Nógrád, 1968. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
MEZEI ANDRÁS Hajnal Ment az éjszaka szekere, hajnalodon a saroglyája, bordái közt a lóhere, lecsüngő szalma szakálla. Lábtól kúszhatott fölfele, torkom a napfény határa, fejemen kámzsa, fekete, mint árnyak éle ha vágna. Szemgödröm csillaggal tele, foglyaim, bevarrva zsákba. A terhek végtelen tere kövér, nyár-déli napmelegben. húzza le, horpad a párna. Most szakítanak kétfelé — Ragyog a reggel mezitlába. AKÁC ISTVÁN Idöszép asszonyok... Időszép asszonyok, gyönyörűek, a szerelem húrjain hegedülnek. Ideg-mélyekre, szövetekig látok; - ők csókolják dallá a világot. Időszép asszonyok, gyönyörűek, tárt tltkú, hű részesei a Műnek. Csillagok húgai, szívünkre szállók,- ó, férfi létünk tőletek áldott! HRACSJA HOVHANESZJAN* Különös kertész Élettelen, sok százados sziklára építettem kertem. Kígyó sütkérezett mohos kövén, nyár-déli napmelegben. De én, mint őseim, konok kézzel törtem, túrtam szüntelen; hogy forrásvíz fakadjon ott, s a szürke szirt éietre keljen. Csákányom sújtott, és a hang n szurdokokban messze csengett. Palántám sorra megfogant, o föld selyemnél selymesebb lett, a föld selyemnél selymesebb lett, kertem szétterjedt, felvirult. Ki volt erősebb hát; a szikla, vagy az, aki beléje túrt. s a zord követ életre hivto. Radó György fordítása *Május 14—21. között rendezik hazánkban »». örmény Kulturális Napokat. Ebből az alka lomból közöljük az örmény SZSZK egytls jeles költőjének ve rsét. Palotai Borim Arany C E z hát az Arany Csillag — gondolta a leány s oly hihetetlennek tűnt, hogy ó itt ül a puha zajban, homályos fényben, ahol mindenki ismeri Bondyt, a ruhatáros, a pincér, a trafik ok. El is bújhatott volna vele Valami kis kávéházba, vagy kiskocsmába, talán jobb is lett volna! Tarka abrosszal terített asztalnál ülnének, kenyérdarabkákat mártogatva a pörkölt levébe. S közben mesélne Sanyiról, a bátyjáról, aki egyre nógatja, hogy tanuljon ki valami szaltmát, még nem késő. Hagyja ott a Dresszét, ahol rózsaszín ftty- firittyel a fején Igazítja a kávéfőzőgép csapját, az is mesterség? Szeretné megkérdezni Bondyt;, ő mit gondol ; menjen szűcsműhelybe, vagy próbálkozzék szövőgyárban? Oly nehéz ellódítani ma- gát attól a környezettől, amelybe már beleszokott s egy gyárban zakatolni, mint a Susztek-lány, vagy mint Bözsi, akinek a hajába beleette magát a formadin. — Nos, hogy tetszik itt magánál?? — rezzent! fel Bon- dy, s kékre borotvált áliával mutatja a terem intim fényűzését, azt a tompított eleganciát, melyhez csak a beavatottak értenek.., — Azért hoztam ide, hogy bemutassam magukat egymásnak. Ez az én Ilim. Milyen Ili? — Slnka. Bondy töltött a úgy folytatta. — Ez meg az én Arany Csillagom. Legyetek jóba egymással, mindketten hozzám tartoztok. Igaz? A lány biccentett. Erre gondolni sem mert, hogy ők ösz- szetartozhatnak. Bondy elviszi majd vacsorázni, ha szabadnapos, néha moziba, ahol csókolózni fognak, aztán a lakására hívja. De, hogy összetartoznak? Ügy nézett a férfira. mintha most látná először. A szeme, mint a politúros vadgesztenye. A haja meg puha, nincs brillantinnrj a fejéhez tapasztva, jó sűrű haj, bele lehet kapaszkodni. Suttogva rendel a pincéméi, fontoskodva, mint egy gyerek, aki meglepetést készít, s ‘ előre kuncog, hogyan fog csodálkozni a másik, hogy odalesz az ámulattól. — Tetszik itt magának? Most én szolgálom ki, hagyja csak, Eddig azt mondtam: Ilikém, egy duplát, Ilikém, egy rövidet. Most maga rendeljen nálam. Oéza, egy francia salátát. Géza, egy roston sült csirkét. Vagy: Géza. magát akarom. A lány előrecsúszott ültében. A feje is előrebillent, mintha annak, amit hallott, súlya lenne... Milyen más ez, mint a többiek. Ki kérdezte tőle, hogy akarja-e, mindig csak őt akarták, azzal a fölénnyel, biztonsággal, melyet állásuk, pénztárcájuk diktált. Ki várta tőle, hogy mondja: „magát akarom”. Már nem is érzett Ízeket, a finom nedvek összemosódtál? a szájában, az omlós rostokat gépiesen nyelte, zavar és hála keringtek benne, összetapadtak, mint a táncoló párok, s forróság csapott ki belőlük. Szeretem ezt a Bondyt... ezt a Gézát. Akkor szerettem meg, mikor először bejött hozzánk és borravaló helyett margarétát tett az aprópénzzel teli pohárkába. — Ez a magáé, kedves... — Idejövünk minden csütörtökön — szólal meg Bondy. — Ez az én otthonom. Egy Ilyen kósza legénynek, mint én vagyok, nincsen igazi otthona. Itt mindenki jó barátom. A ruhatárost Józsi bácsinak hívom. A főárral fcege- ződöm. A trafikos a mosónőm sógora. Vili, a pincér, úgy ismeri az ízlésemet, az édesanyám se jobban. Kitalálja a gondolataimat, tudja, mire lenne gusztusom, ha történetesen eszembe jutna. De neki jut eszébe énhely ettem. Igaz, Vilikéin? — Megpaskoita a pincér kezét, ráhunyorított, — Olyat hozzon nekünk, amit eldugna valakinek a részére.., hisz érti... valakinek, akit szeret. Mint ahogy Julcsa eldugja a szita alá a jó falatokat az emberének. Hát, vegye elő a szita aló!, illetve a fridzsiderből és nyújtsa át a hölgynek, — Nevetett s a lány arra gondolt: ez talán a teljes boldogság, ahogy itt ülnek. s ínyükkel. bőrükkel, szavukkal készülődnek egymásra, az más, mint ami eddig volt, ebbén a gyermekkori álmok Is benne vannak, az, amit bársony emlékkönyvekben kívántak egymásnál?: „hű barát” és „Igaz társ”. Mind a hervadt jelzők most értelmet kapnak, mert Bondy, illetve Géza... — Nem engedem el magát — mondja a férfi, s arra gondol, mi lenne, ha megmutatná egyszer az anyjának, csak úgy véletlenül. Milyen jó mozgású, ahogy a kezét fölemeli, ahogy belép valahová. mennyi biztonság van benne... Vili jön. magasra tartott tálcával, minek is szólt neki, ostobaság volt! Egyikük sem éhes, csak húzzák az időt, ahelyett, hogy autóval robognának hazafelé, egymást kóstolgatva. ,. Talán ha int neki. Vili ért fejmozdulatokból is, Vili cinkos, jópofa öreg barát. Türelmetlenül hátrafordul, nyakával, állával jelezve, hogy mennének mái-, fizetni! Hirtelen valami koppanást érez, valami józan kis ütést, hó-opp! — Oh, bocsánat! -— Vili ijedten áll a megbillent tállal, s nézi a vékony patakot, mély ott kanyarog a vendég gallérján, lefelé a hajtókán és a térdére pöttyén. — Hirtelen tetszett megfordulni, már nem volt időm. Tessék hagyni megszáradni... majd egy kis langyos vízzel. .. Nincs benne vaj, vagy efféle, ami pecsétet hagy. „Soufflé a Iá Arany Csillag.” Specialitásunk, Egy kis tej, citrom, mandula — hadarja, s hogy Bondy vörösbeborult arccal mered rá. torkán akad a szó, köhögni kezd tőle, — Persze, hogy kimegy — mondja Ili. — Holnapra nyoma se lesz. — Hogy a fenébe menne ki! — szólal meg Bondy, s asztalkendőjével szétkeni a foltot. — Ilyet még nem hallottam, Szavamra, nem hallottam ilyet. Az embert egyszerűen nyakon öntik. Mi ütött magába? Nekem jön, és... — Nem tehet róla. Ahogy megfordult, a fejével meglökte a kanál. Kár ennyit be» szelni róla. — Gondolja? Es miért csap fel védőügyvédnek? Egy osztályon felüli étteremben nem fordulhat elő ilyesmi! — Kérem, ne tessék... Már Idefigyelnek a vendégek — suttog Vili, s az asztalra csúsztatja a tálat, — „Souffle a Iá Arany Csillag” •— mondja gépiesen. — Specialitásunk. S Bondy füléhez hajolva: — Ha nem megy ki langyos vízzel, tisztítóba küldöm. Garantálom kérem, rendbejön a dolog. — Tisztítóba? Ma van először rajtam. S rögtön marassam, gőzöltessem, vasaltassam? Csak mert két balkeze van a pincérnek? — Azt kívánja, hogy új öltönyt vegyen magának? Mit akar tőle? Rendben van — Miért nyilatkozik az én nevemben? Éis miért védi? — Összetartoznak, gondolja növekvő dühvei. Ma látják egymást először s máx'is ösz- szetartoznak. Valami titkos szövetség van köztük. — Majd az igazgató úrral elintézem! — mondta fulladtam 8 már szedelőzködött, egyre a foltot tapogatva, mint valami sérülést. Akkor jutott eszébe, hogy hisz itt. a lány, ez a.., Sinka Ilona. Ezt akarja megmutatni az anyjának? Est a satnya kis izét? .., Aki nem is bolondosán vékony, hanem egyszerűen rosszul táplált, látszik rajta, hogy a fizetését nem alkarja megenni, s csak azon a napi két tejeskávén él, ami jár neki a presszóban, s otthonról hozott kenyeret rágcsál hozzá. A kávéfőzőgén ezüst hengere mögött mutatott valamit, a fekete-rózsaszín uniformis, tüll kötényke, pillemasli habossá tette, könnyűvé, de ahogy itt ül, civilben, rendreútasítóan. éretlen egreshez hasonló, kemény szemével, tarka műselyem- ruhá jóiban. Nyakában gyűrött kis muszlinsál. ki visel ma ilyet? S ez a lány forralta, fűtötte, ennek a melegét érezte újjahegyében ? Ennek, aki nem is az asztal, de a város másik végén ül, nevetséges műselyem pompájában.., Hogyan is botolhatott belé? —- Voltaképpen semmi sem történt — mondta hangosan és taxiért füttyén tett. De a lány már nem volt mellette. Akárhogy forgatta a fejét, sehol sem látta. Ügy látszik, eltűnt a szomszéd utcában. .. hátizsák Mintaluus Xuloivmlsi Ä REGGELINÉL ÜLTÜNK éppen, amikor csengett a tele. fon. Jó ismerősünk volt, Ziuta. a gyermekorvosnő. A feleségemmel akart beszélni. — Téged kérnek — nyújtottam ál a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziutát, s időnként bólogatva csak annyit szólt: „igen. igen”, majd megkérdezte: — Milyen színű? Ziuta úgy látszik nagyon aprólékosan magyarázhatta a szint, mert a feleségem ismét bólogatni kezdett, és azt mondta: — Adjál neki egy széntablettát. Ostyában könnyebben be tudja venni. És a teájába ne légy cukrot. — Nem• egészen értem — szálúim a feleségemhez, miután visszavette a kagylót — miért fordul Ziuta hozzád tanácsért, ha a gyerekéről van szó. Elvégre ö a gyerekorvos! Éhből nem származhat semmi jó. — Ziuta kitűnő orvos — mondta a feleségem —, és tudja, kihez kell fordulnia, ha az ő gyereke beteg. Én három, fiút neveltem fel, és neked is el kell ismerned, hogy sí ' ■.‘■cm volt gyomorrontásuk... Mkg aznap délután, amikor vendégeinkkel együtt teáztunk, a telefon újra megszólalt. — Ziuta zokog — nyújtottam ismét a kagylót a feleségemnek. — Megmondtam, hogy semmi jó nem <... A feleségem gáttá Ziuta beszámolóját, majd igy búcsúzott tőle: — Semmiség, drágám. Igazán örülök, hogy segíthettem. — Valóban zokogott Ziuta, vagy csak én hallottam úgy — kérdeztem. A barátaink is érdeklődve pillantottak rá, hisz mindnyájan nagyon szerettük Ziutát. A feleségem titokzatos mosollyal válaszolt: — Ti, férfiak! Ádám és Éva óta éltek együtt a nőkkel, és mégsem tudtok rólunk semmit. Biztos vagyok benne, hogy Éva meg sem lepődött, aminor Ádámot először meglátta, és másnapra már kiismerte őt töviről hegyire, de ti, férfiak csak bámultok minden nőre, mintha először látnátok, és még az olyan egyszerű dologhoz sem értetek, mint az asz- szonyi könnyek. A férfiak egyszerre kórusban tiltakoztak, mondván, hogy az asszonyt sírás nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Aztán ismét a. feleségem vette át a szót. — Elmesélhetnem nektek egy gyerekkori emlékemet, de azt hiszem, a jelenlevő férfiak meg sem értenék. A TÁRSASÁG hölgytagjai ragaszkodtak hozzá, hogy elmesélje a történetet, s az se baj, ha a férfiak valóban nem értik. így hát nőm belefogott: — Az első világháború idején történt. Vidéken laktunk. Az a falucska azóta pompás üdülőhellyé fejlődött. Anyám, a nővérem, meg én egy kis házban éltünk, apánk pedig kinn volt a fronton. Csak onnan tudtuk, hogy van apánk, mert anya sokat mesélt róla, és a fényképe ott állt az asztalon. Folyton kérdezgettük, hogy mikor jön haza, s mindannyiszor azt válaszolták nekünk: nemsokára, hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosszabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű izére, színére és szagára, de hiába, nem volt más, amivel a kávénkat megédesithettük volna. Anyánk nagyon bátran viselkedett, sosem láttuk sírni; estenként leült levelet írni apunak, s néha ránkbizta, hogy postára adjuk. Bedig olyan kicsik voltunk, hogy csak a kerítésre mászva értük cl a postaládát. NÉHA-NÉHA apátói is jött levél; vastag borítékban volt, melyet a tábori posta - cenzoron I •ive— Anyánk olyankor olvasta el őket, amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát láttuk, ahogy föléjük hajolt. Azután mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházba került, majd azit. hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsokára betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnál. Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s ami akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy ítértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt mondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák már megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válasiolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké... A feleségem kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füstölt szalonnáról... — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szép napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbevetit mindkettőnket. ■ Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. SZÓVAL, EZ VOLT a mi apánk, no, lám, hát ilyen volt, ilyen szúrósarcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duzzadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik gondolkodni sem tudott az örömtől, ment ahelyett, hogy felnyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnként lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. DE NEM JÖTT álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra bontotta. Megrökönyödve is elhűlve bámultunk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegek- ben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tarkáíloitak a tábori posta, meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket amelyeket anyánk irt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor életünkben először láttuk sírni az anyánkat. Eleinte halkan sirt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lepett apa a szobába, meglátta a síró anyánkat, az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt. és még a karjaiban sem vigasztalódott meg... A FELESÉGEM elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Ügy tűnt, hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatént ... Fordította: Zilahi Judit 3 NÓGRÁD - 1963. május 19., vasárnap
