Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Simon Fmii ÉJSZAKA A z öregember kibújt a kis szobából, szinte húzta maga után a pipafüstöt- Óvatosan megnyúj- tóztatta reumás tagjait. Apró lépésekkel indult, félórába is beletelik, amíg a telepet körbejárja. A magas oszlopon függő lámpák halvány foltokat vetítettek a földre. Máskülönben sötétség gomolygott. köddel keveredve. Megnyúltak az állások oszlopai, furcsa szögleteket rajzoltak a téglarakások. Odaverte a lépést, ahogy még katonáéknál tanulta, amikor őrjáratban cirkáltak. Bátrabb lett, ha hallotta a saját lépteit. Megkerülte az egyik épületet, s kifelé kanyarodott Egyszerre szokatlan zait hallott. Megmerevedett, szorosabbra markolta a botját. Jól kivehette az egymáshoz koccanó téglák tompa csengését. Elöntötte a verejték. Az iroda messze van. amíg a telefonhoz elér. minden baj megeshet. Ügy gondolta az lenne a legjobb, ha ott. helyben maradna s nem mozdulna. Aztán az jutott ec?<sbe; micsoda ember lenne ő, ha ezt tenné? Nem rébfzták-p a telepet, s nem megiárta-e a frontokat is? Lekonoantotta a botiát. s közelebb ment. Ahogy a szeme meoo-j-ovta a sötétet, kivette a kiskocsi körvonalait, s a hailadózó embert is meglátta, ütemes mozdulata is elárulta, hogy a téglát rakja. Az öregember megállt s meg köszörülte a torkát. A sötétben hajlongó alak abbahagyta a rakodást, felegyenesedett. — Maga az, István bácsi? — kérdezte. — Nem vagyok István — mondta az őr. — Ki van ott — kérdezte tneghökkenve a hang. — Az éjjeliőr — mondta áz öregember — De maga kicsoda, és mit akar itt? A másik nem válaszolt. Hideg csendesség szorult közéjük. Az öregember félt. Éjszakázott ő már két háború frontjain, nem először találkozott a szorongató éjszakai ijedtséggel. Ügy érezte magát, mintha egy lőszerraktár mellett állna őrséget, s odabent már az ellenség motozna ... De az állását is féltette. Nehezen jutott be, s még az este azt tervezték az asszonnyal, mennyit javít majd a sorsukon a jobb kereset. A téglarakás felől koppanás, csoszogás hallatszott. Az öregember látta, hogy a másik megkerülte a depóniát. s közelebb jött. „Most már a li- hegését is hallom!” — gondolta az őr. Nagyokat lökött a szíve. „Nem ilyen rokkant embernek való ez a szolgálat!” Erélyesen ráripakodott a közeledőre. — Maradjon veszteg! — úgy tartotta a botját hogy fegyvernek is nézhették a sötétben. — Ne bolondozzunk egymással! — mondta a hang. — Hol van István bácsi? — Kórházban. Az idegen elnevette magát. — De gyenge a hangja! Csak nem fél tőlem? — Menjen szépszerével, vagy fellármázom a rendőrséget — mondta szilárdan az őr. — Na. lassabban! — Az idegen még közelebb lépett. Az őr láthatta nyúlánk, sovány alakját. Két karját fenyegetően lóbázta. — István bácsi tudja, hogy jövök. —• Nem igaz! — mondta keményen az öregember. — Micsoda? — kérdezte a másik. — Az. hogy István, meg maga, cinkosok. — Mindnyájan becsületesek vagyunk, papa! — mondta a másik és nevetett. — Azért. mert elviszek egy kiskocsi téglát? — Rögtön rakodja vissza! — Csak nem? — húzta el a szót gúnyosan a másik. — István bácsival szót értettünk! Nem járt erre ilyenkor, nem látott semmit! — Hazudik! — mondta haragosan az öregember. A másik hirtelen lehajolt, s egy letört darab téglát emelt a markába: — Tisztuljon Innen, öreg, amíg nem visz a bajba! — Ha elmegyek, értesítem a rendőrséget! Az idegen káromkodott. Felemelte a tégladarabot és el- haiította az őr felé. Az öregember későn vette észre amúgy sem volt már képes hirtelen mozdulatokra. A tégla erősen mellbevágta, s lehuppant a földre. A másik látta, aztán, hogy nem mozdult közelebb lépett hozzá. s lehajolt. — Hé. öreg! — rázta meg a vállát Az éjjeliőr hallgatott. Az idegen szorongva állt mellette, majd egyszerre megfordult, elbotladozott a kocsijáig, egy mozdulattal leborította a rakományt. és futni kezdett, maga után vonszolva a kiskocsit. Egy darabig még hallatszott a kerekek gonosz zötyögése, aztán megint szétterült a csend. Az öregember sokára eszmélt fel. Sajgott a melle, minden tagját áthűtötte a hideg föld . Megkereste a botját, nehézkesen elindult. Váratlanul eszébe jutott István. Megállt, döbbenten nézett maga elé. „Nem igaz!” — gondolta rémülten. P eért a szobájába, megpiszkálta a tüzet. Sürgetve motoszkált benne, hogy telefonálni kellene, meg feljegyezni, mikor történt az eset' Ám dermedten ült a széken már csak azt várta, hogy világosodjék. cím jrn jf éltájban észrevettem. flj hogy elfogyott a pipadohányom. Átkutattam az íróasztalom fiókját, beletúrtam néhány régi dohány- tasakba, de még egy pipára valót sem tudtam összeszedni Mitévő legyek? Olvastam valahol, hogy egyes őserdei indián törzsek kukoricalevelei szívnak dohány helyett. De honnan vegyek késő éjszaka kukoricalevelet? Most mát bántam, hogy annak idején, amikor erősen propagálták nem ültettem négyzetes kukoricát. Milyen jól jönne most! De legalább egy cigarettám lenne! Egyetlenegy. Átvizsgáltam minden öltönyömet, zakómat, de hiába. Sehol semmi, és még milyen hosszú az éjszaka! Visszaültem az asztalomhoz, és elkeseredetten tovább írtam, de a humoros elbeszélésem. hősei — mintha csak bosszantani akartak volna, — állandóan dohányoztak, és fújták a füstöt az orrom alá. Honnan vegyek egy cigit? Csöngessek be a szomszéd lakásba, hogy: „Jó éjszakát, szomszéd! Nincs véletlenül egy cigarettája?” Aztán eszembe jutott, hogy a második emeleten lakik egy mérnök, aki pipázik. Mi lenne, ha bemázolnám az arcomat különböző színű festékekkel, és a hónom alatt egy húsvágó bárddal beállítanék hozzá: „Üdv, törzsfőnök! Azért jöttem, hogy ássuk el a csatabárdot, és szívjunk el egy békepipát! Vagy legalább adjon egy kis pipadohányt." Ez sem jó ötlet. Lehet, hogy a pasasnak nincs humorérzéke, és nem kedveli az indián történeteket. Rettenetes éhség gyötört, nikotinéhség. Ügy éreztem, ha egy órán belül nem szerzek egy cigarettá t, vagy egy kis dohányt, nikotinéhenhalok. Nem volt más hátra, éjnek évadján, fel kellett öltöznöm, és ki kellett mennem az éjszakába. Ezen az istenverte Wittes György környéken azonban még egy vacak vendéglő sincs nyitva. Mindegy. Elindultam. Futva. Aztán lelassítottam a lépteimet és arra gondoltam: lemondok a dohányzásról, a pipáról. és a cigarettáról is. Igen, itt a soha vissza nem térő alkalom. Az órámra néztem, hogy megjegyezzem ezt a történelmi időpontot. Hajnali háromnegyed egy. S akkor feltűnt előttem a kis. köpcös férfi. Körülbelül húsz méterrel ment előttem, kacsázó léptekkel, jókedvűen fütyörészve. Megpillantottam, és máris tudtam, hogyan fogok cigarettát szerezni. Megközelítettem és a fülébe súgtam: — Ne nézzen hátra! 'A kis köpcös rémülten né* zett rám: — Mi... miért... mi történt?! — Egy szakállas örült követ minket... Óriási kés van a kezében!... — Szentisten! — Most már ketten vagyunk. Nem történhet semmi baj, de ne nézzen hátra! Elmegyünk a következő utcasarokig, aztán balra befordulunk. Hallja a lépteit? — Nem hallok semmit — Ne nézzen hátra! Azt hiszem. megállt. Csak semmi pánik! A következő saroknál balra be! — Szólni kéne egy rendőrnek ... — Hol van ilyenkor rendőr? Midőn elértük a sarkot villámgyorsan befordultunk, és a falhoz tapadva, riadtan halL gatóztunk. — Követ minket? — kérdezte vacogva a kis köpcös. — Én nem hallok semmit... — Pszt! Maradjon csendben! Hosszú ideig mozdulatlanul füleltünk, aztán suttogva azt mondtam: — Nagy, fekete szakálla van és egy fél méteres konyhakést szorongat a mancsában.., — Pokoli helyzet... — Ne veszítsük el a fejünket! — bátorítottam a társamat. — Gyújtsunk rá és gondolkozzunk. Talán eszünkbe jut, hogyan lehetne lerázni az üldözőnket... Elővette a cigarettatárcáját, és remegő kézzel felém nyújtotta. V égre1 Mohón kivettem egy cigit, rágyújtottam, és elégedetten nagyol slukkoltam belőle. A kis köpcös a falhoz tapadva, feszült figyelemmel hallgatózott... Kanttá István A FÖKERTÉSZ már kora reggel ott volt az üvegháznál, amikor a salátákat ládázták. Morvád kockás térdnadrágot hordott és palackzöld viharkabátot. Vadászcipője barnán fénylett. különös aggállyal tudott ügyelni erre, pedig sár is por is volt errefelé. Nyírott, ősz szemöldöke, élénk tekintete, húsos, redőzött arca, amelyet gondosan kiborotvált, az első látásra felkeltette mások figyelmét. Csak az volt a furcsa, hogy tintaceruzáját a fülére dugta, mint valami kereskedősegéd. Nem lehetett tudni, miért ragaszkodik ehhez, holott a faluban már mindenki golyóstollal írt. — Óvatosan, lányok, óvatosan! — mondta a főkertész a lányoknak, akik a ládákba rakták a salátafejeket. — Nem gyömöszöljük az árut! A lányok vihogtak, mintha valami vicceset mondott volna. Morvái pedig megigazított egy-egy levelet, utánozhatatlan gyengédséggel nyúlt a salátákhoz, holott ő is tudta, hogy a teherautón megtörik az áru, mire a városba ér. Az üvegház bejáratánál most egy árnyék bukkant elő. Szodolai érkezett, s a lányok kórusban köszöntötték: — Jó reggelt elnök élvtárs Szodolai szemhéja gyulladtnak látszott, mintha nem aludt volna az éjszaka. Mogorván biccentett, a főkertésszel pedig kezet fogott. — Hatkor indulhatunk! — mondta Morvái. — Katonás — felelte az elnök, mert ez volt a szava járása. Nézték együtt a rakodást. — Beszélni akarok veled — mondta azután a főkertész. Kimentek az üveg ház elé. Morvái rágyújtott és megkínálta az elnököt is cigarettával. Az első füstöt mintha csak a gyomra mélyéből fújta volna ki. Szeme sarkából az elnököt figyelte, s mielőtt újra szippantott volna a cigarettából, nagyon lassan azt mondta: — Megérkezett. Szodolai észrevett a földön egy vascsavart. Lehajolt érte, forgatta a kezében, s késlekedve szólt: — Tegnap? — Igen. — Itt van nálad? MORVÁI a kabátja zsebéből egy cédulát vett ki, s átnyújtotta. Szodolai elolvasta a szöveget, majd eldobta a fé- ligszívott cigarettát, s belenyomta a földbe csizmája sarkával. — Tehát nyolc napúk van? Morvái most megfordult, mert az útról motorzúgás hallatszott. A teherautó jött az országúton. Karjával jelzett a sofőrnek, merre hajtson be. Csak most válaszolta az elnöknek: — Annyi, se több, se kevesebb. Szodolai behajtotta a cédulát, arca egyszeriben álmosabbnak és mogorvábbnak tetszett. — Hagyd itt nálam. Még ma bemegyek a járáshoz. A teherautó az üvegház elé kanyarodott.. A főkertész üdvözölte a sofőrt: — Jóreggelt. Kérem, vigyázzanak a rakodásnál. Tudja, hogy a primőráru kényesebb, mint a ezűzlány... A vezető vigyorgott — Bízza csak rám. Maga ért a salátáihoz, én pedig az ilyen szüzek szállításához... Szodolai újból elolvasta a cédulát: „A járásbíróság múlt év áprilisában Morvái Sándor sikkasztása ügyében hozott ítélete jogerőre lépett. Felszólítjuk, hogy az idézés kézbevételétől számított nyolc napon belül kezdje meg tíz hónapi büntetését... A jelentkezés elmulasztása esetén.. SZERENCSÉJE volt. A tanácsháza előtt találkozott a mezőgazdasági osztály vezetőjével, éppen indulni készült. — Hozzád jöttem — mondta az elnök és kezet fogott Székellyel. — Telefonálhattál volna. Engem várnak. — Tíz perc alatt elintézzük. — Hát jó. Gyere, igyunk meg egy kávét. A presszó üres volt itt nyugodtan lehetett tárgyalni. Szodolai megvárta, amíg a felszolgálónő felveszi a rendelést. — Te ismered Morváit, a főkertészemet ? — Hallottam róla. — Bajban vagyunk. Nyolc napon belül el kell kezdenie a büntetését. . . a petertelki ügy miatt. Székelv ■ asztalterítőt babrálta. Széles arccsontú, magas férfi volt, lassú, kényszeredett pillantást vetett látogatójára, válla szinte szétfeszítette a kabátját, mintha kinőtt ruhát vett volna fel. — Jó firma a te Morváid. Még olcsón megúszta. Ne sajnáld tőle azt a tíz hónapot. Szodolai akaratlanul is felemelte a hangját. — De én megígértem, hogy kihúzom a sárból... Székely megvárta, amíg a kiszolgáló leteszi a kávét, majd cukrot tett bele, kavar- gatta, s közben homlokát ráncolta. — Ez a te ügyed, Szodolai. Húzd ki, ha akarod. Az elnök elvörösödött, keze megremegett, a kávé ki- löttyent a térítőre. — Halasztást kell kapnunk. Itt vannak a primőrök. Ha most bemegy Morvái, ráfizetünk néhány százezer forintot. Te is tudod, hogy milyen ügyes ember, ismer minden gvümölcskereskedőt a városban. Ezért nem engedhetjük el most. Székely átfutotta a sorokat, majd szeme sarkában fény villant. — Az ő ötlete volt, hogy bódét nyissatok a csarnokban? — Hidd el, aranyat ér. az ő leleménvessége — mondta Szodolai. A másik az arcát simította végig tenyerével, mintha azt vizsgálta volna, hogy reggel óta kinőtt-e a szakálla. — Puhára főzött téged ez a Morvái. Szodolai sértődötten húzta ki magát, s hátradőlt a szék támlájához. — Miért volna rossz nekünk az az ember? Javasolta a mákot és beütött. Javasolta a földiepret, az is beütött. Amihez csak nyúl, pénzzé válik a kezében. A tagságunk is mondja, hogy jó vásárt csináltunk vele. Székely kényszeredettem mosolygott. — Mit csináljak? Menjek be helyette én? — Telefonálj az ügyben — Azt nem. — Miért? A MEZŐGAZDASÁGI osztály vezetője várt a felelettel, majd arcán megkeményedtek az izmok. Az ember kétszer nem járatja le magát. — Nem értlek. Székely rágyújtott egy cigarettára, s bámult a szálló füst után. — Ismered Borbély Árpádot? Tőle „vetted” meg a főkertészedet. Nos, barátom, a pétertelki elnök annak Idején, amikor az eljárás megindult, felkeresett engem. Ugyanazt mondta, mint most te. Szó szerint. Akkor vettem a kagylót és szóltam a járási ügyésznek. Aztán csak restelkedhettem, amikor ők fehéren-feketén bebizonyítattákj hogy Morva! minden hájjal megkent fickó. Miközben st tsz-nek hasznot hajtott, a saját zsebére is „dolgozott” A vételárból lecsípett... Hát ezért nem telefonálok én sehová! Csönd támadt. Szodolai idegesen babrálta a térítőt, aztán megszólalt, s hangjában már kevesebb volt az indulat. — Csakhát belemásztunk néhány dologba. Adjanak néhány hónap halasztást; csupán ezt kérném.. Székely felállt, az órájára pillantott. — Húzd ki, ha akarod, de én nem teszek egyetlen lépést sem. Szodolai elsápadt. — Rendben van, elintézem egymagám is... AHOGY KÖZELEDETT az idézésben megjelölt határidő, az elnök egyre idegesebb és ingerültebb lett, mintha neki magának kellett volna bemennie a börtönbe. Morvái ezalatt mindennap bevitte a primőrt a városba, kedélyes nyugalommal végezte a dolgát. s amikor találkozott az elnökkel, egyetlen szóval sem kérdezte, hogy sikerült-e elintéznie a halasztást. Végül az utolsó napon Szodolai kezében volt az írás. A főhatóságnál kikönyörögte, hogy főkertésze csak ősszel kezdhesse el büntetését. Az elnök elhatározta, hogy nem várja meg a jó hírrel az estét. Itt van a városban, közel a csarnokhoz, odamegy tehát hozzá egyenesen. A bódé előtt egyetlen ember sem állt. a pulton pedig egy-két üres láda hevert. Szodolai belépett az ajtón, és lépteinek zajára a sarokban 0 NÓGRÁD — 1968. március 3., vasárnap
