Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
Vasárnapi jegyzet VEREGETÉS Namármost: hogy, is fogjam fel a dolgot?... Olvasom múlt vasárnapi újságunkban, hogy Balassagyarmaton. egyik általános iskolánkban verik a gyerekeket — fájdalom nélkül. Már a cím is elgondolkodtat; hogyan fér össze e kettő? A fizikai fájdalom és az érzéketlenség. Olvasom, és be kell látnom, elképzelhető dolog, ha egy kevésbé. vagy egy rosszabb rossz közölt kell választani. Mondjuk: egy nyakleves, vagy egy ellenőrzőkönyvi beírás között. (A nyakleves a tanár és a növendék Ugye, a beírásról, a dorgálásról, intésről, megrovásról már a szülő is tudomást szerez.) Igenám, de az emberi személyiségen esett csorba!. . . Azzal hogyan lennénk akkor? Hét közben egy tanár-barátommal beszélgettem a témáról. Külön aktualitást szolgált a modern pedagógia elismert úttörője, Makarenko születési évfordulója. Én is innen igyekeztem megközelíteni a problémát, mégpedig két érdekes levél birtokában. Az egyiket a gyarmati Szántó Kovács Gimnázium növendékeitől, a másikat az üggyel kapcs: latos általános iskola igazgatójától kaptuk. — De ezekről majd talán később. Az én tanár-barátom a következőket mondotta: — Tehát az a bizonyos makarenkói pofon? ... Hát igen. Az is elcsattant. Sőt, néztem szerint megeshet, hogy elcsattan. Nem old meg semmit, de pillanatnyilag megold és levezet egy túlfeszült állapotot. Nevelési oldalról nem fartós hatású, de mindenesetre előfordulhat, És bármily különösen hangzik: a gyerekek az esetek többségében szívesen veszik. Megszabadulnak vele különféle további vegzatúráktól, amelyek a szülői házban várnának rájuk, ha magatartásuknak, hanyagságuknak az ellenőrző könyvben lenne nyoma. — Bevallom férfiasán — folytatta — épp tegnap adtam néhány fülest az egyik gyereknek. Méghozzá kislánynak. Már reggel, napkezdetén mintha az ördög bújt volna belé. Nem lehetett bírni vele egész nap. ' Délben, becsengetés után hallom, hogy éktelen lárma az osztályterem előtt. Kívül, az ajtó előtt csődület, az én „kliensem” bentről támasztja a kilincset. Nem lehet bemenni. Na. ekkor történt... Ma olyan volt a gyerek, mint á kezes bárány. Persze, ha meg is esik az efféle, a verés semmi esetre nem tartós hatású nevelési metódus. Ahogy mesélt, gyerek- és diákkorom tanítói, tanárai vonultak előttem. Kanabé Dezső, a természetrajz, Nagy Ferenc, a rajz, Nagy József, a földrajz tanítója, tanára. Mindőjükhöz fűz egy-egy emlékezetes pálcázás, vagy pofon. De mondhatom, nincs nevükkel fájó tüske bennem. S nem azért, mert felnőve bölcsebbé lesz az ember, inkább azért, mert nincs finomabb patikamérleg a gyermeki igazságérzetnél. Amely pontosan helyére rak érdeme, jogossága, igazságossága szerint minden tettet. Volt nekem nevelőm, — hozzánk ujjal sem nyúló, — bizony volt, akire ma sem gondolok jó szívvel. Tettek nélkül, szavakkal is lehet valaki szadista. Ilyen volt ö, nyugodjon mindörökké, azzal a szörnyűséges, fizikai érintéstől mentes pedagógiával, amelyet képviselt. Lehet, hogy gyepes nézetnek tűnik, én mindeneset- . re jó szívvel gondolok Kanabú tanárra; Nagy ,,Jőskára”. Nagy „Ferire”, jobbal, mint Ssieghardt tanár úrra. Nyílt titok, hogy iskoláinkban ma is megesik egy- egy füles, eladományoznak egy-egy nyaklevest. Tagadják ezt, és elítélik, de a tények mégiscsak tények. Megestek és megesnek még ezután is. Makarenko sem ezt akarta. Ma sem ez a pedagógia alapja, ám kétségkívül előforduló pedagógiai motívum. És inkább az a kérdés: milyen indulattal, indítékkal lendül nyaklevesre a kéz. Nevelő és nevelendő állandóbb, folyamatos kapcsolatától függ legtöbb esetben az egész. Ezt mérni, vigyázni az eredményes nevelésügy érdekében joga és feladata a társadalomnak, joga és kötelessége a sajtónak, még akkor is, ha névtelen a levélíró, aki panaszt, észrevételt tesz. Verés — fájdalom nélkül — szűrte le vizsgálódása tapasztalatát a Balassagyarmaton történtekből újságíró társam. Korrekt alapossággal a legilletékesebbeket; az érintett gyerekeket és nevelőt szólaltatta meg. Így vonta le konzekvenciáit. A tanulságok mindenesetre kézenfekvők, még azesetben is, ha kivételesen névtelen sorokat vett figyelembe elindulási alapul az újságíró. S még akkor is, ha a Szántó Kovács Gimnázium húsz növendéke megindítóan „harcos” levélben áll volt általános iskolai tanára mellé, s szívesen elhisszük nekik, hogy a tanár úr csupán tréfál, midőn „bokafogást” vezényel, s valóban nem fáj az illetékes testrészre mért paskolás. Húsz diák szava rengetegei bizonyít, s csak igaz szívvel örülünk kiállásuknak az ügy igazáért. De nem titkolom, annál különösebb és furább az a magatartás, melyet az érintett iskola igazgatójának levele mutat. Ahogy olvasom, ellenvetésre ingeréi az ügyben. „Kérem, küldjék meg címemre a névtelen levelet, hogy a fegyelmi eljárást piegindíthassam. Amennyiben ezt nem teszik, gátolják hivatalból végzendő munkámat. A névtelenül beküldött levél szó szerinti közlése \ mélyen sérti iskolánk nevelőtestületét, tanulóifjúságát, • szülői munkaközösségét és a város dolgozóit. Mi azt hittük, hogy 1968-ban névtelen levelet már nem vesznek figyelembe, még kevésbé közlik a magyar sajtóban.” Dörgedelmes szavak ezek, én viszont úgy vélem, az igazság kiderítésének kötelessége nem múlhat azon, hogy a jelenségre névtelen, vagy aláírt levél hívja fel i a. figyelmet. Különösen, ha a szóvá tettek — legalább- i is bizonyos elemeikben — tényeknek mutatkoztak. De feltárni valamit, nem fővétel követelése. Ezen -sakugyan túl vagyunk. Miniatűr ikonok A leningrádi Orosz Múzeum műk meghaladja 'a tízet) a esv magángyűjteményből XII.—XV. században novgoroolyan ó-orosz ikonokat, szer- dj mesterek faragták kőből, zott .ncg, amelyek az ember ^ orosz szobrászat ilyen tenvercn is elférnek. , A kutatók feltételezése sze- korai alkotásaiból nagyon kennt ezeket az ikonokat (szá- vés maradt fenn napjainkig. Mióta piros-iehér-zöld? Ha egy óvodásgyerektöl megkérdezzük, milyen színű a magyar nemzeti zászló, minden bizonnyal habozás nélkül feleli! piros-fehér-zöld! Ha tovább kérdeznők, hogy mióta van ez így. akkor már nem valószínű az ilyen magabiztos felelet. Nemcsak az óvodásoknál, de a felnőtteknél sem. Legtöbben azt felelnék, hogy mindig így volt. Vajon, ez az igazság? Nem így van, de nem vehetjük rossz néven, ha ezt nem tudják pontosan, mert régi törvényeinkben erre nem találunk határozott utalást. A piros-fehér-zöld szín hivatalos okiraton először az aranybulla évében, 1222-ben szerepel II. Endre királyunk egy okmányának pecsétzsinórján. Később elég gyakran előfordulta vegyesházbeli és a Habsburg uralkodók alatt is. Egyébként az Árpádok idején a piros fehér szín szerepelt az ország színeként. Érdekes megemlíteni, hogy ezt is megelőzte a vörös lobogó. Egészen hiteles forrásaink ugyan nincsenek, de a bécsi Képes Krónika több képen „karvaly”-al (turul) díszített vörös lobogó alatt vonulnak a honfoglaló seregek. Piros-fehér-zöld lobogó alatt harcoltak Bocskai hajdúi, de hivatalosan csak az 1848. évi XXI. Te. 1. paragrafusa rendeli el „.. .hogy, a nemzeti szín ősi jogaiba visszaóllíttatik s a háromszínű rózsa polgári jelképül fölvétetik, s minden középület, s közintézetnél, nyilvános ünnepek alkalmával, s a magyar hajókon, a magyar nemzeti lobogó, s országos címer használtatik”. Tehát ettől az időponttól kezdve hivatalosan is nemzeti színünk a piros-fehér-zöld, és hogy ez így is maradjon, arról gondoskodik Népköztársaságunk alkotmányának 68. paragrafusa, amikor kimondja: „A Magyar Népköztársaság zászlaja piros-fehér-zöld színű”. Ősi árkádok alatt Nagy érdeklődéssel látogatja a közönség a Budai Vár épületében a nyilvánosságnak átadott helyiségeket. Képünkön: látogatók a nyugati palotaudvarban feltárt Zsig- mond-korabeli árkádok alatt. (MTI foto — Vidovics István felvétele) Igényesen vagy igénytelenül...? Amire a műkedvelő mozgalomnak válaszolnia kell csoportokat, együtteseket, — legtöbbször óriási anyagi ráfordítással — s a csoportok sem az adott környezet népi hagyományaival, tánckultúrájával. sem az országos művészeti közvéleményben jónak elfogadott utakkal, kezdeményezésekkel nem tudnak kontaktust találni ? A műkedvelő művészeti mozgalom helyzetét napjainkban nem igen szokás elemezni. A problémakör annyira bonyolult, szerteágazó, sok ellentmondást tartalmazó, hogy kényelmesebb a puszta jelen állapot regisztrálása, mint valamiféle megoldást kimunkálni. Pedig jól látjuk, hogy sokhelyütt a népművelési tevékenység egészét helyettesítő pótszerré vált a műkedvelés; „működik” csoportok. körök, karok, kórusok, együttesek egész sora anélkül. hogy akár szakmai irányításuk. akár egyszerűen a rendszeres együttlétük megoldott lenne. A csoport, a kör, az együttes tagjai munkahelyileg nem mindig dolgoznak együtt: esetleg teljesen különbözők az igényeik, de ha a létrehozónak, az első mozgatónak alkalma nyílik, hogy megmutathassa ú] produktumát (fesztiválok. megyei bemutatók, művészeti napok stb.) összehozza a társaságot; fantasztikusan kis idő alatt kiprésel belőlük valamit és gyerünk pódiumra, színpadra, dobogóra. A tömegkommunikációs eszközök gyors elterjedésével az egyre jobb tájékozottságú közönség elutasítja az ilyenfajta művészetet. Nem kér belőle és méltán. így a falusi művelődési otthonok széksorai megtelnek az általános iskola nyolc osztályának tanulóival, hogy belecsöppenjenek a „művészetbe” „megalapozódjék” belőlük a kultúrotthon törzsvendége. S igen gyakran az iskola tanára, igazgatója, nevelője „követi el” mindazt, ami a színpadon történik — a lehető legjobb szándéktól vezetve, — de senki nem akad, aki helyére tenné az ügyet, mert örülni kell, hogy a művelődési életben egyáltalán valami mozgás mutatkozik. Mind a községekben, mind a járási irányító művelődésügyi szerveknél világosan látni kell, hogy a művészeti nevelés területén ma már senki sem esik szent áhítatba a számok varázsától; hogy a községben, a járásban ennyi meg ennyi csoport, kör. env- nyi meg ennyi taggal dolgozik. A megyében a műkedvelő művészeti mozgalom jelenlegi állapota egyenesen ellentmond annak, hogy megfelelő mennyiség produkálásával csak kicsapódik valamiféle minőség is. Az 1967. novembere óta folyó szemle, illetve Ki mit tud ? bemutatók azt igazolták, hogy folyamatos, rendszeres munka, szakmai irányítás nélkül nem születik minőségi produkció. Világosan kell látni az összefüggéseket: ha nincs folyamatos együttdolgozás, közös munka, állandóan belső együttnevelö- dés, nem várhatunk csodákat a produkciótól, mégha csupa zseniális művész, előadó lenne is tagja ezeknek az együtteseknek! De erről szó sincs. A közönség a produkciót látja, — az rossz, népművelő párhuzamosan látja a belső nevelés, az egész tevékenység elégséges, vagy elégtelen voltát — annak alapján kel! mérlegelni, dönteni: legyen, vagy ne legyen? Ha a csoport munkájában nem valósul meg a tagok nevelése, önnevelő- dése, ha a tevékenység esetleges alkalmai improvizációs jellegűek, s ha a produkció, amit célul tűztek ki, nem talál utat a közönséghez, akkor erre a műkedvelő formára nincs szükség! De ki döntse el ezt a kérdést? Ki mondja ki egy csoportról, együttesről, hogy munkája értéktelen, haszontalan, esetleg társadalmilag káros, felesleges. Senki ne várja ezt „felső” utasítástól, rendelettől, irányelvtől! Dönteni, döntést előkészíteni az adott közösségnek, művelődési fórumnak kell. ahol a műkedvelő csoport tevékenykedik. Egyáltalán nincs szó most holmi műkedvelés- ellenes általános offenzívár ól. hiszen az még hosszú ideig a művészeti nevelés hatékonv formája lesz. Csak azt kell világosan látni, hogy néhány alkalmi szereplés nem indokolja a társadalom anyagi, erkölcsi támogatását, munka- ráfordítását. És ezen a téren nincs lényeges különbség falusi és városi öntevékeny csoportok között. Nem igaz az, hogy a falusi művelődési ház színpada mindent elbír, míg a városi közönség sokkal többet követei. Ezen túl, az általános minőségigények mellett differenciálnunk is kell: reális-e . az irodalmi színpadok olyan arányú előretörése a színjátszó- mozgalom rovására, mint ahogy napjainkban látható? Ésszerű-e például olyan beatzenekarok sorozatgyártása, melyeknek tagjai sem zenei előképzésben nem részesültek, sem megfelelő szakmai irányítást nem kaphatnak. Tehetnek-e hasznos szolgálatot ezek az együttesek a kulturált szórakoztatás, a zenei nevelés területén? Aligha. Vagy: értelme van-e, hogy egymás után formálunk ki néptáner— NÓGRÁD — 1968. márciu Ugyanekkor miért nem fordítunk több gondot a kamarazenélésre, a kórusmozgalomra, a dzsesszre ? Mert kevésbé látványosak és ezeken a területeken becsületes, folyamatos munka nélkül nem lehet még lótszatsikereket se bezsebelni. — mint az esetleg eleve adott, ha egy néptánccsoport 12 csinos lánya, színes ruhákban színpadra lép. El kell érnünk, hogy községeinkben ezekkel a körülményekkel a társadalmi élet. a művelődésügy irányítói őszintén számot vessenek. Annak érdekében, hogy előtérbe kerüljenek az élettel, a mindennapos gyakorlattal szorosabb kontaktust tartó műkedvelő formák. Essék több szó ezért a környezetkultúráról (és ne csak szó essék), öltözködésről. viselkedésről, kulturált mozgásról! Kapjanak nagyobb hangsúlyt a szórakozás mellett az önképzés lehetőségei! Szerezzünk érvényt a rendelkezésnek. hogy csak szakképesített művészeti vezetők irányíthatják a műkedvelő művészeti csoportok munkáját; teremtsük meg a műkedvelő mozgalom új ható- es hajtóerejét, arra alapozva, hogy önkéntes fiatalok, dolgozó emberek művészi törekvéseiről van szó: olyanokéról akik az adottságokhoz méretezett feladatokkal művészi élményt képesek nyújtani. Nincs tehát arról szó, hogy temessük el a műkedvelő művészeti mozgalmat, de határozottan megfogalmazódik az igény: jelenlegi gyakorlatunkat értelmes döntéseiére alapozva okvetlenül és mihamarabb változtassuk meg! Erdős István 17., vasárnap 7
