Nógrád, 1968. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-19 / 116. szám

KORA IFJÚSÁGOMBAN magamévá tettem azt a filo­zófiai nézőpontot> miszerint a világ — beleértve a nőt is — megismerhető. Dicsekvés nélkül állíthatóim hogy a legutóbbi napokig teljes filo­zófiai kiegyensúlyozottság jel­lemezte munkás hétköznapjai­mat. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Ügy kezdődött, hogy esti kávémat szürcsölve kereszt­rejtvényt fejtettem a legké­nyelmesebb fotelben, amikor o. hátam mögött vagy recs- csenéssel összeroskadt a kra- medli. Feleségemmel együtt gyászos képpel álltunk a sok vihart látott derék bútor­darab romjai fölött. s a leg­teljesebb egyetértésben elha­tároztuk, hogy reggel nya­kunkba vesszük a várost, s ha törik, ha szakad, nem térünk haza kramedli nél­kül. Szokásomhoz híven készség­gel vállaltam a passzív kí­sérő jelentéktelen, de nélkü­lözhetetlen szerepét. Első utunk a Nagyáruház kramed­li osztályára vezetett. Felesé­gem hosszasan elidőzött egy légiesen könnyű és átlátszóan világos kramedli mellett, míg és tisztes távolban vártam a végszót, amely irányt szab lépteimnek és cselekedeteim­nek. Váratlanul mellettem ter­mett egy kék köpenyes eladó és imigyen szólt: — Kedves uram. engedte meg, hogy gratuláljak a fe­leségéhez. Boldog lehet az a. férfiú, aki ilyen modern gon­dolkodású, modern ízlésű, izzig-vérig atomkori asszony mellett élheti le az életét. Mert nem véletlen, hogy ő- nagysága popén a szocialista ipar legújabb, legkorszerűbb termékével kacérkodik, s fi­gyelemre sem méltatja a nagyanyáink korát idéző ot­romba. nehézkes elavult kra- medliket.., Bocs Sándor Milyen asszony a feleségein? Feleségem jól hallotta a mo­nológot, de szó nélkül Indult tovább. Egy órával később már a Kisáruház kramedli osztályán voltunk. Nejem egy sötét és tömör, tiszteletet parancsoló kramedli közelében ácsorgóit, amikor váratlanul mellettem termett egy lilaköpenyes el­adó: — Gratulálok a feleségéhez. uram. Micsoda ízlés, micsoda neveltetés! Hiába, nincs pár­ja a szolid, masszív, nagy­anyáink korát idéző kramed- linek. Ezek a légiesen köny- nyű, modern vacakók már rég a szemétdombon hever­nek. amikor ez még min­dig kramedli lesz. Fogadja még egyszer őszinte elismeré­semet. A konzervatív ízlés az igazi ízlés. Megbízható és időtálló, mint a kiszemelt kra­medli. A FELESÉGEM megint szó nélkül indult tovább. Végül a legnagyobb kramedli-szak- üzletben kötöttünk ki. Nejem ráérősen, mondhatnám közö­nyösen sétált a különböző szí­nű, formájú és méretű kra- medlik között, s csupán egy rokokó stílusú darabot mél­tatott az átlagosnál nagyobb figyelemre. Ebben a pillanatbam mel­lettem termett egy barnakö­penyes eladó: — Engedje meg uram, hogy gratuláljak a feleségéhez. Irigylésre méltó az. akinek ilyen asszony jutott osztály­részül. Mert nézze csak. hol torpant meg. A masszív, de durva, visszataszító kramedli mellett? Ugyan kérem! Talán a hivalkodóan modem, árban és ízlésben egyaránt olcsó darabok ejtették rabul? Szé sincs róla! Egyetlen rokok< stílben készült kramedlinkt tüntette ki figyelmével, s e gazdag lelkivilágra, kifinomu Ízlésre. mondhatnám művés: akatra vall. Konzervatív vág modern kramedlije akárkinél, lehet, de a rokokó csak emel­kedett telkeknek adatik meg. Feleségem ismét szó nélkül indult tovább. Gépiesen lép­kedtem mellette. de lelkem­ben félelmetes viharok dúl­tak. „Végül is milyen asz- szony a feleségem? — kérdez­tem magamtól újra és újra — Modern? Konzervatív? Arisztokratikus?“ A végére kell járnom, mert különbed mi lesz a filozófiai egyensú­lyommal? — Alighanem igaza volt an­nak a francia bölcselőnek — kezdtem — aki azt mond­ta: „Asszony> menj be a boltba, és megmondom, ki vagy”, A mai üzlet járás rá­döbbentett, hogy tíz évi há zasság után sem tudom, mi­lyen asszony a feleségem? Modern? Konzervatív? Arisz­tokratikus? — Butaságokat beszélsz — így ő. — Lehet, hogy a boltban könnyű kiismerni a nőt. de ennek a fordítottja is igaz: a nő jelenléte szük­séges ahhoz, hogy a kereske­delem elárulja igazi természe­tét. Most az utóbbi eset fo­rog fenn. Egyébként ne fe­lejtsd el azt sem. hogy janu­ár óta új mechanizmusban élünk. — Bocsáss meg. drágám■ teljesen félreértettem a szi­tuációt ... Ettől függetlenül boldoggá tennél, ha elárul­nád. melyik kramedli nyerte meg a tetszésedet... — NEM IS TUDOM. Az üzleteket járva azon morfon­díroztam, hogy egészen jól ellehetnénk kramedli nélkül. Mit szólsz hozzá? Tabi Lásztő Előkelő dőlő Somosné, pontosabban: tt szép Somosné, még pontosab­ban: a még mindig szép So­mosné valamelyik nap heves főfájással tért meg otthonába, a Hulladék Gumiból Export Gyermekjátékokat Előállító Kisipari Szövetkezetből, aho­vá mint bedolgozó bevitte volt a bedolgozott bedolgokat. Le­vette Belgiumból származó gyíkbőr cipőjét, melyet egy azóta disszidált barátnője ré­vén valamelyik világjáró fut­ballistától vásárolt még ta­valy. levetett selyemruháját, melyet egy távoli rokona ho­zott még tavalyelőtt egyenesen Párizsból, levetette páratlanul áttetsző nylonharisnyáját, me­lyet egy régi jó barátja kül­dött Brazíliából, s levetette vé­gül természetesen perion kombinéját is, melyet egy tö­rök kereskedelmi utazótól vá­sárolt egy intim belvárosi cukrászdában, még három év­vel ezelőttt. Ezek után egy va­lódi angol szappannal lemos­ta orcájáról a valódi holland rúzst, melyet Bécsben vett még ősszel, amikor egy társas­hajóval ott járt. Ezt követő- leg gyorsan ágyba bújt, mert a hideg rázta. Minthogy reggelre sem lett jobban, és meglehetősen magas láza volt, orvost hívott. Az körültekintően, megvizsgálta, s miközben porokat ízt. így szólt: — Asszonyom, önnek ázsiai influenzája van. Hol­nap újra eljövök, Somosné tehát magára ma­radt ázsiai influenzájával, s vegyes érzések kerítették ha­talmába. Bár a feje még min­dig hevesen fájt. s a reggelit — melyet a közben megérke­zett Terűt néni elkészített — jórészt otthagyta, valami csen­des büszkeség járta át egész valóját. A lapokban már több­ször is olvasott erről az ázsiai influenzáról, de eddig még senkitől sem hallotta, hogy ez Pesten is előfordult volna. Észébe jutott, hogy olvasta: Európában eddig csak Fran­ciaországban tűnt fel az ázsiai influenza, s a tengeren túl. Kanadában észleltek néhány esetet. S íme, most talán első­nek az országban 6 kapta meg. Van ebben valami előkelő, va­lami stílusos, s habár a feje csaknem úgy fáj, mint egy közönséges magyar influenza esetén fájna, azért a közérze­te valahogy mégis más. tagjai jóval zsibbadtabbak, és nini, milyen érdekes, az orrát egyál­talán nem kell fújnia. Milyen ügyes, célszerű újdonság! Délben némi örömmel álla­pította meg, hogy a porok, amelyeket bevett, mitsem használtak. No, persze — gon­dolta magában — magyar po­rokkal nem lehet külföldi inf­luenzát gyógyítani, s minthogy most már nem lehetett kétsé­ge affelöl, hogy szervezetét va­lóban import-vírusok támad­ták meg, telefonált a barát­nőinek, s eldicsekedett a do­loggal. Kinek legyen ázsiai inf­luenzája, ha nem Somosné nak? — kérdezték a barátnők önmaguktól, kissé irigykedve — neki volt először papucs cipője, nylonkarórája és szilon esőköpenye is. A házbelíeknek Terus néni mondta el, hogy ázsiai influenza köszöntött be hozzájuk. Mindenki tisztelettel nézett a Somos-lakás ablakai­ra. Hiába, no — mondta a se­gédházfelügyelő felesége —, protekcióval minden sikerül. Harmadnap felkelt, negyed nap elment szokott cukrászáé jába. ahol barátnői lelkes örömmel fogadták. — Milyen volt? — kérdez­ték kórusban, — Gyerekek — felelte So­mosné a kávéját Icevergetve —, azt nem lehet elmondani. Azt érezni kell. Ljubisa NtinoHoiic A trófea K issé szokatlan, hogy korunkban szalmá­val kitömött ember- tejet látni szobadísz­ként. És nem valahol a dzsungel szívében, hanem a modern fehérember csupa- fény országában. Node mit jelent az, hogy Szokatlan? A rengeteg villanyfény mel­lett az emberek ma nyakra- főre veszik a petróleumlám­pát. Nem is kis pénzért. Nem mintha létszükséglet volna, Ivanem egyszerűen azért] mert újra divatba jött. Oly­annyira, hogy nyugodtan be­szélhetünk az áraniosított mo­dern ember fokozott petróle­umlámpa-igényéről, mert kü­lönben mi a csudának gyűjte- né olyan lázasan az efféle ka- catot. Nos. ezek után miért Is maradna az emberfej mint trófea csupán jellegzetes kő- korszakbeli lelet, a primiti­vizmus, vagy a dühöngő vad éhség ismérve alkalmasint égy hajótörést követő korszak­ban? Ellenkezőleg r ilyen tró­feára szert termi manapság bizonyára roppant előkelő, vagy felette sikkes dolognak számít. Ékes bizonyítékául szolgálhat annak, hogy tulaj­donosa korántsem valamifé­le újgazdag, hanem személyi­ség. akinek családfája a leg­mélyebb mélységekbe nyúlik vissza, és olyan ősökkel di­csekedhet, akik a dzsungel iesrtekintélyesebb fejvadászai voltak. És most, pizsamában és papucsban, elnyúlva a pon­tosan a Trófea alá helyezett kanosazékében Judgebcok úr, a tekintélyes kortárs, pöffe- ♦egen szívja az illatos dorong­ját, a tompuszt. A szalon tele van látogatókkal: lázas kí­váncsisággal mind ott tolong körülötte; a Trófea hallgat, a vadász beszél: — Ha úgy véletlenül mes­terére nem talál, bizonyára elvitte volna ez is az irhá- ’át. mint a többi. Ez azonban beszorult a sűrűbe, holmi el­lentmondások áthatolhatat­lan bozótjába. — Mármint az önébe? — A saját zagyva ellent­mondásainak a bozótjába, uraim. Hogy rajtaüthessek, kénytelen voltam badicsel- hez folyamodni. Hűséges szol­gámnak. Jack Blacknak el­kezdtem beszélni a saját em- berszeretetemről. ami önöknek mint konszernlapjaim olva­sóinak minden bizonnyal is­meretes. Tudtam, hogy a Tró­fea elmaradhatatlanul köhög, ni fog. Ezt csinálta máshol is, valahányszor a tulajdon em- berszeretetemre hivatkoztam. Ezúttal azonban a fejébe ke­rült. Pontosan oda céloztam, ahonnan a köhögés hallat­szott. Hallhatták is a dörre­nést. — Csak a jajdulást nem — jegyezték meg a látogatók. — Uram, ez valóban káprázatos. Lenyűgöző. És képet nem kaphatnánk róla? — Készseggel, uraim — emelkedett tel karosszékéből Judgebook úr, a vadász, és kinyitotta faragott íróasztala fiókját. — Helló, Jack, whiskyt az uraknak! — szólt a szolgájá­nak. majd a vendégedhez for­dult: — Tessék: válasszanak az urak! Valószínűleg érde­kelni fogja önöket, hogy ho­gyan veszem célba — tessék, ez itt az egyik vadászruhás képem. — Bocsánat. Judgebook úr. de ön félreértett minket. Az ön képét napról napra látjuk a speciálisan e célt szolgáló ..Judgebook and Company” konszern minden lapjában. Jack Black szaporán töltöget­te a whiskyt. — Ne siess úgy! — szólt rá Judgebook úr. — És, hogy mi mindent mondott ez az ember a sze- re tétről, a gyűlöletről, az életről, és a halálról! — je­gyezte meg óvatlanul hango­san az egyik látogató. — Idézhetem is önnek... — De csak pontosan, uram! — figyelmeztette az illetőt Jack Black, az éber szolga. •— Judgebook úr ugyanis rop­pant zokon veszi, ha pontat­lanul idézik. — Ne aggódjék, Judgebook úr. nem önt akartam idézni. Róla beszélünk. És mivel a holtakról vagy jót vagy semmit, a látogatók annyi jót mondtak a Trófeá­ról, hogy nemcsak az erénye­it hangoztatták, hanem szin­te dicsőítették őt mint az em­beri szellem felsőségét a bu­taság és a nyers erő fölött. udgebook remegett a dühtől. I Qß — Uraim — fordult suttogó hangon a látogatókhoz Jack Black —, önök a trófeáról beszélnek... Márpedig nem az a cél, hogy a Trófeát ünnepeljük, a cél az, hogy a vadászt dicsőítsük. — Ö. de hiszen az teljesen szokványos lenne! — Tessék, parancsoljanak uraim! — mondta zavartan Jack Black és nyújtotta a kristálypoharakkal csillogó tálcát. — Takarodjanak, de tüs- fént! — förmedt látogatóira Judgebook úr. — Mars ki innen, bitan­gok! Mint fordulat és forma ez merőben új volt. BARANYAI JUDIT Ö volt a hatodik... O volt a hatodik, akit lelőttek, véres melegek lettek a földek, nyálas, ragadós puskatussal, éles, hirtelen sruronyvéggel... Ö volt a hatodik, akit megöltek O volt a hatodik, aki kiállóit, mig előtte oi egyik golyót váltott kislyukú csövet, ölni vágyát, falakat, fákat, búcsúintőt, ö a hatodik, ennyit látott. Judgebook úr kikapta Jack Black kezéből a tálcát és az utolsó pohárig mind felhaj­totta a vendégeknek szánt whiskyt. És ez, mint forma, még újabb volt. A Trófea furcsán imboly­góit a helyén, ide-oda him­bált a fal is, rengett tőle az egész épület. Judgebook úr szeppenten belekuporodott a karosszéke- be. Majd feltámolygott é# bizonytalanul ugyan, de talp­ra állt. Egy vadász csak nem fog megijedni a Trófeától! — Mit nevetsz? Rajtam ugyan nem fogsz nevetni — ripakodott rá Judgebook úr. a vadász. — Majd ellátom én a bajodat! — Minden bajok közt a nevetés a legártatlanabb — szólalt meg a Trófea imbo- lyogva. — Még rám esik. . . Még a fejemre zuhansz! — hátrált egeszen a szalon közepéig Judgebook úr, ahol egyedül csak a roppant előkelő és fe­lette ßikkes kristálycsillár es­het a fejére. — Kell nevetni, mert a ne­vetés mindig is uralkodni fog a világon — mondta a Tró­fea. És mivel kedvenc álma volt az uralkodás a világon, Judgebook úr, a vadász, ka­cagni kezdett, ahogy a torkán kifért. —Kin nevetsz? — lepődött meg a Trófea. — Rajtad! — mondta a vadász. — Nem helyes — mondta a Trófea —, nem máson kell nevetni; mindenekelőtt ma­gán nevessen az ember. Ez az egészség telje. Alti erre kép­telen, az beteg és el fog sor­vadni. Judgebook úr rohamosan kezdett sorvadni. — Nevessen, uram, neves­sen önmagán — sietett segít­ségére Jack Black, a hűséges szolga. — Nevessen az egész­sége kedvéért, mert különben nem a vadászoké, hanem a trófeáké lesz a jövő, uram! — Bölcselkedel ? Még te is?! Judgebook úr a vadász el- kékült a kínoktól, és felkap­ta a puskát. Jack Black, a szolga, ke­resztet vetett. Szerencséjére a vadász a Tró­feába eresztette a golyót. — Telitalálat, akár az el­ső! — állapította meg elége­detten Judgebook úr. Jack Black, a szolga még mindig hányta magára a ke­resztet, és végképp letett ar­ról, hogy tovább is fennhan­gon bölcselkedjék, mert eset­leg ilyet találna mondani: — Nem, ez éppoly baklö­vés volt, mint az első. A vadász azonban anél­kül is roppant düh­be gurult Ismét, mert hogy a szétfröccsent Trófea alatt ez állt: „Ez a Trófea az állam védelme alatt áll.” — Talán a vadász?! — gu- vasztotta még nagyobbra a szemét Judgebook űr. — A Trófea! Mert vadász az mindig akad bőven, de a Trófea az ritkább. Judgebook úr megint a ra­vaszra tette az ujját. — Ki mondta ezt? — Nem én voltam, uram — hányta még szaporábban á keresztet Jack Black, a szol­ga. Judgebook úr megcélozta ismét a Trófeát. Elsüsse vagy sem? Mindenesetre nem ártana legalább addig várnia, amíg elpárolog fejéből a whisky dudás kálman fordítás» Pataki József; Nógrádi lankák NÓGRÁD — 1968. május 19., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom