Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

Vj hazából, őshazába... Az első világháború vé­gén járt utoljára Szlová­kiában, pedig onnan, Oszt- roluka környékéről szár­maznak. Nem tudja, hogy ősei a hegyekből mikor ereszkedtek alá az Alföld peremére, de Vanyarcon ezt aligha tudja valaki. Régen a község is a jobbra eső dombon volt, később tele­pítették a völgybe. Miért, ezt nem kutatják. Ponto­san oda tartoznak, ahol vannak. A szokásaik, s né­ha a mélyebbről fakadó sóvárgás az őshaza iránt — ez különbözteti meg őket a környékbeliektől. Ez ébredt fel Tuskán Jánosban is, amikor elhatározta, hogy útrakel. Lábadozott köny- nyebb sérüléséből, a lóha­rapásból. Nem az ő lova, hanem a szomszédjáé, a csődör harapta meg. Ab- rakoltak, gyanútlanul bal­lagott mellettük, akkor ka­pott az arcába. Botlik a nyelve a magyar kiejtésen, jobban áll a szlovákra. De Tuskánt szó nélkül is ér­teni. Korát cáfolva, tömzsi testével fürgén perdül, ap­ró sárgás szeme megszűkül, felkapja kurtanyelű osto­rát és nyelével csapkodja a veranda kövezetét. — Idehallgasson csak! Hálás vagyok annak a cu­darnak a harapásért. — Az orvos eltiltott a munkától. Idő volt, mentem. Idehall­gasson csak! Csuda érzés volt, gondolja meg, annyi év után... Leszállt Zólyomban az akkor még korán alkonyodó délutánban. Szédült a nagy forgatagban. Zólyom más város volt, amikor utoljá­ra ott járt. Szelídebb, a házak is szerényebbek. Csák állt, és szívta magába a levegőt. De reggelig nem állhatott egy helyben. El­ment az autóbusz-állomásra megkérdezni, megy-e vala­milyen alkalmatosság Oszt- rolukára. Kiejtése ott is idegenkedett a szójárással. — Ott kit keres? — mor­dult rá egy olajos ruhás, motorzúgáshoz szokott em­ber. Tuskán még hango­sabban vissza neki: — Brezanyi Györgyöt, az öregebbet... Mérges volt. Mit gondol ez, nem vagyok én a ki­abáláshoz szokva, ' Velem tisztelettel beszélnek. Csak akkor enyhült meg, amikor az olajos ruhás karonfogta, egy indulásra kész kocsihoz vezette és beszólt a vezető­nek: — Magyarországról jött, tedd le Brezanyiélc háza előtt... Tuskán kihúzta magát, így bizony komám, nálunk ez a tisztesség. Már öreg este volt, amikor bezörge­tett a kapun. A kerítés mö­gött kutya állta útját. Egy asszony káltott ki: — Ki az? — Vendég, Magyarország­ról — így vissza Tuskán. A hangja kemény volt, de szíve ellágyultan dobogott. Sok éve járt a házban. Az öreg fenyő még áll, de a ház elejét már megfiatalí­tották. Az asszoy hátrált előtte, nem ismerte meg. Érdeklődött az öreg után. Mondták, hogy alszik. Ak­kor még él, villant fel ben­ne az öröm. Brezanyi kék, kövér, fehércsikos dunna alatt aludt. Már megaszal­ta az élet. Felnyitotta sze­mét, hosszan nézte Tuskánt, feltápászkodott és felkiál­tott: — Jankó, édes fim.., Az ott töltött idők em­léke ellágyítja Tuskánt. Az ostorral is szelídebben ha­donászik, de már újra va- nyarci, méregeti az övé és Brezanyi életét. — Idehallgasson csak! Ott szűkebben mérik az életei. Takarékosabban élnek. Ide­hallgasson! Ott reggel ki­csapják a marhát a legelő­re, este már semmi neki. Másként élünk mi... Már bemelegedett. Csap­kod az ostorával, forog az udvaron, pereg a nyelve. Széles kört ír a karjával: — Nézze csak, hol élek! Nagy udvar, szemben nyári konyha, vaslemezes kamraajtó. A fészer alatt több télre való felaprított fa. Egy bejáróból kétfelé nyíló lakás. — Ketten vagyunk, anyá­val. Én mondom, még így nem éltem. Soha, soha, így nem éltem... Felnyitja a család törté­netét. Egy lány, egy fia már kiröppent. Nálunk szokás, hogy a lány gyerek a fiú­hoz költözik. — Tudja mi az én vöm? Főszerelő a tsz-ben. — Me­gint üti a tornácot. — Mondtam neki: tanulj fi­am, most tanulhatsz, és azt senki sem veheti el tőled. Iskolázott is — ellágyul az arca. — És két cdes uno­Szobrász pácban ka, hogy egyem meg a szí­vüket. Jönnek. Apó, fagyit! Hát hogyne vennék. — Fel­kapja a fejét. — Van mi­ből, én mondom, van mi­ből .., Aztán a lányáról sem fe­ledkezik meg. Annak a fér­je kéményseprő. — Öt falu a gondja. Ez a munka nagyon fontos, ké­rem! Ö hivatalos személy... Ezek velük éltek és kér­ték Tuskánt, írassa rájuk a ház egyik részét. Az öreg megtagadta, azt mondja azért, mert a fiatalok gye­rektelenek. Dicséri a me­nyecskét, hogy különben szép, derék, egészséges. Nem íratta rájuk a házat. — Építsenek maguknak. Most aki akar, építhet. Pont ők ne építsenek? Fel is építették. Ha látná azt a házat, a berendezést... A kastély sem volt különb ... Az udvaron nyugtalan­kodnak az abrakoló lovak. Tuskán csillapítja őket. Az­tán mondja: mennie kell, várják a majorban, szüksé­ges a fuvar. Összekapja magát. — Idehallgasson csak! Az idén még kimegyek Oszt- rolükára. Tudja, szeretem őket. Ha egyszer megmutat­hatnám nekik ezt a mi környékünket... Az öreg­nek, Brezanyinak. Tudja, nem dicsekvésből, de... Vakarja a tarkóját, hu­nyorít és sziszeg a fogai között, mert csiklandozza a gondolat... Bobál Gyula COLA Amikor elolvastam a hirt az újságban, nem akartam hinni a szememnek. Amikor még- egyszer elolvastam, kénytelen voltam elhinni. Amikor pedig el kellett hinnem, úgy érez­tem magam, mintha fejberú­gott volna egy szódás ló. A hír villámcsapásként ért engem, sőt talán az egész ma­gyar közvéleményt. Döbbene­tes és elképesztő hír volt, egyi­ke az utóbbi évek leghajme­resztőbb bejelentéseinek. Azt hiszem sejti is már a kedves Olvasó, miről van szó. Igen, arról a hírről, amely rö­viden így szól: Magyarorszá­gon Coca-Colát fognak gyárta­Coca-Cola Magyarországon? Igaz lehet ez? Ha álmodom, szép álom-e ez, vagy lázálom? Bevallom, a legnagyobb za­varban vagyok, hogy értékel­jem ezt a korszakos eseményt. Kétségeimet fokozza, ha felöt­lik bennem, miként reagálnak erre a hírre különböző vér­mérsékletű honfitársaim. Hogyan? — mondja majd az egyik — Coca-Colát fo­gunk gyártani? Coca-Cola a szocializmusban? Eladjuk a jövőnket a monopolkapitalista Hogyan? — mondja majd a italmágnásoknak? Hát, nem, másik — Coca-Colát fogunk mondták, írták, idézték, sza- mirtani? Ügy szóval végre .... ... ... , ezek is belátják, hogy nem le­váltak az ötvenes evekben ele- hetünk meg az ö világszínvo- get, hogy a Coca-Cola az im- nálú cuccaik nélkül. Hát igen, perializmus szimbóluma, a már hamarabb kellett volna. Wall Street fegyvere a dolgo- Emberi jogokról beszéltek itt , " ... ahol meg egy üveg Coca-Colat 20 nép elkabitasaban. Nem, sem lehetett inni? Kíváncsi és százszor is nem, én nem vagyok, mi késztette őket erre iszom az osztályellenség hit- az elhatározásra? Állítólag vány, mérgezett Coca-Colájá- Johnson behívatta a magyar bál, egy kortyot sem! Inkább ügyvivőt, és azt mondta neki, lehúzok két üveg népi demok- ha nem csinálnak Coca-Colát, ratikus málnaízű bambit, de akkor az ENSZ elé viszi az nem hátrálok meg a nemzet- ügyet. Persze erre az begyül- közi burzsoázia nyomása előtt! ladt, nem akart nemzetközi Mindenkinek van témája... botrányt... Hát ezért csinál­ták! * Ennyi zavarba ejtő vélemény meghallgatása után megkérde­zem egy okos, józan baráto­mat, hogyan vélekedjem a Coca-Cola gyártással előálló új bel- és külpolitikai helyzet­ről. Jó-e ez a dolog a Coca- Colával, vagy rossz? Kicsit gondolkodott, majd így felelt: — Attól függ... Ha hideg lesz, ha rendesen jegelik, ak­kor jó lesz, ha nem, akkor rossz —> novo *— im Sémiét- X KOpASZ OROSZLÁNBAN 17. — Régóta nem zavartam — mondta a „Páter” — és re­sebb, ragyogó szőkeségű, szép Jana ott állt, alig egy lépés- arcú, arányos termetű leány nyíre tőle, tetőtől talpig felöl- állott előtte. Arcát árnyalat- tözve, kezében pisztollyal, nyi krómpúder fedte, szeme — legközelebb le is lö­felett haragosan ívelődtek vöm — mondta. — Ezt az mélem évekig maga felé sem szemöldökei a halántéka felé. ügyet pedig még holnap reg- kell néznem. Ügy döntöttünk Hosszú szempillái karomfe- gél jelentem a parancsnoksá- azonban, hogy arany életének kete szem fölé vontak kékes gon. véget vetünk és eggyel növel- árnyékot. Orra egyenes, még- Schirmbaum megszégyenül­jük a házas emberek számát, is egy kissé ívelt, fitos volt, ten tántorgott ágyához. Csak Tudom, hogy a -bécsi, a olyan, amilyet a férfiak any- úgy, pongyoláját le sem dob­müncheni és a hannoveri nyira szeretnek. Schirmbaum va, — yégigvetette magát a nyilvános házakban most most szinte didergett a gyö- heverőn. Karját arca alá tet- gyászlobogót tűznek a piros nyörűségtől, hogy egy ilyen te és nyitott szemmel meredt lámpa mellé, dehát ilyen az csinos és kívánatos novellák- a semmibe, élet, kiházasítom magát, ked- hat egy fedél alatt. Másnap reggel zúgó fejjel vés barátom. Ügy látszik, Jana felismer- ébredt. — Legalábbis papíron — te, hogy Rudolf nem éppen a A konyhából egy kedves és mondta Jana. — Ez a szerel- beosztott szemével méregeti vidám bajor dalocskát hallott, műnk már évek óta tart, de „parancsnokát”. Jana tett-vett ott, készítette most tudtam ideutazni Kana- — Ha azt hiszi, hogy mi a reggelit. Schirmbaum észre dából és ezért esküszünk meg itt ketten mosit véget nem érő sem vette, hogy az asszony­osak ezen a héten. Majd be- turbékolásba kezdünk, akkor nál, amikor érkezett, egy kis mutat az alkalmazottainak, nagyon súlyosan téved. Ügy bőrönd is lehetett. Másképp néhányszor körbesétálunk a tájékoztattak, hogy a lakásá- honnan kerítette volna elő ház előtt a kertben. hogy hoz — bocsánat, az ottho- ezt a kis kartonruhát: ragyo- mindenki lássa, együvé tartó- nunkhoz — személyzeti szó- góan keményített, rövidke, zunk, férj és feleség va- ba is tartozik. Az á helyiség habkönnyű költeményt, gyünk, szerelmesek. Ebben a az előszobából nyílik, így mó- Schirmbaum borotválkozás­lakásban azonban nem házas- dóm van arra, hogy ha szűk- hoz látott, majd fürdött és párként élünk majd, hanem ségét látom, anélkül, hogy er- felöltözött, úgy, mint a parancsnok a rő1 magának szóljak, feltűnés Arra készült, hogy amikor beosztottjával. nélkül elhagyjam a lakást, találkozik Janával, szemrehá­Abba a szobába maga csak az nyást tesz neki. — Ebből is láthatja —■ ne­vetett nyerítve a „Páter”, — én engedélyemmel NÓGRÁD - 1968. június 2., vasárnap léphet. De Janával nem lehetett hogy az élet nem fenékig tej- Ifekszem n,e™ ^ „ ^vart Vfzekedni Most egyetlen ló­fel, mindennek van egy jó és foam 32 Stehen. Elvárom, farokba fogta össze hosszú ’ _ oldala hogy maga 18 tapintatos lesz szőke hajat, arcan a kiké­és nem féltékeny, mert man- szítőszerek árnyalata sem — Nem értem tétovázott dánom sem kell, hogy hu- volt látható. Üde volt, tiszta Schirmbaum. Hát melyi- SZOnegy éves koromig nem és illatos, végtelenül szép és künk a parancsnok.' arra a pillanatra vártam, végtelenül távoli. — Természetesen Jana. hogy majd az ODESSZA ma- — Ugye meg kell szoknunk, Csend szakadt rájuk és még gához ad feleségül. hogy tegezzük egymást — mielőtt a beszélgetés újra Schirmbaum zavarodottan kérdezte Rudolftól. — Jobb kezdődött volna, a „Páter” mutatta meg a fürdőszobát, az ilyet azonnal elkezdeni, felállt és elbúcsúzott. azután ellenőrizte, hogy a Így könnyebben válunk bará­— Mennem kell, — nevetett cselédszoba ajtajában ott-e a tokká is, és ha tegezzük egy­nyerítve Láthatóan elégedett kulcs. A fürdőszobából víz- mást és barátok vagyunk, volt. — Magának már szerez- csobogás hallatszott. Hirtelen akkor eszünkbe sem jut az, tem, most magamnak veszek valamiféle féktelen indulat- hogy az egyikünk fiú, és a egy feleséget. nak engedve, elszántan lépett másikunk leány. Gyere regg'e­Amikor elment és ketten a fürdőszoba ajtajához. liznd. maradtak, Schirmbaum ala- — Sok a duma — szitkozó-.. Schirmbaum esetlen med- posabban szemügyre vette Ja- dott a foga között és íélrerán- vének érezte magát a fiatal, (iát. Húszévesnél alig idő- tóttá az ajtót. tündöklőén szép leány mel­lett. óvatosan ereszkedett le a székre a megterített asztal mellé. — Tudod... én egyszerű őrkatona voltam.., — Jana letette a kést, amellyel éppen vajat kent a pirítősra. — Az élettörténeted, drá­gám, nem érdekel. — És a neved? Csak nem mutathatlak be úgy; Jana Kanadából? I — Nem. Mondjuk mutass be mint Jana... Ottlik-ot. Ez egy jó név. Az emberek gyor­san elfelejtik. És ez a cé­lunk, hiszen én holnaptól már Frau Schirmbaum leszek. A barátainknak pedig Jana. Felöltöztek, s elindultak az üzlet felé. Jana Schirmbaum- ba karolt, szorosan hozzáta­padt és ábrándos pillantással figyelte arcának minden rez­dülését. A kapu alatt a ház- mestemével találkoztak, aki­nek Schirmbaum azonnal be­mutatta a „menyasszonyát”. — Óh, milyen csoda szép... milyen drága, hol tett szert Schirmbaum úr egy ilyen, gyöngyszemre? Engem irigyeljen asszo­nyom — csicseregte Jana —, hogy fiatal lány létemre kiér­demeltem egy ilyen érett, komoly férfi őszinte vonzal­mát. A bejárati ajtó mellett a házmesteimé lakása nyűott. Jana beleszagolt a levegőbe és így szólt a házmesternél hez: — Jaj asszonyom... micso­da illatokat áraszt a maga konyhája? Képzelem, milyen finom ebédet főz? Azt hi­szem, a férje elámul, amikor hazatér és ilyen csodás illa­tok fogadják. A házmestemé — mint a katonaló, ha indulót hall — azonnal toporogni kezdett, fülig szaladt a szája és meg­ragadta Jana karját. — Jöjjön kisasszonykám, nézze meg a lakásomat... és a konyhámat... Tudja, mit főzök ebédre? Húspogácsát krumplival, majonézzel és kis zöldborsót is csinálok hoz­zá. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom