Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

Gulay István Színészek, bohémek A regi szűiészvilág emlékeiből JA nagy Bii A harmincas években a legnagyobb színházi' dekon- junkLúra idején a jegyeket ne­gyed — legjobb esetben fél­áron kínálták a színházak az embereknek. Ebben az Időben történt, hogy a Fővárosi Operettszínház pénztárosnője így fordult Sebestyén Dezső­höz. a színház akikori Igazga­tójához, — Van Itt valaki, aki egész áron akar jegyet váltani! Kiadható m?! ★ Énekesek meghallgatása volt a Városi Színházban. Amikor az egyik énekesnő­jelölt kijött a meghallgatás­ról, a többiek izgatottan meg­rohanták. hogyan sikerült? — Nagyon jól, — mondta — de sohasem hittem volna, hogy színigazgató ilyen vallá­sos. — Miért? — kérdezték. — Mert amíg énekeltem, mindig azt mondogatta: „Te- jólsten, tej óisten” . . , ★ Csortos. ez a hatalmas művész, amilyen különös em­ber volt, olyan különösen vé­lekedett a dohányzás ártal- masságáró] is. A Fészek klub­ban mialatt súlyos légzési ne­hézségek közben szíttá egyik cigarettát a másik után, szól­tak neki, hogy kész veszede­lem, amit csinál, — ne do­hányozzon annyit. Ellenkezést nem tűrően így válaszolt: — Én nem hiszek abban, hogy a dohányzás ártalmas. Egy barátom mesélte, hogy az apja egész életében ren­geteget dohányzott — és meg­halt 94 éves korában, A fia soha nem dohányzott és meg­halt 2 éves korában, * Sebestyén Géza egyik kol­légáját Budapestre szerződ­tették. A színészi feleség, fia­tal primadonna, Kolozsvárott maradt. Géza megkérdezte a színésztől: — Itt hagyod egyedül ezt a ragyogóan szép, fiatal nőt'’ — Nézd — mondotta a színész — kétféle férfi van, Az egyik, ha megcsalja a fe­lesége, — öngyilkos lesz. — A másik bemegy a vendég­lőbe és eszik egy rántott csir­két! Én az utóbbi fajtához tartozom... Rövidesen ország-világ előtt köztudomásúvá vált a színház Igazgatójának, s a fiatal primadonnának szerel­mi kapcsolata. Sebestyén Gé­za a következő táviratot me­nesztette a Pestre szerződött színésznek: — Rendelheted a rántott csirkét! * Szentgyörgyj István, a ma­gyar színjátszás nagy művé­sze csak súgó után tudott be­szelni. Egyik szerepében part­nerére fogta a revolvert és azt mondta: — Tízig számolok, ha ad­dig nem hagyja el a szobát, lelövöm, mint egy kutyát! — A súgó szólt: „Egy”, Szent- györgyi utána: „Egy”, A sú­gó folytatta: „Ketlő”. Szent- györgyi: „Kettő”. A súgó abbahagyta. Szent- györgyi nagyot toppantott, s morogva szólt: — Na, na...! A súgó tovább ’ sorolta a számóikat tízig. A szünetben Szentgyörgyi megtámadta a Súgót. — Miért hagyta abba a sú­gást kettőnél? * Szirmay Imre a régi idők nagyon kedves színésze le­gendásan zsugori volt. Egy­szer például a Fészek étte­remben ültek az öreg Lata- bárral, aki a megjelenő pin­cérnél egy mákos tésztát ren­delt. Közben meggondolta magát, s azt mondta a pin­cérnek, hogy csak a tésztát hozza, a mák nem kell. Mi­re Szirmai eképp kapcsolódott a rendelésbe: — Én meg kérem a Latabár úr mákját. Sebestyén Mihály Az öregasszony megvetette az ágyát és bekapcsolta a rá­diót. Leült a színevesztett kerevetre és hallgatta a hí­reket. A szobában rendetlen­ség volt. Az edényeket va­csora után otthagyta az asz­talon. A szőnyegen egy vagy kéthetes piszok szürkéllett, a sarokban egy zománcos vödör alján nemrég odadobott ciga­rettacsikk sercegett dühösen füstölögve. A vedlett falon néhány megsárgult fénykép díszelgett aranyos keretben. Az egyikről szmokingot, ba­juszos, Jóvágású férfi nézett az áporodott levegőjű szobá­ra: ez az egy kép nem le­hetett régi: az is látszott raj­ta. hogy finom papírra má­solták. Az öregasszony ült a kere- veten és hallgatta a híreket. — Mama! MamaI — zörög­tek az ablakán. A rádióban időről időre új helyiségek és hírességek ke­rültek szóba. Az öregasszony nem tudta felfogni az isme­retlen városnevek és furcsa nevű hírességek által körvo­nalazott világpolitikai össze­függéseket, mégis így ült min­den este nyolc órakor a rá­dió mellé, érdeklődő arccal, jobb tenyerét bal kézfejére téve. Fonnyadt arcából ki­ütött élénk szeme, szemboga­ra még most, hetvennégy éves korában is fiatalosan csillo­gott. — Mama! — kiabált vissza­fojtott hangon a fiú az utcán. — Az isten verje meg... Mama! — Verte az ablakot, nézte a kicsi öregasszonyt, amint ül ölhetett kézzel, se lát. se hall, s tekintetén an­gyali, békés figyelem lebeg. A bemondó rátért a bel­politikai hírekre. Az öreg­asszonyt ez már nem érde­kelte, de azért maradt a he­lyén még egy kicsit. Iste­nem, tűnődött, csak Sao Pau- loról nincs semmi hír .., Rö­videt sóhajtott, mintha el akarna hessenteni magától egy szertelenkedő gondolatot. Aztán a rádióhoz nyúlt és kikapcsolta. — Ma-ma! — hallotta a kamasz hangját. — Nyissa már ki a kaput. — Nyitom már, Ferikém — nézett ki az ablakon. — Már fél órája turbéko- lok itt! — Turbékolsz?... — mor­molta az öregasszony, s el­indult kifelé. Amikor visszatértek a szo­bába, a fiú azt kérdezte: — Ad-« egy cigarettát, ma. ma? Nagy hirt hozok! — Na ne beszélj, te komisz! — nevetett az öregasszony és megfenyegette az ujjúval a fiút. — Ismerlek én. Várj, fiam, először becsukom a spalettát, nehogy meglássa anyád, hogy nálam cigaret­tázol ... Odatipegett az ablakhoz, s behajtotta a spalettát. Aztán a szekrényből elővett egy cso­mag Mátrát és odatette ket­tejük közé az asztalra. Rá­gyújtottak mind a ketten. A fiú hunyorogva nézte az öreg­asszonyt, huncut fény csa- linkázott a szemében. Az ész­re vette, hogy valamiben fori- dorkodik a gyerek. Meg is kérdezte: — Na, mi az a nagy hír, Ferikém? Bökd ki! — Megnősülök — kacagott a kamasz. — Nem igaz az! — mondta az öregasszony. — De igaz... — válaszolta a fiú. — Nem biz’ a’ — mosoly­gott az asszony. — Aztán mire nősülsz, na mondd? A fiú szippantott a ciga­rettájából, aztán kedvtelve, hosszan fújta ki a füstöt a tüdejéből. ■— Hej, ha anyád látná, hogy bagózol!... — csóválta a fejét az öregasszony. — Hát kérdezze már, hogy mi az a hír, amit hoztam! — felelte a fiú. — Na mondjad, na! Jó hír? — Nagyon jó! — dagadó meggyőződéssel szólt a ka­masz és apró szeplőkkel te­leszórt arca boldogan fény­lett, — Hány éve nem lát­ta a fiát, mama? — kérdez­te azután, — Ö, fiam, te még meg se voltál akkor, amikor el­ment Brazíliába. Huszonhét éve, hogy csak levelet ka­pok tőle. Olyanok voltak az idők — mondta az öregasz- szony beletörődve a sorsába. — Azt a fényképet küldte magáról — mutatott a falra, az egyetlen fényes, mosolygó képre. A kamasz tüntetőén hallga­tott, és magasan a feje fölé fújta a füstöt. A mama is szívott egyet a cigarettájá­ból. Aztán végignézett ma­gán és megigazgatta a ruhá­ját a nyakánál. Majd felpil­lantott. Az arcát telibe kap­ta a fény. Szép öregasszony volt. Elnézte egy ideig a fiút, piros-fehér trikóját, a mak­rancos szőke haját, aztán így szólt: — Nagy bolondság ez a cigarette, hallod-e7 Ha isten akarta volna, hogy cigaret­tázzanak az emberek, ké­ményt is csinált volna rájuk, hogy ne a szájukon jöjjön ki a füst, dehát az ember csak ilyen ... Na, tényleg monda­ni akarsz valamit nekem? — Igen — vágta rá gyor­san a fiú. — Mit? — Mindenki arról beszél, hogy délután megjött a ma­mának a fia, ide, és hogy holnap jön el magához. Az öregasszony először fel sem fogta, mit mondott a gyerek. — Ne beszélj!... — Nem beszélek, ez Így van — mondta a fiú. — Aztán... te hol hallot­tad ezt a butaságot.,. Tán csak hallottam volna, ha... — Már volt itt a faluban, beszélt a községi tanácselnök­kel, de vissza kellett men­nie a városba. Ott alszik, mert dolga volt ott még, holnap jön magához, csak senki sem akarta ezt megmondani a mamának, hogy csak akkor tudja meg, ha a fia már ide jön... Mindenki ezt beszéli. Az öregasszony beleejtette a csikket a vödörbe, aztán némán, nagyon öregen ült tovább. A csikk szétfoszlott a vödör vizes alján, közben sercegett és vékony szálú, csí­pős föstöt bodoritott magából. A fiú biztosan mosolygott az öregasszonyra. Elfelejtett egy darabig még a cigarettájába is szívni. — Es vissza megy oda... Sao Paolóba? — Sao Paulai — javította ki a gyerek. — Nem tudom. — Istenem... — suttogott maga elé a mama, aztán nem szólt többet. r A kamasz egy ideig csend­ben hallgatott. Szívott még párat a cigarettába, majd fel­állt. — Jöjjön, mama. csinál­junk egy kis rendet — mond­ta. — Csak azt mutassa, mit hova tegyek, aztán én majd teszem, amit kell Az öregasszony megmoz­dult, megfogta a tányérokat és kibotorkált velük a kony­hába. Ott elhagyta az erejé. leült egy székre és nézett ma­ga elé. A fiú kirázta a sző­nyeget, egy ronggyal letö­rölte a komódról, az asztal­ról a port, portvissal össze­söpörte o padlóról a nagyja piszkot, aztán szólt a mamá­nak, hogy visszamehet a szo­bába. Az még mindig szótla­nul bement, körül sem né­zett, ismét leült. A szemében kialudt az a mindig csillogó fény, ami széppé tette az arcát. Hát teljesült a vágya! Még fél tízre sem járt az idő. A kamasz odament hoz­zá és bátortalanul megérin­tette a kezét. A mama fel­nyúlt a fejéért, magához húz­ta és megcsókolta a haját. A fiú hétrét görnyedt, nem tud­ta mit mondjon, és hogy hová tegye a szabad kezét. Aztán elengedte a két gyen­ge tenyér, és azt kérdezte a mama tőle: — Te láttad, Férikém? — Nem. De holnap megné­zem. — Nézd meg — mondta neki az öregasszony. — Majd gyere át. A fiú elköszönt, aztán együtt kimentek a kapuhoz. — Látja, mama? Es nem akart beengedni!,.. — mond­ta még a kamasz, amikor el­indult haza, a szomszédos ház­ba. Az öregasszony nem vála­szolt. Félt, hogy nem azt az embert fogja viszontlátni, aki öt éve mosolyog rá az ara­nyos keretből... Hajnal felé aludt el a ke- reveten, szemben a fényes, mosolygó fényképpel. De nem a fiát látta álmában, hanem Ferit, a szomszéd fiút, piros- fehér trikóban. Ügy füstölt, mint egy gőzmozdony... Maupassant* Szalonkák zalonkák... — szólalt ^ meg elgondolkozva Mathieu d’ Endolin. — A .szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szo­morú háborús történet... Ismeritek a hazámat Cor- meilben... Amikor a poro­szok előretörtek, odahúzód­tam. Szomszédom egy meghábo- rodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehe­tett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyerekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már is­meri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napo­kat tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul fe­küdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, sziv- szuggá tóan kiabálni kezdett, minth az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; töb­bé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lé­lekben. Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottalra gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló, aggyal keres­gélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant em­lékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víz tükre? Tizenöt évig élt így, meg­közelíthetetlenül s tétlenül. Azután kitört á háború; és december első hónapjaiban a poroszok bevonultak Cormeil- be. Tisztán emlékszem ró, mintha csak tegnap történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatla­nul gubbasztottam karosszé- kemben, egy köszvényroham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néz­tem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végte­len sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gé­piesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valameny- nyien. A tisztek végül be­szállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt köztük, kard­csörtető, indulatos, kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őr­nagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezdte a nő, akit sohasem lát, Érdeklődni kez­dett, ml a baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fek­szik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte; olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, hábo­rodott nőt a gőg tartja ágy­ban, látni sem akarja a po­roszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangoskod­va kiabálni kezdett, hogy há­ziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersén rászólt a fekvőre; — Kérem, asszonyom, kel­jen fel és jöjjön ki! Mutat­kozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte téve- teg, üres tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább patto­gott: — Csak semmi szemtelen­ség! Ezt nem tűröm! Ha nem kel fel jószántából, megtalá­lom a módját, hogy megsétál­tassam! A nő meg se rezzent, moz­dulatlan maradt, mintha nem Is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fe­nyegetően hozzátette: — Ha holnap nem jön ki,., És becsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült üvöitve védeke­zett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult, így kö- nyörgött: — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen. A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a parancsot, hogy legényei ágyból ránci- gálják ki a nőt. De egyszer­re felnevetett, német paran­csokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csa­pat egy matracot vitt, mint­ha csak sebesültet szállítaná­nak. Szegény őrült szomszéd - nőm csendesen, nyugodtan fe­küdt a matracon. A katonák hagyták, hadd feküdjön, nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte: — No, most meglátjuk, tud- e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétál­tatom! A kis csapat az lmauvillel erdő felé tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a kato­nák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vele? Hová vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel-nappal ha­vazott, földre és fára fehér fagyott takaró borult. A far­kasok egyre beljebb szorul­tak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kínzott és nyugtalanított az eltűnt nő soi-sa, elmentem a német parancsnokságra Is, hogy megtudjam, ml lett ve­le? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség továbbvonult. Szom­szédnőm háza zárva maradt, kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnés­re, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem tud­tam megnyugodni. Mégis — mit csinálhattak vele? Talán bevette magát az erdőbe, és elmenekült? Vala­ki megtalálta, beszállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják üiegállapítani. hogy kicsoda? Kétségeim, ag­godalmaim nem múltak, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapa­tokban húztak a szalonkák: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon ló­gott négy-öt a kedves hosz- szúcsőrűekből, amikor ismét rálőttem egyre, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszked­nem, hogy a sneffemet meg­találjam. Ott feküdt — egy emberi koponya szomszédsá­gában. Mintha mellbe vágtak vol­na — egyszerre eszembe ju­tott őrült szomszédnőin. Az elmúlt borzalmas télen töb­ben is ott pusztultak az er­dőben. Nem tudnám megma­gyarázni, miért, biztosan tud­tam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy annak a sze­rencsétlen eszelősnek a kopo­nyáját találtam meg. E gyszerre mindent meg­értettem. .. Minden tisztán állt előttem. Ott hagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben; és ő hű maradt rögeszméjéhez, meg sem mozdult, és meghalt a hó vastag, könnyű takaró­ja alatt. Később aztán fölfalták a farkasok. És a madarak fészket ráír­ták széttépett fekhelye gyap­júszálaiból. P Megőriztem koponyáját Gyerekeinknek pedig azt kí­vánom, hogy soha ne ismer­jék meg a háborút. ülés Endre fordítása. »Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant, a francia irodalom nagy egyénisége. g NÓGRAD - 1968. július 7., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom