Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
8 NŐCR4D ?968. február 11.. vasárnap Szolnoki István Nagyságos asszonyom... ébredt, mint máskor. B M Hosszú ideig álldogált BJf a tükör előtt, és vizsgálta magát. Gyönyörködve simogatta a testét. Jólesett, hogy a simogató? kellemes bizsergést váltott ki 'belőle. — Fiatal vagyok, s az is maradok — motyogta magában. s ki öltötte a nyelvét a tükörből visszanevető képére — Hiába csúfolódsz — nevetett rá tükörképére —, akkor se látszanak meg rajtam az évek Hogy harminc leszek? Nem számít. Hogy más előtt igen ? Fütyülök mindenki másra... Magamnak csak én számítok. Megszólalt az előszobában a csengő. Felkapta a fejét, s bosszúsan nézett az ajtóra, mintha reggeli ájtatosságában zavarta volna meg a csengetés. — A karbantartóktól vagi k — közölte a folyosón várakozó férfi. — Itt lakik Gáspár Tstvánné? — Csak volt Gáspárné — he’'-esbítette felhúzott orral. — Három nap ótá ismét Ka- ra'-as Ilona... A férfi nem értette, nem is éghette, hiszen mit tudhatja a" ideaen. mi történik egy ajtó mögött. amikor életében mév először próbál belül jutni a küszöbön. Zavartan nézte '(pl a kezében levő papírt. ho1 nedig az ajtó névtábláját. — Nekem azt mondta a házmester... — Öh — nevetett bugyborékolva —, a házmester sem tudhat mindent. — Akkor elnézést kérek. — Azért ne menjen el — tartóztatta —, mert végül csak jó helyen jár, nálam rossz a radiátor. Fordított a kulcson, s kitárta az ajtót a szerelő előtt. — Tessék, — Invitálta — balra, a nagyobbik szobában rossz az a vacak. — Miközben tessékelte maga előtt a még mindig tétovázó férfit, alaposan megnézte. „Jóképű, nagyon jóképű” — állapította meg. „Ha a haja nem lenne annvira elhanyagolt, még társaságban Is szerepelhetne”. A férfi a szobaajtónál visz- sza fordult. | — Azért mégiscsak tisztázni kellene... — Ugyan, mit akadékoskodik — vágott a szavába — ott a radiátor, javítsa meg, hiszen egyikünk sem lopja az idejét. Magát azért fizetik, hogy javítson, vagy nem? — Na igen, igen, de tetszik tudni, nagyságos asszonyom, nem mindegy, hol javít az ember. A munkalapot Gáspár Istvánná nevére állították ki... A nagyságos asszony nagyon jól jött. Bár ami azt illeti, a kisasszonynak jobban örült volna, de azért így is jó, hiszen eddig többnyire csak Ilona, Ica, vagy csak simán kartársnő volt. Pedig mennyivel többet és szebbet érdemelt volna. Megeredt a nyelve. — Jó helyen jár, szerelő úr — nyomta meg a megszólítást különös hangsúllyal. — Gáspár Istvánná csakugyan én voltam. Három napja azonban nagyot fordult a világ. Különben, amíg magúk kifáradnak, hogy megjavítsanak valamit, akkorra akár meg Is halhat az ember. A férfi felhúzta a vállát. — Sok a munka, kevés a szerelő. — S az a kevés mind ilyen jó kiállású mint maga? A szerelőt meglepte a kérdés. nem tudta mit feleljen, & zavarában a radiátor gombját kezdte csavargatni. Félszemmel pillantott az asszonyra. Ott állt a közelében, s a kissé affekta póztól szétnyílt a pongyolája. „Egészen jó anyag” — állapította meg, s a zavara egyre fokozódott. Bátortalanul húzta elő zsebéből a cigarettát. — Tetszik tudni, csak úgy meev igazán a meló, ha közben úgarettázom. Nem tetszik érte haragudni? — Engem is megkínálhat. Azt mondják: jobb ízű még a Kossuth is, ha legalább ketten szívják. — Nem tudom, nem figyeltem még meg. — Megfigyelt maga már valamit egyáltalán? „Mit képzel ez a nő, és mit akar tőlem” — kérdezte magában a szerelő, s megint a radiátor gombján kezdett matatni. „Ha most megszorítanám, úgy istenesen, azonnal elszállita belőle a szufla.” Az asszony mintha csak a gondolataiból olvasott volna, közelebb lépett, s hagyta, hogy a pongyola teljesen szétnyíljon. „Egyen legalább a szemével” — nevetett befelé, e közben a szeme sarkából leste, felfigyelt-e a férfi az új pózra, a már teljesen kihívásként felfogható helyzetre. Elégedetten és örömmel vette tudomásul, hogy szaporodnak a ráncok a szerelő homlokán. „Izzadj, csak izzadj, barátom, ha már majd nem bírsz magaddal, megkönyörülök rajtad, mert egészen kedvemre való vagy. Tenyészteni kellene a fajtádat, s a szaporulatból mindből szerelőt csinálni, hogy a magamfajta facér nőknek is jusson némi öröm ebben a keserves életben.” ár játéknak tekintette a szerelőt. „Még egy félóráig elszórakozom veled, aztán majd meglátjuk”. Amikor később űgy-ahogy rendbe szedte összekócolódott haját, nevetve fordult a szerelőhöz. — Ki se néztem belőled, hogy ennyire ráménős vagy, úgy álltái az ajtóban, mint aki kettőig se tud számolni. Amikor megláttalak az forgott a fejemben, hogy azt mondom neked is, amit annak az ágya- lágvultnak mondtam mindig. Szóval, a volt férjemnek. Mindig azzal biztattam, menjen el falura, kanásznak. Nem, nem sertésgondozónak, ahhoz már több ész kell, mint amennyi neki van. A férfi hallgatott, s csak szófoszlányok jutottak el a füléig. A gyomrára figyelt. Furcsa, eladdig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Egy pillanatig arra gondolt: legjobb lenne megfojtani ezt a nőt, mert ennek semmi sem szent. Benne ugyanis az elején bizeergető melegség, telepedett meg, s ha a kelleténél talán jobban is szorította az asszonyt, az azért volt, mert azt akarta, hogy egészen közel legyen hozzá. De ez nem az, aki az ilyesmit becsülni tudja. Gondolatait az asszony fecsegés® szakította meg. — Tudod, nehezen ment a válás. Az a piszok a véremet akarta. Pofázott azért a rohadt kocsiért, meg ezért a vacak odúért, mert neki minden kellett volna. Arra persze nem számolt, hogy öt év alatt — eddig vegetáltunk együtt — valójában nem ismert meg engem. Azt sem tudta rólam, hogy, ha valamit felteszek magamban, azt tűzön-vízen keresztül megcsinálom. Elhatároztam, hogy enyém marad a lakás, meg a kocsi, és úgy is történt. A végén örült, hogy a saját cuccait élvihette. „Te illatos úristen — szon- tyolodott el a férfi — micsoda sárkányt fogtam én ki”. Részvéttel gondolt arra a másik férfira, akit ez a nő bizonyára tönkretett, s most valahol albérletben vagy valamelyik városszéli kocsmában hányódik, mert a nagyságának szüksége volt a kocsira, ineg erre az odúra. Tulajdonképpen most nézett szét csak a lakásban. Első pillantásra bútorraktámak és mütyür- núzeumnak tűnt előtte. Aztán meglátta a falon a képeket. Neon tudta megítélni értékesek-e, vagy sem, inkább csak úgy találomra gondolta, hogy többet érnek mint azok, amelyeket a legtöbb lakásban láthat. — Tetszenek? — kérdezte az asszony, s válaszra sem várva magyarázni kezdett: — Az ott, — mutatott az egyikre — többet ér annál, mint amennyi pénzt te életedben egy csomóban láttál. Az értékét csak velem lehet összevetni. annyit érhet, mint én a valóságban. „Akkor akár a szemétre is lehetne' dobni” — csapódott, át a fején, de aztán bocsánat- kérőén nézett a képre. Az asszony a másik szobából kiáltott most át, s a férfi határozatlan léptekkel indult arra. — Ezt nézd meg, ilyet még nem láttál — mutatott egy kis fekete szoborra. — ötszáz éves. Első házassági évfordulónkra vette. Haragudtam érié, mert jobb tett volna, ha akkor egy normális bundát hoz Angliából. Később aztán, amikor a műértő azt mondta: húszezer forintot ad érte, megnőtt a szobor becsülete a szememben. Az utolsó szavakat már a heverőn mondta, s a férfi mintha csak meg lenne ba- bonázva, úgy indult hozzá. Pedig előbb még úgy érezte hányni fog, ha a nő hozzáér. A torkát kapargató undor azonban csak akkor hatalmasodott el rajta, amikor később az asszony kissé pllledten tollászkodni kezdett. „Akár egy fürdő papagály” — suttogta magában. „Akörül sincs semmi és senki, csak 6 maga, ha örömére szolgál valami.” Megint úgy érezte magát, mint az előbb a másik szobában. Csak most mintha fizikailag is ránehezedett volna a bepiszkolódottság érzése. „Meg kellene fürödni — meditált szótlanul — akkor talán elmúlna ez a2 egész. De mit' mosnék le magamról?” Tenyerébe hajtotta a fejét, s alulról felfelé nézett a tükör előtt illegő asszonyra. „Amúgy nem lenne csúnya, még csak nem is hervadt, de van benne valami, ami idegesít.” — Alszol talán? — nevetett rá az asszony, s mellé lépve beletúrt a hajába — Hagyd ezt — szólt rá majdnem durván — hideg a kezed. — Hideg? Az lehetetlen, az még sohasem fordult elő velem, hogy hideg lett volna a kezem. — Pedig most az — sóhajtott a férfi, s indult a másik szoba felé. — Megyek, megcsinálom a radiátorodat, mert engem tulajdonképpen azért küldtek ide. — Hagyd a fenébe — legyintett az asszony — úgysem használom. Nem nagyon vagyok abban a szobában Meg aztán, ha most megcsinálod, többet felém se nézel. .. szerelő meghökkentőn fordult vissza. Hirtelen azt hitte: a gondolataiban olvas az asszony. Szabadkozni, ígérgetni nem akart. Egyelőre csupán undorodott magától. Azt azonban biztosan tudta, hogy ide még egyszer csakugyan nem teszi be a lábát. Ürességet érzett magában és maga körül. Szemben áüt vele egy kívánatos, szép asszony, mégis úgy tűnt neki, mintha teljesen egyedül állt volna egy sivár puszta kellős közepén. Lakos Györter Szellemek éjszakája SUBANÉ, AZ URÁN KÍVÜL még senkinek st mondott gonosz szót, de ezt már ő se bírta ki átkozódás nélkül. — Hogy törjön le a keze az akasztófára valónak a születése napján! Még ilyetl Behatolni más tisztességes honpolgár háztáji pincéjébe, és megtizedelni azt az édeskés kadart, amelyet a húsvéti ünnepekre tartogatnak, amikor jobb ára van a bornak! És még az ura sincsen idehaza, azt is elvitte a kórság Budapestre, mert nem is lenne Suba Péter a neve, ha nem neki kellene a szövetkezet ügyét intézni a minisztériumban, meg ha új kabátot nem a fővárosban venne magának. Most Is elvitte a nagy pénzt, hogy ünneplő télikabátot vegyen. De mit kezdjen egy félénk asszony, amikor tolvaj jár a kert alatti Méghozzá olyan tolva), akinek kulcsa van a pincelakathoz l A fene a gusztusát! Annak is édes kadar kell. Egyébként más pincébe törte volna a nyavalya, ahol több a bor. mert nem kétszáz négyszögölről szedik a szőlőt... Kapóra jött éppen Csetényi sógor. Ez mindjárt odakeveredik a házukhoz, ha Suba Péter hosszabb útra kiteszi a lábát. Ott legyeskedik, lábatlankodik, s csak ő tudja, miben töri azt az asszonyszomorító fejét. — Mit búsulsz, komámassczony? — kezdte most is, csak úgy, a kerítés fölül, s már nyúlt is azzal a nagy kezével belülre, a riglihez. Mert ez magának nyit ajtót, nem várja, hogy beeresszék. — Lopják a bort — kapott a szón Subáné és pillanat alatt elhadarta a nagy családi keservet, hogy az ember míg odajár Budapesten kabál-venni, szombat esténél elébb aligha jön meg, a fene a jó dolgát. — Hátiszen, ha csak ennyi — legyintett a sógor, s mintha csak véletlen csinálná, körülsimogatta csípőben az asz- szonyt, aki ezegyszer a családi vagyon érdekében eltűrte azt szó nélkül. Elvégre, Krisztus koporsóját se őrizték ingyen! — Nagy baj, nagy baj — sopánkodott az asszony, mintha nem észlelné a sógor pajkosságát. — Csak volt baj! Csak volt — legénykedett Csetényi sógor. — Mától fogva ne legyen gondod! A gallérjánál fogva hozom eléd a pejnahájdert. Sötétedéskor csakugyan megjelent Subáék házában a sógor. Arcán és tartásában kiütközött a legénység. Hadd lássa a kom&masszony, hogy milyen az igazi férfi, ha mindjárt közelebb is áll a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de a kuráPataki József: Anya, gyermekkel POLGAR ISTVÁN: Permet Aprócska tündér. Szikrázik a műhely, amerre ellép. Kunkori füttyöket aggat hajába a férfi-öröm. Száz torpanás. És száz sunyító farkas lesi kezünket, marjon-e? Valaki kurjant. S ő már eltűnt, mint jelenés. Acetonszag, meleg kilibbent. Permet hullt ránk, azért e frisseség? Gépünk kaján arc. Kapcsolójára rácsapunk. S a tündért várjuk, mikor jön megint. zsija még a régi. Azért biztosítékul egy göcsörtós fütyköst is szorongatott markában, mondván, hogy legyen mire támaszkodni, amíg lesben áll a pince árnyékában. — No, komámasszony — kezdte — mi lesz a fizetség? Subáné hamar rávágta: — Két liter, meg amit helyben megiszik. Nálunk ez a taksa,.. — Csakhogy énnálam meg más a taksa — hunyorgott hun- cutosan a sógor. ABBAN A PILLANATBAN hangos csaholásba kezdtek a kutyák. Subáné tuszkolta kifelé a vagyonőri önkéntességet elvállaló sógort. — Menjen, vén lókötő — biztatta bizalmasan. — Itt lopja az időt, s közben kiforgatják a pincét! — Jó, jó — kászálódott Csetényi. — De a fizetség nem maradhat el... Alig ért a pincesorhoz, még annyi ideje se került, hogy megszokja a nagy éjszakai feketeséget, egyszeriben két éktelen tenyeres csattant és a sógor arcán vérvörös csíkokban virágzott ki a betörő ujjanyoma. — De a jó szentségit! — fakadt ki hirtelen és iszonyú forgásba kezdett. Csapkodott, vagdalkozott a fütykössel, de bármerre is fordult, az mindig csak levegőt ért. Restelkedve tért vissza a házba. Subáné a szomszéd kutyák hangoskodásából sejtette, hogy valami történt. Óvatosan nyitotta meg az ajtót. — Magával meg mi van? — Szellem — mondta Csetényi nagy meggyőződéssel — Az én tudományomnak itt vége... — Ember! — tört ki az asszonyból, amint meglátta a piros-csíkos arcot. — Hiszen magát az a szellem alaposan helybenhagyta! — Szellem, ha mondom — erősködött a sógor. — Hangom nem riasztotta, botom nem érte. Subánéban azonban egy pillanatra az aggódásnak és a félelemnek is fölibe kerekedett a káröröm. — No, most megkapta a fizetséget! Azért másnap már azt terjesztette, hogy valami nagyon titokzatos események játszódnak le a pincesoron. Testetlen lények osztogatják a rettenetes pofont, és még olyan hős is tehetetlen velük szemben, mint Csetényi sógor, aki aztán nem ijed meg a maga árnyékától. Meghallotta a hihetetlen hírt Böke Bertalan is, aki arról nevezetes, hogy két markával egymaga kiemel egy tűzifáival megrakott szekeret a hegyi út sarából. Azonkívül olyan hátborzongató nevetést tud hallatni, hogy attól megáll az ütőben a vér. Akár csak most is, a hír hallatán — Szellem? — mondta és csak nevette. — Az bizony — erősködött az asszony. — Bízza csak rám, Subánéí Majd én kezelésbe veszem azt a szellemet. Nem is kérek egyebet érte, csak egy litert abból a nektárból, amit annyira féltve őriz. Böke Bertalan már nem is fütyköst, csak egy hajlékony, végetörött ostornyelet vitt magával. Azt is csak azért, hogy