Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
A tudósok megállapítása szerint évente világszerte mintegy 3 millió tonnával kevesebb fehérjét állítanak elő a szükségesnél. Ezért a francia tudósok kísérletei alapján világszerte, így hazánkban is, vizsgálni kezdték milyen módon állítható elő kőolajból fehérje. A Központi Élelmiszeripari Kutató Intézet munkatársai 1964-ben kezdett kísérletei eredményhez vezettek; sikerült a kőolajból 50 százalék fehérje- tartalmú takarmányélesztőt nyerni. Képünkön; A vizsgálat egy mozzanata (MTI foto — Bara István felvétele.) Páratlan ritkaság Aki Turnu Severinből Baia de Arama felé utazik, páratlan természeti jelenséget csodálhat meg: az országút természet alkotta kőhídon halad keresztül. A .helybeliek évezredes hagyománya találó nevet adott t természeti ritkaságnak: az Isten hídja, mivel nem tudták megmagyarázni a nagyszerű kőbe faragott híd eredetét Valójában a Ponoare-i híd nem más, mint egy olyan barlang mennyezetének maradványa, amely két oldalánál beomlott. A természetes híd nyílása 27 méter, legnagyobb magassága közel 14 méter, li ossza 61 méter, szélessége helyenként eléri a 17 métert. E természeti jelenség a maga nemében egyedül álló az egész világon. Ezelőtt 60 évvel Amerikában, az Után hegységben szintén felfedeztek egy természetes kőhidat, nagyobb is a Ponoareinál (92 méter nyílású), de nem használják közlekedésre. -'S.; .fi A barlangkutatók, miután az utóbbi időben átvizsgálták a híd alatti barlangot, érdekes felfedezésre jutottak. A közelben levő Zatan tó vize a tó fenekén levő csatornákon át, egy másik barlangba folyik és a több kilométerre levő Malareca-i Bulba gödörből előfutó vízáramlatot táplálja. Új irodalmi színpad Pásztón Üj irodalmi színpad kezdte meg működését Pásztón, az FMSZ anyagi támogatásával. E művészeti csoport létrehozása is tükrözi a MÉSZÖV és FMSZ azon törekvését, hegy a lakosságnak nyújtott különböző szolgáltatásokon túl, a községek kulturális életének is mozgatóivá, segítőivé váljanak. Az új irodalmi színpad önálló produkcióival Pásztón lép fel, de ellátogat majd műsoraival a megye reprezentatív eszperesszóiba, bisztróiba is (Mihálygerge, Kisterenye, Nemti stb.), ahol megfelelő hangulatú irodalmi összeállításokkal színesíti a látogatók kulturált szórakozását. Sokféle szín — sekféle emberről A IP. Észak-magyarországi Képző művészeti Kiállításról Aki visszajár ezekre a salgótarjáni tavaszi tárlatokra, felnyíló figyelemmel elsősorban azt veszi észre; immár negyedszerre állították közönség elé az észak-magyar- országi képzőművészek újabb alkotásaikat. Negyedszer, ami azt jelenti: szívós igény él az alkotókban és a kiállítást rendezőkben egyaránt, hogy ' időről időre szemlére kerüljenek az új művek. Amekkora őszinte tisztelet és elismerés támad az emberben a képzőművészet emez igaz, nemes, az új mecénáshoz méltó támogatása láttán, ugyanakkor aggodalom is felhőzik lelkében: vajon meddig futja még a lelkesedés a kiállítási körülmények változékonysága, egyre nehe- zülése miatt. Tudvalevőleg az idén a megyei tanácsház egyik termében és folyosóján rendezték meg a tárlatot, márpedig egy hivatalos hivatali helyiség — bármely liberálisok legyenek is a házőrzők a látogatókhoz — mégsem egészen sugározza a művészetek csarnokának légkörét... Gondolatgazdag hagyomány, hogy a képzőművészeti seregszemlét Tarjánban tavasszal rendezik minden évben, jelképezve akaratlanul is, hogy egy új hajtás nő e kiállítással ezen az ipari tájon, egy új kultúra, a képzőművészeti kultúra honosodik meg, ereszt erős gyökeret tápláló talajba. És ez a tárlat is új arculatot mutat. Nem tagadom: a tavalyihoz mérten az első körbejárás után valóságos miniatűr tárlatnak éreztem. Ugyanis jó, ha felényi alkotás kapott helyet ezúttal. Jóhiszeműen írom ezt a rendelkezésre álló tér rovására, mintsem az észak-magyarországi műtermek aszályos termésére. Viszont ez a felényi kiállított alkotás többrétű, színeiben gazdagabb, tematikájában is a szivárványhoz hasonló, az emberről szól, minél több emberiről, mennél többféle emberhez. Mondhatni: a kevés felület mintf-, iáim, a hásbéli többi fi sráccal egész listát szerkesztettek: kikhez mennek húsvéti locsolóba. Nagy ügy ez kérem — ha elgondolom —, az ő korukban. Sonka, sütemény meg pirostojás... Egyik sem megvetendő. S aztán, ha nagyobbacska a gyerek, immár legénynek mondható: sonka, sütemény, jóféle likőr, jácint, vagy egyéb virág a hajtókára. Mondogatom utóbb a múló esztendőkkel: bizony, nem a régi már a húsvét. A locsolózás szokása elvesztette színét, pompáját. Pedig csak én fanyarod- tam meg, a szokás ma is szinte érintetlenül ugyanaz, ami volt, az ifjabb szívekben éppoly várakozásteli a készülődés láza, mint minden valahai hús- vétokon. Olvasom, böngészem a fiúk listáját. Valóságos kis forgatókönyve a nap programjának. Fegyelmezett rendszerezésű, protokollárisán elrendezett: mikor, hova. kitől, kihez mennek. Egy-egy név kérdőjelesen, vagy áthúzva, ami nyilván arra utal: várható-e holmi jutalom a szolgálatért mert elvégre a kölni valódi Chypre, — nem ingyen mérték a drogériában. Nem lehet könnyelműen öntözni boldog-boldogta- 'anra. — Ki ez az Ági, meg Edit? — tudakolom a lisfyasáfHapf jegyzet Húsvétvár ts tavezető nevekről a fiúkat, mintha tényleg nem tudnám, hogy kedves ismerősöm lányait tisztelték meg az előkelő elsőséggel, de kíváncsi vagyok az indokra. — Hát Ági, meg Edit, — teszi nyilvánvalóvá a nevek viselőit a kisebbik —, akiknél tavaly a szép hí- mes tojásokat kaptuk. — És az Évi?... — Náluk tojáscukrot kaptunk, meg szörpöt. —- Mi ez a kérdőjel egy név után? — Tudod, apu, náluk soká kellett csengetnünk és csak sütivel kínáltak. Pedig három néni is volt. akit meglocsoltunk! Hát ezt meg mért húztátok ki?... — Csak. Úgyis kifutunk az időből. Meg aztán... Elhallgat a további magyarázat, $ nem is firtatom. Bizonyára nyomós oka lehet, ha egyetlen határozott ceruzavonás eldöntötte a menni, vagy nem menni kérdését. A készülődés egyébként napokon át tartott. Kezdődött azzal, hogy előhalászták a tavalyi üres üvegeket, s ezzel teljesen szétdúlták a fehérneműs polcot. A készülődés második művelete a feltöltés volt. Persze, teljesen öntevékenyen, amíg anyjuk vásárolni járt. A kölni ugyanis a ház asszonyának egyéni tulajdona, de onnan vesz valamit az ember fia, ahol van. Az adagolás viszont nem közönséges művelet, még kölnitölcsérrel sem, így tehát kénytelen voltam kártalanítani asszonyomat. Na, mindegy. Emlékszem, az én időmben fűszerboltban, óriás palackból mérték nekünk a locsolóvizet. Rózsaszín lé volt, olyan szelíd illatú, csak különlegesen fejlett szaglóérzékkel volt felfogható belőle valami. Aztán mások házilag is megoldották az előállítást. Vízben oldottak némi szappandarabot, az üveg száját lyukacsosra szurkált vászonnal kötötték le, úgy öntözték a bőséges tejszínű permetet a meglepettek teljes rémületére. — örök emlékül, kényesebb holmikból kimoshatatlanul. Hát bizony. Aztán nem tudom, tartja-e még magát a falusi szokás a kutak tájékán. A gé- meskutak lassan egészen eltünedeznek. De bizonyára akad azért hely, ahol ma sem egészen tanácsos udvarra, utcára lépnie a nagylánynak, jobb, ha a terített szobában várja látogatóit. Előbb a kis emberkéket, akik vizsla szemmel színes tojás után firtatnak, déltájt a hangoskodó kedvű legényeket, akiknek virágszál és cseresznyepálinka dukál, délután a komótosabb öregeket, akik inkább a ház asszonyát tisztelik meg, de jut takarékos öntözőjükből az eladó lánynak is. őket aranyló borral ülteti asztal mellé a szíveslátás. Néprajzkutatók a megmondhatói, miből támad* és mióta él a locsolkodás vidám szokása? És ha fakult is már a fénye, színe, változatossága, szépsége, — ma is egyik legkedvesebb napja az esztendőnek. A fiataloknak legalábbis bizonyára az. Nálunk a szükséges készülődés végre teljes. A fiúk cipői szokatlanul fényesek. Úgy ragyognak szinte hanyattcsúszik rajtuk a szobába lopózó tavaszi sugár. A lista is végleges és teljes. Kezdődhet a hadművelet! ha leleményesebb válogatásra buzdította volna a zsűrit? Vagy az alkotók kaptak ezen a tájon új szárnyakat? Jogosan állapította meg a tárlatot megnyitó Aradi Nóra, hogy a tarjáni tavaszi tárlaton ez alkalommal a festészet okozza £ meglepetést. Életvidám és egyéni hangjaiban megférfiasodott, sokkalta színesebb, felszaba- duitabb. Iványi Ödön nem méltatlanul kapta ez alkalommal sem a díjak egyikét. Három olajképe nemcsak témavilágában, mintha festői- ségéhen is új meg új lenne. A Munka dekoratív, nagy felületei még mintha nélkülöznék azt az őszinte, el- sodró, sokatmondó erőt, kom- pozíciós tudatosságot és természetességet, ami az Esti gyors-át már feledhetetlenné teszi, mivel ezirányú előző kísérleteinek ismeretében tartalmi-formai továbblépést jelent. Viszont Nyár című festménye, s három könnyedséggel és lírával megoldott gouache-a már sírra a festővilágra emlékeztet, mely a tokaji telep művészeit öleli egyetlen nagy, sokszínű egyedből álló családdá. Ez a négy kép egyszerre adja a látott világot, s azt, ami ehhez, ezen túl a festő lelkében megszólal. Ahogy a balladák világa és története felépül, ahhoz az építkezés- módhoz lehet ezt a négy „tokaji” képet hasonlítani... Tavaly csupán egy mondat erejéig jutott figyelmünkből Lóránt Jánosnak, most úgy írom ide nevét, mint akitől — bizodalmám szerint — sokat várhat nemcsak e tájék képzőművészete, de az országos is. Metszeteire már a Dolgozó emberek között idei tárlatán felfigyelt a szakmai közvélemény, ez alkalommal mind a festők között mind a grafikai teremben rangot vívott ki magának. Lóránt ábrázolt világa komor, megfogható, a nézővel azonos; ami megmarad nála: mindezt ahogyan látja, amilyen színekben és összefüggésekben elénk tárja. Világa mértani formákba fogottan jelzi azokat a koordinátákat, amelyek között életünk itt és most folyik, s e jól szerkesztettségben Lóránt meg tudja éreztetni a munkálkodó ember erejét, uralmát. Ezt az ember-uralmat sugallják olyan képei, mint az Üzem. vaev emlékezetes három ipari tárgyú metszete. Vörös-hegy című képe színeinek asszonaneiá iával, kompozíciós nemességével maradandó táiélménvt nyúlt. A friss Derkovits-díjas Lóránt János kibontakozó művészetében a nógrádi táj ígéretes alkotót vallhat fiának. Szó esett már a tokaji művésztelep termékenyítő hatásáról. A tárlat festői részében valóban szembeötlő, kvalitásos csoportot alkotnak ezek a „tokaji” művek. Blas- kó János két tokaji képe. Nagy Ernő Tokaji táj-a, vagy Pataki József Tokaji kapu-ja és tokaji ihletésű, a neo- primitív festők áhítatára emlékeztető Komp-ja a táj egyénien látott nagy egységén túl a festői látásnak közösen elfogadott kánonán alapszanak: az ember és természet emberekhez szóló vizuális-költői megfogalmazásán, örömmel nyugtázzuk Seres János két szolid, ám visz- szafogottságában is súlyos és klasszikus nyugalmú tájképét. Réti Zoltán négy akvarelljé- ben a látvány lényegét feltűnően biztos vonásokkal tudja kerekded, súlyos kompozíciókká tömöríteni. Dezső József két tus-portré]^ az emberi lét egy-egy szakaszának dicséretes megfogalmazása, Kristóf Cecília Kánonja, akárcsak Kalló László Csendélet-e szerencsésen egyesíti a modern festői tanulságokat az egyéni mondanivalóval. Kuni Ernő Kan- kalinos csendélet-e emlékezetes alkotás; ám felmerő) a kérdés a szemlélőben, vajon több, másabb mű nem kerülhetett volna műterméből a tárlatra? (Hegyi falu című gouacheéát például a katalógus ellenére sem leltük meg a tárlaton!) Summázva a festők nyújtotta panorámát: a fővárosi alkotók távolmaradása cseppnyi minőségi engedményt sem jelentett, igenis meggazdagult tematika, oldottabb a festői nyelvezet, parányi volta ellenére is gazdag festői univerzum tárul a látogató elé. Van mit folytatniok az észak-magyar- országi festőknek, s erős a bizodalmunk: a jövő évi zsűrinek is lesz miből válogatnia. Id. Szabó István fa-szobral képviselték a tárlaton a s z ob - rászatot. A táj és munka, mozgalom és Madách — alkotják e múló anyagú világító gondolatokkal teli, a legtöbb emberhez szóló művek témáját. Nemcsak a technikai lehetőségek, a művész tudatossága is egy tőről fakadttá, nemesen egyszerűvé, éltessé formálta e műveket. S így váltak méltán népszerűvé. A kilenc grafikus —, ha nem is tudta azt a sokszínűséget megismételni, ami a múlt' esztendei tárlatot jellemezte — meg kell adni: tömören bemutatja az északmagyarországi grafika helyzetét, törekvéseinek főbb irányait. Lenkei Zoltán színes rézkarcai, Lukovszky László olykor már monotí- piára emlékeztető, félig szürrealista rézkarcai jelzik a magyar grafikai újhullám életerős és tegyük hozzá: színvonalas virulását e tájékon. Pető János litográfiái a groteszk meglepően biztonságos kifejezésével tűnnek fel, s a tárlat egyik figyelemre érdemes színfoltját ké- pezik.Lóréní János három linója a téma — stílus — technika biztos alkalmazásával a műfaj java művei közé számíthatók. Czinke Ferenc népi díszítőművészettől ihletett rézkarcai a frissen Munkácsy-díias grafikusnak erőfeszítéseit példázzák a paraszti-néni mondanivaló egvetemes érvénvű megformálására Őszinte fáidalom- mal kel] konstatálnom^ viszont. hogy e gráf’kában ..erős” területi kiállításon oem láthattuk Feledy Gvula Tóth Imre. vaev akár Kunt Ernő grafikáit is. Őszinte tisztelet, elismerés adásával kezdtük e kurta áttekintést. E tömör bizonyítás után is ezt kell tennünk. Eredményeket felmutató ez a tárlat, tudja „igazolni” hiányosságait is. Ügy hallottuk: ez a kiállítás már nem „vándorol” tovább. Csak a tarjániak. a nógrádiak láthatják. Biztatásul íriuk: él- ienek is vele, mert szép. S talán elérkezik nemsokára az az idő amikor e tárlatok folytatása már hozzáillő otthonban, naavnhb al- ’-otói gárda számosabb művével ad majd számot az észak-magyarországi képzőművészek — a több-" mwiiof; szervezetével léoést tartó, versengő — alkotó tevékenységéről. Varga Imre NÖGRÁD — 1968. április 14-, vasárnap 9 r
