Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

1008. február 11. vasárnap NOG R AO Áz aktív néző színháza Aki Brechtben csak a köl­tőt, a drámaírót akarja ész­revenni, éppen úgy félreérti, mint aki benne csak a szel­lemes színpadi mestert lát­ja meg, vagy éppen csak a marxista eszmék „propagáto- rát.” Brecht nemcsak kiváló drámaíró volt, aki melléke­sen rendezéssel Is foglalko­zott, vagy fordítva: nemcsak mester-rendező és színházter­vező, aki műsort is írt a sa­ját színpada számára, nem­csak nagyszabású drámaíró és színpadművész, aki világnéze­tének a marxizmust választot­ta, hanem páratlan művész­egyéniség. Élete céljának a szocialista színházművészet megteremtését tekintette. Eb­be a célba a dráma, a szín­pad és a világnézet egyaránt beletartozik: a célkitűzés sé­relme nélkül egyiket sem le­het a másiktól különválaszta­A Koldusoperá-ban teljese­dett ki Brecht „didaktikus" színháza, amelynek lényege a közönség intellektuális meg­győzése, legfőbb tárgya pe­dig a társadalomelemzés. Brecht meg akarta győzni né­zőjét arról, milyen a helyes társadalmi berendezkedés: te­hát megmutatta a kapitalis­ta rendszer hibáit, embertelen vonásait. A didaktikus szín­pad csupán az észre számí­tott: Brecht a közönség elé tárta társadalomelemző para­boláit, ítéletét kérte — azaz bizonyos hideg, kritikai tá­volságból mérte le az állapo­tokat és folyamatokat. A „hideg” és „kritikai” tá­volság — ez a lényege Brecht epikus színházának, nem pe­dig áz, hogy epikus elemek kerülnek a drámaiak közé, hogy a pusztán megjelenítő drámaiság helyét epikusság, az elbeszélés veszi át. De még csak nem is abban rejlik Brecht epikus színházának lényege, hogy lazán összefüg­gő jelenetsorrá oldja föl a szervezett drámát,. Az ő epi­kus színpada kritikus, a cse­lekményektől — a bemutatott eseményektől —■ bizonyos tá­volságban maradó, a látottak­hoz és hallottakhoz nem ér­zelmi beleéléssel és feloldó­dással, hanem Intellektuális 70 éve, 1898. február 10- én született Bertold Brecht, a kiváló német drámairó és rendező. hidegséggel közeledő nézőt kí­ván. „cigarettázó nézőt.” Olyat, aki nem felejtkezik el arról, hogy amit lát, az nem valóság, hanem „színház”, aki nem felejti el önmagát, s a műről, amely leköti, állandóan tudja, hogy az nem maga az élet, csak annak ábrázolata. A színpadnak tehát nem szabad nézőjét az illúzló-vi- lágba átvarázsolnia, hanem ébren kell tartania benne az igazi valóság tudatát, hogy megértse és megbírálja azt, aimt a színpad elébe tár. Mindezt természetesen nem­csak a különlegesség, vagy a hagyomány okkal való szakí­tás kedvéért, hanem a néző hatásos társadalmi tettre ser­kentése érdekében. A drámai színház érzelmileg foglalkoz­tat. , felkorbácsol, illúziókba ringat és kielégít: megrázva és megtisztulva vagy fel­üdülve & megkönnyebbülve lépünk ki belőle, mint üdítő, langyos fürdőből, hogy azután visszatérjünk a hétköznapok porába. Brecht epikus szín­háza azt tűzte ki célul, hogy meggyőzze és ezáltal aktivi­zálja a nézőt, tehát politikus színház, marxista művészet, amely élő társadalmi gyakor­latot teremt. Logikusan következik eb­ből: Brechtnek olyan eszkö­zöket fellett alkalmaznia, amelyek megakadályozzák a nézőt abban, hogy elfelejt­kezzék a színpadi illúzió ked­véért önmagáról és a való­ságról. Ezért Idegen Brechttől mindenfajta szóvarázs, má­mor és révület — helyettük művészi föeszkőzel az irónia, a szatíra, a groteszk humor. Ezeken kívül a néző eszmél- tetését szolgálják az úgyne­vezett elidegenítő hatások, olyan eszközök, amelyek meg­akadályozzák, hogy a színpa­di illúzió győzzön a tudatos valóság fölött. Erre való a színpad és a díszlet számos fogása, táblák, feliratok, vilá­gítási effektusok, a meztelen­re vetkőztetett színpadi vi­lág, ezt szolgálták a „song”-ok és a színészi játék. Maguk a darabszövegek nem sokat árulnak el az elidegenites technikájából. Brecht igazi drámaíró volt, színpadra írt: igazi komédiás volt, s a szö­veget teljes mivoltában a színpadon bontakoztatja ki. Szövege csak a színpad és a színészi játék sajátos brechti eszközeinek összhatásában ér­vényesült. Amikor Hitler vette át az uralmat, Németországban. Brechtnek menekülnie kel­lett. Megkezdődött másfél év­tizedes emigrációja, honta­lan bújdosása Európa és Amerika különböző országai­ban. Az emigráció, művészi pályáján, újabb emelkedést jelentett. A fasizmus elleni vi­lágharc, a népfrontpolitika kiszélesítette Brecht művészi akaratának körét: tárgyai közé vonta mo6t a jelen min­den problémáját, központban az antifasiszta, később a há­borúellenes küzdelemmel. A nemzetközi antifasiszta össze­fogással való együttműködése Brechtét művészileg hagyo­mányosabb módszerekhez kö­zelítette, dialektikus szemléle­te azonban nem változott. Az emigrációban születtek Brecht világszerte ismert nagysikerű művei, a Kurázsi mama, a Galilei élete, a Carrar asszony puskái, az Állítsátok meg Arturó Uit, a Kaukázusi kré­takör. Életműve elevenen hat. darabjait világszerte játsszák, nemzetközi kultúreseménynek számít a Berliner Ensemble egy-egy Brecht-bemutatója. Saját rendeltetésének és sa­ját példájának mondana el­lent, ha a történelem és az ember állandó változására építő, a mindent összefüggé­seiben megragadó dialektikus színház, melyet Brecht te­remtett, valaha is megakadá­lyozná a továbbhaladást De alkotójának helyét a változó történelemben csak akitor ha­tározhatjuk meg helyesen, ha ott jelöljük ki, ahová világ­nézeténél, kérlelhetetlen va­lóságábrázoló szándékánál és erejénél fogva tartozik: a szo­cialista realizmus mesterei között Jean Ejffei Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát al­kotott maradandó módon, megformálta magát a nagy- apás-szakállú kis atyaistent is: Jean Effel, a grafikusművész. Szétkapkodott, megszeretett könyvei révén nálunk így is­merik leginkább, a játékos vi­lágmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek úiraalkotó­jaként. S kevesen tudják ró­la, hogy igazi neve Francois Lejeune s igazi hivatása a politizáló művészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pedig gyakrabban ta­lálkoznak Marianne-nal, Fran­ciaország szimbólumával, mint Ádámmal és Évával az Effel­Effel jól politizáló, becsülete­sen politizáló művész, egye­bek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke-világtanács aranyérme, amelyet már más­fél évtizede kiérdemelt. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kul­túrával és eredeti művészi te. hetséggel kialakított — stílus adja meg a művek végső lé­nyegét, nélküle a szellemes öt­rajzokon. Az ismert vonalak­kal megrajzolt politikai mű­vek évtizedek óta sok fonto­sat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marianne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy £ He menjen üres kézzel, mert az ilyen vasmarkú egyéniség­nek mindig szorongatnia kell valamit. Az éktelen nagy pofont azonban ő se kerülhette el, megkapta, azonmód, mint Csetényl sógor. Ellenben 6 nem oldalvást csap­kodott a pofon után, hanem felfelé nyúlkált a pincetetőre, mert jóelőre kigondolta, hogy csakis ott lapulhat a vakmerő tolvaj. Nem sokat tévedett, mert második fogásra már va­lamiféle szövetbe kapott bele a marka. A szellem azonban kitépte magát, és szapora csörtetéssel futott fölfelé a hegy­nek, az ótemető irányába. Bőké Bertalan meg utána, mert jól tudta, hogy az ilyen pofozkodó szellemet nem fogadja be a sír. De a tolvajt elfogni ő se tudta. Így érkezett el a szombat, amikor már Suba Péternek is meg kellett térnie budapesti barangolásából. Csodálatosan szép, bolyhosszövetű, fekete télikabátot vá­sárolt magának. Feszített is benne, mint egy cső kukorica a zsákban. Azaz feszített volna, ha hébe-korba meg nem inog az utasellátóban bőségesen bevételezett pálinkától. El- ttégre illik áldomást Inni a jó vételre! — Mit szólsz a kabáthoz? — mutogatta magát. Több se kelleti ?ubánénak. — Te tekergő, falu csúfja! Te csak éled a világodat, ide­haza meg elviszik a fejünk fölül a házat. —■• Kőház ez, anyjuk, nem vertfal! — mondta és kacagott mellé. DE ARCÁRA IS FAGYOTT a mosoly, amikor Subáné ka­rakán hetykeséggel a csípejére verte az öklét. — De a te fejed sincsen kőből! Szétverem, hogy elmegy a kedved a gúnyolódástól. Mi lesz velünk, ha húsvétig min­den borunkat elhordják? — kérdezte aztán, s ezen úgy elér- zékenyült, hogy könny lepte be az arcát. — Inkább eladtam volna az őszön mind, most nem lenne gondunk,.. Végre Suba Péter is megértette, hogy valami érthetetlen, külső behatás veszélyezteti a családi békességet. — Pszt! — igyekezett a sarkára állni. — Asszony, pszt! Azzal levette a kétcsövű vadászpuskát a falról, betöltötte nyolcas söréttel, vállára vette és elindult az éjszakába. Su­báné hiájba kiáltozta utána, még a tornácról is: — A kabátot, Péter! Hagyd itthon az új kabátod! A férfi legyen férfi, ne hagyja magát az asszonytól egze- céroztatni — gondolta Suba Péter az utasellátó töményétől bá­torítva, és most már csak azért is abban a fővárosi, elegáns új téliben ment. Hideg, szeles éjszaka volt. A fák szakálla egyre nőtt a csillogó zúzmarától. Szerencséjére Suba zsebében ott lapult a pincekulcs. Bement és a pinceajtót, ahogyan szokta, karó­val támasztotta meg belülről. Az új kabátot felakasztotta a szűk pinceablak zárjára, amely le is billent féloldalasán, mert a jó télikabátnak súlya van, mint a jó hízónak. Vac­kot vetett az ágyon, azzal lement a lépcsőn, hogy felhozzon egy kancsóra való fűtést a tolvajlásra váró kadarból. Fekve inni különös élvezet, kivált így, szombat éjjel a pincében, az ablakon beszüremlő gyér holdfény nellett. Amíg szájába veszi az ember, hideg mint a kocsonya, de mire a gyomorig ér, már jobban melenget, mint egy tüzes menyecske. A jó bor sohse volt rossz — amint azt mondani szokás. Ivogatott tehát, közbe-köze megtapintotta maga mellett a puskát, amelyiknek már élesre kattintottá az ütőkéjét. Csak meg kell húzni a ravaszt, és a gaz tolvajt máris teheti a hátizsákba. A gonosztevő ezúttal nem mutatkozott. Már az álom szorongatta, hiszen a második kancsó végé­nél tartott, amikor valami gyanús nesz ütötte meg a fülét. Azaz inkább az lett a gyanús, hogy a pokróc alá befútt a szél. Kimeresztette szemét, és látta, hogy az ablak nyitva. Vállas, fekete, nagy ember tolta, gyömöszkölte befelé a fe­jét, a testét. — Megállj! — kiáltotta el magát Suba. A betörő egy pillanatra meghökkent ugyan, de utána vak­merőén tülekedett megint befelé. Ennek fele se tréfa! A gazda felült, a puskát kézbe kap­va és farkasszemet nézett a betolakodóval, a félsötétben. — Állj, mert lövök! — kiáltott újból. Az csak mászott tovább. — Lövök, ha mondom! És lőtt. Beleeresztette a sörétet mind a két csőből. Az élettelen test puhán huppant a pincegádorba. Ez se garázdálkodik többet! Suba Péter azonnyomban ki a pincéből, be a házba az asszonyhoz. — Hozzál tanút! — mondta az asszonynak. — Hadd lássa a falu, hogy csak önvédelem volt. Szomszédság, rokonság hamar összeverődött, a lámpások sora úgy világított, mint a lámpionos felvonulás. Egy kér­dés feszegetett mindenkit, hogy ki lehetett az az elszánt cstrkefogó: idegen-e vagy falubeli. Mert nagy szégyen lenne, ha falubeli hozná hírbe a falut. Sietve vonultak a pincesor felé, nagyrészt vidáman, mert ünnep előtti este több bor lecsorog a garaton, mint máskor. A falut ugyanis nemcsak bortermelő, hanem borivó nép is lakja. — Még hátidban is kitépem a fűlit! — esküdözött Bo- zstk Mari néni, aki ilyen pletykás felfordulásból ki nem maradhatott, noha, igen-igen a szoknyájába állt a félsz. Végtére kinyílt a pinceajtó. A fekete test ott nyújtózott most is élettelen a pince- torokban. A lámpásokat a magasba emelték, s még mielőtt bárki is megszólalhatott volna, Subáné éles szóval a következőkép­pen ognoszkálta a halottat, az urához fordulva: — Te szégyentelen, részeges lacibetyár! Ezt kellett meg­érnem, falu csúfjára! Szitává lőtted az új télikabátot. AZ ÁM. HISZEN EZ csak egy kabát! Ez a Péter bolond­jába csődítette össze a fél falut! így méltatlankodtak az összegyűltek, s csak akkor békültek meg, amikor Suba Péter engedvén Bőké Bertalan ellentmondást nem tűrő ajánlatá­nak, előguritott egy félakós hordót. De hogy ki lett légyen az agyafúrt tolvaj, az máig is ti­tok. Nincs ebben semmi csodá­latos ha eszünkbe jut lapoz­gatás közben, hogy A kis an­gyal albuma hajdan ugyan­csak fontos és becsületes po­litikai tettnek minősült. Ez a glóriával karikázó, de bom­bákat levegőben elkapó, har­sona-leckéktől irtózó, de sze­gény nénikéknél sugárnyaláb­bal befűtő, embergyerek-sza- bású kis égi szárnyas szüle­tése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Fran­ciaországában — a derűs ér­telem és a szellemes humá­num finom tüntetésének szá­mított az embertelen és ér­telmetlen háborúval szemben. Ezért mararit Effel legnép­szerűbb munkála. ezért jelent ma Is emberséget, humort, költő'séget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, ho­lott kicsit darabosak, grotesz­ken esetlennek tűnnek: egyál­talán nem könnyednek látszó, inkább nehézkesen gördülő vonalak, amelyekből tenyeres­talpas figurák, suta állatok és nehézkes fák kerekednek ki. letek mttsem érnének: éles­ségüket lekerekíti, harsánysá- gukat tompítja, szatírájukat megértővé, vagy éppen csat­tanóbbá formálja. Így lesz a művek hangja gúnyoros, de nem bántó, groteszk, de érzéssel teli, mosolyogtató, de nem klnevettető. így lesz hiteles a fügefalevelet víztükörben próbálgató Éva, a tekintélyé­re vigyázó, okoskodó isten, s az ördög, akinek gonoszsága itt egy rossz kölyök vásott szemtelenségévé kedvesedbe. Vagvis fgv tud emlékezete­sen beszélni Effel minden rajzsorozata arról amiről tu­lajdonképpen folyvást beszél­ni akar: emberségről, béké­ről. tisztaságról. Ezt, a peda­gógiai szándékot észre sem vesszük lapozeatás közben: csak szórakozunk. De íev van ez lói. mert a jó művészet legtöbbször észrevétlenül ta­nít. Üdvözöl ifink hát hatvanadig születésnapján egy nagv mű­vészt. aki megtanult. s bravú­rosan tud arvró. szórakoztató­nak látszó -ötletekig a leg- fontosabhról beszélni. ANDRÄSSY LAJOS: Érsz a kai »műszak Must minden éjjel, míg téged a pelyhe» rpeleg dunna közt simogat az alom i Bi szövőgépek zúgását figyelve őt nézem én: a karcsú szőke lányon Kék-aprópöttyes kendő, s úgy feszül mellén a köpeny, amint igazítja > makrancos hajtincsét, mint kerek almán a hamvas bőr, — s kedvem magasra szítja ha énekel — s én hallgatom itt lopva míg cikázik a gépen a fonál: pacsirta szól így rét fölött, dalolva míg tavaszod ván párjához talál S én észre sem vettem, elszállt az éjfél míg pontos, szép ringását versbelopían-. a gép előtt: mint nádszálét — a szél csókját kerülve ringóét. . Zajosan virrad, a műszak véget ért A lányka a vég vászonba szőtte álmait .. Én is hihetném: álom volt. ha csókra nyújtott ajkával nem állana itt, . l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom