Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-25 / 47. szám
1968. február 25., vasárnap NÖSRÄD 9 A fiatal író balról főtt, a tejesember jobbról. Az egyik imbolygóit a vállára nehezedő rekeszek alatt, a másik kikitért, a mértanban egyenes vonalnak nevezett irányból, o fejében zsongó alkoholmennyiség hatása alatt. Hideg volt. És hajnal. Pontosan tudom, hogy négy óra. Éppen arra jártam. Nem véletlenül. Azért, hogy meglessem a fiatal író és a tejesember találkozását. A teret alig derítette jobb hangulatra néhány pislákoló kandeláber. A fiatalember arról gondolkozott, hogy ebben a hidegben nem lehet gondolkodni És a megfagyott gondolatokat pálinkával próbálta felébreszteni, de eredmény helyett csupán enyhén berúgott. Máskor is előfordult már vele, meg sem lepődött. Ha magasabb szintre hágott az aggódás érzékenyen reagáló, kifinomodott lelkében, mintha egy zsilip szabályozná, az alkoholszint is ennek megfelelően emelkedett. Most az is eszébe jutott, amint balról közeledett, hogy „jó vicc aggódva inni!” A tejesember megállt a teherautó leeresztett hátsó ajtaja előtt. — A franc egyen meg — mondta a rekesznek. De miután az nem válaszolt, elöre- kiabált a sofőrnek. A kihalt utcán a hang dagadt, öblösö- dött. — Dönci. van egy kis gézed? A fiatal író balról jött és azt játszotta, hogy becsukott szemmel meg tudja-e tartani a helyes irányt. Nem is kívánta magától, hogy kitérők nélkül tartsa; „Ebben a hidegben, és annyi szilva után”. — Így hát, elégedett volt magával. Sót, néha mint gyerekkorában felemelte két kezét oldalsó középtartásban, és halkan, berregve, repülözött egy kicsit. Hol jobb kezét emelte magasra, hol bal kezét. Teljesen egyedül játszott az utcában, és oly régóta először még az sem jutott eszébe: „Mi lenne, ha most egy tí- merős meglátná”? — Vérzik! Dönci, jó szorosra húzd! Hányszor ugattam már a Lipták szakinak. Csupa fémszálka már a rekesz. Az embernek szétszabdalja a kesét. A kesztyűt úgy zabálja. mint a rongyot, ha nem vigyázok rá, hetente vehetek újat, a saját zsebemből. Kétszer nekiveselkedett, hogy a platóra jusson. Fájós kezét felfelé fordította, és a keze- fejére támaszkodott, de minduntalan visszacsúszott. — Nem érdekel — mondta — Annyi, amennyi. Hány fok lehet? Mikor kijöttünk, mínusz 17 volt, most lehet vagy húsz! Még szerencse, hogy a tér felfogja a szelet. Befagy a tej fél óra alatt. — Be. Regős István Aggódva mni — Olvastad ma? Mit? — Az újságot. A tél hősei! Rólad is irtak, nem?! A tél hőse! A tejesember megfordult A Közért előtt már tornyosultak friss tejjel telve az üvegek, az üvegek a fém- szálkás rekeszekben. Éhes is, álmos is, elégedetlen is volt. Arra gondolt, milyen jó lenne aludni. Jó meleg szobát képzelt el. Semmit sem csinálni, csak aludni. Még az asszonyt sem kívánta, pedig fiatalember volt. Csak meleget. A fiatal író közeledett a térhez. Elhatározta, mindent megír. Mert sok mindent nem írt még meg. Meglátta a Közért előtt a tejjel teli üvegeket. Nem nézett se jobbra, se balra. Borzasztóan felizgatta az „élmény”. Tejet! Belenyúlt a zsebeibe, és addig turkált, míg néhány forintosra akadt. Körüljárta a rekeszt. Kóstolgatta a borzongató izgalmat. Friss tejet! Csak le kell venni egy üveggel. A kék, puha kupakot a földre hajítani és inni, tejet inni. Az éjjel csak eltelt valahogy — gondolta — meleg szobában beszélgettek, ittak, meséltek. Reméltek és aggódtak. Ami igaz, az igaz. Azt el kell ismerni. Kati ts kedves. Kár, hogy sohasem lehet az övé. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért. De úgy emlékezett, hogy józanul sem tudott erre felelni... Ekkor összerezzent, észrevette, hogy figyelik. Merően. A tejesember állt előtte. Fogta a rekeszt, mintha az övé lenne. Kék pufajkája valószínűtlenné vastagította alakját. Az arca mind merevebb lett, mint ahogy az üvegekben percről percre jobban megfagyott a tej. És egy pillanatban megérett benne minden gyűlölet, és keserűség, és fellendült a bepiszkolódott, át- vérzett kötés, és lecsapott a fiatalember arcába. — Szétverem a pofádat/ Te állat! Tejet lopnál?! Hogy holnap én fizessem meg. Te... te... — nem beszélt. Inkább hörgőit. Kiömlött belőle valami. amit már nem bírt tovább elviselni. Hirtelen abbahagyta és buta arccal meredt vérző kezére. A fiatalember lehajolt, felvette a földről sapkáját és a fejébe nyomta. Tökéletesen kijózanodott. Egy fejjel magasabb volt a tejesembernél. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag Fecskét. Megszokott mozdulattal kipöckölt egy szál cigarettát és a tejesember felé nyújtotta. — Gyújtson rá! „Ezt megírom — gondolta — ez nagyon jól” FARSANGI ORCÁK ANYU A SZEMÉVEL int. Vera elfogja a pillantását, s utánamegy a fürdőszobába. — Menj át a nagymamához. hozd el, amit otthagytam. — Sütemény? — kérdi suttogva Vera. Anyu bólint, megigazítja Vera pöttyös nyakkendőjét:, helyreráncigálja gallérját. — Ha Apu kérdezné... — Nem néz rá, a hajában babrál — ha kérdezné, honnan van a sütemény, mondd, hogy nagymamától kaptad. — Nagymamától — ismétli Vera. — Mindenkinek a tányérja mellett valami mézeskalács-meglepetés lesz. Azt is nagymamától kaptad, érted? — Pedig ugye te vetted ma reggel? — villan rá Vera szeme. Minek is rendezte ezt a születésnapi uzsonnát, gondolja Ácsné. Hiszen sejthette, hogy ez lesz a vége. A férje sértődötten ül az ebédlőben, nem szól, nem kifogásol semmit, csak olyan eltökélten dolgozik, hogy nem lehet leszedni tőle az asztalt. Kétszer is benyit a szobába, tesz-vesz, hogy eszébe juttassa, készülődni kell, teríteni, de a férje a rajztábla fölé hajol, tusos üvegek, és színes tinták sorakoznak előtte, s körzőjével szaggatott vonalakat húz a papírra. — Már négy óra — mondja neki végül. A férje nem válaszol, ösz- szehúzott szemöldökkel dolgozik tovább. Jól ismeri ezt az arckifejezést, mindig olyankor ölti fel, ha a gyerekekről van szó. — Fiam, mindjárt jönnek a vendégek — mondja olyan halkan, hogy érezni, milyen erőfeszítést kell kifejtenie, hogy visszafogja a hangját. — Persze, a vendégek... — Kenyérmorzsával tisztogatja a rajzlapot, nagy figyelemmel. — Maid átmennek a másik szobába. — Az hideg. És asztal sincs benne, csak két csúnya ágy... — Két masszív diófaágy. — Jó, hát szép, gyönyörű. De most nem az a fontos. — Kapkodva beszél, hallja, hogy csengetnek... „A gyerekek! Hová dugja őket?” — Menj el ma délután. Mindössze két óráról van szó, legfeljebb háromról. Hétkor már jönnek a gyerekekért. ÚJBÓL CSÖNGETNEK türelmetlen, éles csöngetés vág a szavába, „odakint topognak a Palotai Boris Szitakötő Tomhsan a repülőt figyeli. Számolja a köröket, s becsapottnak érzi magái, amikor a gép egy-egy időre elhúz a századtól, hogy a jóval előttük haladó másik egységet is bátorítsa jelenlétével. — Csak legalább azok a dög terepjárók jönnének — motyog megint Bellow. — Elment az a kevés is, kisöreg, ami reggel még megvolt? — nevet rekedten Hillary. — A terepjárók még akkor se jönnének, ha tegnap éjjel ki nem készítik őket azok az átkozottak, mert hullaszállításhoz más járművet szoktak küldeni a szakértők. — ügy gondolod, hogy marhaság ez az egész? — kérdez rá Tomhson. — A legnagyobb mértékben, kisöreg. Azt a folyót ugyanis mi alkonyaiig még akkor sem érjük el, ha rakétát raknak a nadrágunkba. — Mire a századik kört írja odafent az a varrógép, a folyónál leszünk. — állítja szinte görcsösen reménykedve Tomhson. — Kompra széliünk, s a másik oldalon... Bellow kilép a sorból. — Ha be nem fogod a pofádat, kilyukasztom a sapkád —, s közben szitkozódva rángatja lefelé a válláról az automata puskát. Valaki az idegesen kapkodó Bellow vállára ver, s a lendület visszadobja a sorba. Tomhson döbbenten nézi. „Teljesen vérbeborult a szeme, s csikorgatja a fogát is.” — összegezi magában amit Bellow- ról leolvasott. A parancsnok páncélkocsija húz el mellettük. ^ A motor zúgásától csak elmosódva hallják, hogy elől, talán a biztosítóknál ugatnak az automata puskák, s val&mer. ről tompa zúgással, aknák is érkeznek. A föld apró remegésekkel jelzi, hogy arra elől felborult az alkonyat előtti csend vészterhes nyugalma. — Korán kezdik most az átkozottalt — szitkozódik Tomhson — Eddig még mindig megvárták az alkonyatot, a sötétet. — Volt idő, amikor te is megvártad, hogy kérdezzen valaki, s csak azután járattad a szádat — fordul felé Hillary. Tomhson félrehajtja a fejét, s így ki tud térni Hillary ökle elől. Miután látja, hogy második ütésre nem számíthat, a visszatérő repülőt figyeli. „Igyekezz, igyekezz — biztatja hangtalanul a magasban lebegő gépet — mire századszor fordulsz meg felettünk, elérjük a folyót”. Elöl erősödik a lövöldözés, egyre több robbanás hallatszik. A nap pedig közeledik az ég aljához. Fokról fokra pirosabb lesz a korong, s Tomhson ban pedig halványodik a remény. Rögeszmeszerűen forog a fejében a századik kör, de nem fogódzó már számára. Ügy látja maga előtt a folyót, mint a nagyon távoli álmot, vagy ahogy a mellette haladókat: alaktalannak, furcsán torznak. Végignéz magán. Leikétől idegen a ruhája, a bakancsa és minden, mintha nem is az övéi lennének, s ő is mintha nem lenne. Próbálja megrajzolni saját arcát, de. nem sikerül. — Tükör kellene — dörmög magában. — Meg három lány, akik simogatnák a hónod alját — röhög a szemébe Hillary. „Érdekes, hogy megnőtt Hillary arca — fut át a fején a felismerés. A szeme akkora mint egy tányér, a szája pedig egészen óriási.” Hirtelenében visszaréved. Megrázza magát, s makacsul kutat odafent a repülő után, de nem látja sehol. „Pedig hamarosan következne a századik kör ” — motyogja érthetetlenül, s arra már oda sem figyel, hogy szája sarkán lassan csorog a nyál. Azt is csak elmosódottan hallja, hogy a lövöldözés mind közelebb ér hozzájuk. Az alakokat sem látja, s nem is tudja mi történik vele. Fáradtan, elkínzottan fordítja felfelé a fejét, a repülő után kutat. „Ott kell neki keringeni fent” — dörmögi nagyon-nagyon kevés meggyőződéssel, Aztán elsötétül előtte minden, majd megint megvilágosodik. Vörös karikák között apró fényes testek cikáznak: repülőgépek. Mindegyik kering, kering kiszámított pályán, s mindegyik a századik körbe kezd éppen. Utánuk kap, de kicsúsznak az ujjai közül, mintha játszanának vele. A délelőtt még csendes környék eleven pokollá alakult át. Nyomjelző lövedékek szabdalják hosszú csíkokra a szürkület határozatlan sötétségét. Tomhson azonban ebből már semmit sem lát. Mozdulatlanul fekszik a földön, teljesen egyedül. Elzúg mellette a parancsnoki páncélkocsi, átlépnek rajta a visszavonulók. Még egyet rándul a test, aztán semmi, Tomhson mar azt sem láthatja, hogy tőle vagy száz méterre égig csapó lángokkal ég a repülő is, amelyik körülbelül a nyolcvanadik kör után kapott találatot. gyerekek, ágaskodnak, vörös az orruk hegye.” — Nem olyan hideg a másik szoba ... Kinyithatjuk az ajtót — mondja a férje. A két kis vendég végre bent van. 'Mit csináljak velük? — gondolja anyu, ahogy átmennek az ebédlőn. — Ide, ide — mondja és kinyitja a hálószoba ajtaját, ahonnan hideg csap ki. — Vedd fel a mackódat — mondja ijedten, s már szalad is ki, hogy ráadja, s Verával ütközik össze, aki magasra tartott kézzel hozza a süteményes csomagot. — Már itt vannak? — És egyszerre megáll a küszöbön, egyik lábáról a másikra ló- gázza magát, mint akinek nem akarózik bemenni... Ö már nagymamának elmesélte a születésnapi uzsonnát: szépen meg van terítve az asztal, középen egy kis cserép lóhere, amit Ágitól kapott. De apa rajzol, mintha nem is lenne születésnap, pedig azért jött ilyen lassan, hogy addigra minden készen legyen, éppen úgy, ahogy nagymamának elmesélte. És hogy tudnak a másik szobában játszani? Hová állítsa a bababútorokat? Meg a síneket? Még ha el is férne a sínpár, a vonat az ágy alá fut. JUTKA MACKÖNADRÄGBAN ül az ágy szélén. Eszter meg nagyokat fúj a levegőbe és nézi, hogy a lehelteiéből csupa „füst” lesz. — Később se megy el apu? — kérdi Vera izgatottan, s anyu szájára teszi az ujját, s int, hogy csendesen... — Mozogjatok egy kicsit — mondja aggódva, mert Jutka prüszköl és könnybelábadt szemmel fintorog. — Jó uzsonnát kaptok — mondja mentegetőzve, és siet a konyhába, eldugott dobozokat kotorász elő, melyeknek alján kis zacskók hevernek. Egyikben mandula, másikban néhány szeletke csokoládé, a harmadikban mazsola, mostanáig önmaga elől is dugdosta ... Az ujja hegye reszket, amikor kiüríti a zacskót, mintha valami gyógyszert csepegtetne, melytől gyors javulást vár. — Ez a nagy cécó Vera miatt van? — szólal meg mögötte a férje— Hagyj édes fiam, ne kezd megint... — Ügy mondod ezt az édes fiamot... Mihelyt a gyerekek kerülnek szóba, már nem bírsz magaddal! EBBEN A PILLANATBAN beszalad Vera. — Anyu, kérek egy poharat, meg sok gyufát! Kunsztot mutat Eszter! — kiabál az ajtóból. S miközben zsebébe sepri a gyufaszálakat, azt gondolja: veszekednek. Biztosan apu megint rákezdte, hogy a két gyerek miatt kell a nyugalmát feláldoznia! Mindig ezt szokta mondani, de anyu nem hagyja őket! Anyu megmondja, hogy ha még egy szót szól a gyerekek miatt, pakol és soha többé nem látja... Az ő igazi apjuk a temetőben fekszik, néha kimennek oda és kihúzigálják a sírból a gyomot, s konzervdobozból megöntözik a virágokat. De erről éppúgy nem szabad apunak tudnia, mint az almáról, meg a szőlőről, amit tízóraira a zsebükbe csúsztat anyu, meg a süteményről, amit nem is nagymama vett. — Nagyon jól játszunk, nincs is hideg — mondja gyorsan, és kutatva nézi anyu szemét, melyek kiveresedtek, mint amikor soká olvas. — Menj csak Verukám — és anyu az áll aval int, hogy menjen befelé. Aztán tálcára rakja a csészéket. A mézeskalács-meglepetést nem meri a tányárkák mellé tenni. A varróasztal-fiókba dugta őket nehogy a férje észrevegye. — Hol fognak ezek a szegény gyerekek uzsonnázni? Az ágyra terítsek, vagy a szekrényre? — fakad ki ingerülten, s térdével nyomja be az ajtót. — Elmegyek hazulról — mondja váratlanul a férje— Elmégy? — Anyu a hangsúlyt tapogatja. — Elmégy? — kérdi mégegyszer, mert nem bízik abban, amit hallott. — Igen ... Vera ugyan nem érdelmi meg, mert lusta és hanyag. De téged sajnállak- Te nem tehetsz róla, hogy... — Hogy két gyermeket hoztam a házasságba — fejezi be keserűen, és beszívja sós ízű felsőajkát. — Ne így... — Az ajtóhoz támaszkodik. Nehéz megtalálni a régi hangot... Az ember ínye el vésik a sok türelmetlen szótól. Hisz ha nem kellene négyesben élni... ha nem érezné ezt az örökös fogságot. Két pár gyerekszem tapad rá, bármerre fordul, érzi a tekintetüket. Ha egyedül dolgozhatna ez asztalnál, s csak Lenke lélegzetvételét hallaná! De Lenke alig van mellette, teli Van munkával, legénykorában minden nyáron a hegyek között csatangolt így ismerkedett meg Lenkével, aki egy parasztházban lakott a szamárköhögős Ágival. Szép volt akkor,.. A szemében zöldarany csillámok, szentjánosbogárnak hívta, meg szitakötőnek. Milyen nevetséges lenne, ha most azt mondaná neki, hogy szitakötő. — Szitakötő ., I — Tessék? — riad fel anyu, — Semmi — mondja zavartan és sután a keze után nyúl. Anyunak megrezzen a karja az érintésre, csodálkozva, türelmetlenül, hogy mi ütött belé. — Hová sietsz? — kérdi szemrehányóan. — Mindig csak a gyerekek! Nekem mar semmi sem jut belőled! — De hiszen... — Annyi mindent kellene megmagyarázni. Oly régen nem beszéltek egymással, csak védekeztek, hadakoztak, lesben álltak. A SZOBÁBÓL FURCSA nesz hallatszik. Mit csináltak odabent? Már köhög valamelyik •.. Bárcsak elmenne Sándor! Miért áll itt, mit akar? Igen ... most már emlékszik, és gyorsan hozzásimul, egyre a köhécselésre figyelve. Fejét a mellére ejti, érzi a bőrtárca keménységét, s eszébe jut, hogy Ági iratai is a tárcában vannak, még mindig nincs elintézve a nyaraltatási ügye. — Ha csak egy kicsit akarnád ... — dadog, kanirgál a mondatok között... Talán, ha másképp kezdene hozzá, minden rendbeiönne. A gyerekek beülnének a meleg szobába, széoen megterítene, a fiókból előkerülne a mézeskalácsmeglepetés. — Anyu! Eszter még kér süteményt és • .. — Vera elképedve lép hátra. A játéktól kitüzesedett az arca. fül- cinwája piros, mint a kakas taréja. — Anyu!... — hangosan akarja mondani, de nem jön hang a torkán. Anyut átölelve tartja apu. s az arca nem is látszik. c«-ik a nva- ka meg a hala. Periig aou nem engedi be őket a meleg szobába . ■. — Anyu! — kiáltja, és maga is megijed, milyen reszelős a hangja, mintha nem Is ő kiáltana. — Jutka haza akar menni, mert fázik, Eszter pedig ... — Mi?... Mj az? — riad fel anyu. — Mi történt? — Én nem akarok születésnapot! — kiáltja. — És hiába tuszkolja anyu a fűtőit ebédlőbe, teli szájjal sírni kezd...
