Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
Bárány Tamás Szabálytalan boldogság Alumínium. (MTJ-foto, — Búd György (elv.) A ha ú j i üzcnci Kalász László verseskötetének margójára T e már nem ismerted Bossányit, ugye? Persze, decemberben helyeztek el, ő meg januárban került a vállalathoz. Magas, szőke. mackómozgású férfi; az a fajta, akit észre se veszel, vagy megbolondulsz érte. Nem tudóm, megfigyelted-e már, ezek a szőkék negyvenévesen is olyanok, mint a kisfiúk. A szemük kéksége... S a mosolyuk! Még abban is van valami az örök kisfiúból. Nekem nem sok kellett, hidd el. Palit én nagyon megszenvedtem; fél esztendő sem volt elég, hogy kiheverjem. Az ember végeredményben az életét teszi fel arra a férfira, akivel összeköti a sorsát; s nincs olyan sok élete... Az a gazember hat évet rabolt el az életemből. Tavaly váltunk el. Huszonhárom voltam, amikor elvett, most a harmincadikban vagyok. Igazán csak hat év mült el a válásunkig? Dehogy, fiam. A fiatalságom is! Ö most harminckét éves. Fiatal ember. Én meg? Nem, hagyd, ne is beszéljünk róla! így fest az a híres egyenlőség a két nem közt... Szóval, esztendeje, hogy elváltunk. És akkor jött ez a Bossányi. Nem mindjárt; fél év múlva. Addig, hidd el, rá se tudtam nézni a férfiakra. De ez az ember — nevess ki, úoy beszélek, mint valami bakfis! — más volt, mint a többi. Nem azzal kezdte, hogy mikor megyünk egyszer vacsorázni, vagy hogy utazzunk együtt kiszállásra ... Csak sóhajtozott és mély, tűnődd pillantásokat vetett rám; de hetek teltek el, s egy árva szót sem szólt. Azt sem tudtam, nős-e? Gyűrűt viselt ugyan; de azt mostanában az elvált emberek is hordják, hajadon-ríasztö- nak. Egyszer bent maradtam estig, mert sok volt a restanciám. Elfelé, a portán márt belébotoltam Bossányiba, A vezértől jött; értekeztek. Fáradtnak látszott, szeme árkos volt. arca szürke; szinte megijedtem tőle. — Egy kávét — azt mondja igyunk meg egy kávét, Lili, mert összeesem. — Jó — mondóm —, igyunk. — Én is fáradt voltam, gondolhatod; fél nyolc felé járt. Hát így kezdődött. Ilyen ostobán, hétköznapian. Egy fekete, az Aeróban. Illetve ott még nem is kezdődött semmi; de nyolckor zárnak, és kidobtak bennünket. — Sétáljunk még egy kicsit — könyörgött. — Millió hangya mászkál a fejemben, nem tudok így hazamenni! — Mit veszítek? — gondoltam. Az üres lakás vár. meg a hideg ágyam ... Sétáltunk, utcáról utcára. A nagy férnél már az egész életét ismertem. Nős volt, igen, két gyermek apja. De boldogtalan. Te. ha egy férfi boldogtalan! Szárnyakat kap tőle. s úgy tud panaszkodni, akár egy költő... Még nem voltunk az út végén, de én már tudtam, hogy meg fogom vigasztalni. Megérdemli... Ha most így visszagondolok rá. úgy érzem: nagyon szép volt ez a hat hónap. A hét minden napja az enyém volt, hétfőtől péntekig. Szombaton és vasárnap sosem láttam. Péntek este zavartan elköszönt. a hétfői viszontlátásig. Tudod, hogyan van az ember ilyenkor; a férfi otthoni életéről nem beszél. Feszélyező is, tapintatlan is... Első kitárulkozása óta én se hoztam szóba; s észrevettem, fony 5 is kínos aönddal kerüli ezt a témát. De nem bántam; maradt épven elég, amiről beszélhettünk. Én még így nem voltam soha, senkivel! Mindenhez értett, minden érdekelte. S mindenről valami nagyon egyéni, roppant eredeti véleménye volt; élvezettel hallgattam. S az energiája, te, a fiatalsága! Engem felrázott abból a tompultságból, amelyben a Pali utáni hónapokban éltem. Ügy éreztem, éveket fiatalodom mellette. Olyan volt, mint egy kamasz. Csillapíthatatlan életerő. Azt a szót, hogy fáradtság, akkor hallottam, tőle utoljára, Ott a porta előtt, a legelső napon. Valami csendes, kitartó bol- doQságérzettel teltek meg napjaim; úgy éreztem magam, mint aki révbe ért. Érted, ugye? Az ember nem tizennyolc, talán nem tud már úgy lángolni. De huszonnyolc is elmúlt — és izzani csak most tud igazán... Ha hiszed, ha nem; kezdtem hálát érezni Pali iránt. Ha nem történik, ami történt, s utunk nem válik el, talán soha nem ismertem volna meg ezt a furcsa, szabálytalan boldogságot. Csak a vasárnapok, a vasárnapok .., Őszintén szólva, a szombatoknak még örültem is. Ekkor minden hely zsúfolt, az ember nem szívesen megy el hazulról. Wieg aztán; mosás, vasalás, alaposabb takarítás; az ilyesmire is kell idő; s a hosszú szombat délután nagyon alkalmas erre. Hanem a vasárnap... Az ember ül a frissen takarított lakásban, kinyitja a rádiót, olvassa az újságot, — és nem megy az idő! Pedig a délelőtt még csak elmúlik valahogy, az ebéddel is elmegy egy óra — de kettőkor végképp megáll az idő! Már kettőkor, képzeld — és egyszerűen sohasem lesz este tíz! Ez a pokoli nyolc óra, vasárnap kettőtől tízig — ez a legnehezebb a világon! Soha olyan fáradt nem voltam, mint ilyenkor, vasárnap este. És nem szabad arra gondolni: mi lehet most vele? Hol van, mit csinál? — mert olyankor a két öklöddel szeretnéd verni a homlokod ... Minél inkább a tiéd az a férfi, annál inkább érzed, mennyire nem a tiéd ... De aztán, szerencsére, jön a hétfő, megint látod: s a vasárnap délután lidércnek rémlik. Egészen a következő vasárnapig... Ha unod. abbahagyom. Inkább elmondanám; egy kicsit mindig megkönnyebbülök tőle. Mondhatom? Egyik ilyen nyomasztó, szürke, reménytelen vasárnap délután, úgy öt óra tájt. azt éreztem: nem bírom tovább. Ha nem megyek az emberek közé, megfulladok. Még az is megfordult a fejemben, hogy telefonálok Tibornak. Bossányinak, igen. Bár úgy beszéltük meg a legelején, hogy otthon soha nem hívóm, most mégis elővettem a telefonkönyvet, fellapoztam. De aztán meggondoltam magam és gyorsan felöltöztem. Inkább sétálok egyet. Egy kis lombot akartam látni, hiszen olyan lassan jött idén a tavasz. Egy család ballagott előttem, apa, anya, s két nagy gyerek. Egy tizenöt év körüli fiú, s egy tizenhárom éves leány. Lassan sétáltak a lanyha tavaszi délutánban; talán ők is a zöld felé igyekeztek. Meg akartam előzni őket. de hirtelen megtorpantam. A férfi valahogy ismerősnek rémlett. Ő volt, igen. Bossányi. Voltaképpen nem is értem, hogyan ismertem rá: egészen idegen volt. Egy másik ember. A ruhája, igen, s a haja; az tetszett ismerősnek. Még a mozgása is más volt. hidd el! Lassúbb, fáradtabb. S a hangja, a nevetése. Mögéjük settenkedtem, egy—két beszédfoszlányt is elkaptam. A hangja mélyebben zengett: volt benne valami apás. no, nem találok jobb szót rá. A nevetése is szelíd; ha velem volt, idegesebben zizzent mindig. Egyik oldalon ment ő, köztük a két gyerek, a másik oldalon az asszony. Ő inkább a gyerekekkel tréfálkozott, az asszony m,eg csak éppen men- degélt ott mellettük. Néha. a kirakatot nézte. Egy divatüzletnél meg is állt: akkor elé- bük kerültem. No. Hát a kislánya szakasztott ö: a fiú inkább az anyja. De jóképű kölyök, bár már kama- szőrük. Igen. A szívem hevesebben vert, a torkom is elszorult. S megálltam én is a kirakat előtt. Aztán találkozott a tekintetünk. Első pillanatban meg sem ismert, láttam rajta: időbe telt. míg ebből a vasárnapi világból átlendült abba a másikba, ahol nekem szorított helyet. S után biccentett, s fordult is nyomban el; a leánya kérdezett valamit, arra felelt. És lassan rátette kezét a fiú vállára. Tovább indultam. Hazamentem, bevettem egy Dorlotynt, de még így is hajnalig sírtam. Azóta már többször keresett telefonon, de én soha nem érek rá. Az a költőgeneráció, amelyhez — éveinek számát tekintve — Kalász László tartozik, idestova már a magyar költészet derékhadát képezi- A mai liarmincegynéhányévesek után már ott sorakozik — bemutatkozó kötettel a tarsolyában ;— a legfiatalabb nemzedék. Kalász, László hozzájuk is tartozik, hiszen első kötete — másfél évtizednyi termésének legjava — csak a közelmúltban, 1967 legvégén jelent meg Száiija meg, idő címmel. Az abaú ji pedagógus költő megkésett üzenete megérkezett hát a „nagyvilágba”, túljutott Borsod határán és úgy tűnik — mintegy vigaszként a méltánytalanságra — rendkívül kedvező visszhangra talál. Kalász László költészetének jellemzője: a kiforrott, érett verselés, amely meleg emberközelséggel, a megújulásba vetett őszinte hittel párosul. Kedvenc témái: a dimbes-dombos abaúji táj, a falusi és természeti környezet, az ott élő ember gazdag gondolatvilága. Mondandóját, — az emberi viszonyokról, a világ dolgairól — „úgy, hogy mindenki hallja”, úgy teszi közzé. Árnyalt gondolatiság és indirekt közéietiség jellemző verseire. Költészete szuggesz- tív, de nem harsány, spontán, de nem felszínes, szelíd, de határozott hangú. A kövek költője ő, az önarcképek lírikusa, a játékos poézis mestere. Kalász László a Napjaink állandó munkatársaként 1966-ban íródeputá- cióban járt Salgótarjánban. írói sorsának alakulását — csakúgy, mint Baráth Lajosét, vagy Ser- főző Simonét — őszinte ro- konszenvvcl kísérjük azóta is, hiszen nemcsak személyes ismerősünk boldogulásáról, hanem szűkebben az észak-magyarországi, tágabban a mai magyar irodalom gazdagodásáról van szó. A tájegységi együvétartozás érzése jogosítja fel az itt élőket Kalász László csokorba kötött 72 versének, az átlagosnál melegebb fogadtatásáraCsongrády Béla AMIKOR a minap végérvényesen elbúcsúztunk Kukutyintól — mi tagadás — jelentősen megkönnyebbültünk. Illik, nem illik: többen visszanéztek a temetőkapuból, mert nála sosem lehet tudni... Egészen magas kort ért meg, pedig a tanítója már zsenge gyermekkorában azt jósolgatta, hogy az ő nevével nem lehet hosszú életű ezen a földön senki. Ku- kutyin Kázmér azonban rácáfolt az iskolamester állítására. Szerencsésnek éppen nem minősíthető nevével túlélt két háborút, három válást, s közben olyan karriert futott be, amilyennel kevesen dicsekedhetnek. Ha egészein pontosak akarunk lenni az ó pályája egy kissé orrnak a korszaknak a keresztmetszete, aminek halandója, vagy ha úgy tetszik részese volt. Együtt kaptak lábra, kéz a kézben jutottak el bizonyos emelkedőkre, s az alkony is egyszerre érte el őket. Ám a csuda tudja miért: a korszakon jobban meglátszott az idő- Kukutyinnak csupán a halántéka deresedett niég akkor, amikor az ő kedves érája fölött eljárt az idő. Szóval: a korok változtak, ez is, az is kiment a divatból, Kukutyin azonban maradt. Foglalkozását illetően Kukutyin barátunk életművész volt. Olyféle iskolát valósított meg, amilyenre — hitem szerint — még nem akadt példa, pedig néhány precedenst már produkált az emberiség soha nem nyugvó történelme. A köznyelv szerint Kukutyin képes volt leélni a fáról a makkot. Hogy ezt miként csinálta arról csak annak lehet némi fogalma, akii megszerencséltetett, pontosabban megvágott. Aki erről bővebbeket óhajt tudni, oda menjen ahol leghangosabban tárgyalnak a kölcsönkérés mibenlétéről, mert ott feltétlenül Kukutyinról beszélnek. Ne szidjuk azonban Kukutyint, elvégzik azt helyettünk ttujsok. Inkább azt próbáljuk megrajzolni, ahogyan nagy ember lett belőle, s ahogy megőrizte ifjúkori rugalmasságát. A rossz nyelvek szerint a koporsóba is erőszakkal kellett beleszorítani, mert holtan sem akart megválni a világtól. Ez persze pletyka, s azok terjesztik, akiket megvágott, meg, akik irigyelték őt. Mert azért ilyenek is voltaic. És most nézzük a karriert. \z egész akkor kezdődött, amikor fiatal századunk elején Kukutyint eltanácsolták kies hazánk akkor még nem nagy számú összes középiskolájából. Állítólag felgyújtotta az in- temátust, ezt azonban már biztosan tudni lehetetlenség. Alapos viszont a gyanú arra, hogy a diszkrimináció oka bizonyos pénzösszegek elsikkasztása volt. A ma mar meghatározhatatlan összegű pénzek — megint csak állítólag — az internátus öregecske igazgatójának fiatalka felesége kezén keresztül szivárogtak a jó kiállású maturáns zsebébe. A középiskolai tanulmányok tehát kevéssel a küszöb előtt bevégződtek. Semmi sem maradt belőlük, csupán Kukutyin jó kiállása, ami persze egy kisvárosban nem utolsó vagyon, ha számba vesszük, hogy ama kisvárosban számos öregecske polgár élt, akinek — hasonlóan az internátus igazgatójához — ugyancsak fiatal volt az élete párja. Tegyük azonban mindjárt az eddigiekhez, hogy aki eme nyomon próbálná megfejteni Kukutyin titkát, hamarosan zsákutcába tévedne, hiszen nacionáléjóban egy zsenge fővel kötött házasságra bukkanna. Az első asszony Hedvig volt. Ügy csüggött KuSsolnohi látván Kukutyin karrierje kutyinon, ahogy csak egy beteges, kissé ütődött szerelmes csügghet álmai lovagján. Neki Kázmér a beteljesedést jelentette. Ö viszont a pénzt, a vagyont szeretett Kázmérjának, s legyünk őszinték Kukutyin volt a józanabb. Ügy szedte el Hedvigtől a pénzt, hogy amikor a válást sikerült kieszközölni, még ő lehetett nagylelkű, s engedhetett el bizonyos adósságokat. Aztán Mártuska következett a sorban. Aranyos teremtés volt. Hibájául még azt sem lehetett felróni, hogy az egyik szemével jobbra, a másikkal meg balra nézett állandóan. Nála is különb volt azonban az apa, aki Kukutyin első kérésére hajlott mindig. Sokat kellett neki hajolni, hiszen, amint már említettük, Kukutyin egyebek mellett a kérés nagymestere is volt. ÉS VÉGÜL Emerencia jött Kázimér életébe. Az ő erényeit inkább talán már ne is említsük. Elégedjünk meg annyival, hogy neki volt a legtöbb pénze Az olvasóban azonban most felmerülhet némi gyanakvás, miután így gondolkodik: Kukutyint sem hagyhatta érintetlenül az a sorsforduló, amelyik fentté formálta a lentet, s fenekestől forgatta fel mindazt, ami elkövetkezéséig szokásos és törvényes volt. Igazat mond aki ezt állítja, csakhogy Kukutyin ha véletlenül nem embernek születik, bizonyára macskaként látja meg a világot. Vagyis: hiszik nem hiszik, őt nem zavarta a vihar. Ügy a talpára esett, hogy abba belereszketett mindenki, csak ő nem. Más még alig térült-fordult, Kukutyin már élt. Nem eszmélt, hanem élt. S nem is akárhogy Számára a változás tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy amit eladdig nagyban csinált, azt kicsire váltotta. Többször már nem nősült, viszont változatlanul kért és kilincselt. Jól emlékszem, hogy a környéken még mindenki újságpapírral ragasztgatta az ablakát, amikor Kázmér már kiheverte az első betegségeket: megreperáltatta a házát, íelásatta a kertjét. Azok a mesterek persze még máig is szidják, de valójában nem haragszanak rá, hiszen olyan szépen kérte a segítségüket, hogy annak csak a kőszívű tudott volna ellenállni. Innen már szemtanúk elbeszélését adhatjuk közre. A zekét, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek Káz- mérral. Hogy esetleg elfogultak? Ugyan kérem! Ki haragszik ma már azért, hogy annak idején kölcsön adta a második pár cipőjét, a kabátját vagy éppenséggel azt a kalapot amit jószerint nem is viselt, csak elrakta, mert ugye sosem lehet biztosat tudni... S bizonyára az a hamdlé sem mondana mór egyetlen rossz szót sem Kukutyinra, akit kiszorított a piacról, mivel az ő árui jobbak és olcsóbbak voltak. Emlékszem: sugárzó örömmel mutatta alsó szomszédunk azt a kissé viseltes zakót amit Kukutyintól vásárolt, s amit az, alig két héttel korábban a felső szomszédtól kért el arra az időre amíg meglátogatja belvárosi rokonát. ÍGY KEZDŐDÖTT tehát. És hogy folytatódott? Pontról pontra nehéz lenne mindent elmondani. Inkább csak summázva: a helyzet a továbbiakban se nagyon változott. Mindössze annyit figyelhettünk meg az évek során, hogy a kérés tárgyai mentek át bizonyos változásokon. A viseltes ruhadarabok helyére a pénz került újra, mert a föníciaiak e gyorsan guruló találmánya ismét rangot szerzett Kukutyin szemében. Űjfent tanúkra hivatkozhatunk, akik azt vallják: legnehezebb időinkben Kukutyinból pénzügyminisztert kellett volna csinálni, s engedni, hogy kérjen. Ez persze gúnyolódás. Annyi azonban igaz, hogy a legszőrösebb szívű Harpagont is képes volt megvágni. A nevét már eltemette az idő, annyira azonban még emlékszem, hogy pénzmaggal bőven el volt látva, ám annyira szerette, hogy egy sima szivart sem engedett meg magának. És Kukutyin megvágta. Bizonyára máig is adósa lenne, ha valaki még számon tartaná azt az adósságot. Nagy emberek esetében azonban nem szokás hivatkozni kisébb-nagyobb sárosságra. Miközben ugyanis teltek az esztendők, Kukutyin megfutotta a pólyáját. Üzletkötő és anyag- beszerző címet szerzett magának egy export-import vállalatnál. Működése feltehetően eredményes volt, mert mihamarabb elegáns kocsival járta hazánk vegyes minőségű útjait. Hogy milyen anyagokat szerzett és milyen üzleteket kötött, arról hallgat a fáma. Nem váltották le, nem csukták be, tehát törvényes úton haladt. Lelki békéje feltehetően teljes volt, s akkor sem csuklott egyet sem. amikor meleg szavak kíséretében nyugalomba küldték. Mondták neki, hogy nehéz és küzdelmes élete után méltán érdemelte ki a pihenést. Naivak azonban az emberek, mert Kukutyin jóformán ki sem heverte az ünnepi fáradalmait, már hozzákezdett az első társasház építésűm- szervezéséhez. Korszakunk e nemes találmányát körülbelül húsz esetben hasznosította. Hogy nem volt építész? Ugyan kérem: az üzletkötést és az anyagbeszerzést sem tanulta, mégis kocsit vett belőle! Meg aztán nem csekély fáradtsággal jár az, hogy valaki egy ívvel a kezében talpaljon, a városban sorra járjon százakat, s meghódítsa a szíveket az építkezés nemes szándékának. Hogy a bolton mennyit keresett, arról újfent csak -hallgat a fáma. Akik lakáshoz jutottak, azok örülnek, hogy van nékik, akik pedig kimaradtak belőle — hát istenem, az emberrel előfordul, hogy átverik . .. AZ ÉLET azonban véges. Kukutyin megbirt két háborúval, három asszonnyal, egy hadseregnyi hitelezővel, a szfvtrom- bózissal azonban nem boldogult. Azt a fránya betegséget kérni sem kellett, jött magától, s nem volt fellebbezés: Kukú- nyinnak a minap mennie kellett. Végérvényesen elbúcsúztunk tőle, de amint már említettem, a kapuból még visszanéztünk, mert tudja isten miért: még mindig nehéz elhinni, hogy vége a karrierjének... NOGRÁD - 1968. március 10., vasárnap 9
