Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Palócföld — úf közben Tartalmasabb, izgalmasabb olvasmányt A napokban ankéton vitatták meg a megye politikai és kulturális életének irányítói a Palócföld című folyóirat múlt évi számait, illetve a kiadvány előtt álló tennivalókat. Ez alkalommal Tóth Dezső, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Kulturális Osztályának munkatársa mondott referátumot, elemezte a Palócföld tartalmi munkáját, szólott helyéről, szerepéről Nógrád szellemi «életében. A Palócföld, lényegét tekintve a megyei szemlék közé tartozik, azoknak átmeneti formáiét képviseli, rálépett a vidéki folyóirattá- válás útjára. Égető a kérdés: hogyan tovább? Mielőtt erről részletesen szólnánk, megállapíthatjuk: jó hogy a Palócföld megjelenik. hasznos informáló szerevet tölt be szűkebb hazánk kulturális életében, elvi-politikai állásfoglalása világos. A gondok? A kiadványban nagy helyet foglal el a szépirodalmi anyagok közlése, különösen a széppróza. E rovat erénye, hogy nagyrészt helyi erőkre támaszkodik, több szerzőtől ismételt közlésre vállalkozik, számon tartja a ..körzetében’’ élőket. tematikában is igyekszik kivehetően a szűkebb táiegység problémáihoz (bányászat. cigánykérdés) kapcsolódni. A folytatásos anyagok közlésénél — eddigi tapasztalatok alapján — meg- gondolandóbb a válogatott anyagok közlése egyes regényrészleteknél is. Több elbeszélésnél érezhető az irányultság, a belső szándék világos megfogalmazásának hiánya. Általában pedig a folyóirat prózai anyaga elmaradt az élethez, mai valóságunkhoz, de az irodalom mai valóságához viszonyítva is. Késésben a kérdésfeltevés! Az anyagok nem a problémák (tsz- személyi kultusz, tematika) mai vetületét tükrözik. Mindjárt itt felvetődik a kérdés: milyen módja van a szerkesztésnek abban, hogy a prózát orientálja? Passzív közlő fórum-e. vagy orientáló műhely a szerkesztőség? Vajon az irodalmi élet minimuma jelen van-e, és milyen formában Salgótarjánban, illetve a megyében? S a Palócföld szerkesztőségének mi a helye abban? S még sorolhatók a kérdések. A kiadvány versanyaga bár az országos átlagon van, szűk. Ügy tűnik mégis a lapon belül: jó az arány, helyi — és elszármazott — erőkből ennyire „futja”. A szerkesztés nem extenzíve terjeszkedik, igyekszik ugyanazon szerzőktől ismételten közölni, s ez megfelelő műhelymunkával párosulva hasznos lehet. Legszerkesztettebb rovatnak tűnik az Életünk. Alkalmasnak látszik arra, hogy a folyóirat arculatának meghatározóiévá váljék az adott kérdéskör kiszélesítésével, a szerzői bázis tágításával, közéleti emberek, helyi vezetők, stb. bevonásával a munkába. A rovat ideológiailag korrekt. Ugyanakkor felmerül az is, menynyire problémafelvető, mennyire alkalmas arra, hogy szellemi izgalmat váltson ki? A cikkek jól informálnak, az információt azonban nem ártana mielőbb elemző tevékenységgel ösz- szekötni bekapcsolódva a problémakörökbe. A rovat tükrözze jobban az aktuális gondokat, az ideológiai korrektséget ne a problémáktól való elfordulás árán valósítsa meg. Eleven szellemi fórummá csak problémaérzékeny reagálással és az országos szellemi áramba bekapcsolódva válhat. A hagyományokat csokorba gyűjtő rovat „sokoldalú,” más fogalmazással: dekon- eentráltnak. esetlegesnek tűnik, általában a folyóirat«*, mindenütt előbb-utóbb „belefáradnak” e rovatba. Olyan hagyomány-idézésre kellene talán törekedni. amely kapcsolatban van a mával, azonkívül a tanulmányoknak forrás-értéke legyen. Az anyagok dokumentáltságával ugyanis gyakran baj van. ez a hiányosság pedig a tanulmányanyag értékét erősen csökkenti a szóban forgó tudományok dokumentációs központjai számara. Végezetül néhány szót a körképről, a kritikai rovatról. illetve a képzőművészeti anyagról. A Körkép, a kritikai rovat anyagai jól informálnak, de csak ezt teszik. A recenzálásra kerülő könyvek válogatási szempontja érezhetően a szocialista irodalmat támogatja, tehát e vonatkozásban jól hangsúlyoz. A kritikák recenziók színvonalával azonban esetenként baj van. a méltatás gyakran retorikába téved, kritikátlan „méltatásba” csap át. E rovatnak is hasznára válna a szerkesztőség műhelymunkájának mielőbbi fellendülése. Nem ártana persze arra is gondolni, hogyan lehetne kiszélesíteni a jelenleg Igen szűk kritikusi bázist. A képzőművészeti anyagok közlése nem elég átgondolt, a képzőművészeti ismeretterjesztő tevékenység ugyancsak akadozik a lapon belül. Igaz, ez országosan is probléma, azonban a helyi erők jobb összefogásával e rovat színvonalát is emelni lehetne, E gondolatok természetesen inkább csak a problémák felvetésére szorítkoztak. Részletesebb elemzésük e helven nem lehetséges. Érdemes lenne azonban belőlük. s az itt nem említett más gondokból. kiindulva mielőbb a gyakorlatban is i megvalósítani azokat a lé- hetőséveket amelyekre a Palócföld szerzőgárdái a képes, s a jövőben még tartalmasabb, izgalmasabb olvasmányt letenni az olvasó asztalára aki továbbra is szeretettel várja a kiadványt. T. E. Vasárnapi jegyzet A piros sárkányról T él végére várva, tavasz nyitányára lesve — mint most is —, mindig eszembe jut egy nagyon valahai gyerekkori emlékem: az ibolyacukor. Weszelt bácsi, a sarki boltos árulta, máig a számban érzem zamatét, kivált így tavasztájon. Olyan formája színe, illata, ize volt a cukornak, mintha valósáaos ibolyát szopogatna az ember. Minap a városvégeken kószálva piros csodára tágult a szemem. A kékülő égen ringott. Pöttöm emberkék ringatták hosszií-hosszú zsineggel a színes farkú piros csodát, mely egyre fentebb kúszott a póráztartók manőverező mozgására. Valamikor én is szerkeszt- gettem sárkányt. Nádtetőkből húztunk neki anyagot, könnyű váznak, befőttkötöző zsineget loptunk hozzá a kamrából, s vittük mi is a városszéli terekre, ahol nem állja útját semmi a rövventés izgalmas-szép műveletének. Néha tizenöt—húsz sárkány vetélkedett fenn az egyre magasabb égért. Az volt ám a diadal: leaföntebb jutni a szelek hátán, szinte belesemmisülni a kékségbe, enuetlen színes rrnnttá, nappali csillagjellé válni. Bizserget a kívánság: átvágni most is a városvégi mezőn. kölcsön venni — ha csak néhány pillanatra is — azt a piros csodát meglengetni a pórázzal, mint az immár kétségkívül itt settenkedő tavasz zászlaját. De félek elszalasz- tanám a zsineget, s vissznfu- tamodn'i előlem a tavasz. A tavaszt csalogatni azok jussa, akik ott újjonganak a szálló sárkány alatt, akikben még szent a hit, hogy a tavaszt ez a rojtos csóvájú sárkány hozza meg. Ibolyacukor és piros sárkány, A cukor rég szétolvadt a nyelvemen, sárkányom zsinegét eltépték a viharok. Én már nem tudok tavaszt hívni, — csak elfogadni, ha jön. Mások már a tavaszhívogatók, de vannak, ma is éppúgy mint azelőtt, a látványnak ez is öröm és hitet adó. Nem lehet betelni vele, elnézné vég nélkül az ember, ha nem hívnák józanabb kötelességek, vissza, a városi forgatagba, intézni ügyes-bajos dolgait az életnek. De a tavasz, a kis hívogatók szavára már ott settenkedik a város házközein is, ahol tenyérnyi fedetlen földet hagyott a kő meg az aszfalt. Valamikor formás kis tölcséreket véstünk a fagytól lassan engedő földbe, lyukra játszottunk a fénylő mázú színes anyaggolyókkal — melyeket óriás uborkás üvegekből kínált a boltos kirakata, — meg gricees darnot játszottunk és ócska harisnyaszárba gyűjtöttük a mmreséget. A játékszabályokat elfeledtem már, de tudják jól azok, akik ott gördítik a fal tövén mesteri értelemmel most is —. a harmincöt—negyven év előtti Én, meg Te hasonmásaink, a harsogó kedvű ta- nasz-csaloaatők. Csupán modernebbek a sráonk. Agyan- mrírma helyett műanyag a golyójuk. Ibolyacukor ... papírsárkány ... színes golyó ... Süss ki Nap, süss ki Napi.. Meg-megaranylik már a magasban, hogy szinte ránk hevíti a téli öltözéket. Kigomboljuk a nehéz kabátot szelíd cirógatásának, s szinte hinni kezdjük, komoly felnőttek is, hogy csoda játszódik: nem a természet törvényszerű rendjének részesei vagyunk, miszerint a télre tavasz következik, hanem: a tavasz kis csalogatói, gyermekeink, meg a papírsárkányok, a színes golyók, röppenő labdák különleges csodája. Morcos felnőttek, szitkozódva fordulunk meg. ha hátunkon pattan a célját tévesztő laszti, holott tudhatnák: csupán a tavasz érintését kaptuk. Morcoskodunk, holott legszívesebben magunk húznánk kapura azzal a labdával, újraélni valahai gólok diadal- mámorát. Csakhogy lábunkban csúzok nyoma zsibong, szívünk, tüdőnk kisebb sietésre is hevesebben dobog és zihál. — No, csak vigyázz, te im- posztor, mert elszedem, a labdád! Hát ilyen ostoba a felnőtt? Szántszándékkal elűzné magától a tavaszt? Pusztán irigységből, mert nem ő hívogathatja? ... Igen, egyre inkább hiszem.: a tavasz nem jön hívatlanul. Nekik van hatalmuk felette, akik ott eresztik sárkányukat a városvégen itt gördítik golyóikat a házközökön, rúgják hátamba a pöttyös labdát. Keresettek a magyar gyógyszerek a világpiacon- Ezért, valamint a hazai ellátás javítása érdekében mintegy félmilliárd forintos költségen korszerűsitették a Kőbányai Gyógyszergyárat. A rekonstrukció eredményeképpen korszerű automatagépek és gondos ellenőrzés biztosítják a gyártott gyógyszerek világszínvonalat elérő minőségét. Képünkön az injekcióampuilákat sterilizáló berendezés látható Százhetven utas életét mentette meg Tréfás pil<5ta-történet: „EgyKi lát bele a vakbélbe? A közelmúltban összesített statisztikai adatok megmutat, ták, hogy Skóciában a vakbél- bántalmakban szenvedők száma sokkal kisebb, mint a korábbi években. A jelenséget tudományosan igen nehéz megmagyarázni, mivel közismert, hogy a vakbélgyulladás nem akadályozható meg semmiféle megelőzéssel. Figyelemreméltó egy ugyancsak kevéssé megmagyarázható tény: a vakbélgyulladások halálos áldozatainak száma kétszerié csekélyebb a nők, mint a férfiak körében. Az ő varázstevésük bizonyára az is, hogy ablakommal szemközt zsenge-zöld szőnyeg szivárgott elő a föld enyhült nedveiből. Hogy a kitárt ablakon olyan ízeket, illatokat hoz be a szelíd fuvalom, mint amilyen ize-illata annak a régi-régi ibolyacukornak volt, Weszeli bácsi örökemlékű ibolyájának. S emlékszem most egy tavaszra. Huszonegynéhány év előtt, rögtön a háború után nyitott ránk. Romok és nyomorúságok között is csodálatosan. Sápadt emberkék bújt-k rá elő óvóhelyoduk dermedt világából. Az a tavasz olyan volt, olyan élni kívánó, hoav tudom: a korhadt kapufánk zöld hajtást eresztett, temetői feifák hajtottak ki erős nedveiben. Ez a télutó hordoz és jelez ilyen ígéreteket. Szelídségével és termékeny páráival, sárkányeregetőivei és labdázóival — tavasz-csalogató emberkéivel. Látványukra hajlamos vagyok hinni: ők csinálják a változást, miként a nyarat a fecskék. A mi szívünkben — komoly felnőttek szívében — még tartja állásait a tél, mi naptárhoz és meteorológiához igazodunk, de a tavasz-csinálók tudják: csakis nekik van igazuk. A naptár holt betű —, a sárkány, a golyó és a labda — igen ez mindenek fölött, mindenek ellenére az igaz valóság. De jó volna, ha még hinni tudnánk nekik! szer, nagy magasságban repülök. Hirtelen hallom, hogy elnémul a motor. A gép előtt egy felhőt látok. Leszállók rajta. Kilépek a fülkéből, fogom a kulcsokat, s kijavítom a hibát. Azután tovább repülök” Nemrég Igor Buzik, a „TU—114” légicirkáló parancsnoka nagyon sajnálta, hogy az említett felhő csak az anekdó- tákban fordul elő. Repülőgépe a Habarovsz—Moszkva útvonalon közlekedett. Fedélzetére ez alkalommal 170 utast vett fel. A repülőgép a földön, amikor már 1700 métert futott, hirtelen jobbra billent. A pilóta egyetlen szempillantás alatt reagált, és egyenesbe hozta a gépét, s a légicirkáló fel- emelkedett a földről. Néhány másodperc múlva azonban a gép parancsnoka a következő jelentést hallotta a rádióban: „Ég a jobb oldali futómű”. A fedélzeti mérnök hamarosan közölte: — A jobb oldali futómű három kerekéről levált a gumiabroncs. Az abroncsok elégtek, de nincs tűz. A repülőgép eközben egyre növelte a sebességet és a magasságot. A földi irányító állomásról megkérdezték: — Mi a döntése? Döntés. Ilyen esetekben nem is olyan egyszerű dönteni. Szálljon le azonnal? De hiszen a gép egyik „lába” súlyosan megsérült, s ez veszélyezteti az utasok, valamint a személyzet életét. Igor Buzik egy ideig a négy hajtómű egyenletes zúgását figyelte, majd ellenőrizte a műszerek mutatóit. Utasítást adott a mérnöknek a futómű bevonására. Közben az utasok nem is gyanították a veszélyt. Egyesek szunyókáltak, mások olvastak. A légikísérők szokás szerint feltálalták a reggelit. A fedélzeten azonban mégis volt egy utas, aki látta, hogyan égtek a kerékabroncsok, de hallgatott. Moszkvában, a Domo- gyedovoi repülőtéren percről percre fokozódott a nyugtalanság. Felkészültek, a tönkrement futóművű repülőgép fogadására. Igor Buzik tudta, hogy Moszkvában a repülőtéren várja őt a felesége, Gyina, izgalommal kémlelve az égboltot. Gyina ugyanis a repülőtéren dolgozott, s így természetesen tudott a történtekről. Amikor a repülőgép Domo- gyedov felé közeledett, Buzik látta a repülőtéren a vörös tűzoltókocsikat és a mentőautókat. A repülőgép még tíz percig körözött a repülőtér felett, hogy felhasználja a tartályokban levő üzemanyagot. Erre azért volt szükség, hogy a tartályok ne robbanjanak fel, h* a gépet esetleg leszállás közben erős ütés éri. A nehéz gépet három „láb' helyett két lábra kellett hítenni. Ez nem tréfa. Ha a repülőgép elégett futóművel vagy a szárnyával nagy sebességgel érinti a kifutópálya betonját tűz és robbanás történhet. A repülőgép landolni kezdett. Igor a légkarmányokkal kissé balra döntötte a gépet Az elülső és a bal oldali hátsó futómű könnyedén érintette a talajt. A pilóta csak nagy nehezen tudta a gépet ebben a helyzetben megtartani, hogy nagy sebességgel száguldva a sérült jobb oldali futóművével ne érintse a betont. Ebben az esetben a repülőgép hirtelen kivágódhatott volna, s akkor... erre jobb nem is gondolni. Amikor a sebesség már lényegesen csökkent, a repülőgépet nem lehetett ebben a helyzetben megtartani. S Igor ebben a pillanatban megtalálta a megoldást. Kikapcsolta a bal oldali szélső hajtóművet. A sebesség másodpercről másodpercre csökkent. S végül a jobb oldali futómű meztelen fémdobjai is érintkeztek a betonsávval, hatalmas tűzfáklyát vetve. A repülőgép, mint valami lelőtt gigantikus madár, ugrálva csúszott végig a betonon, s közben teljesen leadta a sebességet. Csakhamar szokatlan csend támadt. A légicirkáló pontosan, menetrend szerint érkezett meg. A hágcsón leereszkedtek az utasok. Csak most tudták meg, amikor a jobb oldali futómű tönkrement dobjait látták, hogy milyen veszélyben forogtak. A gépből Igor Buzik szállt ki utoljára. Amikor felesége ölelő karjaiból kibontakozott, Andrej Tupoljev főkonstruktőr lépett hozzá Nem szólt egy szót sem, csak szorosan átölelte a pilótát. 1 NOGRÁD 1968. március 3., vasárnap 7
