Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
Lóránt János metszete POLGÁR ISTVÁN. Szere lent mint a madár a vércsemart mely csapkodva menti magát mint a kietlen sziklapart mely fölött árnyék kúszik át mint szakállas vén tengerész ki bagót rág, s káromkodik mint jég után a dús vetés mint kisiklott expresszkocsik mint ócskavas a szemeten mint elpukkant léggömbcafat mint halál után kegyelem mint vádaktól súlyos szavak mint megtiport izzó avar mint kiszakított égitest sötétség mely gyönyörbe hal sötétség mely már nem ereszt I A SZARVAS TERRE nyíló kapucskát M. József törette a könnyebb közlekedés végett. Nevezték Palota-kapunak, Ü)-, meg Tabáni-kapU- nak, a hivatalos neve azonban Ferdinánd kapu volt. Bizonyára a felirat miatt, amelyet ott viselt a homlokán. Ezen a kapun járt le a vároldalból Schwartner Alajos főkertész mindennap, csaknem félévszázadon át. Bevásárolni és sört inni s néha spriccert hörpinteni a Fehér Sasba, fel a Fehér Sas térre később, már a vége felé a Szarvas vendéglőbe: Es ezen a kapun át vitte Schwartner sétálni Bellát a háború alatt. Nem sokkal a háború kezdete után, de jóval a bombázások előtt szerezte az asszony, megbetegedvén, ezt a rövidszőrű tacskót. Alajos nehezen egyezett bele a kutyába, s végül csakis azért, hogy megkönnyítse feküvő magányát, mikor már végleg bebizonyosodott, hogy nem lehet gyermekük, az asszony hibájából. Hát legyen Bella — legyintett az ember — társnak, gyereknek, szórakozásnak. A főkertészné számított Bella hűségére. Ügy tudta, a kanyik mindjárt serdülés után elcsatangolók, de a szukákat jobban megőrizheti. Schwartner elébb bosszankodott, de végezte dolgát, a háború a palotában nem csökkentette a virág-szükségletet — s végül a maga módján meg is kedvelte Bellát, talán éppen tapogatni való, feszes sima szőre miatt. Utóbb szakértővel ís megvizsgáltatta: „Nyúlt testű, feszes állású, kemény izomzatú, hetyke fejtartású, intelligens állat” — jegyezte meg a szakértő. A fökertészék nagyon elégedettek voltak a szakértői véleménnyel. Az asszony is szerette, hogy fajkutya őrzi betegségét, Schwartner kellemes kocsmai társalgó és jó megfigyelő volt. későig megőrizte buja gondolkodását, és ebből származó alamuszi humorát. Kedves árulkodással szokta volt mesélni, hogy az öreg király, hetvenen jóval felül, szívesen lesegette meg a bokrok közül a gyomláló és fűnyíró perbáli lányok lábikráját, s rengő szoknyájuk alól hajoltukban előfehérlő horgasinukat. Mert füvet nyírni Perbálról szegődtették mindig a lányokat. A kormányzó, Horthy, szigorúbban viselkedett erkölcsileg: nem lehetett rajtakapni leselkedésen. Talán a felesége miatt, Purgly Magda nagy fegyelmet tartott a házban. Attól még a fűnyíró ' lányok is féltek. Bújtak is Caere» Tibor Túl a Ferdinánd kapun ISriénelmi groteszk előle, ha meglátták délelőt- tönkint, mert délután kettőkor mentek háza Perbálra a lányok. Hanem a fiúk a fenti fiúk, tették a Csínyeket az üvegházban. Nem egyszer fordult elő: — L ajzi bácsi, azt a pirosszalagos barnát küldje be gereblyéért a pálmák közé! Különösen a kisebbik, a Miklóska volt nagy kujon. A nagyobbik, a Pisti az hamar abbahagyta, az előkelőbben csinálta, nem az üvegházban. De a Miki az nem bírt leszokni róla. Kiderült közben, hogy Schwartner sem volt kisebb kujon a Mikinél, feledni nem tudta mindezt vénségére sem, amikor a parkot-kertet régen nem gyomlálta-nyirta már senki, a bombatölcsérek szélét laboda verte fel, s a pálmaház törmelékeit hó lepte, és eső sújtotta, és nap égette. S a szegény beteg asz- szonynak kellett megsínyle- nie, hogy nincsenek gyomlá- lők. De az még az ostrom alatt volt. s a főméltóságáék utolsó hónapjaiban. A palota és a kert pusztulása láttán csaknem megháborodott Schwartner. Azért is nem menekült: nem hagyhatta neayvenévi fáradozását. És minden elpusztult! Nem akarta elhinni a pusztulást, a semmit, a kertetlen- séget. Hosszú téli estéken, míg a főkertész petróleum-lámpa mellett a demokratikus lapokat olvasta fennhangon feleségének, meg Jókai összes müveit — Bella ott szunyókált térdén simogató keze alatt, s csak akkör neszeit fel, ha a kéz lapozott. A beteg egyre zsémbesebben figyelte őket, — Hagyd már azt a kutyát, AlajosI — De az ember nem engedte most már a beteghez, meg ís mondta mért: — Nem szeretném, ha megfertőznédI Történt, még az asszony utolsó napjai egyikén, mikor levegőért sóhajtozott “ kinyitotta számára az ablakot, s nyomban elfutott egy csepp vörös borért Alajos a Krisztinába, a Zöldfába, mert azt is kívánt hirtelen a beteg. Alig távozott borért a főkertész. egy csikasz, hadviselt farkaskutya ugrott be a kert felől az ablakon, ki tudja milyen szél hozta, s milyen illat... A nagybeteg elébb majdnem szörnyet halt rémületében. de aztán jót szórakozott... FELESÉGE HALÁLA után férfias józanul, könnyek nélkül fogadta a változtatha- tatlant, mégjobban vigyázott Bellára a főkertész. S úgy másfél hónap múltán nagyon meglepődött Bella gömbölyö- dése láttán. Napokig ki sem mozdultak a házból a mega tejcsarnok bezár. S egy üveggel lefutott a térre. Nem feledkezett meg Belláról, de a kicsinyeket bízta rá. A szuka azonban néhány pere múlva nyüszítve gazdája után futott, s egyenest a Döbren- tei tér felől közeledő villamos kerekei alá. Jött vissza a tejjel Schwartner hamarosan, látta a csődületet, nem ment oda, sietett hazafelé, de odahívták. Elájult. Felélesztették, Zokogva a véres testre borult, majd karjában vitte fel az élettelen kutyaanyát. Felnőttek és gyerekek álltak késő estig a Ferdinánd kapuban s nézték azt az iszonyú fájdalmat. — Édeseim — borult a kicsinyekre az ember. Ezzel a hírrel oszlott a nép. Svhwártner csak másnap temette el Bellát. S nagy bánatában csak harmadnap jutott eszébe, hogy a kicsiknek még nem adott nevet. Megkeresztelte őket, mégpedig elég tiszteletlen nevekkel. Az ebecskék szüköltek, nyüszítettek: — Csak sírjatok — biztatta őket az ember — van okotok sírni. Csakhogy a kutyák éheztek. Kettő el is pusztult még azon a héten, kettőt azonban, észbe kapva, serdülésig felnevelt Alajos. Nagy kötelességtudattal, s állandó emlékezések között. Ragaszkodtak hozzá, de nem hálálták meg eléggé gondosságát. A kis köny- nyelmű szukát Augusztát, ellopta valaki még azon az őszön. Albrecht pedig az első tavaszi napok egyikén csatangolt el a háztól, ki » nyitva felejtett Ferdinánd kapun, hogy soha többé ne térjen vissza. NEM 18 ELTE sokkal fül HETEKIG BÉNÁN bámult le a Szarvas térre. Bella meg as asszony betegágyát őrizte. Nagy nehezen kapott rá újra az ember, hogy pórázon megint sétálni vigye a tacskót. Am,int életkedve mégis visszatért. Eleinte délutánonklnt mentek sétálni, mint réaente. Aztán egyszerre délelőtt is rákaptak a járkálásra. A változás, a gyűlöletből a megszokásba, s tovább, olyan lassú átmenettel történt, hogy az asszony jóformán észre sem vette. Igazában csak a kétszeri sétálásokra figyelt fel. — Elég annak egyszer is napjában — nem szerette a magányt. — Ne iriaveld tőle — csitította a férje. Még az ostrom előtt megfigyelték. hogy félévenkint nagyon nyugtalanná válik Bella. Az asszony úgy vélte, párt kellene keresni számára. Alajos fülének felháborító volt a gondolat: nem akart mocskot a lakásban. döbbenés miatt. Az éhség mégis kihajszolta vásárolni aztán. Előbb a kutya nélkül, majd vállalva az emberekkel való nyílt szembenézést — Bellával. Sőt azt is megtette, amit soha addig, a várkert kioszk felé sétált, ott leült egy vaslábú asztalhoz, rendelt, Bellának is egy pár virslit, s a pincéreknek hosszan magyarázta a hajdani szakértői véleményt: „A homlokdudor tipikus.,." A pincérek fejüket csóválták, Bella négy kölyköt vetett. Korcsok voltak az istenadták, de kedvesek, vakeik, a Alajos furcsállotta volna, ha másként sikerülnek. Finom táplálékkal tömte az anyát, ott tüsténkedett körülötte, vendégeket hívott látására. KÉT HÉTTEL a boldog nap után, kivitte a napfényre a nyiladozó szemű jószágocs- kákat. Egész nap hancúroz- tak. Akor eszébe jutott Alajosnak, hogy mindjárt öt óra, a sorozatos csapásokat szegény főkertész, s vele a monarchia két utolsó korszakának hiteles szavú tanúja szállt a sírba. TÓTH ELEMÉR: Min da ni miért Kacsa fürdik fekete tóban, hova is készül. Mindkét szómyo tükörlap, mindent miért tükrözne. Őrök lét Az élet olyan, mint a játék, az ember ráfizethet. Az ember olyan, mint az erdő, ótfujja az öröklét. Hamu Tibor A% — Nem érdemes szép nő után hátrafordulni. Jön szemben a másik. A még szebb. Mindig irigyeltük Elemért, aki ezzel a fölényes mondattal intézte el ifjúkori áhitozá- sunkat. ha bandába verődve utcán kószáltunk, s a nők után szimatoltunk egészséges ösztönnel, — merthát ilyen a természet rendje, hogy szemügyre vegye az ember azt, ami kívánatos és szép. A két fogalom ugyan nem feltétlenül együttjáró, mert az avultabb esztétikai formula szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. De nekünk na- gyonis önös érdek alapján tetszett a szépség látványa. Megszerezni, birtokba venni. Elemér fölényessége viszont ■mindig lehűtötte hevülésünket. — Ugyan, gyerekek!... Nő után nem érdemes visszafordulni, Talán jön szemben a mégszebb. Azt mulasztanánk el. És ki tudja — oktatta társaságát ilyenkor, tapasztaltakra valló bölcsességgel —, lehet, a szembejövő ránkmosolyog. S akkor mi van? Eliünödtünk mindig az es8 NÓGRAD ideális hetőségen. Csakugyan: akkor mi van?... Ha épp ránk altar mosolyogni az a nő, akit pillanattal előbb nem is sejtettünk, hogy létezik, egyáltalán a világon van. — Látjátok, butuskák, ez az, ami, meg kell 1tanulnotok tőlem. Nő és villamos után nem futunk, jön a másik. Elemér nyiszlett kis emberke volt már akkoriban is. Gyérülő sörénnyel, girhes, a gondosan tömött zakó alól is előárulkodó lapockákkal, majomszerűn hosszú karokkal és kurta lábakkal, melyeken a járófelület olyan biztonságot adott Elemérnek, hogy egy tornádó sem ingathatta meg. Lábbeli és más öltözik dolgában csak a különleges méretű áruk boltjába főnt. Cipőből a legnagyobbat, nadrágból a legkurtábbat, kabátból viszont a leghosszabb ujjút választotta ki, s még igy is akadt izzítani valója valamelyik szabónak; leereszteni, vagy felhajtani a hosszakból. Es ez az Elemér, mindeme tulajdonságokkal a nők kedvence volt. Valahogy megérezI. április 28., vasárnap no ték benne azt a flegmatikus csömört, hűvös tartózkodást, melyet nemükkel szemben kialakított. Elemér például soha, egyetlen ibolyacsokrétát nem vett hölgyismerőseinek, önmagámért kell, hogy kelljek valakinek, nem a konvencionális figyelmességekért. — szögezte le nekünk és hölgyeinek is, akik talán kissé elálmélkodtak az okfejtésen, de titokban, utólag tisztelő elismeréssel néztek rá e határozott, megmásíthatatlan gerincességet értékelve. Szemrebbenés nélkül adták oda magukat Elemérnek, sőt szinte kitüntetésnek vették, ha Elemér elfogadta szemérmes felkinálkozásukat egy pásztorórára. — így kell ezt. picinyeim. — oktatott minket egy-egy sikeres hódítása után. — Fő a diszkréció. A nők úgyis fecsegnek, s előbb-utóbb elmegy az ember jóhlre. Szerénytelenség nélkül állítom: nálam egymásnak adják a kilincset. Volt például olyan cicusom, aki esküvői készülődése napján lepett meg az én kis bungalómban. Majd éppenséggel egy va- donatfriss özvegy kívánt Elemér karjai közt vigaszt szerezni, szóval eléggé változatos és szélsőséges pólusai a szerelemre éhezett nőknek. Legalábbis igy mesélte nekünk a fiú, s a jelek csakugyan azt mutaitták, nem szenved hiányt a földi örömökben. Idők során néhány apróbb mesterfogásába is beavatott, lássam, nem irigyli tőlem az esetleges szerencsét. — Nézzed, pajtikám. Leg- fonttosabb, hogy nem rontunk ajtóstól a házba. Ügy teszünk mindig, mintha csöppet sem Izgatna a nő. Inkább valami más a környezetéből. — Például? — Például... Nyilván ismered a mondást: szeretem a gazdát, megsimogatom a kutyáját. Hát így. Ha eb nincs, megteszi akármi. Egy nyaklánc ... egy bross, mindegy. Hogy milyen jól áll a bőrszínéhez. Hidd el, nincs az a tárgyilagos, vagy leggyalázatosabb ízlésű nő, hogy rá ne harapna, utána már semmiség az egész, sajtként hullik eléd, csak érte kell nyúlnod. Megvallom, tehetségtelen tanítványnak bizonyultam, Elemér okításából kevés sajt jutott részemül, de ez mit sem von le Elemér készségéből, inkább az én tehetségtelensége- met látom a kísérletek olykor egészen csúfos kudarcaiban. Egy idő után aztán Elemér is belefáradt a hiábavaló leckékbe. Rájött: méltatlan vagyok az elpocsékolt Időre, le- pereg rólam minden bölcs szó, mint a falrahányt borsó, vagy mert egy általunk sem ismert, titokzatos új ügynek szentelt* buzgalmát? — nem tudom. Annyi bizonyos, hogy Elemér eltűnt a szemünk elől, csak hébe-hóba láttuk, akkor Is sietősen intett, köszönt, s haladtában jelezte, hogy dolga van, majd legközelebb. Végre egy bisztróban futottunk össze először jó fél év után. Akkor megkérdezhettem: — Mi van, öreg fiú? Felszívódtál közülünk. Csak nem nősülsz. Elemér zavarodottan hunyorgott, a nyakét tekergette, mintha keresne valakit a teremben, végül így vágta ki magát: — Nősülni? ... Ugyani... Az a nő még nem született meg, barátom. De a fölényes kijelentés mögött bizonytalanságot éreztem. — Van ugyan egy ügyem — magyarázta tovább — azzal bíbelődöm. Eléggé diszkrét eset. azért nem láttok. Kis mozikba járunk, a külvárosban, kis presszókba, kis vendéglőkbe, hogy ne szúrjunk szemet. — Aha. — Na, szia, haverosz, megyek is. Háromra találkánk van, igy is elkések. Elemér megint elpárolgott, s újra hónapokig nem láttuk szokott helyeinken. Mitsem tudtunk felőle mindaddig, mígnem egy társas estünkön a kis Lukács Pista közibénknem robbant a szenzációval: — Na, mit gondoltok, mi van a mi Elemérünkkel? — Mi volna? Éli világét. — Múlt időben, ha kémem szabad. Precízen szólva élte. Elemér megházasodott. — Lehetetlen! —- hökkentünk meg mindnyájan, meri elképzelhetetlennek tartottuk, hogy megszületett volna a tökéletes nő. — Pedig ez a helyzet. En voltam a házassági ,tanúja. A hivatal előtt csípett el, mennék be velük egyiknek. A nő tanúja a taxis volt. Ez van. — És a nő?... Csinos, mi? — kérdeztem szinte szükségtelenül, eleve a bizonyosság tudatában. Lukács Pista felnyeritett a kérdésre. — Ismeritek Elemér nézetéi az ideális nőről: dús, lombos haj, sejtelmes szemek ... nyúlánk derék szlv-lvelésü csípő, kreol, pihés bőr. — Ez az. Mintha Elemért hallanám. — vetettem közbe. A kis Lukács közberöhögött — Na, sorolom: ritkás, csépit frizura, bandzsal szemek... nokedli termet, derék nélkül, de olyan alépítménnyel, hogy egy rinocérosz megirigyelhetné Ez Elemérné, Elhülten hallgattunk, mintha végtisztességgel tartoznánk az esemény fölött. Nagy szünet után állapította meg kis sóhajjal, részvéttelin valamelyik a kompániából: — Hát ami azt illeti, Elemért sem iparművész tervezteEzzel temettük el Elemén.
