Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

1968. február It., vasárnap NOen<o 7 Vasárnapi levél A kultúr centrum színházáról Színházi esten voltam a minap egyik községünkben. A Déryné Színház társulata játszott gyérszámú kö­zönség előtt, — jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Elmerengtem a játék alatt, okok és indokok után kutatva, hogy így megkopott falvainkban is a Déryné varázsa. Hét—nyolc évvel előbb még vetélkedtek érte a művelődési vezetők, ma tíz ujjam sok, ha a szín­ház megyei rendszeres játszóhelyeit számba akarom venni. öt—hat évvel ezelőtt még azt hirdettük: a Déryné Színház a mi színházunk, — azóta a megyeszékhelyről kiszorult a társulat, s kiszorult vagy önkéntesen elma­radt egész sor korábbi helyéről. Az okok és az indo­kok különbözők. A televízió általános terjedése, az igények növekedése, s nem utolsóként, hogy a szín­ház az indulási kereteihez, lehetőségeihez, kezdeti mű­vészi és technikai alapozottságához mérten alig-alig lépett előre, — mind számottevőn esnek latbá az ér­dektelenség okait, indokait keresve. Szinte azt a vé­leményt merném kockáztatni: a mór megtette köteles­ségét. De a végső megoldást mégsem a „mór" útjára bocsátásában keresném, hanem olyan új szervezeti formában, amely további hasznos szolgálatokat ered­ményezhet. Ám mielőtt erről esnék további szó, hadd fordítsak egyet a témán. Az 1962-es megyei pártértekezlet óta jelszóvá és feladattá vált egy határozat, amely szerint: Salgótar­jánt az egész megye kulturális életének központjává kell fejleszteni; biztosítani az ehhez szükséges intéz­ményeket. Megvalósíthatóságában folyamatos célról van szó, nem árt tehát időről időre visszapillantani a megtett útra, értékelni, összegezni az elérteket. Ezúttal talán csak egyetlen részterületén a kitűzött feladatoknak. S ott, a művészeti élet fejlesztésére hozott határozatok­ban is csupán azokat, melyek a színházi kultúra meg­teremtését tűzték célnak. Mit is mond ezekről a határozat? — lássuk, mi tel­jesült belőlük? „Heti egy színházi előadás biztosítása a megyei mű­velődési ház színháztermében budapesti és a miskol­ci színházakkal kötendő szerződés útján, ifjúsági elő­adások. — Városi munkásszínház-stúdió létrehozása évi 3—4 bemutatóval. — Megyei irodalmi színpad mű­ködtetése. — Városi bábszínpad létrehozása az úttö­rőház mellett.” Nem kell különösebb vizsgálódás megállapítani, hogy a feladatul jelöltek, a tervbe vettek, az eltelt immár több, mint fél évtizedben csupán hézagosán, vagy csak egyes elemeikben valósultak meg. És nem is elsőren­dűen helyi hanyagságból. Ami például a város rend­szeres, hetenkénti színházi eseményét illeti, nem raj­tunk múlott gyakorlattá tétele, — de múlott a miskol­ci és a budapesti színházak elzárkózásán, vagy a tel­jesíthetetlenül magas anyagi igényeken, s talán annak meggondolásán, (ha az előbbiek mellett még egyálta­lán számításba jöhetett): vajon a heti rendszerességre a színházkultúra mai fokán egyáltalán igényt tart-e Salgótarján? A Déryné Színház néhány produkció után — úgy tűnik — immár végleg leszorult az új megyei művelő­dési háznak a réginél lényegesen igényesebb és mé­retesebb technikai és művészi apparátust igénylő szín­padáról. A falusi művelődési otthonok viszont szabott díszletek és zenekarok, a még egyebekben értékes elő­adásokat is szegényes hatásúvá tették. A probléma, a megyei párthatározat legalább részleges megoldására legjobb időben érkezett a Szolnoki Szigligeti Színház ajánlata, majd a Debreceni Csokonai Színházé. Kérdés azonban, hogy ezek a vállalkozások — min­den jószándékú segítőkészség mellett is — azok-e. amikre gondoltunk, amikre a kulturális centrum épí­tése érdekében szükségünk van? Nem a színházak müsorpolitikájáról akarok most vitát kezdeni, — hisz az évadban eddig látott hét bemutató és a további­akban várható többi műsordarab nagyjában-egészében semmi kivetni valót nem hordoz —, de tudomásul ve­hetjük, hogy a vendégszínházak elsőrendű szempont­ja az anyagi érdek, a gazdasági tervek - eredményes teljesítése, s nem Salgótarján kültúrcentrummá fej­lesztésének ügye. Ez tovább is a mi ügyünk, a mi gon­dunk maradt. S természetszerű dolog ez, ha azt vesz- szük, hogy a puszta rendezvényeken túl egy művésze- i ti együttes csak érzelmi közösségben válhatna teljes I értékű segítőtársunkká, — olyanná, mely a produk­ción túl mindennapos életünknek, ^ általánosabb kul­turális gondjainknak is részese. Nem táplálok vérmes illúziókat. Jól tudom, hogy olyan lélekszámú megyecentrum, mint a mienk, maxi­mális igények kiélésével sem válhat anyagi fenntartó­jává állandó színháznak. Arról viszont érdemileg is beszélni lehetne, hogy megyei szükségletet betöltő mű­vészeti társulást — ha úgy tetszik: színházat hozzunk létre. A kulturális centrummá fejlesztésről hozott határozatok hasonlóra céloznak a munkásszínház-stú­dió felvetésével. Ennek viszont — más megyék hasonló törekvéseit ismerve — a fél-hivatásosság szintjén szá­mos kerékkötője van. Valami viszont egyre ésszerűbben kínálkozik a prob­léma viszonylagosan és pillanatnyilag legegészsége­sebb megoldására. Ez pedig épp ahhoz a színházhoz vezet el bennünket, melyet korábbi időszakban ma­gunkénak mondottunk. Mind világosabb immár, hogy a Déryné Színház mostani szervezeti keretében lassan elveszti azt a kö­zönségbázist, amelyre eredetileg épült. A színház pesti centruma ma már képtelen betekinteni és felmérni a változott és változó vidéki kívánalmakat, szükséglete­ket, így az intézmény mai hivatásának csak rendkí­vül mérsékelt szinten felel meg. A színház további fenntartásának mostanitól jóval hasznosabb formája volna hát, ha társulati részlegei egy-egy színház nél­küli megye, vagy megyei terület együtteseivé válná­nak, — s a vendégszínházak megtartásával — annak állandó igényét töltenék be. — állami, megyei, városi közös anyagi erőből. .. .Ezekről meditáltam a falusi színházi esten. Ta­tán kezdeni lehetne valamit e gondolatokkal. Barna Tibor A „CSODÁDTÓL A VITÁIG Néhány éve még film is készült azzal a címmel, hogy „Miért rosszak a magyar fil­mek?" ... Legutóbb, ha jól emlékszem, a pécsi filmszem­lén valaki már fordítva tette fel a kérdést: Miért jók a ma­gyar filmek?” Aki a kritika elég nagy részének hangjából következtetne, az manapság még feljebb tehetné a jelzőt: eszerint nemcsak kitűnő, de világszínvonalú lett a magyar művészfilm. S hogy itt nem- csali nemzeti elfogultságról van szó, arról tanúskodott a napokban Budapesten tartott szeminárium, a filmkritikusok nemzetközi szervezetének, a FIPRESCI háromnapos vitá­ja, ahol külföldi műbírálók mai magyar „filmcsodát” is emlegettek. Miképpen értékeljük ezt a változást? Kétségtelen, hogy a siker első, ösztönző reakciója a büszkeség: a francia, a szov­jet, a lengyel, az angol, a svéd, a csehszlovák, meg még néhány „új hullám” meg „új iskola” után mi is az élre törtünk, —- s ki nem örülne ennek? S mindjárt válaszol­junk arra a kérdésre is. hogy ennek a kritikusi és külföldi sikernek miért nem felel meg teljesen a hazai mo­zilátogatók statisztikája? Nem­csak nálunk nem felel meg, de nem felel meg másutt sem: a hatvanas évek művész fiimiét — sajnálatos, de így van — teszem a harmincas évek filmjétől az is elválasztja, hogy akkor többnyire egybe­estek az újító törekvések a közönségsikerrel, míg ma jó­val ritkább ez az egyezés. Sok mindennel függ ez össze, kezd­ve azon, hogy ma a korábbi­nál sokkal több a mozinézők között a gyerek, meg a fia­talkorú, akiknek művészi igé­nye sajátos, egészen odáig, hogy a régi film olymérték­ben iparosodott el, vált üres szórakoztatássá, „álomgyár­rá” — ahogy Hollywoodot ne­vezik —, hogy a film igényes művészei fellázadtak e ten­dencia ellen, és szinte arra törekedtek, jiogy a közönség minden beidegzettsége és el­várása ellen irányuló filme­ket készítsenek. Valóságos an- tifilmeket, amelyek az érthe- tetlenségig nehezek; elvont, gondolati műveket, amelyek­ből hiányzik minden cselek­mény, amelyek nem könnyű időtöltést nyújtanak a néző­nek, hanem súlyos fejtörésre kényszerítik, bonyolult kép­zettársításokkal ábrázolnak, tempójuk olykor elviselhetet­lenül vontatott stb. Természe­tesen ez az antifilm nemcsak formai tiltakozást fejezett ki, létrejöttében nagy szerepet játszott azoknak a filozófiája, életérzése is, akik a maguk világát ilyennek látták: ilyen áthatolhatatlanul bonyolult­nak, ilyen pangónak, ilyen kínzónak és távlattalannak. Nálunk ezek a törekvések teljesen sohasem bontakoztak ki, és a magyar filmművészek általában visszakanyarodnak a már kialakult szélsőségektől is. De ez nem érvénytelenítet­te azt a felismerést, hogy a film csak addig lehetett „min­denki filmje”, amíg nem nőtt fel: az egységes moziközönség a film serdülő korának volt velejárója, be kellett követ­keznie az osztódásnak, a kü­lönféle közönségrétegek szét­válásának, (mint ahogy nem egységes a közönség az iroda­lomnál, más-más rétegek mást- mást olvasnak). Ez igaz is, ha nem tévesztjük szem elől a szocialista célt, amely végül is a műveltség és az életszín­vonal emelésével, a társadal­mi tevékenység minden olda­lának fejlesztésével — arra irányul, hogy magasabb szinten mind az irodalomban, mind a filmben újra egységet hozzon létre (az egyéni igények széles spektru­mát figyelembe vevő egységet). Jegyzetek az új Ha így tekintjük az új ma­gyar filmek látogatói statisz­tikáját, példának okáért, olyan súlyos problémákat gör­gető, művészileg igényes al­kotások nézőszámát, mint a Húsz óra, a Hideg napok, vagy a Szegénylegények, ame­lyek mind egymillió körül vannak, tehát a tömegsiker­nek örvendő u. n. közönségfil­mek látogatóinak kb. a felét érik el, altkor azt mondhat­juk, hogy ez az arány nem természetellenes, nem' mond ellent általános célkitűzéseink­nek sem. Az aránytalanság, amelyről még. szólni kell, nem itt van Ezekről a filmekről általában elmondhatjuk, hogy feszültséget teremtenek a né­zőtéren, ami azt is jelenti, hogy ha nem is egyformán érti őket mindenki, és nem azonos'szinten, (ami egyébként is lehetetlen), de szólni tud­nak közönségükhöz, kérdése­ket vetnek fel, és nem aka­démikusán, hanem művészi élményként, amely a nézőket felkavarja. S az a tény, hogy viszonylag széles körű vitákat indítanak el, azt is mutatja, hogy a társadalmi lét fontos vetületét érintik, beleszólnak az emberek életébe. S ez kö­zös sikere a művészetnek, a kultúrpolitikának és még szé­lesebben : a közéletnek, hisz’ az ilyen jellegű művészet meg­születésének feltétele éppen úgy, a demokratikus légkör, a személyes megnyilvánulás sza­bad lehetősége, mint a művé­szek társadalmi jellegű ér­deklődése, alkotó kedve, szen­vedélyes, a köznek is szóló mondanivalója, illetve a kö­zönség nem kis részének azaz igénye, hogy bonyolultabb té­mákról is halljon és beszél­jen. Ilyen értelemben tehát helyénvaló a büszkeség és az elégtétel, amelyet a külföldi elismerés hallatán érzünk. A „csoda” szó igaz, nem szerencsés, nem kifejezi, ha­nem eltakarja a lényeget, úgy tünteti fel, mintha itt nem egy belső folyamat eredményéről, hanem váratlan és esetleges dologról lenne szó, pedig hogy ez a fellendülés készülődik, azt már évekkel ezelőtt az olv sokat bírált magyar kritika is jelezte, ami ugyancsak bizo­nyítja, hogy ez korántsem vé­letlen csoda. De másért sem jó ez a csoda-elnevezés, akár­milyen jól is essék azoknak, akik részesei az eredmények­nek. Nevezetesen azért nem, mert egyneműnek mutatja azt, aminek legnagyobb pozi­tívuma éppen az hogy sok­nemű. Akj azt a benyomást kelti, hogy azok a magyar mü­vek, amelyekről itt szó van, csak csodálatot, legfeljebb méltató magyarázatot érde­melnek, bírálatot nem, azt veszti szem elől, ami ebben a magyar .,M# hullámban” a legfigyelemreméltóbb: t. i. az, hogy ez egy egymással is vitázó, s nem is lényegtelen kérdésekben élesen polemizáló áramlat amely csak olyan alapvető vonatkozásokban mu­tat fel közös jegyeket, mint a humánum szolgálata, a szo­cialista környezethez való po­zitív viszony, az a meggyőző­dés, hogy az új társadalom az egyén boldogulásának lehető­ségét biztosítja. Ezen túl legfeljebb a stílus­ban lelhető fel néhány általá­nos ismérv, mint az igény a valóság elvontabb összefüggé­seinek megragadására, mint a tömörítés, az intenzív ábrá­zolásmód, azaz az olyanfajta összevonása a jelenségeknek, amely nem engedi figyelmün­ket a részleteken elandalogni. hanem folyvást a mögöttük levő, mélyebben fekvő síkokra tereli. Nehéz lenne már azonban közös jegyeket találni ben­nük, ha ennél is tovább men­nénk. Vegyük a sorban el­sőnek a Húsz órát, amely egy falu keresztmetszetében ntagyar filmről lényegében a felszabadulás óta eltelt évtizedek kereszt- metszetét adta. Hallatlan éles és könyörtelen képét adta a társadalmi harcoknak, a szük­ségeseknek és szükségtelenek­nek egyaránt, nem kímélt semmit és senkit. A képet, amelyet elénk rajzolt, a szo­cializmus legkritikusabb szem­lélője sem tarthatta szépített- nek, mégis azt a meggyőző­dést erősítette, hogy úrrá le­hetünk és leszünk az elénk tornyosuló nehézségeken. Mű­vészi módszerének sajátossága az volt, hogy a társadalom minden rétegének megadta a módot hogy a maga igazát bizonyítsa, ebből a véglete­kig feszített objektivitásból bontakozott ki — úgyszólván e dramaturgia ellenére! —, hogy mégis kinek van igaza, vagyis kik azok a típusok, akik leginkább megközelítik azt, amit emberi lényegnek érzünk. Ha a hasonló ismérvek alap­ján megvizsgáljuk a Szegény- legényeket, nyomban szembe- ugrik az eltérő sajátosságok sora. Itt szó sincs objektivitásról a Húsz óra értelmében. S nemcsak azért, mert száz év­vel korábban játszódik, ami­kor gyökeresen mások voltak a társadalmi harcok. Az el­térés lényege nem a témában van, hanem az alkotók szem­léletében, akik az erők har­cának — így mondhatnám — csak módszertanát vizsgálják, nem pedig i> dókáit és ér­veit. Hogy az elgépiesedett elnyomó hatalommal szemben a szegedi várba befogott sze­génynép képviseli az emberi­séget, az nem is képezi vita tárgyát mint ahogy a film nem is tesz különbséget kö­zöttük; egyetlen áruló kivé­telével mindannyian azonos el­szántsággal állnak szemben az önkénnyel. S hasonlóan egy­nemű a velük szembenállók frontja. Nem azt vizsgálja ez a film. hogy ki. milyen ügyért, milyen érdekért har­col, hanem az elnyomás arc­talan mechanizmusának mű­ködését mutatja be. Ami azt is jelenti, hogy másodrendű, szinte lényegtelen kérdéssé válik milyen hatalomról és milyen elnyomottakról van szó. Igaz, ehhez hozzá kell tenni: Jancsó annyiban eltér a bevezetőben említett mű­vektől, hogy a lidérc, ame­lyet döbbenetes látomásai ér­zékeltetnek, nem korlátlan: ve­le szembeszegül a szegényle­gények kétségbeesett kapasz­kodása az életbe. De képte­lenek átlátni elnyomóik cél­jait és praktikáit, s ezért ellenállásuk nem több, mint ösztönös és kilátástalan til­takozás. Példa egy harmadik válto­zata a Hideg napok, amely annyiban hasonlít a Húsz órára, hogy ugyancsak világo­san differenciál: az újvidéki vérengzést az események négy részesének oldaláról mutat­ja be. De annyiban közeledik a Szegénylegényekhez is, hogy a konkrét történelmi helyze­ten túllépő, időtlenebb, első­sorban morális tanulságokat keres. (Ezt tanúsította a film vitája is, amelyben lényege­sen több szó esett a jelen­ről, mint a múltról.) Csak­hogy eltérően a Húsz órá­tól, ez a film nemcsak sok­oldalúan mutatja be a tár­sadalmat, hanem keresztül- kasul elemzi is. A Húsz órá­nál a figurák mozaikjából szinte önkéntelenül adódott a válasz a történelem kérdései­re, a Hideg napoké szinte tudományosan elemzett meg­oldás, Újra meg újra szem­besíti egymással a figurák okfejtését, lépésről lépésre ha­ladva veti össze az álláspon­tokat. majd összegezi az ered­ményeket, hogy újabb oldalá­ról folytathassa a vizsgálódást. Ha a Szegénylegények emlé­kezetes teljesítménye az volt, hogy nyomasztó vízióiban fel­idézte a homályt, a káoszt, amelyet az elidegenedett ha­talom az emberek tudatában okoz, akkor a Hideg napok nagy érdéme az, hogy meg­mutatja miért képes az el­nyomó ezt megtenni, milyen korlátolt gondolkodásformák és előítéletek teszik védtelen eszközzé az alávetett egyént. Az összbenyomás tehát nem abban tér el egymástól, hogy az egyik negatív, a másik pozitív képet rajzol, és nem is abban, hogy az egyik beletö­rődik, a másik tiltakozik. Mindketten elég sötéten fes­tik a valót, és mindketten lá­zadnak ellene, tagadják, hogy ennek így kell lenni. De az az ábrázolásmód, amely fel­tárja az okokat, mégis felsza- badítóan hat, akármilyen sú­lyos tényeget mond is el, cse­lekvésre, változásra ösztönöz, — nagy szóval: utat mutat — míg a más’k, mert csak el­vont tiltakozást fejezi ki, a te­hetetlenség érzetébe torkollik. Három példára hivatkoztam, a terjedelem miatt persze csak vázlatosan. De többet is idéz­hettem volna, mert még egy sor különböző vagy másmilyen irányzat is benne foglaltatik az új magyar film eredmé­nyeiben. Ami viszont nincs benne — s erre céloztam feljebb — az az u. n. kö­zönségfilm kívánt fejlődése. Az említett művészfilmek „sleppjében” igen sok, jóval gyengébb utánzat tűnik fel, olyan rendezők alkotásai, akik igen figyelemreméltó eredmé­nyeket értek el a szórakozta­tó, cselekményes, a közönség nagyobb részében igen nép­szerű műfajokban, és akik — a művészfilm sikerei lát­tán — úgy érzik, nevük jő csengése megköveteli, hogy ők is hasonló vállalkozásokba fog­janak. Ezt a tendenciát erő­síti a kritika rajongó része, amely egymással verseng a művészfilmek dicsőítésében és ingerülten elhárít mindenféle bírálatot sőt az elemző szán­dékra is már idegesen rea­gál. Pedig a magyar film lehe­tőségei nemcsak azokban az érdekes esztétikai és ideoló­giai vállalkozásokban rejlenek, amelyekről az új törekvések kapcsán itt szóltunk, hanem a rendezők mesterségbeli tu­dásában. a magyar tömegfilm tradíciójában is, amely már régen megmutatta, hogy képes levetni a harmincas évek édeskés, szirupos illuzionizmu- sát, képes olyan mozgalmas és eleven műveket alkotni, ame­lyek milliók számára értel­mes szórakozást nyújtanak. A közönségnek is, a hagyomá­nyoknak is tartozunk azzal, hogy a fellendülés a művész­filmben, amelyet üdvözlünk, ne járjon együtt más, életre­való filmtípusok elsorvadásá­val. Nem kiszorítani kell az egyikkel a másikat, hanem ezt is, azt is fejleszteni. Legyünk büszkék a legújabb eredmé­nyekre, az elismerésre, de ab­ban a reményben hogv ez filmművészetünk egészének gazdagodását fogja szolgálni. Rényi Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom