Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
Slobodan Petkovic szabin nők elrablása lapítása után Rómában köztudomásúan kevés volt a nő. Hogy feleségre tegyenek szert, a római fiatalemberek cselhez folyamodták, ami a Szabin nők elrablása néven ismeretes a történelemben. Az eseményt megörökítő történészek, nem lévén kortársak, szóhagyományra támaszkodhattak csupán, az pedig sohasem megbízható kútforrás. Érthető tehát; hogy a nemrégiben talált hiteles forrásmunkát, egy Bibula nevű szabin lány egykorú naplóját határtalan lelkesedéssel fogadták a régészek. Íme a napló: Szerda, május 18. Ma megmostam a hajamat. Psana, a barátnőm azt mondja, nogy szép selymes a hajam. Cassius csak mosolyog rajtam. A fivérek nem értékelik az ilyesmit. Főleg, ha a húgukról van szó. Csütörtök, május 19. Hűvös ez a tavaszi nsp. Barátságtalan. Apa ma megvert. Azt mondja, bizonyára pártában maradok, ha eddig sem keltem el, mert már tizenhét éves vagyok. Péntek, május *10, Apa ma kissé nyugodtabb, de látom, csak aggódik miattam, Éhednél fel is sóhajtott: mi várhat rám, ha ott tartunk, hogy hat birka is kevés hozománynak. Épp ezt meséltem Psanának, amikor találkoztunk Fallcával. Sírt. Elpanaszolta, hogy Bumo, a vőlegénye faképnél hagyta, Fle- cát vette el, az uzsorás Mursa lányéit. Ez a Mursa olyan gazdag, hogy korsókban áll az arany a házában. Kedd, május 24. Apa ma 0 tán am vágta a korsót. Dühében. Nem vette észre, hogy van még benne bor, A kár láttán olyan dühös lett, hogy majd elverte Cassíust. Psana azzal vigasztalt, hogy náluk is ilyen pokol az élet De neki legalább van egy stiglice. Betanította és dalol neki, ha szomorú. Szombat, május 28. A birkákat- legeltettem. Szép zöld a fű, Megnőtt a sok esőtől. Kövérek is a birkák. Csak úgy gurulnak. Szinte esetlenek, hogyha cikáznak. Tegnap Psana figyelmeztetett, meg ne feledkezzek a mai mulatságról. Bemegyünk Rómába. Ma este. Nekem ugyan nemigen van kedvem. De Psana nagyon odáig van é:-te. Szerda, június 28. Egy hónapja nem írtam semmit a naplómba. Nem volt rá idörn. Voltunk másnap, azon a római mulatságon Psanával Rajtam és Psanán kívül még hat szabin lány vállalkozott a kétórás útra. Útközben még három leányzó csatlakozott hozzánk Trucából, majd még egy, Plirából. Rómában pedig két szabin lány várt már bennünket, akilc látogatóban voltak az ottani nénikéjüknél; Bana és Eila Rómában az asszonyok nem járnak mulatságokra. Tiltja nekik a férjük, A lányokat meg apjuk nem engedi. így aztán csak mi voltunk, a tizennégy szabin lány azon a római mulatságon a táncosok. Miután áldozatot mutattunk be az isteneknek, a zenészek rázendítettek és kezdődött a tánc. A mulatságnak azonban üöjnoe rossz vege lett. íme az oka: Már az első tánc alatt észrevettem, hogy a legények mind súgnak-búgnak és.so- katmondóan fürkésznek bennünket. Hogy a második tánc véget ért, az egyik legény jelt adott a zenének, hogy ne — paródia — kezdjenek a harmadikba. Felpattant egy köre és így szólt: — Mivel Rómában kevés a lány, nálatok Sabinában pedig túl sok, azt indítványozzuk, válasszon mindegyikőtok egy-egy római legényt és maradjatok Itt a városban. Nos, nyilatkozzatok! Ki maradna itt szívesen? Két lány jelentkezett. Szólni akartam magam is. de úgy elszorult a torkom, hogy nem jött ki hang rajta. Annyi erőm sem volt, hogy felnyújtsam a kezem. — Csak ketten?! — kiáltotta harsányan a római legény. Mert engem észre sem vett. — Az bizony kevés! — Csak nem fogunk nekik rimánkodni! — taszította le a kőről egy még harsányabb hangú legény, és felállt a helyére. Amint később megtudtam, Tarquiniusnak hívják. — Lányok, a kapuk zárva, innen ugyan ki nem megy közületek senki! Lányaink rémült kiáltozásba csaptak és hanyatt-homlok menekültek a kapuk felé. hogy mielőbb kijussanak a szabin! útra. Igenám, csakhogy a legények sem nézték ám mindezt tétlenül. Utánunk eredtek, körülfogtuk bennünket, és együnkre három is jutott, aki felmarkolta. Néhányan a fürgébbje kisiklott a gyűrűből és elérte a kaput. Meg is menekültek, mert amint kiderült, a kapuk nem voltak zárva, mint ahogy a szónok füllentette. Hogy ránk ijesszen. így menekült meg Psana is, meg még néhány leányzó. Kérdés ugyan, hogy elrabolta volna-e bárki is azokat a csúnyácska falusi libákat? Nem is tudom, hogyan történt, hogy míg a megoszlott legénység fele a menekülők után vetette magát, a másik fele meg a benn rekedt lányokat ráncigálta egy-egy legény lakása felé, rólam valahogy megfeledkeztek. Rémület fogott el, amint láttam, hogy távolodnak a zsákmányukkal, és hogy hogy nem kétségbeesetten felkiáltottam: — Hé, fiúk, engem nem rabolt el senki! De hasztalan volt! Kiáltásomat elnyomta a lányok sikongása. Nem hallhatták. Hét szabin lányt elhurcoltak, én meg miután hiába vártam, útnak ei-edtem: szomorúan. Épen, érintetlenül. Haza is jutottam. Sajnos. A hét közül kettő önszántából maradt a városban, Az egyik azonban napok múlva meggondolta és hazajött. A másik ott maradt. Ezek szerint csak egy szabiid elrabolt maradt a városban. Az most is ott él. Állítólag igen boldogan... A mikor hazaértem, apa jól eldöngetett, hogy mért nem maradtam ott ahol voltam. Elült a nagy izgalom, már amit az elraboltatásunk okozott a faluban, de az én vén- lányságom gyötrelmei sehogyan sem akartak szűnni. Már-már azt hittem, véget sem érnek soha. A sors azonban mégis rám mosolygott. Cassius mentette meg a helyzetet. Antippa feleségül akart venni, de kevesellette a három birkát hozományul. Tizenkettőt akart mindenáron. Apa nem állt kötélnek. Erre aztán Cassius elvette Psanát, aki tizenkét birkát kapott hozományba. Cassius a hozományt átengedte nekem, mire Antippa egyből megkérte a kezemet. A birkák ki sem kerültek Psanáék karámából, maradt minden a régiben, de akkor vajon mennyi hozományt kapott Cassius és mennyit Antippa? D« az már az ő dolguk. Dudás Kálmán fordítása. Kiss Sándor A próféta halála Lassan megismertem a kollektívát. Az igazgató jókora, diszkréten kövér ember volt, olyan, akiről azt hihetnénk, kettőt sem tud lépni, pedig ugyancsak fürge ember hírében állt, néha még azt a százhúsz kilóját is meg tudta hazudtolni, főleg, ha valahova időben kellett érkezni, vagy amikor pletykáról került szó. Ilyenkor fáradhatatlannak látszott. Az igazgatóhelyettesi megbí. zást Klárika, egy sovány vénlány bírta, akiről soha nem lehetett tudni, mikor haragszik, mikor rosszkedvű, vagy mikor akar éppen öngyilkos lenni, kedélytelen arcán ezek az árnyalatok soha semmilyen változást nem tudtak létrehozni. Ha mégis elmosolyintót- ta magát, az ember úgy érezhette, a mennyországba került, vagy kisütött a nap. Ezekben a pillanatokban minden szőlő- ltarószerüsége ellenére kimos- dottan csinos volt, a sivár környezetben szinte üdítően hatott, A magyarosunkat, egy puha fiút, aki mellékesen a munka- védelmi felügyelői teendőket is ellátta az iskolánál, leginkább a bólogatásával lehetne jellemezni. Mindig mindenre bólintott, ezt viszont olyan tökélyre fejlesztette, hogy állítólag éjszaka is csak bólogatva tudott aludni. Reggel aztán a fáradtságtól alig bírta tartani a fejét. Gerincének teherbírását tekintve az ember egyébként is azt hihette, hogy bármelyik percben összeesik, mint a lyukas gumimókus. Természetesen, jó fiú volt, általában a tanítványai is szerették. Oszlopos tagja volt a társulatnak a kecskelábú fizikatanár, tisztes nevén Záborszki Frigyes, érzékeny, mimóza lélek, ha önmagáról esett szó. Ha másokról, olyan keménynek, teherbírónak tette magát, mint a hegyi öszvér. Valami öreglánynál lakott albérletben, tőle hallottam, télen bármilyen hideg kerekedett, csak sátoros ünnepeken szó. kőit begyújtani szerény, de müvészietlenül rendetlen, földszinti szobájában. Az igazgató felesége a legjobb pedagógusnak számított a faluban. Férjéhez hasonlóan, tekintélyes testsúllyal rendelkezett, de olyan gyermekien tiszta szeme, jóindulatú arca Kerekeskút. — Koppány Görgy felvétele volt, hogy a végítélet napján akár számadás nélkül, első látásra üdvözülhetne. Halk hangját néha nem értették a gyerekek, de annyira szerették, inkább nem szóltak neki. S hogy magamról se feledkezzem meg, jó ajánlásokkal kerültem testnevelő tanárnak a tantestülethez, amiknek persze jó része nem egészen fedte a valóságot. Mérsékelt lustaságomat, ifjúi hevemet, feneketlen jókedvemet, önbizalmamat cipeltem magammal, ezek nálam születési sajátosságok, még nem tudtam levetkőzni őket, de a munkában, a testnevelésben nem ismertem tréfát, ezeket olyan komolyan vettem, mint Mohamed a Koránt, vagy ha lehetséges, még komolyabban. Szabad időmben gáláns, ám sikertelen kalandjaim voltak, amiken te- leszájjal nevetett mindenki a hátam mögött. Az első félévben kitartó, tervszerű munkával bedolgoztam magam a közösségbe, sikerült elfogadtatni magam, ami nagy szó faluhelyen. A gyerekeimet meg úgy elbo. londítottam, hogy a legtöbbjük minden áron. kizárólagos alapon csak sportoló akart lenni, semmilyen más szakmát nem voltak hajlandók „emberszámba" venni. — Csak sportoljatok, lelkesedjetek — gondoltam. — Mire odakerültök olyan jó lakatos, vagy gépészmérnök lesz belőletek, hogy hét nyelven beszél. Mondhatom, megszerettek a kollégák is, születésnapomon az igazgató ünnepi beszédei mondott, a többiek csalánból és ökörfarkkóróból kötöttek csokrot nekem, de az ajándékkosárból a debrői hárslevelű sem hiányzott, még cumisüveget is találtam a kosár fenekén. A meghatottságtól alig tudtam szóhoz jutni, valami giccses jószívüségi, bőkezűségi roham lepett meg, élcsukló hangon csak annyit mondtam: — A csalánt megtarthatjátok magatoknak. Egy hétfői napon aztán elérkezettnek láttam az időt, hozzáláthattam a tantestület, a kollégák átformálásához. Ez a jó kollektíva ér annyit, hogy kiforrja magából azt a kevés hibáját, ami van, gondoltam. Ezek közül némelyik nem is éppen hiba volt, inkább rossz szokás, vaoy külsőség, de tudtam, nincsen olyan dolog, amin ne volna korrigálni való. Az igazgatómat, meg a feleségét fogyókúrára fogtam. Reggelire semmi, tízórai pirított kenyér, ebéd száraz tehén túró, hántolt alma, vacsora keserű tea. Halálosan biztos, jó módszer ez, még boldogult öreganyámtól tanultam, aki a recepthez azt is hozzá szokta volt tenni, ha egy idő után terhes a kúra, akár a tehéntúrót és a pirított kenyeret is elhagyhatjuk. A mi esetünkben erre már nem került sor, a módszer rövid idő alatt meglepően jó eredményt hozott. Az igazgatóhelyettesnek Klárikának, eleinte különböző filozófusok könyveiből olvastam fel, ezeken olyan jókat lehetett nevetni. De az állkapcsunk teherbírása véges, ilyenkor a Ludas Matyit böngészgettük, bár csak módjával, nehogy túlságosan lehangolódjunk. Időnként Klárika már olyan szépen mosolygott rám, ha nem türtőztetem magam, rög. vest szerelmet vallók neki. Viszonylag egészen rövid idő alatt mintha kicserélték volna, arca kisimult, haragosaival kibékült, nyugodt, kiegyensúlyozott lett. Egy napon lelkiismer etfur dalás nélkül úgy érezhettem, meggyógyult, nincsen már szüksége rám. Palikát, a magyarost össze, hoztam a fizikmanárunkical, föltettem magamban, az önérzetes Frigyes és a puha Palika csak jó hatással lehetnek egymásra, és nem is csalódtam. Palika soha nem bántotta meg Frigyest, így annak szükségszerűen kialudtak káros, túlzott, de alanytalanná vált önvédelmi reflexei. Frigyes viszont állandóan heccel- te Palit, végül betelt a pohár, egyszer annak galambepéje is fölforrt, olyan hosszan, magyarosan kifejtette a véleményét, hogy a görög retorok is megirigyelhették volna. Nem is nélkülözhette többet ezt a frissen szerzett, jó tulajdonságát, amiben még biztosan sok öröme telik majd. Nem mondom, hogy munkám közben nem alvadtak zökkenők, erőfeszítéseimet nem halványították gátló tényezők. Az átalakulás folyamata ha. sorilatos a vajúdáshoz. Jó igazgatóm is lázadozott néha a kúra ellen, de végül már nem maradt ereje tiltakozni, a gyakorlat minden érvét lehengerelte. Klárika meg visz- szaesett egy időre, s tartva a teljes leromlástól, állandóan figyelemmel kellett kísérnem minden lépését, ami eléggé terhes volt nekem. Előfordult, hogy Frigyes és Pali módszeresen kerülni kezdtek, de így tegyen jót valakivel az ember. Szerencsére, elfordulásuk nem volt hosszúéletü. Végtére is, ha látott már valaki népszerű embert, hat én az voltam. A kollégáim szerettek, megbecsültek, a tanítványaim rajongtak értem, a falu népe bizalma jelével tüntetett ki, mindenféle társadalmi szervezetbe beválasztottak, niég a nőtanácsba is ajánlgattak, de ezt szerényen visszautasítottam. Szinte területi gyászt rendeltek el, amikor egy napon váratlanul áthelyeztek a megye túlsó sarkába egy másik iskolához. Engem is fájdalmasan érintett a dolog, de az indoklás szerint annál a másik iskolánál olyan égetően vetődött föl a testne- velőtanár hiánya, hogy bele kellett nyugodnom a döntésbe, bármilyen nehezemre esett is. Mindenkitől érzékeny búcsút vettem. Az igazgatómnak még a szája széle is remegett. Már csak a gazdasági hivatalban akadt dolgom, de az irodában nem volt senki. Az egyik asztalon iktatókönyv, kötetlen irattartóban ügyiratok hevertek, Szórakozottan belelapoztam az akták közé, és akkor megakadt a szemem az egyiken. „Áthelyezési javaslat... nevezett test nevelőtanár ezen túl összeférhetetlen, nem megbízható. Magánügyei falussarte közbotránkozást váltanak ki. önző. renitens, tanítványait gyakran fenyitl. Gyanútlan, jóhiszemű kolléganőnk bizalmával is visszaélt, Engem mintha leforráztak volna. Ott álltam sséliitötten az üres irodában. Az aktát csendesen visszaesúsztattam a helyére. Este, amikor besötétedett, észrevétlenül kiballagtam az állomásra, De akkor már mosolyognom kellett... Valami mégis megszakadt bennem. Bár amikor as állomásfőnök szokott, érces baritonján megkérdezte, hát elutazik, tanító úr? már akkorát tudtam volna nevetni, hogy as öreg csillárok is mind biztosan csilingelni kezdenek a kacagásomtól a füstös váróterem mennyezetén. BÉNYEI JÓZSEF Hajukba bújik lányok mennek ez úton versem arcukba fújom bödlkön tavasz lenne pillájuk pille-kedve tennének tőle frissek bánatuk lenne kisebb örömük none égig hordaná szét o szél is o vágyuk lenne láng-szép kóré-vékony az árnyék hozná a vers eléjük jzépszemű szeretőjük Mennek mennek a lányok hajlik e vers utánuk hajukba bújik, s hajjp yíolát szó! a hajnalra. NÖGRAD — 1966. július 7,, vasárnap 9
