Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
Simon Emil Snolnohi látván ff is list gyöngyök Miért búsul Benedek ? Vidáék szobájában a vendég jó őrzéssel szemlélte a rendet. — A lányom műve—szólt a házigazda. — Hát Icuka? — Táncpróbán van. — Táncra termett lány — mondta Takács. — Amiből él, arra termett! — igazította ki Vlda. — Legyen csak dolgon! — A kettő nem ellenkezik! — Nem hát, ha erőltetik az egyezésre! — Te talán nem táncoltál? kérdezte a vendég. — Ha mód volt, egyfolytában két napig is! — Na, látod? őnekik még több jutott. Én is most szeretnék fiatal lenni! — Manapság megörekszik az ember. Ez a sorsunk! Gondolom, fontos dolog lehet, amiért énrám is áldozol az idődből! — Megbízatás — mondta mosolyogva Takács. . Vida felkapta a fejét. • — Miféle? — Ugye. ismered a törvényt? — Azt hiszem. Ne ölj, ne lopj!.. — Az évszakok idejét is tudod? — Négyet — mondta Vida. — Akkor jó! Bizonyosan megfigyelted már. hogy tavasszal kivirulnak az ágak, költ a madár, legény a lányhoz szegődik. Így parancsolja a természet. Neked is van lányod, Bálint. Éppen elnéztem egyik nap é6 arra gondoltam: szívesen jönnék vének, ebbe a házba! — Hát az unokáidat hová tennéd? — kérdezte Vida. — Lásd, ez a baj! Öreg fa tavasszal sem éled! De az, akit én ajánlok, virágjában levő legényember. Az állatgondozónál dolgozik. Szorgalmas, csendes, nincs vele semmi bajunk. Most úgy érzi, hogy Icuka, meg ő egymáshoz valók. Engem azért küldött, hogy elkérjem. — Szóval ezért jöttél? — kérdezte Vida. Takács eleresztette a kérdést. — Olyan ember, akár fiamnak is fogadnám, A munkában: mint a vas. Más emberhez: akár a kalács. — Hé az apja. anyja? Nem tartanak elég jónak? — Nincs neki. Árva, mint a régi jegenye. — Ügy! — sóhajtott Vida és elakadt. A csendességben behallatszott a szél futása. — A lányom még nem Is eladó — mondta csendesen Vlda. — Akkor minek engeded ki a világba? Ha meglátják, bfe- lészeretnek, mert olyan! — Ha meg abba a sorba kerül, majd én választok! — Nem először küszködünk mi egymással! Téged mindig a félelem kötött, ha valami másként alakult, mint ahogyan megszoktad! A mi időnkben még az volt a rend, hogy a szülők választottak. Ezek a fiatalok okosabbak, mert ők fognak egymással élnil Lásd az én példámat: nem szóltam én se fiamnak, se lányomnak a dolgába! — Na és? — kapta fel a hangját a házigazda. Csendesség szakadt közéjük, méregették egymást. Együtt nőttek fel, most úgy érezték, mintha a másiknak új arca nőtt volna. Odakint párával telt a levegő, eső ígérkezett. Váratlanul kiabálás verte fel az utcát. Takács a nevét hallotta. Vida kinyitotta az ablakot. Kerékpáré« ember rohant lihegve, amikor megállt előttük, alig tudott megszólalni. — Egy vontató belerohant az istállóba, össze is döntötte! — Menj. mindenki menjen oda! — ordított hirtelen Takács. — Mi Is menjünk! — szorította meg Vida karját. — Két bicikli van itthon, hamar kiérünk — mondta Vlda... Eleredt az e6Ő. Tapogatózó, ritka cseppek után hirtelen z^)or ereszkedett. Takács leugrott a kerékpárról, rohant az épülethez. Megkönnyebbülten látta, hogy a hírhozó ember lódított. A falba ékelődött a vontató, de az épület állt. A nyílásokon mentették a jószágot. Takács erélyesen Intézkedett. Vida egy fa alá húzódott, idegesen rágta a szája szélét. Hirtelen meglátta a lányát. Futott a falu felől. Elébe akart állni, aztán meggondolta. Inkább úgy fordult, hogy Ica ne vegye észre. A lány a tömegbe furakodott. — Meghalt valaki? — kérdezte a félelemtől remegve. — Itt senki — mondta egy ember. — De tavaly öregapám! Ica fellélegzett. Bátrabban nyomult előre, s meglátta Bokrost is, de a fiú nem vette észre. Ica távolabb ment, nekitámaszkodott a falnak. Egy idő múlva Bokros odajött hozzá. — Hát te? — kérdezte. — Itt vagyok! — mondta büszkén a lány. — Meghallottam a bajt. Egy ember felverte a falut. Azt mondta: minden romokban. — Szerencsére nincs. A jószágnak sem esett baja. Nem félsz, hogy meglátnak velem? — Semmi rosszat nem csináltam — mondta a lány. — Megkértem Takács bátyámat: menjen el hozzátok. — Csak nem? — kérdezte örömmel a lány — Vajon édesapád mit mondott neki? — Nem tudom. — Majd én megkérdezem! Valaki Bokrosért kiabált. — FODOR JÓZSEF Megyek! •— szólt vissza, de még nem mozdult. Nézte Icát. Esőcseppek gurultak a lány arcán, játékos, puha gyöngyök. Még egyszer szóltak érte: — Mennem kell — mondta és gyorsan elszaladt. Ica Is elindult visszafelé, s akkor váratlanul meglátta az apját. Megállt, mintha lecö- vekelték volna. —■ Már lépni Is elfelejtettél? — kérdezte Vlda. — Szép tánc az Ilyen! — Nem tudtam, hogy jár utánam! — Takácsot kísértem ki. — Nálunk volt? — Igen. Na, menjünk! Máskülönben is: jogom van hozzá, hogy megnézzem, hová Jársz? Ha nem a két szememmel látom, el sem hiszem. hogy legény után szaladgálsz! Ezt a szégyent elengedtem volna! — Mit szégyell? Bűnbe estem? Halálán is érhettem volna! — Vagy úgy! —- nyújtotta a szót Vlda, amikor a lánya hangjából sütő szenvedéllyel meghallotta. — Konok vagy. De így, mint a kutya, hogy végigszaladod a falut! Akinek szándéka van veled, miért nem Jön el hozzánk? Miért nem néz a szemembe? — Nekem azt mondta: Takács bácsit megkérte... — Na és? Gróf ez az ember, hogy követeket küld? Mentek egymás meliett. de többet nem beszélgettek. A lányban fények és bonílásoK változnak, mint tavasszal a mezőkben Semmi se késő Még itt jársz e földön, még semmi sem Késő; egy nap Jó emlékkel vigyen, Hogy nem rosszul használtad itt időd: Több vagy, mint mikor lábad idejött. Ha nem gondolnál rá, tedd ezután, Szörnyű, későn bánkódni volt hibán — S még nem késő. Míg fürgén mozgasz itt, Hát tedd rendbe, barátom, dolgait; Mert száll az élet, fogy a fürgeség, Még minden itt: éld, küzdve, tűrve még, £s itt még annyi nagyra alkalom, Ja), ha fecsérled, nincsen irgalom. Mulasztás kínja jön csak, bűntudat, Hogy megmutasd, ki vagy, ez itt utad; Talán csak ez; hát álld, mint állhatod, Okulva, mig rejtélyét Ott lakod, A nyüzsgő mindent, ami itt van, éld. Mi kint — s benned az lázt, a szenvedélyt S mit hoznak bőven kis és nagy csaták, Ám másnak teUt, neked tárgy e világ, S amit megérsz, mi sújt vagy lelkesít, Mert miért élsz valóban: verseid. Versbe rótt élet: hát ezt jól csináld, Erőid fogd, vezesd avagy ziláld, Fő, hogy jól írd meg, mi izzít, botölt, Tartam: az élet, — tartalom: o föld, S e szörnyű-szép létben mi megragad — S mely mindennél több még: mit hordsz magad De mohdj ki mindent, míg időd van itt; Más szánt, épít, <te írd meg álmaid, Álmoknak nyelvén egy nagyobb valót, Mit írsz, jól: él — (ki él, holnap halott) — Versbe-mentett élet. Csak jól csináld, így hívd porondra az időt, halált. H a meggondoljuk, Benedeknek tulajdonképpen semmi oka se lenne a búsuLásra. Jól nősült, másodszorra még Jobban házasodott, a harmadik esetben pedig egészen csinos kis telkecskét is ragasztottak az ifiasszony mó- ringjához. Más tekintetben se kéne szomorkodnia Benedeknek, hiszen még messze jár attól, amitől az embert java- korabelinek szokták nevezni. Nincs a világnak az a nagyítója, amelyikkel fürtjei közül ki lehetne választani egyetlen ősz tincset is. Amiből ugye kiderül, hogy Benedek egyáltalán nem kopasz. Szemüveget sem hord, csupán csak a divat kedvéért szokott az orrára biggyeszteni egy sötét lencsés szemvédő alkalmatosságot. Ám hiába minden: a birtokában levő forró, új Opel ellenére is búsul Benedek. Horgasztja a fejét, elengedi kezét, lábát, hovatovább lötyögni kezd rajta a ruha. Ez pedig óriási baj lenne, hiszen Benedek, mint olyan, élő példa lehetne bérkj előtt. Higy mire? Legyünk tapintatosak, s lehetőleg ne bolygassunk olyan ügyeket, amilyeneknek a megfejtése nem tartozik ránk. Oknyomozásunk Benedek bú- sulását illetően egy ragyogó, ha úgy tetszik: fényárban úszó vasárnap délután kezdődött, három és négy óra között, amikor két vezető labdarúgócsapatunk jobbhátvédje és bál- szélsője kis híján agyonrúgta egymást. Eme epizód azonban mellékes az egész Benedek- tígyben. Inkább csak amolyan kiinduló stációként foghatjuk fel, mivel a rugdalódzás közben közel és távol tor kaszaka cl tá bői üvöltörtt minden szurkoló, csak Benedek nem. <3 változatlanul búsult, nem mondott véleményt se pró se kontra. Mondta 1« mellette egy balszélső-pártá, hogy „apus- kám, maga egy nagy hal, akinek nem Itt, hanem a vásárcsarnokban kelléné lennie, annál a kofánál, aki így reklámozza áruját, hogy élő hal szeletelve kapható.” Mondjam, ne mondjam; Benedek csak savanyú képpel csücsörített, halott félfordulásból legalábbis egy enyhe szitkot illett volna ama nem éppen gyengédlelkű szurkoló- társ arcába fröccsentem. Apropó: fröccsentem. Erről jut eszeimbe a fröccs. Meg persze ismét Benedek, akit — kifelé tolongva a háborgó szurkolótömegből — meglnvttáltam a közeli vendéglőbe. Nem szólt, csak csücsörített. Kérdeztem tőle, hogy most eggyel több vagy kevesebb van-e neki, mire újfent csücsörített. „Sülj meg a zsírodban.” — futott gondoktól zsongó fejemen a szelíd rosszkívánság, de ezt sem tette. I nnen már azt hiszem világos a kérdés: nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Meg kellett tudnom teljes bizonyossággal, hogy miért búsul Benedek? A vendéglőbe nem mentem, hanem a nyomába szegődtem, s attól Pataki József: Hegyek között a pillanattól kezdve árnyékként követtem mindenhova. Tapasztalataim összegezése mindössze ennyi: azért búsul Benedek, mert senki sem szolidáris vele. Hogy ez így nagyon nyakatokért? Hát kérem: ennyi a beosztani való, többre nem telik. Illetve, hogy egészen pontos legyek telik, hiszen a kérdést feltenni egymagában nagyon gyatra valami. Végtére — ahogy hajdani tanítóm említette — a kérdés, ha nincs rá válasz, akkor nemcsak a lábára, hanem a kezére is sántít. Tartozom tehát a továbbiakban egy alapos, minden részletre kiterjedő magyarázattal, amelyik pontos megvilágításba helyezi Benedek búsulását, s afeletti csücsörítését, hogy véle — mármint Benedekkel — senki sem szolidáris. Nem említettem még, hogy barátunk munkahelye a Hóvirágokat Kiszerelő és Készletező Vállalatnál található. Beosztása szerint Benedeknek kell megszámlálni és nyilvántartásba venni a kiszerelt és készletezett hóvirágok gyökérzetét. Unalmas mesterség, s igen magasfokú elhivatottság szükséges a betöltéséhez meg aztán takaros kis summa, amit minden hónap elején pontosan és szorgalmasan kiborítékolnak a pénztárban. Benedeknek csupán annyi vele a dolga, hogy odamegy, csücsörít, aláír és rögvest begyűri a borítékot a zsebébe. Meg se,számolja. A pénzügyi főnök szerint azért, mert annyi van néki a piroshasú- akból, hogy többet már nem is lenne képes átnyálazni. Kézből kontrázok, mivel nyomozásom során tények halmozódtak fel arra vonatkozóan, hogy Benedek igenis megszámolja a pénzt. Elmegy egy félreeső helyre, egyenként megropogtatja a péiizikéket, s aztán csücsörít. Ilyenkor bizonyára — sőt, biztosan! — arra gondol, hogy vele megint alaposan kitolták: újfent csak annyi pénzt kapott amennyit az elmúlt hónapban. Pedig — folytatjuk helyette a gondolatot — ugyanannyi hóvirággyökeref számlált és vett nyilvántartásba amennyit egy hónappal előbb. S ezt, ha egy fikarcnyira Is veleéneznének, feltétlenül méltányolni kellene. Elvégre a pénznek nagy a szeme, s jó volna, ha még nagyobbra nyitnák.., Aztán tovább. Említettük már, hogy Benedek immáron háromszor kóstolt bele abba, amibe az átlagférfiak egyszer szoktak. Arról is esett már szó, hogy a telek, az Opel, s még néhány más apróság ezeken az utakon jutott Benedek birtokába. Most tessék elképzelni az életet egy ilyen mérleggel: volt három nej, akik felszívódtak ebbe a bokros embervilágba, s nem hagytak maguk után csak telket. Opelt, meg egy—két ingó-bi rigó vagyontárgyacskát. Nézzük például a képeket. Szakértő ismerősöm tanúsítja: barátunk, ha élete végéig két gazszálat nem rakna keresztbe egymáson, akkor is megélne csupán , ama festmények becsületes kereskedelmi ellenértékéből, amiket Nej I. hagyományozott nem teljes meggyőződésből Benedekre. Ám borítsunk fátylat a múltra! Nézzük Inkább a jelent, mivel Nej I., Nej II., é3 Nej III. Igazából mostanság mutatják ki a fogúit fehérét. Acsarognak barátunkra, mondván: teljesen kisemmlzte őket! Kilincselnek különböző jogértő és jogalkalmazó szerveknél, s mindenáron azt akarják elérni, hogy kiforgassák Benedeket csekélyke vagyonkájából. Mit csinálhat Ilyen esetben a megszorult ember? Csücsörít és búsul. Üres óráiban elmeditál magában az emberi háládatlanság mérhetetlenségén. s efelett aztán igen-igen megszomorodik. Annyira, hogy még a szomszédnak is elfelejt köszönni. Ä köszönésről eljutottunk a nyomozás során ahhoz a szomszédhoz, akiről fentebb már esett egy nyúlfarknyi említés. Ügy vélem: Benedek alsó és felső szomszédai egyenként és együttesen azok, akik leginkább megtagadtak mindenféle szolidaritást. Ahelyett, hogy támogatnák, vidítanák az állandóan búsuló halandót, inkább kellemetlenkednek neki. Történt például, hogy Benedek négyszobás kis tyúkóljához építeni akart még háromnégy kis lyukat. Becsülni kellett volna e szándékát? Feltétlenül. S mit tett a szomszéd? Tessék megkapaszkodni: tiltakozott. Valahogy így nyilatkozott: ha Benedek bővít, az ő portája szűkül, mivel az új létesítmény teljesen árnyékba borítja a kertecskéjét, aminek a terméséből magát, feleségét és három neveletlen gyermekét igyekszik eltartani. Hát most tessék megmondani: szempont lehet ez egy döntésnél? Ugye nem? Pedig — megint tessék megkapaszkodni — az illetékes hatóság a szomszédnak adott igazat! Mit tehet az ember: csücsörít és búsul... Semmiség azonban az egész bővítési ügy ahhoz képest, amit a másik szomszéd tett Benedekkel. Odáig ragadtatta magát, hogy azt a búsuló szerencsétlenséget feljelentette üzérkedésért. Irigyelte tőle azt a kevéske kis forintot, amit a külföldi csomagokból kiárult Benedek. Idézünk most a feljelentésből: „Valóságos népvándorlás van annál a háznál. Olyan p.z üvegezett veranda, ami csak egy perzsa vásár lehei. Aláírás, cím és tanúk: semmi sem hiányzott arról az episztoláról. Azt talán mondani sem szükséges már, hogy Benedek súlyos ezreket fizetett, s a kiadás nyomán tovább mélyült a búskomorsága. Talán ennél a pontnál jött rá, hogy nem érdemes fárasztania magát semmiféle beszéddel. Szó helyett elégséges csupán egy csücsöntéa, a többi életfunkciót pedig kitűnően helyettesíti a lehajtott fő, a méla, kissé bárgyúnak tűnő tekintet. Vallatom tapasztalataimat, de nem találok annyira elkeserítő momentumot köztük, amennyire ez az üzérkedés - história felkavarhatta Benedek lelkivilágát. S ez úgy tűnik egy kissé önduga: befulladt a tudományom. Említhetnék ugyan bizonyos apróságokat, de kevés lenne az értelmük. Mert mi köze is lehet Benedek búsulásóhoz annak, hogy egy éve kisajátították balatoni telkét. Kapott érte valami kétszázötvenezer forintot, s ez feltétlenül megvigasztalta. Aztán az sem lehet számottevő, hogy Nej IV. esetében visszament a parti. A rossznyelvek szerint azért, mert a jelölt fiatalka volt még, s anyagi függetlensége meglehetősen labilis lábakon állt. Azt hiszem az az üzlet se keserítheti el nagyon Benedeket, amiben néhány hónapja még társ volt, s amit jó pénzen megváltott tőlük készletekkel, kacatokkal, s minden berendezéssel együtt egy szövetkezet. Ideje volt túladni rajta, hiszen Benedek csak annyit értett a szőrmékhez, hagy sohasem simogatta visz- szafelé a macska hátát. Nincs bolt, nincs gond. Hogy jövedelem sincs? Hát, istenem: valami áldozatot mindenkinek hozni kell. S zóval, mint említettem, ezen utóbb felsorolt apróságok csak részokai lehetnek Benedek búsulásénak. A főok továbbra is csak abban kulminál, hogy barátunkkal nem szolidáris senki. A kiszerelő és készletező nem hajlandó több forintot fizetni csak annyit, amennyit a beosztás _ taksája, a szomszéd nem hallgat a szóra, s tiltakozik az építkezés ellen, a másik pedig feljelenti, mert csomagokban érkezett szőrmékkel, villanyborotvék- kal, órákkal, s más haszonta- lanságoltkal igyekszik felvidítani embertársait. Hát nőm elszomorító? Képzeljük bele magunkat Benedek helyzetébe, s ha lehet, sajnáljuk. Vigyázzunk azonban, hogy lehetőleg ne lássa, mert még jobban neki talál búsulni, s akkor kezdhetünk élőiről mindent. NóGRAD — 1968. április 28., vasárnap 9
