű­rűből, mire a vad reszketve fölemelte a fejét: az érintett ágak szinte kigyulladtak agan­csa lángaranyától. BAR NEM HITT a szemé­nek. az első pillanattól kezd­ve, amint meglátta, mélysége­sen meg volt győződve arról, hogy az a csillogó fejdísz nem lehet másból, mint színarany­ból, Ámulatában el sem jutott a gyanúig: vajon hogyan hord­hat aranyból való agancsot egy élő, valóságos szarvas. Mert nem álomkép volt: ott állt a sűrűben, vagy tíz mé­ternyire tőle. a maga igéző va­lóságában, akkora aganccsal, amelynél szebbet és nagyobbat még álmában sem látott. A kutya ajzottabb csaholá- sára a szarvas kiugrott a sűrű­ből s egy pillanatra megmutat­kozott teljes szépségében: orr- cimpái remegtek, feszülő iz­mai. mint megannyi ajzott húr, szemei rémülten szikráz­tak. Az ellenállhatatlan moz­dulatra egy fenséges szökke­nés volt a válasz: a vad szem­rebbenés alatt eltűnt a sűrű­ben, nesztelenül, s nyoma a zöldarany derengésű erdei le­vegőben olyan volt. mint a fiatal szivárványé, mely hir­telen támadt, és sokáig im- bolygott az eldördült puskalö­véstől. Megbűvölten állt a tisztáson, s míg bambán meredt a füs­tölgő csőre, kutyája behúzott AZ ÖRDÖGBE IS, bosszan­kodott, hogy véthettem e) ilyen közelről?!... S a nagy napjáról szőtt, reménye mint­ha foszladozni kezdett volna. Megborzongott. Kárpótlásul, minfegy vigaszul is nagyot szippantott, s hogy orrába csapott az imént eltűnt vad szaga, és szemében felkáprá- zott az agancs villanása, gon­dolkozás nélkül lekapta a vadásztáskáját az ágról, na­gyobb serétű patront nyomott a tárba, csettintett egyet a kutyájának, és futólépésben nekivágott a zöldarany deren­gésű erdei félhomálynak. — Az ilyen vadat éjjel is űzheti az ember — mondta önkéntelenül, talán magának vagy csak a kutyájának szán­va —, hiszen elárulja a szarva, csillogása mutatja az utat. Sötétedett. Botladozva csör­tetett a mind sűrűbbnek tet­sző rengetegben, s hasztalanul csitítgatta hűséges társát, a csodálatos vadat még távolról sem látták. Később sem, amikor már teljesen sötétbe borult az erdő. Egyszercsak valami im­bolygó fényt pillantottak meg a lombok sűrűjében: méhraj- szerűen aranylő derengést. A kutya szűkölve tekeredett a lába köré ismét. Hogy gyorsít­hasson a léptein, kénytelen volt nemegyszer oldalba rúgni, de végül is belátta, hogy hiába iramodik, a sietésre ösztönző derengés mintegy bűvös tüne­ményként egyazon távolság­ban lebeg a szeme előtt. — Állj meg... Csak egy ki­csit állj meg — suttogta —, hogy még egyszer olyan kö­zelről láthassalak, aztán el­iramodhatsz, vihet a lábad... Szép kis kutya vagy te is. A nyulakkaj persze, könnyen el­bánsz. de ha egy szarvassal, egy.,, tüneménnyel állsz szemben, akkor inadba száll a bátorság — pirongatta a lába körül szűkölő társát. HAJNALODÄSIG változat­lanul tartani tudta a távolsá­got a derengő fény nyomában. S amikor egy álmából felvert madár felriadt fészkéről a fejük fölött, szemében különös látványt vitt magával: egy ember meg egy kutya hassal lihegve a harmatos fűben a fennsík tisztásán, melynek kö­zepén forrás csobog, a pere­mén pedig koronás szarv'as vesztegel, földet érintő, arany, ló aganccsal. Az ember puskát (szorongat a kezében, s mintha kérlelve suttogna valamit a tüneményes agancsos felé. aki minduntalan, szinte megátal- kodottan úgy forgatja a fejét, mintha agancsával védelmez­né teste épségét. Az ember végül is leereszti a puskát, és a kutyát bíztatgatja, hogy kerüljön a vad hátába és te­relje közelébb. De amint a kutya kúszni kezd a derékig érő fűben, a szarvas felkapja a fejét, szomorú pillantást vet a csobogó forrásra, mely fö­lött lepkeraj cikáz, megfordul és szemrebbenés alatt eltűnik a rengetegben. Felugrott és dühében meg­lendítette a puskát: „Te gyá­va féreg, te, szétzúzom azt a szükőlő fejedet.” A kutya szemrehányással vegyes cso­dálkozással kushadt a fűbe: ,.Mi van veled ma?!” S egy pillanat múlva a gazdája bűn­bánóan simogatja a megszep­pent jószágot: „Hiszen far­kasokkal is hadakoztál, most meg félsz... egy közönséges... egy nem mindennapi szarvas­tól? No csillapodj, s aztán gyerünk. Kerülj szépen elébe és fordítsd oldalvást felém. Ennyi az egész. Szarva leg­szebb villájából csinálok ne­ked nyakörvet!” KORTYOLTAK a forrás üdítő vizéből, gyönyörködtek egy darabig a lepkék csapon­gó táncában, s aztán újult erő­vel eredtek az agancsos nyomá­ba. . . Három nap. három éjt űzték? — vagv még tovább tartott az eszelős hajsza? — az elvarázsolt játék, a csörte- tés, a megközelítés, és távolo­dás. a fény és sötétség, az élet és halál szította láz csil­lapíthatatlan színjátéka?... Tölténye is fogytán .. az utol­sót a nagy pillanatra tartogat­ta. .. „Ha egész közelről kap­hatom majd oldalba”, gondol­ta, miközben szomorúan nézett egy déli fennsíkról a távolodó agancsos felé. „ezt nem paza­rolhatom el, mert akkor nem lesz ékszer az asszonynak, mert ha ezt is elpackázom, nem vagyok igazi vadász... Talán nem is, mert az beéri a vadászat szenvedélyével, én meg... az aranyért üldözöm, hogy ékszert csináltassak az asszonynak...” De most már nemcsak az aranyláz fűtötte ment. ment. lankadatlanul árkon-bokron át, csörtetett kutyájával a fel- és eltűnő agancsos után... TlZ NAP MÜLTAN találtak rá: egy gazos, köves, földdel behordott kőbánya mélyén görcsösen markolta a fiatal cserfaágat, mint valamiféle agancsot, a cser valahonnan a szakadék pereméről lepődhe­tett le vele gyökerestől, ahol a kutya csontvázára bukkan­tak a fülledt fűben. Dudás Kálmán fordítása Simon Emil A kaxánháxba a fűtő az órára nézett. Ep- pen a hármasra ugrott a nagymutató, amikor a fiú besettenkedett. Mérgesen ráncolta a homlokát, nem sze­rette a fiút. Folyton késett, s a munkára is noszogatni kellett. A gyárnak csaknem minden részlegét végigjárta, most meg idehelyezték. — Faragjon em­bert belőle! — mondta az üzemvezető. A fiú bólintva köszönt, gyor­san átöltözött, aztán odasün- dörgött a fűtőhöz. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte. — Tudom, összecso­mósodtak a villamossínek! — A fiú vállat vont. Kemény em­bernek ismerte meg a fűtői. Nem félt tőle, de azt lnár mégsem merte megmondani, hogy ma éjjel okvetlenül el kell szaladnia egy órára. Meg­ígérte a fiúknak! Nagyon fon­tos! A fiú felült a vaskorlátra, a tekintete elkalandozott. — Mit nézel? — kérdezte szigorúan a fűlő. A fiú a fe­hérre meszelt falra mutatott, ahol az árnyékuk magasra nő­ve hajladozott. —• Ott vagyunk mi — mond­ta. — Ez nem cirkusz! — för- medt rá haragosan a fütő. — Inkább azt figyeld, mit. csiná­lok! — Én nem akarok f űtő lenni! — vagta rá hetykén a fiú. A fűtő szemében ez volt a legnagyobb sértés. Legszive. sebben felpofozta volna a fi­út. Máskor talán meg is ten­né, de most fékezte magát. Minden percben értesíthetik hazulról, hogy megszületett a fia. Mert az bizonyos, hogy fiú lesz! — Csak azt tudnám, minek jöttél ide? — kérdezte harago­san. — Tettek! — mondta rá a fiú. Amíg a fűtő a kazánnal bajlódott, lopva az órára le­sett. A fűtő kezet mosott, leült az asztalhoz, evéshez terített. Egy­szer csak odajött a fiú is, ősz- szegömyedt a pádon, gyomrá­ra szorította a kezét. — Mi bajod van? — kérdez. te a fűlő. — Fáj — mondta a fiú. — Mese! — legyintett a fű­tő. — Jó. majd Ita elvisznek a mentők, megtudja! — A fűtő abbahagyta az evést, elsétált a kazánok közé. „Legjobb, ha nem törődöm vele! — gondol­ta. — Reggel majd szólok az üzemvezetőnek, helyezzék más­hová!" A fiú a szeme sarkából san­dított a fűtőre. Azt már látta, hogy a gyamorgörcsöt hiába színleli. Az óra mutatója vé­szesen kapaszkodott előbbre. — Salakózunk! — adta ki a fütő. — A fiú megdermedt. Ha nekifognak, hajnalig nem sza­badul/ Kelletlenül t&pászko- dott fel a pádról. Magára szí- jazta a védőálarcot, közben se­besen forogtak a gondolatai. Ha lemegy a pincébe, a lapát­tal elvághatja a szellőző ve­zetékét! Akkor aztán »tincs sa­lak ozás! A fiú kinyitotta a pince_ vas­ajtaját, majd döngve becsapta maga után. A fűtő várta a dudajelzési. Egy idő múlva tü­relmetlenül dörömbölni kez­dett a vasajtón. Nemsokára fel- bukkánt a fiú. — Bedöglött a szellőző! — mondta. — Hozd az álarcomat! — kia­bált rá a fűtő. Felcsatoha az arcára, rohant le a pincébe. Megnyomta a szellőző indító- gombját, de a motor valóban nem indult. A fűtő szitkozó­dott. A salakozást. már nem le­het halogatni. — Felváltva lapátolunk! — szólt ki a fiúnak. — Es ha mérgezést kapok? Nem kényszeríthet rá! zenöt perc múlva szólj értem. Közben a gőzmutatókon is rajta legyen a szemed! A fűtő visszament a pincébe. Kinyitotta az elérhető kis ab­lakokat, hogy legalább azokon jöjjön be friss levegő. Az égett szén darabosan öm­lött ki a kazán alól. Lila lán­gok röpködtek a maró, gázos izzásban. Vizet locsolt a salak­ra, sárgás gőz csapott fel a mennyezet felé, alaktalanul gó- molygott. A fiú ijedten nézte az órát. „Most már mennem kell! De akkor ki szól Feri bácsinak?1' Kiment a kazánház elé. hátho találkozik az éjjeliőrrel, s ak­kor rábízhatja a szolgálatot. De az őr éppen nem járt arra­felé. Visszaszaladt. Nem vár­hatja meg a fűtőt, mert akkor már nem jut ki innen. Egy pillanatig tűnődött, majd fel­kapott egy nagy darab szenet, és teljes erejéből a vcsajtóhoz vágta. A fűtőnek már parányi tűk szurkálták a szemét, kaparta torkát a füst. A vasajtó dördü- lésére felriadt. Hirtelen nem is gondolt arra, miért így jelez a fiú. Felkapaszkodott a lépcsőn. Letépte magáról az álarcot, ki­ment a friss levegőre. Sokáig kapkodva lélegzett. Amikor ki­tisztult a feje, visszament a ka­zánházba. Kiabált a fiúnak. A nagy csarnokban kavarogva vergő­dött a hangja: „Hol lehet?" — gondolta dühösen. Körüljárta a kazánokat is, de a fiút nem lelte. Fáradtan leült, Megtörölt» verejtékező arcát, ivott a vi­zeskancsóból. „Szóval mégis itthagyottl Meg is szédülhettem, bele U bukhattam volna a tüzes salak­ba!" rnclkelt, ellenőrizte a mű- D szereket, lapátolt a tűz- a * .... ' re. A két kazán kezesen A fűtő keze ökölbe szorult, feküdt, mint ján.bor barmok a — Jó, majd én lemegyek! Ti- meleg istállóban. Gyurkó Gésa Mi legyek? Sok-sok álmatlan éjszakán töprengtem már — feleségem ebből fakadó félreértéseit le­intve —, hogy ml is legyen be­lőlem. Utóvégre nem vagyok már megfontolatlan és meggon­dolatlan gyerkőc, aki csak úgy, ukmukfukk egyszerűen űrhajós lesz, vagy sarkkutató, táncdal. énekes, labdarúgó, vagy ENSZ­Pataki József: Öregek » pados diplomata. Az ember mindent és alaposan gondoljon végig, mérje fel egyéniségét, vágyait, képességeit, egyszóval mindazt, ami együttesen alkalmassá te­szi őt erre, vagy arra a hiva­tásra. így jutottam el odáig, hogy számomra két alkalmas pálya létezik, vagy miniszter leszek — mindegy hogy milyen, a lé­nyeg a miniszter — vagy lab­darúgó. A miniszter is sokai utazik külföldre, bár kétség­kívül negyedannyit sem, mini egy labdarúgó: a miniszternek is van autója, bár az kétségkí­vül korántsem aniiyira az övé, mint egy labdarúgóé. A minisz­ternek is jó fizetése van, bár igaz, korántsem annyi mint egy Labdarúgónak, s a miniszter fényképe is kint van — igaz. csak külföldön — a plakáton. s a labdarúgóé is, igaz, hogy külföldön és belföldön is és sokkal több helyen és nemcsak a plakáton, A miniszterség mellett szólt áz a tény, hogy mint magyar állampolgár, két választás kö­zött, a feleségét törvényesen is irányíthatja, míg egy labdarú­gó legfeljebb törvényesen, vagy anélkül elválhat tőle. Jobb do­log miniszternek lenni, mert mozgás szempontjából kényel­mesebb egy sima asztal mögött ülni, mint egy asztal simaságú pályán loholni. A miniszterség ellen szól a.: a tény, hogy ott állítólag dol­gozni is kell, ami még nem len­ne baj, ha keveset kellene dol­gozni, és azért sem kellene fe­lelősséget vállalni. Nem be­szélve arról, hogy manapsag már egy minisztert is lehet ná­lunk szidni, s ahogy rn én ma­gamat ismerem, mint nem mi­nisztert, el tudom képzelni, mit szidnának, mint minisz­tert. Ki tud állandó csuklások közepette, akár még keveset is dolgozni? Egy álmatlan éjszakán tehát úgy döntöttem, hogy a minisz­terségről lemondok, az nem az én alkatomhoz, egyéniségem­hez illik. Labdarúgó-bírónak és miniszternek az menjen, akinek a szive szent, az idegei kötélből vannak és ráadásul érti is azt, amit csinál. Ezek után döntöttem úgy, hogy lab­darúgó leszek. Természetesen első osztályú és válogatott lab­darúgó, akit mindenki szeret, akinek sok mindent szabad, ki­nek pompás az erőnléte és en­nél is pompásabb, nyugdíja­sába állása van a válogatott­ban, akit dédelgetnek, kényez­tetnek, még a hátvédtől is óv­nak. Ezt határoztam el egy szom­batra virradó éjszaka. Es egy vasárnapra virradó éjszaka boldogan sóhajtottam fel, hogy nem siettem el a dol­got: a világért sem leszek én labdarúgó. Különösen nem vá­logatott Meg kell próbálni a ning- pongoí. Vagy a gyeplabdát. Hisz. ha énekelni tudnék! NÖGRÁD — 1968. július 21., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom