Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-10 / 59. szám

Ut a tudáshoz

(Koppány György felvétele)

Kiss Sándor

Interjú 8.-ben, B. J. úriéi

Toronvszállő. öt, vagy tíz emelet? Pontosan nem tudom. Pedig annyiszor láttam már. Sima, egyszerű vonalak, pasztell színek Az alacsony ■/.arnyépüiet — avatott tervezőre vall — aláhúzza, kihangsúlyozza az épülettömb egérének nagyságát, magasságát, amivel kiemelkedik a környező házak közül.

Földszint, espresszó. Kávéil- kit. Csak a gének zümmögnek. A falon színes mozaik- ■ép. Három sorban asztalok. Katonás rend. Szürke, zöld, barna, fehér színek. A széke- eken bőrhuzat. Hatalmas, széles, tágas ablakok. Aki a közelükben ül, csaknem az utcán érezheti magát. Telt arcú, barna, fiatal kiszolgálónő. Néhány vendég. Csendesen beszélgetnek.

B. J- úr feketét rendel.

— Igen, egy . feketét.

— Szintén.

— Két fekete. Azonnal hozom.

A kiszolgálónő arca szenvtelen, hideg. Nem mutat semmit. Lehet, hogy különben kedves, bőbeszédű, mosolygós. Most nem. Gép. Fotocella. Kapcsolók. Felvétel. Kész- Igen, kérőn. Két fekete. Azonnal hozom. Két fekete az uraiknak.” Ember a csigaházban. Farsangi maszk. Busójárás. Talán, ha valamit mondanék neki... Jó így? Nem jóB. J. úr középkorú férfi. Nős, két gyerek apja. Könyvelő. Beosztott könyvelő. Arca hétköznapi. Äki csak egyszer látta, másnap már nem emlékezik rá. Kerek fej, kisBarna Tibor

Szerelemmel és anélkül

Anna azt indítványozta, el- esavarulhatnánk egy görbe estére, ha már ilyen szépen összehozott bennünket az áldott véletlen. Hogy mennyi esztendő után? — jobb, ha nem emlegetem — mondta —, mert színésznőnek nem dicsőség, hogy benne van bizony a „veszedelmes” korban. Maradjon a mi kettőnk titka édes haverságunk kezdete, és kész.

Annával éppen huszonöt esztendeje, hogy találkoztunk. A találkozás szó nem fedi a pontos tényt, mert találkozni úgy szoktak emberek, ha elhaladnak egymás mellett, köszönnek, mennek közömbösen tovább. Ám Annával úgy voltunk mi, hogy nála kaptam egy időre fedelet a fejem fölé negyvennégy egy nyári vasárnapja után. mert találatot kapott a rákosrendezői ház, amelyben laktam.

Emlékszem, már harmadik napja alig ettem, nyomorúságosán egy reklámcég irodájában aludtam, padlóra rakott makulatúra bálák tetején. Akkor jelentkezett Anna. Korábbról ismertem, vidéki szubrett éveiből, akkor szövődött a barátságunk, és részemről a meglehetősen egyoldalú szerelem Anna iránt. Anna kedvelte az én kutyahűségem, viszonzásul hazakísérhettem előadások után. Ennyi volt az egész.

Azt mondta: Tiszta őrület vagy. kisfiam. A háború nem vicc, vedd tudomásul, hogy hozzám költözöl. Akkor kiköltöztem hozzá. A városszélen élt Pesten, anyjával lakott, s elég nehezen. A ligeti Műszínkörben lépett fel, szombaton meg vasárnapokon, szóval nem volt rózsás a soSoha annyi változatát nem ismertem a burgonyakészítés módozatainak, mint Annánál azokban a hetekben részem volt. A legfurfangosabb fogásokban tudta elunhatatlanul tálalni, s a hálámnál csak iránta való szerelmem volt nagyobb és mélységesebb.

Milyen különös az idő. A szerelem rég elindít, a hálát kitartóan ma is érzem, mintha örök lekötelezettje volnék Annának, a Fehérvári úti krumpli menükért, pedig amint sorom valamelyest fordult, szinte mániákus gavallériával igyekeztem visszafizetni a figyelmességek legkülönbözőbb és legfantasztikusabb jeleiben azt, amit értem tett. De lehet-e rossz időkben jött önzetlen szolgálatokat egyáltalán egyenlegbe hozni? Tény az, hogy Anna az én halálomig szóló életmentőm, s az ezért érzett hálának túl kellett élnie szerelmemet is.

Pedig nevetséges — ma már annak látom — mennyire szerelmes voltam Annába, ö a burgonya készítményei mellett mindenféle bűbájos kedvességével elhalmozott, valami különleges örömét lelte abban, hogy elviselhetőbbé csomagolhatja hányatott állapotom, s mai ítélőképességemmel késznek mutatkozott minden örömöm betöltésére.

Esténként a konyhában vetett nekem szállást egy nap palra összehajtható tábori ágy

0

NÓGRÁD — 1968, március 10., vasárnap

félén s mikor takaró alá kerültem, visszajött anyja mellől az apró szobából, elrendezte fölöttem a könnyű plédet s megcsókolt anyás indulattal.

Sohsem leszek mégegyszer olyan boldog, mint azokban a keserves napokban, hogy ott éreztem meleg testét Colébem hajlón, megfogható és, lehúzható közelségben és mégsem akartam, mégsem cselekedtem semmit. Ügy hittem, darabokra törne a barátság és minden, ha utána nyúlnék, átfognám a vállát, amint rám- hajlik az altató csókkal, a megnyugtató, elpihentető érintésével. Kívántam és féltettem, hogy elveszíthetem Annát egyetlen vétkes nozdula- tommal, s nem hozhatom visz- sza többet ágyam mellé, vége szakad az álommal szőtt valónak.

Hát így éltünk, amíg i>z otthonát élveztem. Végül is egy baráti kézfogás, s valami za- v mentegetőzés, amit

megőriztem elválásunkból: — Hát, kisöreg, ne haragudj a krumnlikért... ez minden, ami tőlem tellett.

Bolondos Anna!.. ■ Mintha nem tudná, hogy az életem mentette meg, hogy az ő meleg szívéből élek!

Hogy is mondta most, a huszonöt év utáni hirtelen összetalálkozáson? .. Elcsavárathatnánk egy görbe estére...

Görbe este. Anna mindig kerülte a szélsőséget. Amit a görbe esten gondolt, az elcsa- varulással, annyit jelentett, hogy elmentünk egy roppant szerény kisvendéglőbe, s ő végigjátszotta régi pénztelenségünk váratlan pénzre lelt ritka állapotait, amikor fogaskerekűvel a Normafa vendéglőhöz kaptattunk fel, végig ettük az étlapot, vanília r-ieg málna krémet rendeltünk poharakban, s űjjongva ünnepeltük a dús tort, szegény boldogtalan ifjúságunk alkalmi

fényességét.

Anna ma is szép. Régi ihletek fognák meg, ahogy elnézem szertelen {tobzódását a terített asztal fölött. Mégsem ő. akit magamhoz vágyódtam hánykódó éjszakáimon a konyha tábori ágyán. Nincs szarkaláb a szemei alatt, vagv alig-alig látni. Arca bőre feszes és sima, idomai sem erősödtek- Mégsem a régi Anna. De elönt a meleg pillantására, ahogy végigcirógat.

— Emlékszel?

kérdi.

S anélkül, hogy tudnám, mire kellene pontosan és világosan, mégis emlékszem. Hát el lehetne felejteni?

— Emlékszem, Anna.

— Akkor, az a kisfiú na- gyon-nagyon szerelmes volt — mondja.

— Az a kisfiú.

Fátyol suhan a kedves arcra.

— Elmúlt, ügye?..

Nehéz csönd ül közénk, komisz beismerés. Nagy szünet után kesernyés és szomorú a szava:

— Az a kisfiú jutalmat várt és jutalmat érdemelt volna azért a szép szerelemért- Tu-, dom.

— Már késő... Anna... drága.

— Késő- Késő?.,,

— De. •. köszönöm, Anna. Te voltál így is a legszebb.

Hát ilyen bolond az ember, amikor szerelmes, és ilyen bolond, — amikor már nem szerelmes.

sé elálló fül, de nem feltűnő. Világosbarna haj, szürke szem, rövid szempillák, vöröses szemöldök orra arányos, alig hajlott, szája érzéki. Jó húsban van. Kis tokáján apró pöreenések. A friss borotválkozástól- Hófehér ing. Szürke zakó, sötét nadrág, hasonló nyakkendő. Pocakja a korának megfelelő. Cipője orra hagyományos. Negyvenkettes lába lehet. Keze párnás, ujjal tömpék. Aranygyűrű. Százhetven magas. Nyolcvan kilogramm.

A kiszoigálónő leteszi elénk a kávét.

— Parancsoljanak.

B. J. úr rámnéz— Beszélni akart velem.

— Igen. Nem lepődött meg?

— Mitől? Egy városban? Fényes nappal? Azt mondta, hogy újságíró. Riportot készít.

Gúnyosan, de nem rosszindulatúan mosolyog.

— Igen. A véleményét szeretném kérni. Azt mondta, ráér.

Bólint.

— Miért az én véleményemet? — kérdezi.

Hörpintek a kávéból— Nézze! Maga nem ismer engem. Én nem ismerem magát. Talán soha többet nem találkozunk. Nekem ez kell. Ügy válaszolhat, hogy nem kell attól tartani, holnap a fejére olvasom. A nevét sem ismerem. Nem is akarom tudni. Mondjuk, hogy maga B. J. úr. Egy a százak közül, akik az utcán sétálnak. A véleményén kívül semmire nincs szükségem. Annyit mór tudóik, hogy nős, két gyerek apja, beosztott könyvelő- Eny- nyi nekem elég.

— Mire kíváncsi?

— Az életfelfogására. Kérdezhetek?

Eddig papírfigura volt. Most egyszerre megtelik vérrel. Felhörpinti a kávéját.

— Ugrat?

— Nem. Komolyan.

— Ezen még nem gondolkoztam.

Mintha bosszús lenne. Aztán elneveti magát.

— Értem már. Egy a sok közül, az életről, nagy „É" betűvel? Ez kell magának. Maga író! Elrontom a játékát. Ahánv ember,' annyi életfelfogás. Egyből nem lehet következtetni semmire. Mit akar tőlem?

— Semmit. A véleményét. A következtetést bízza rám. Hogy megnyugtassam, maga bizonyára szereti a libamájat, én is szeretem, azt hiszem, az a köpcös úriember, annál az asztalnál, az is szereti. A libamáj ínyenc csemege, kellemes, finom, jó falat. Feltételezhető, hogy sokan szeretik. Igaz?

— Ki kell ábrándítanom. A részemről utálom a libamájat. De állok a rendelkezésére. Ugyan fölhívom a figyelmét, hogy úgyis azt mondok, amit akarok, ami nem bizonyít semmit. A helyemben bárki ezt tenné. Óva intem, hogy bármit is építsen erre. Egy példa. Valaki azt állíthatja, hogy az életben igazán csak jókat enni, inni, szeretkezni érdemes. Az illetőről utólag kiderülhet, hogy gyomorbajos. Mit bizonyít ez? Semmit. Másik példa. Alkotni. Tehetség nélkül? Még egy főkönyvelőtől sem hallottam soha sem, hogy most „alkottam egy mérlegbeszámolót.” Az átlagember egyszerűen csak teszi a dolgát, könyvel, utat épít, szerel, és így tovább.

— A maga módján mindenki alkot.

— Jó. Alkot. De alkotás1 csak kiemelkedő teljesítmény lehet. Mit alkot például a műanyag fröccsöntő? Tudja, mi az?

— Műanyag alkatrészeket.

— Hát, igen. Műanyag alkatrészeket. Unalmas állapot, az már igaz. Reggeltől estig. Képzelje el!

— Akkor miért dolgozik az ember? A betevőért’

— Ne faggasson' Mondtam, hogy velem nem megy semmire. Azért is. A betevőért. De ha nem csinálná ezt, akkor valami mást csinálna. Valamit mindenképpen csinálna. Nemcsak a betevőért. Valamit csinálni kell. Bogarat gyűjteni, utazgatni, gyümölcsfát ültetni. akármit. Érdekes. .. Akármit? Talán leginkább azt, amihez kedvünk van.

— Mihez volt kedve az ősembernek? Talán a mammut- vadászathoz? Vagy a hüllőket darabolni?

B. J. úr elkomorodik

— Benne vagyunk — mondja.

— Miben?

Legyint.

— Nem érdek®;.

Csak néz rám. Mintha le- hámlott volna az arcáról valami. Egy réteg, A kitinpán- oél. Megszólal. Hall can. A látványos magabiztossága eltűnik. Alóla valami mélyebb, erősebb határozottság bukkan elő. Talán még mindig nem az igazi.

— Ne sértődjön meg. A felfogásomhoz semmi köze. Még egy idegennek sem teregetem ki. Vagy éppen annak nem? Az ember nem mutatja meg az anyajegyét. Ha olyan helyen van, gyakran nem is tud róla. Persze, nem titok. De nem is társasági téma. Az ember protokoll helyen ritkán tárgyal az emésztéséről. Nem is tudnám szabatosan kifejezni magam. Azt különben is jobban tudjuk, hogyan nem akarunk élni, mi az, amit nem akarunk. Munkanélküliség, félelem, pestisjárvány, szárazság, éhség, Vietnám. A többit, azt hiszem* most tanuljuk.

— Parancsolnak még valamit? — kérdezi a kiszolgálónő.

B. J. úrra nézek.

— Nem. Köszönöm, már nem kérünk semmit.

Fekete, fehér mozaiklapok. Szőnyeg. Az ajtón vastag függöny. A presszósnő ránkpil- lant.

— Nyilván boldog.

— Ahogy vesszük. Időnként.

— És elégedett.

—■ Attól függ, mihez viszonyítok. Ha lefelé, akkor igen. Ha fölfelé, akkor nem.

Megszűröm.

— Az ember önmagához viszonyítson. Akkor nem érheti meglepetés. Ennyit tud. eny- nyire képes. Az adottságait, lehetőségeit teljes egészében kihasználta, vagy nem használta ki.

— Hagyjuk ezt!

A ventillátor. Beindul. Srr- r-srr! Az utcán járókelők. Benéznek. B. J. úr most már határozottan a terhemre van. Ráfújok. Eltűnik. Nincs többé. Azt teszek vele, amit éppen akarok. Én találtam lei.

— Fizetek.

Halk lépések. Fehér köpeny.

Pénzcsörgés.

Köszönöm.

Bordó függöny. Csapóajtó. Csupa üveg. Kip-kop. Kip- kop. Cipelem a kérdéseimet. Megválaszolatlanok. Perzselik a torkomat. B. J, úrral nem mentem semmire. Lépcső. Szürke. Szeplős. A szél. A hajamba kapaszkodik. Sárga miniszoknya. Combközépig ér. Kirakatok. Teherautó, személygépkocsi, motorkerékpár. Diákok. Motorzúgás. Hangok. Éles vágás. Mozdonyfütty. Ruhák. Kockás, kék. Rózsaszín. Barna. Házsorok. Dudaszó. Kofa- Háziasszony, Nyugdíjasok. Kip-kop, kip-kop.