Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
17)08. január 7 , vasárnap NOGR AD l Va sár napi levét Ä népművelés új kereteiről Érdekes szavakat hallhattunk a héten a rádióban azokról a problémákról és feladatokról, amelyeket az évkezdettel új gazdaságirányítási rendszerünk kulturális-népművelési vonatkozásban állítottak elénk. Egyik képviselő-asszonyunk, az országgyűlés kulturális bizottságának tagja volt a témakör kérdezettje, s a válaszként elhangzott fejtegetések praktikusan világították meg az új mechanizmus népművelési téren érvényesítendő számos eddig kevésbé tisztázott részletét. E részletek tisztázása feladataink egészének világosabb betekintésére és értelmezésére is jó szolgálatot tett. Gazdálkodási rendszerünk reformja sajátos vetület- ben bár, de lényeges változást kíván érvényre juttatni, a kulturális-népművelési tevékenység vitelében is. A radikális változást az jelenti elsősorban, hogy a szubvencionált — és valljuk meg, sokszor feleslegesen, különösebb eredmény és haszon nélkül túlszubvencionált népműveléssel szemben — a további jövőben intézményeinknek saját lábukon, önállóan kell megállaniuk. Úgy kell tevékenykedniük, hogy vonzó programjuk váljék az anyagi szükségletek forrásává. Bizonyos, hogy nem könnyű munka vár a népművelés munkásaira. A teljesítendők kétségkívül a köny- nyebb ellenállás irányába csábíthatják a programtervezőket, a tömegszórakoztatás több hasznot ígérő keretei felé. A rendelkezések azonban egyértelműen határozzák meg: népművelésünk a továbbiakban sem válhat üzleties érdekek áldozatává, népművelésünk tartalmi céljai változatlanok. A tudatformáló ismeretterjesztést, művészeti ízlésformálást, igényes kulturális nevelést nem vetjük koncul eszmeietlen, öncélú szórakoztatáskínálta gazdálkodási érdeknek. Látszatra egymásnak ellentmondó követelmények előtt állanak tehát a népművelők. A kettős feladat betöltésének lehetősége mégsem illuzórikus elgondolás. A realitás alapja abban rejlik, hogy államunk tovább is mecénás szerepet vállal minden olyan magas szintű irodalmi, művészeti, kulturális produktum oldalán, amely szocialista társadalmunk törekvéseit, céljait eredményesen segíti. Ez tükröződik majd a különféle kulturális szolgáltatások árpolitikájában is. Ennek néhány tüneti jelével már az elmúlt év második felében találkozhattunk, ha gondosabban szemügyre vettük például a megyei művelődési ház műsorárazásában mutatkozó eltéréseket, s ez méginkább nyomon követhető lesz a továbbiakban. Tulajdonképpen az a dolog lényege, hogy a pusztán időtöltő, öncélú szórakozás igénylői adózzanak anyagiakban kultúrpolitikánk érdekeinek, a lassabban általános hatásúvá váló igényes zeneművészeti, színpadirodalmi, táncművészeti produktumoknak, filmalkotásoknak. Egészséges és népművelési céljainkat új utakon tovább vivő gondolat ez, s ha népművelőink, művelődési otthon hálózatunk felelős gazdái megértéssel fogadják, és felismerik fontosságát, egészséges arányok kifejlesztésével nagy eredményekre juthatunk általa. Nagy eredményekre anyagi és tartalmi vonatkozásokban egyaránt. Az élősködő gyakorlat, az állam anyagi köldökzsinórján táplálkozás ideje lejárt. Népművelésünk rég túlérett az embrionális állapoton, legfőbb ideje, hogy fejlettségének megfelelő életfunkciókra lépjen. Persze, ilyen fontos „biológiai” átmenet nem megy minden zavar és zökkenő nélkül. Nem várhatjuk minden apró művelődési intézményünktől, hogy máról holnapra megbirkózhatnak a most már összetettebb feladatokkal, hogy tartalmi, anyagi eredményeinkben egyaránt helytállni képesek önmagukért. Ehhez bizonyára hosszú és kitartó fáradozás vezet el. Az viszont nagyon is kézenfekvő, reális lehetőség, hogy a könnyebb átmenet érdekében elsősorban falusi művelődési otthonaink egyesítsék a portájuk környékén fellelhető anyagi forrásokat. Nemrég egyik járásunk népművelői tanácskozásán hallottam, a szellemes és követésre kínálkozó lehetőségét annak, miképp lehet megsokszorozni a különféle forrásokból származó, külön-külön alig valamit jelentő összegek hatékonyságát. A járás több községében összevonták a könyvtárosi, moziüzemvezetői, kultúrott- hon-igazgatói tiszteletdíjakat és funkciókat. A rendelkezésre álló összeg ellenében az eddiginél sokkalta felelősségteljesebb a megbízott munkája mindhárom tevékenységben. S a növekvő eredmények láttán bizonyára jó támogatásra számíthat a népművelési ügyintéző a termelőszövetkezetben is. melynek most sokkal inkább létérdeke, hogy művelt, tudatában érett emberfők közösségévé legyen, mint bármikor eddig. Szövetkezeteink legjobbjai már felismerték ezt, s ennek megfelelően változtatnak mind több helyütt a művelődési otthonhoz való viszonyukon. Az egymásra utaltság most sokkalta hangsúlyosabb a korábbinál, a barátság, a kapcsolat szálainak erősítése jól felfogott érdeke a falu gazdasági és szellemi vezetőinek egyaránt. E kapcsolatok továbberősödése és általánossá válása még további türelmi idő és szakadatlan kölcsönös jószolgálat eredménye lehet. Új dolgokkal mindig nehezen barátkozik az ember, kivált, ha nem is mindenben lát még egészen tisztán. A látás további tisztulását segíti a népművelők dolga, és ez nem kis feladat. A gazdasági reform sikerét, eredményességét úgy kell szolgálniuk, hogy „mellékesen” saját területük reform-feladatait is megoldják. Erre vállalkozni alapos felkészültséget, kitartó munkát kívánó, de tiszteletreméltó feladat. Barna Tibor Közönség, mechanizmus és a színház M it hoz az új esztendő? A színházban is ez a leggyakoribb kérdés. Milyen müsorpolitikát, milyen közönségkontaktust igényel az új gazdasági mechanizmus tér remtette helyzet, egyáltalán, hogyan kell lefordítani ezeket az elveket, a színházkultúra mindennapos gyakorlatára? S bár az alapelvek már világosak, mégis jó néhány félreértés él a köztudatban. . Ez bizonyára abból származik, hogy egyesek elve adottnak, változtathatatlannak veszik a közönségigényt. Bizonyos ízlésbeli korlátok, műveltségi szintek, érdeklődési körök adottak és ezzel meg is határozzák a publikum kívánságait. Ez a szemléletmód azonban nem veszi figyelembe a sajátos színházi tapasztalatot: a legnagyobb sikerek sohasem abból születtek, amit — az állítólag eleve adott — igények alapján el lehetett várni, hanem legtöbbször egy új igény létrehívásából adódtak. Hogy a közönség mit kíván, mit szeretne látni a színpadon — az a színház ügyes kínálatán is múlik. A publikum sokszor éppen a színpadon fedezi fel, mit is szeretne látni, miben is fogalmazható meg igénye — akkor tehát, mikor olyasmivel találkozik, amire eddig nem is gondolt, de ami közéleti érdeklődésében, otthoni gondjaiban öntudatlanul bár, de már régóta ott motoszkált. A közönségigény tehát nemcsak a publikum felől áramlik a színpad felé, hanem a színpad is sugalmazza, hogy mit akarjon a publikum. Ez a törekvés figvelhető meg a veszprémi színház arculatában: nemcsak azon fáradozik, hogy otthont adjon az új magyar drámáknak — ami egyébként egyik alapvető feladata a színházkultúrának — hanem arra is képes, hogy minden évadban közönségsikerré is avasson olyan műveket, melyeknek a színházi előítéletek — az „eleve adott” közönségigény alapján, nem sok jót jósolnak. Ilyen siker lett két éve Madách Mózese (mely éppen a veszprémiek kezdeményezése révéa került fel aztán a pesti Nemzeti Színházba), vágj' Gáspár Margit Ha elmondod, letagadom című szatirikus vígjátéka. A közönségigény tehát nem eleve adott, állandó „keret”, melyből nem lehet kilépni, s mely „diktatúrájával elnyomja” a színházat: a színház nézőterén alakul. A művészeti vezetésnek élnie kell ezzel a lehetőséggel — az elkövetkezőkben taktikusabban, ha úgy tetszik „ravaszabban”, mint eddig, mert nem mondhat le a közízlés, a publikum érdeklődési irányának formálásáról, ha izgalmasat, érdekeset akar teremteni. Az új helyzet követeli a színháztól, hogy elevenebben reagáljon a Közönség érdeklődési irányának — esetleg: anyagi lehetőségeinek — alakulására, hogy az élettel összefüggő kérdésekbe tudjon belekapaszkodni, és ily módon magával ragadni publikumát. A nézőtérhez való közellépés tehát a közönség esztétikai nevelését is jelenti. Csak az igényformálás taktikája változik, s így teremti meg a közönséggel való újabb, elevenebb kapcsolat formáit Ezért nem lehet egyetérteni azzal a felfogással, amely a műsortervek átszabásán kezd gondolkozni és csupán a kereskedelmi lehetőségek kihasználásában keres megoldást. (Erre is van példa, ha egyelőre még csak jelzésszerűen is). A gazdaságban arra törekszünk, hogy a szükségletek felmérésénél minél jobban számba tudjuk venni a fogyasztók ' differenciálódását, amely az új ösztönzési módszerek alkalmazása miatt erőteljesebbé válik. Mit jelent ez a színház számára? A szini- kritikusi tapasztalat szerint többek közt annyit jelent, hogy jobban kell alkalmazkodni a nézőtér, a közönségigények differenciálódásához. Az elmúlt 15 év műsorpolitikájában jobbadán az egységes nézőtérrel számoltunk: feltételeztük, hogy a publikum nagyjából azonos érdeklődési körrel, ízléssel, igényekkel jön a színházba, ezért ehhez az egységes igényhez szabtuk a műsort is. Az utóbbi években aztán kiderült, hogy a műveltségi viszonyok, az ízlésformálás tempója megváltoztatta ezt a képet: a közönség differenciálódott, a ..mindenevő” időszak lezárull. Kialakult a klasszikus darabok törzsközönsége, ettől nem elkülönülve ám mégis önállósulva formálódni kezdett a modern müvek iránt érdeklődők tábora, mint ahogy más publikumréteg látogatja a könnyebb szerkezetű vígjátékokat is. E differenciálódással most még , jobban kell számolnunk, — és egyúttal meg kell próbálnunk egészséges arányokat kialakítani ebben a folyamatban. Pesten, a Madách Színház és a Thália Színház stúdió-színpadot hozott létre, hogy ott mutassa be azokat a műveket, melyek szűkebb közönségrétegeket érdekelnek, hogy ezzel tehermentesítse a nagy színházat, és ugyanakkor egészséges kereteket teremtsen egy bizonyos közönségigény kielégítésének. Tartalmilag más jellegű törekvés vezette a Pécsi Nemzeti Színházat, mikor létrehozta a Gyermekszínpadot, ahol nemcsak gyermekműsort, hanem mai magyar művek kísérleti produkcióit is színre tudják állítani. (Hasonló jellegű kamarastúdió szerveződött Debrecenben is). A technikai keretek azonban nem mindenütt valósíthatók meg, s a differenciálódás színházgyakorlati kérdése nem is zárul le a technikai lehetőségekkel. A műsoron belül is érezteti hatását. A többműfajú, — tehát elsősorban vidéki — színházakban eddig is természetes követelmény volt, — különösen egyetemi városokban — Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden — a szélesebb skálájú választék kínálata. Fontos, hogy ez a differenciálódás ne csak egyirányú legyen, hogy a színház kezdeményező módon tudja befolyásolni ennek az ízlésbeli és gondolati tagolódásnak irányát. Másszóval: ne engedjünk az előítéletnek, mely ebben a jelenségben is a komercializálódástól való rettegésnek, vagy éppen a klasszikus értékek halmozásának ad hangot. Arra kellene törekedni, hogy egészséges áramlás történjék a friss, szellemes, koszerű rendezésben előadott operett-musical kategóriájából a modern, gondolatilag izgalmas, művészileg súlyos művek irányában. Az egyik kategória ne zárja ki a másikat, hanem ellenkezőleg: nyisson utat. Vagyis: differenciáljuk a közönségigényt, húzzuk szét az értékek skáláját, — adott esetben menjünk közelebb az egyszerűbb nézőtéri kívánságokhoz is — de azzal a világos céllal, hogy ez az ízléskorlátok oldását szol" gálja, hogy segítségével fogékonyságot teremtsünk a valóságos művészi értékek számára. C supán a színikritikus gondjait és elképzeléseit érintettük, abból kiindulva, amit néhány színház erőfeszítéséből már megfigyelhettünk. Gondoljunk a békéscsabai színház következetes műsorpolitikájára és rendezési elveire, vagy a Debreceni Csokonai Színház széles választékot kínáló programjára. Ez utóbbi színházban Pirandello, Miller, Jacoby, Taar Ferenc és Racine egymás mellett szerepel, látszólag a különböző nézőtéri igényt kiszolgálandó. Mégis olyan színi lehetőségek ezek, melyek egy meghatározott gondolati irányba sodorják a nézőt: az egyik mű a másikra hívja fel a figyelmet. Nemcsak üzletileg számol jól, hanem művészileg is. Persze ez csak egyetlen megoldási lehetőség. Ennek a programnak kimunkálása sok kísérlet, esetleg kudarc is az ára, de most már nem csupán az új mechanizmus elvei sarkallnak erre a feladatra, hanem kulturális forradalmunk továbbvitelének ugyancsak elodázhatatlan kötelességei is. Almási Miklós r)ult(hzi 3 kőia Harminc elsőéves juhásztanuló ismerkedik a szakma rejtelmeivel a Balassagyarmati Mezőgazdasági Szakmunkástanuló Iskolában. Az ország különböző tájairól származó juhász jelölteknek Gaál Dénes tanár a íülesipő-fogő rendeltetéséről beszél (Foto: Koppány György)
